Magyar Hírlap, 1970. április (3. évfolyam, 90-119. szám)

1970-04-19 / 108. szám

Magyar Hírlap Yoma-ro KULTÚRA - MŰVÉSZET 1970. ÁPRILIS 19. VASÁRNAP 9 Dunántúli színházakraláncozóra kitettható előadások, érdekes viták Ez a Kaposvárott tavaszonként megren­dezett találkozó nem az egyetlen, de kétségtelenül a legjelentősebb regionális színházi fesztivál évek óta — immár ne­gyedik esztendeje. Mindig felszínre hoz valami érdekességet: hol az előadások­ban (a részt vevő színházak eredeti, lehe­tőleg magyar bemutatókat hoznak ide), hol pedig az azokat követő szakmai vi­tákban, amelyekben a bemutatók általá­nosítható elvi tanulságai, de a vidéki színjátszás közös problémái és gondjai is felszínre kerülnek. Az idei kaposvári találkozón, amely ezen a héten zajlott le, a társulatok, vidéki és pesti színházvezetők, valamint színházi újságírók részvételével megtartott szak­mai megbeszélések voltak érdekesebbek. Nem utolsósorban azért, mert némi szer­vezési ügyetlenség folytán a színházak nem mindig a legjelentősebb produkció­ikkal jöttek el, hanem többnyire azzal, ami éppen „kéznél volt”. A Pécsi Nem­zeti Színháznak volt az idén egy jelen­tős idei IHl­ és-bemutatója (Tiszták), s helyette kaptunk egy ugyancsak nem érdektelen, de mégiscsak jól ismert Brecht-darabot, az Arturo Uit, a győri Kisfaludy Színház társulata magyar és külföldi bemutatót is tartott nemrég, s hozott helyettük egy kevéssé sikerült Werfer-regénydramatizálást (A Musza Dag negyven napja), és végül a veszprémi Petőfi Színház ugyancsak tartott Illyés­­ősbemutatót nemrég (Malom a Séden), de nem ezt a jelentős felszabadulási drámát hozta magával e jubileumi jelleggel is megrendezett fesztiválra, hanem Alekszej Arbuzov gyenge színművét (Egy boldog­talan ember boldog napjai), amelyet már közelmúlt szovjetunióbeli bemutatóin is nagyon sok bírálat ért Valódi szellemi izgalmat csupán két színpadi produkció kavart, amelyek még­hozzá érdekesen rímeltek is egymásra. Az Állami Déryné Színház — amely az idén először vett részt ezen a fesztivá­lon — bemutatta Darvas József Szaka­dék című drámáját (A darabot 1942-es budapesti ősbemutatója óta még nem játszották, a faluszínházzal párhuzamo­san azonban most Békéscsabán is elő­adták.) Darvasnak ez a fiatalkori drá­mája az elsők között fogalmazta meg a paraszti sorból kiemelkedett értelmisé­giek konfliktusát: elszakadhat-e a pa­raszt értelmiségi az osztályától, belesi­mulhat-e felelőtlenül az „úri” életbe, vagy vállalnia kell múltját, s a közössé­get, amelynek szülötte. A dramaturgiái­kig nem éppen tökéletes, de őszinteségé­ben és nyílt problémafelvetésében ma is meggyőzően friss és hatásos színpadi mű világos választ ad a dilemmára: vállal­ni kell a közösséget é­s nem elszakadni, még ha ez olykor szükségképpen súlyos egyéni konfliktusokat vet is fel. A problémakör sajátos továbbéléséről beszél Hu­bay Miklós új drámája, ame­lyet a vendéglátó kaposvári Csiky Ger­gely Színház társulata mutatott be. Ne­vezhetnénk kulcsdrámának is, mert ben­ne az író Soós Imrének, a paraszti sorból jött és fiatalon öngyilkossá lett nagysze­rű színésznek tragédiáját beszéli el. Úgy azonban, hogy benne általánosítható vá­laszt próbál adni arra a kérdésre: a le­zajlott társadalmi forradalom ellenére is miért volt olyan nehéz — neurózisokhoz, egyéni drámákhoz vezető — a falusi fia­talok útja a városba, a tehetséges mun­kás- és parasztfiúk boldogulása az értel­miségi vagy éppen művészi pályákon. Érdekesen és szélesen veti fel a kérdést Hubay a dráma első részében, hogy az­tán a választ kissé szűkösen és az egye­di esetre koncentrálva adja meg — egy furcsa szerelmi drámává, és kissé a má­sik fél, az asszony sorstragédiájává transzponálva a művet. Abban, hogy az alkotás nem aratott átütőbb sikert, ré­sze van a rendezés gyengeségének (amely néhány lényeges motívumot ho­mályban hagyott), mindez azonban nem érinti annak a kísérletnek