Magyar Hírlap, 1970. április (3. évfolyam, 90-119. szám)
1970-04-19 / 108. szám
Magyar Hírlap Yoma-ro KULTÚRA - MŰVÉSZET 1970. ÁPRILIS 19. VASÁRNAP 9 Dunántúli színházakraláncozóra kitettható előadások, érdekes viták Ez a Kaposvárott tavaszonként megrendezett találkozó nem az egyetlen, de kétségtelenül a legjelentősebb regionális színházi fesztivál évek óta — immár negyedik esztendeje. Mindig felszínre hoz valami érdekességet: hol az előadásokban (a részt vevő színházak eredeti, lehetőleg magyar bemutatókat hoznak ide), hol pedig az azokat követő szakmai vitákban, amelyekben a bemutatók általánosítható elvi tanulságai, de a vidéki színjátszás közös problémái és gondjai is felszínre kerülnek. Az idei kaposvári találkozón, amely ezen a héten zajlott le, a társulatok, vidéki és pesti színházvezetők, valamint színházi újságírók részvételével megtartott szakmai megbeszélések voltak érdekesebbek. Nem utolsósorban azért, mert némi szervezési ügyetlenség folytán a színházak nem mindig a legjelentősebb produkcióikkal jöttek el, hanem többnyire azzal, ami éppen „kéznél volt”. A Pécsi Nemzeti Színháznak volt az idén egy jelentős idei IHl és-bemutatója (Tiszták), s helyette kaptunk egy ugyancsak nem érdektelen, de mégiscsak jól ismert Brecht-darabot, az Arturo Uit, a győri Kisfaludy Színház társulata magyar és külföldi bemutatót is tartott nemrég, s hozott helyettük egy kevéssé sikerült Werfer-regénydramatizálást (A Musza Dag negyven napja), és végül a veszprémi Petőfi Színház ugyancsak tartott Illyésősbemutatót nemrég (Malom a Séden), de nem ezt a jelentős felszabadulási drámát hozta magával e jubileumi jelleggel is megrendezett fesztiválra, hanem Alekszej Arbuzov gyenge színművét (Egy boldogtalan ember boldog napjai), amelyet már közelmúlt szovjetunióbeli bemutatóin is nagyon sok bírálat ért Valódi szellemi izgalmat csupán két színpadi produkció kavart, amelyek méghozzá érdekesen rímeltek is egymásra. Az Állami Déryné Színház — amely az idén először vett részt ezen a fesztiválon — bemutatta Darvas József Szakadék című drámáját (A darabot 1942-es budapesti ősbemutatója óta még nem játszották, a faluszínházzal párhuzamosan azonban most Békéscsabán is előadták.) Darvasnak ez a fiatalkori drámája az elsők között fogalmazta meg a paraszti sorból kiemelkedett értelmiségiek konfliktusát: elszakadhat-e a paraszt értelmiségi az osztályától, belesimulhat-e felelőtlenül az „úri” életbe, vagy vállalnia kell múltját, s a közösséget, amelynek szülötte. A dramaturgiáikig nem éppen tökéletes, de őszinteségében és nyílt problémafelvetésében ma is meggyőzően friss és hatásos színpadi mű világos választ ad a dilemmára: vállalni kell a közösséget és nem elszakadni, még ha ez olykor szükségképpen súlyos egyéni konfliktusokat vet is fel. A problémakör sajátos továbbéléséről beszél Hubay Miklós új drámája, amelyet a vendéglátó kaposvári Csiky Gergely Színház társulata mutatott be. Nevezhetnénk kulcsdrámának is, mert benne az író Soós Imrének, a paraszti sorból jött és fiatalon öngyilkossá lett nagyszerű színésznek tragédiáját beszéli el. Úgy azonban, hogy benne általánosítható választ próbál adni arra a kérdésre: a lezajlott társadalmi forradalom ellenére is miért volt olyan nehéz — neurózisokhoz, egyéni drámákhoz vezető — a falusi fiatalok útja a városba, a tehetséges munkás- és parasztfiúk boldogulása az értelmiségi vagy éppen művészi pályákon. Érdekesen és szélesen veti fel a kérdést Hubay a dráma első részében, hogy aztán a választ kissé szűkösen és az egyedi esetre koncentrálva adja meg — egy furcsa szerelmi drámává, és kissé a másik fél, az asszony sorstragédiájává transzponálva a művet. Abban, hogy az alkotás nem aratott átütőbb sikert, része van a rendezés gyengeségének (amely néhány lényeges motívumot homályban hagyott), mindez azonban nem érinti annak a kísérletnek érdemét, hogy itt író és színház megpróbált — talán Sarkadi Imre színműveitől eltekintve elsőként próbált — korszerű választ adni egy sajátos társadalmi mozgásformának, a falusi fiatalok felemelkedésének mai problematikájára. A vitathatóbb értékű produkciók is szolgáltak annyi haszonnal, hogy apropót adtak értékes vitákra. Az Arturo Ui esetében — mint említettem — csupán a darabválasztást vitattuk egy eredendően magyar drámák bemutatására született fesztivállal kapcsolatban. Maga az előadás egy érdekes rendezői koncepcióval (Sík Ferercével), valamint egv (Haumann Péter személyében) nagyszerűen megformált Ui-figurával szolgált, s ez elegendő ürügy volt az azt követő ankét részvevőinek arra, hogy a Brecht-interpretációk általános problémáiról vitát nyissanak. Így elsősorban arról — amiről néhány napja e hasábokon is szó esett —, hogy kell-e és hogyan kell játszani napjainkban Brecht műveit? A stíluskérdésben végül is az a vélemény alakult ki, hogy alighanem akkor lennénk hűtlenek a mester újító és átalakító, tehát forradalmár szellemiségéhez, ha szentnek és megmásíthatatlannak fogadnánk el valamely adott játékstílust (mondjuk a berlini Brecht Színházét). Inkább azt a hatást kell időtől és helytől függő módon újjáteremteni, amit darabjaival maga is elérni kívánt. Az Arbuzov-dráma vitája még izgalmasabb volt, mert itt egy sikertelen előadás általánosítható tanulságairól esett szó. A beszélgetés a könnyelmű darabválasztás veszélyei körül forgott, és az az álláspont alakult ki, hogy semmilyen ügynek sem tesz jó szolgálatot, ha azért vesz elő egy színház valamely művet, hogy mindenáron ősbemutatót tarthasson. A szentimentalizmussal kapcsolatban, amelyre Arbuzov amúgy is hajlik, s amely e darabban számunkra elviselhetetlen mértéket öltött, a vita részvevői rámutattak arra, hogy egyes érzelmi megnyilvánulások — sőt bizonyos nemzeti karaktervonások is — a születésük helyén, hazai miliőben jól hatnak, másutt, másfajta környezetben esetleg viszszásan. A szovjet dráma propagálásának ügyét csak igazán jó, exportképes darabok szolgálhatják. A győri bemutatónak, A Musza Dag negyven napjának adaptációjával kapcsolatban a dramatizálások általánosabb problémái kerültek terítékre: hogy milyen formában van rájuk szükség a színpadon, s hogy miként szolgálják az irodalomnépszerűsítés, az ismeretterjesztés ügyét. (Némely szélsőséges ítélettel szemben az én személyes véleményem az, hogy a jó dramatizációk hasznosan szolgálhatják az irodalompropagandát — főként az ifjúság számára —, de semmiképpen sem egy exkluzív fesztiválon.) Mindent összevetve: a dunántúli Színházak IV. találkozója — amely különben tegnap hivatalos értékeléssel és díjkiosztással ért véget — főként a szakma számára volt különösen érdekes és tanulságos. Érdekes légióként a vitákban, és tanulságos a jövőre nézve abból a szempontból, hogy színházi fesztivált megrendezni csak akkor érdemes, ha azon minden részvevő teljes fegyverzetben tud jelen lenni, és a maximális teljesítményt nyújthat. Ez a mostani találkozó nem festett éppenséggel rózsás képet a dunántúli színházak állapotáról — az is kétségtelen azonban, hogy a valóságos helyzet jobb, mint amit a kaposvári összejövetel tükrözött. í vLukácsy András Az év legjobb plakátjai Szombaton — immár tizedszer — osztották ki az év legjobb plakátjaiért a Művelődésügyi Minisztérium díjait. A politikai plakátok kategóriájában Konecsni György és Balogh István, a kulturális plakátokéban kettejükön kívül Benkő Sándor alkotása nyert díjat. Közlekedési balesetelhárítási plakátjaiért Schmal Károly és Czeglédi István, filmplakátjaiért Máté András, Görög Lajos és Balogh István, kereskedelmi plakátjaiért Zelenák Crescencia és Kemény György kapott díjat, míg a vegyes népgazdasági plakátok közül Papp Gábor, Bánó Endre és Szilvásy Nándor munkáit ítélte a legjobbnak a zsűri. 