érdemét, hogy itt író és színház megpróbált — talán Sarkadi Imre színműveitől eltekintve el­sőként próbált — korszerű választ ad­ni egy sajátos társadalmi mozgásformá­nak, a falusi fiatalok felemelkedésének mai problematikájára. A vitathatóbb értékű produkciók is szol­gáltak annyi haszonnal, hogy apro­pót adtak értékes vitákra. Az Arturo Ui esetében — mint említettem — csupán a darabválasztást vitattuk egy eredendően magyar drámák bemutatására született fesztivállal kapcsolatban. Maga az elő­adás egy­ érdekes rendezői koncepcióval (Sík Fer­erc­év­el), valamint egv (Haumann Péter személyében) nagyszerűen megfor­mált Ui-figurával szolgált, s ez elegendő ürügy volt az azt követő ankét részve­vőinek arra, hogy a Brecht-interpretá­­ciók általános problémáiról vitát nyissa­nak. Így elsősorban arról — amiről né­hány napja e hasábokon is szó esett —, hogy kell-e és hogyan kell játszani nap­jainkban Brecht műveit? A stíluskérdés­ben végül is az a vélemény alakult ki, hogy alighanem akkor lennénk hűtlenek a mester újító és átalakító, tehát forra­dalmár szellemiségéhez, ha szentnek és megmásíthatatlannak fogadnánk el vala­mely adott játékstílust (mondjuk a ber­lini Brecht Színházét). Inkább azt a ha­tást kell időtől és helytől függő módon újjáteremteni, amit darabjaival maga is elérni kívánt. Az Arbuzov-dráma vitája még izgal­masabb volt, mert itt egy sikertelen elő­adás általánosítható tanulságairól esett szó. A beszélgetés a könnyelmű darab­választás veszélyei körül forgott, és az az álláspont alakult ki, hogy semmilyen ügynek sem tesz jó szolgálatot, ha azért vesz elő egy színház valamely művet, hogy mindenáron ősbemutatót tarthas­son. A szentimentalizmussal kapcsolat­ban, amelyre Arbuzov amúgy is hajlik, s amely e darabban számunkra elviselhe­tetlen mértéket öltött, a vita részvevői rámutattak arra, hogy egyes érzelmi megnyilvánulások — sőt bizonyos nem­zeti karaktervonások is — a születésük helyén, hazai miliőben jól hatnak, má­sutt, másfajta környezetben esetleg visz­­szásan. A szovjet dráma propagálásának ügyét csak igazán jó, exportképes dara­bok szolgálhatják. A győri bemutatónak, A Musza Dag negyven napjának adaptációjával kap­csolatban a dramatizálások általánosabb problémái kerültek terítékre: hogy mi­lyen formában van rájuk szükség a szín­padon, s hogy miként szolgálják az iro­dalomnépszerűsítés, az ismeretterjesztés ügyét. (Némely szélsőséges ítélettel szemben az én személyes véleményem az, hogy a jó dramatizációk hasznosan szol­gálhatják az irodalompropagandát — főként az ifjúság számára —, de semmi­képpen sem egy exkluzív fesztiválon.) Mindent összevetve: a dunántúli Színhá­zak IV. találkozója — amely külön­ben tegnap hivatalos értékeléssel és díj­kiosztással ért véget — főként a szakma számára volt különösen érdekes és ta­nulságos. Érdekes légióként a vitákban, és tanulságos a jövőre nézve abból a szempontból, hogy színházi fesztivált megrendezni csak akkor érdemes, ha azon minden részvevő teljes fegyver­zetben tud jelen lenni, és a maximális teljesítményt nyújthat. Ez a mostani találkozó nem festett éppenséggel rózsás képet a dunántúli színházak állapotáról — az is kétségtelen azonban, hogy a va­lóságos helyzet jobb, mint amit a kapos­vári összejövetel tükrözött. í­ vLukácsy András Az év legjobb plakátjai Szombaton — immár tizedszer — osz­tották ki az év legjobb plakátjaiért a Mű­velődésügyi Minisztérium díjait. A politikai plakátok kategóriájában Konecsni György és Balogh István, a kul­turális plakátokéban kettejükön kívül Benkő Sándor alkotása nyert díjat. Köz­lekedési balesetelhárítási plakátjaiért Schmal Károly és Czeglédi István, film­plakátjaiért Máté András, Görög Lajos és Balogh István, kereskedelmi plakát­jaiért Zelenák­ Crescencia és Kemény György kapott díjat, míg a vegyes nép­­gazdasági plakátok közül Papp Gábor, Bánó Endre és Szilvásy Nándor munkáit ítélte a legjobbnak a zsűri. 