1 nn n ni tű ■ fini'- krónika • KRÓ NIKA • K Ró nika •______•. ___________. ■ * . - - TODOR ZSIVKOV, a BKP Központi Bizottságának első titkára, a minisztertanács elnöke* látogatást tett a bolgár filmművészek szövetségében. HONVÉDSÉGI MŰVÉSZETI CSOPORTOK mutatkoztak be szombaton Kaposvárott, a felszabadulási kulturális szemle keretében; a legjobbak ma délután a nagyatádi döntőn szerepelnek. MAGYAR KÖLTÉSZETI ESTET rendezett a lódzi nemzetközi könyv- és sajtóklub; felszabadulás utáni költészetünket dr. Csapláros István, a varsói egyetem docense ismertette, a verseket Tadeusz Fangrat költő saját fordításában adta elő. BARI KÁROLY, a miskolci Kossuthgimnázium tanulója lett a győztes a diákköltők és -írók sárvári első országos találkozója alkalmából meghirdetett, Tavasz Magyarországon című pályázat verskategóriájában. A többi műfajban elsők: Dombay Zsuzsa (Pécs), Uray Piroska, Priszter Andrea, Seress Miklós és Gábor Lilla (Budapest). A díjakat szombaton este Illés Lajos, az írószövetség kritikai szakosztályának titkára, a zsűri elnöke adta át. ÚJ KLUBKÖNYVTÁR nyílik Angyalföldön, a Dagály utcában, ezzel jelentősen javul az Árpád-hídfőnél épült lakótelep kulturális ellátottsága. Életem foglalata( művészetem summája Barcsay Jenő kiállításán a Műcsarnokban Szombaton a Műcsarnokban megnyílt Barcsay Jenő Kossuth-díjas kiváló művész kiállítása. A megnyitón megjelent Fock Jenő, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnöke. A kiállítást Barinkai Oszkárné, a Pest megyei pártbizottság titkára nyitotta meg, a művész munkásságát dr. Németh Lajos művészettörténész méltatta. A kiállítás május 10-ig tekinthető meg. * Százezrek csodálják Ravenna világhírű mozaikjainak különös, varázsos világát, amelyben a barbár ízek keverednek a görög késői klasszicizmus lehiggadt formáinak nyugalmával. Mint hatalmas ékszerek pompáznak e mozaikok, ékkövéül a hajdani királyi udvarnak, amely maga is tárgya és szereplője ennek a sok évszázad óta elevenen ható, a ma számára is művészi mondanivalót tartogató műalkotásnak. Barcsay Jenő most elkészült, Szentendre számára tervezett hatalmas mozaikján is barbár erők és klasszikus tisztaságú, szinte geometrikus formák ötvöződnek egymással. De ugyanígy a régmúlt a maival, a magyarság a környező népek kultúrájával, hogy végül mindez egyetlen szintézisbe álljon össze. Arany háttér előtt ragyognak az erőteljesen mintázott asszonyok, ritmikus tömeggé sűrűsödve. Mintha a dunai népek kórusának hangjai állnának össze sok szólamú együttessé. Ez a mozaik nemcsak a különböző kultúrákat egyesítő Szentendre szimbóluma, hanem az egész középeurópai földrajzi és politikai térségé is. Megszületett az első magyar mozaik! — önkéntelenül is ez a meghökkentő és örvendező belső kiáltás ébred bennem, ahogy a Műcsarnok termeiben szemközt állok ezzel az erőteljes, gyönyörű alkotással. S ez nem túlzás. Készültek nálunk eddig is több helyütt kőből vagy üvegből kirakott, táblaképszerű dekorációk, geometrikus nyelven megfogalmazott színfoltok. Ezek is mozaikok voltak, a szónak közhasználatú értelmében, de ilyenfajta szintézis, ilyen rangú munka ebben a műfajban eddig még nem öltött testet. — Elégedett munkájával? Ugye, jó érzés nagyot alkotni? — kérdezem Barcsay Jenőtől. — Boldog vagyok, hogy elkészült. Be kell vallanom, hogy az első terem közepére állított mozaik hatása engem is lenyűgözött, s ez jó részben — kérem feltétlenül írja meg — Hegyi György és Rácz András mozaiklakó művészek munkájának az eredménye. Természetesen belejátszik ebbe a rendelkezésemre bocsátott anyag is: lehetővé vált, hogy az üvegmozaik ősi hazájából, Velencéből hozassam. — Ne csak a technikáról beszéljünk. Úgy látom, hogy a mester szemlélete mit sem változott az elmúlt évtizedek folyamán: egy már nagyon régen megütött alaphangot variált és fejlesztett tovább, érlelt véglegessé. — Talán látta az állami vásárlások legutóbbi kiállításán két régi, 1933-ban készült munkámat. Ha ezekre gondol, akkor lényegében igaza is van. Formavilágukkal, színharmóniájukkal nem állnak távol mostani mozaikomtól. Közben valóban csak az történt, hogy a koponyám beforrt, és ma már világosan tudom azt, hogy mit akarok. Akkoriban, a harmincas években sem művészileg, sem emberileg nem voltam érett ahhoz, hogy ilyen monumentális feladatba kezdjek. Azóta sokat láttam, tapasztaltam és gazdagodtam, és ha szabad azt mondani, úgy érzem, ez a mostani mozaik életem foglalata, művészetem summája. És hogy közvetlenül is feleljek első kérdésére, ne vegye szerénytelenségnek, ha ezt mondom: meg vagyok elégedve vele. A fő mű mellett a többi teremben Barcsay eddigi mozaikjainak (Miskolc és Nemzeti Színház) nagyméretű kartonjai, eredeti részletei is láthatók. A falakon pedig ott sorakoznak a művésznek mindazok a kisebb festményei (vagy természeti ihletésűek, vagy a geometria tiszta, szép rendjére építők), amelyek valamennyien mintegy előfutárai az utolsó nagy munkának. Alakok, vagy esetleg csupán foltok és erővonalak, amelyek mindig az ember világáról, róla és érte beszélnek, a képbe szerkesztett-rendezett valóság nyelvén. — Mit gondol — kérdezem tovább a mestertől —, hogyan lehetne műveinek eszmei tartalmát szavakba önteni? — Erre nagyon nehéz válaszolnom. Szeretem azokat a képeket, amelyeknek közkeletű és hétköznapi értelemben vett „mondanivalójuk” van. Szeretem a jó szürrealista képeket is, főleg az eredeti mesterek — így például Max Ernst — munkáit, én azonban a Cézanne vonalán haladó festők közé tartozom. Olyan piktor vagyok, aki csakis a maga eszközével, szavakra szinte lefordíthatatlanul igyekszik kifejezni magát a vonal, a folt, a szín eszközeivel. De nem tudok elképzelni művészetet humanitás nélkül. Igaz, erre a humánus tartalomra — irodalmi és filozófiai értelemben — nem gondolok munka közben. Gátolna is, ha állandóan valamilyen előre megformált gondolat illusztrálására törekednék. De persze hiába is gondolnék bármilyen szép tartalomra, ez végül is vagy benne van és kiérezhető a kész műből — legyen az táblakép vagy monumentális alkotás —, vagy pedig hiányzik belőle. De a tétel megfordítva is áll: ha nincs humánus tartalom a munkámban, akkor nem tarthatom festőnek magam. ^ Bojár Iván A nagy mozaik középső része B VASÁRNAP A TV-BEN landjait nem kell bemutatnunk a nézőknek. A címszereplő, és barátja, Huckleberry Finn személyes ismerősünk úgyszólván mindannyiunknak. A filmsorozat mai folytatása egy újabb érdekes történetet mesél el a múlt századi Amerika életéből, gyermekeknek és felnőtteknek. Sok szó van mostanában arról, mi mindent tehet a tévé az irodalom népszerűsítéséért. A Nyitott könyv sorozat, amelyben Dersi Tamás változatos keretbe állítva mutat be egy-egy irodalmi alkotást, igen jól szolgálja ezt a feladatot. Illyés Gyula ma már klasszikusnak számító művéről, a Puszták népéről és a bizonyos értelemben folytatását jelentő újabb kiadásában legutóbb vele egy kötetben megjelent Ebéd a kastélyban című könyvéről lesz szó a mostani adásban. S nemcsak ..szó lesz” róluk, hanem egyes részleteket neves színészek közreműködésével meg is jelenítenek. A Világ térképe előtt ma Róbert László és Halász Mihály kezdi el beszámolóját nyolchetes laoszi és vietnami útjáról. Tabi László egy régebbi, 1949-ben bemutatott darabjának, A végállomás, kiszállni!-nak tévéváltozatát láthatjuk a fő műsoridőben, Lengyel György rendezésében. Budapest ostromának utolsó napjaiba vezet el ez a játék, első az azóta bemutatott tizennyolc Tabi-komédia közül. P. A.