1 nn n ni tű ■ fini'- króni­ka • K­RÓ NI­KA • K Ró n­i­ka •______•. ___________. ■ * . - - TODOR ZSIVKOV, a BKP Központi Bi­zottságának első titkára, a minisztertanács elnöke* látogatást tett a bolgár filmművé­szek szövetségében. HONVÉDSÉGI MŰVÉSZETI CSOPOR­TOK mutatkoztak be szombaton Kapos­várott, a felszabadulási kulturális szemle keretében; a legjobbak ma délután a nagyatádi döntőn szerepelnek. MAGYAR KÖLTÉSZETI ESTET rende­zett a lódzi nemzetközi könyv- és sajtó­klub; felszabadulás utáni költészetünket dr. Csapláros István, a varsói egyetem do­cense ismertette, a verseket Tadeusz Fangrat költő saját fordításában adta elő. BARI KÁROLY, a miskolci Kossuth­­gimnázium tanulója lett a győztes a diák­költők és -írók sárvári első országos ta­lálkozója alkalmából meghirdetett, Ta­vasz Magyarországon című pályázat vers­kategóriájában. A többi műfajban elsők: Dombay Zsuzsa (Pécs), Uray Piroska, Priszter Andrea, Seress Miklós és Gábor Lilla (Budapest). A díjakat szombaton este Illés Lajos, az írószövetség kritikai szakosztályának titkára, a zsűri elnöke adta át. ÚJ KLUBKÖNYVTÁR nyílik Angyal­földön, a Dagály utcában, ezzel jelentő­sen javul az Árpád-hídfőnél épült lakó­telep kulturális ellátottsága. Életem foglalata( művészetem summája Barcsay Jenő­ kiállításán a Műcsarnokban Szombaton a Műcsarnokban megnyílt Barcsay Jenő Kossuth-díjas kiváló mű­vész kiállítása. A megnyitón megjelent Fock Jenő, az MSZMP Politikai Bizott­ságának tagja, a Minisztertanács elnö­ke. A kiállítást Barinkai Oszkárné, a Pest megyei pártbizottság titkára nyi­totta meg, a művész munkásságát dr. Németh Lajos művészettörténész mél­tatta. A kiállítás május­­ 10-ig tekinthető meg. * Százezrek csodálják Ravenna világhírű mozaikjainak különös, varázsos világát, amelyben a barbár ízek keverednek a görög késői klasszicizmus lehiggadt for­máinak nyugalmával. Mint hatalmas ék­szerek pompáznak e mozaikok, ékkövéül a hajdani királyi udvarnak, amely maga is tárgya és szereplője ennek a sok év­század óta elevenen ható, a ma számára is művészi mondanivalót tartogató műal­kotásnak. Barcsay Jenő most elkészült, Szent­endre számára tervezett hatalmas mo­zaikján is barbár erők és klasszikus tisz­taságú, szinte geometrikus formák ötvö­ződnek egymással. De ugyanígy a rég­múlt a maival, a magyarság a környező népek kultúrájával, hogy végül mindez egyetlen szintézisbe álljon össze. Arany háttér előtt ragyognak az erőteljesen mintázott asszonyok, ritmikus tömeggé sűrűsödve. Mintha a dunai népek kóru­sának hangjai állnának össze sok szóla­­mú együttessé. Ez a mozaik nemcsak a különböző kultúrákat egyesítő Szentend­re szimbóluma, hanem az egész közép­­európai földrajzi és politikai térségé is. Megszületett az első magyar mozaik! — önkéntelenül is ez a meghökkentő és ör­vendező belső kiáltás ébred bennem, ahogy a Műcsarnok termeiben szemközt állok ezzel az erőteljes, gyönyörű alko­tással. S ez nem túlzás. Készültek ná­lunk eddig is több helyütt kőből vagy üvegből kirakott, táblaképszerű dekorá­ciók, geometrikus nyelven megfogalma­zott színfoltok. Ezek is mozaikok voltak, a szónak közhasználatú értelmében, de ilyenfajta szintézis, ilyen rangú munka ebben a műfajban eddig még nem öltött testet. — Elégedett munkájával? Ugy­e, jó ér­zés nagyot alkotni? — kérdezem Barcsay Jenőtől. — Boldog vagyok, hogy elkészült. Be kell vallanom, hogy az első terem köze­pére állított mozaik hatása engem is le­nyűgözött, s ez jó részben — kérem fel­tétlenül írja meg — Hegyi György és Rácz András mozaiklakó művészek mun­kájának az eredménye. Természetesen belejátszik ebbe a rendelkezésemre bo­csátott anyag is: lehetővé vált, hogy az üvegmozaik ősi hazájából, Velencéből hozassam. — Ne csak a technikáról beszéljünk. Úgy látom, hogy a mester szemlélete mit sem változott az elmúlt évtizedek folya­mán: egy már nagyon régen megütött alaphangot variált és fejlesztett tovább, érlelt véglegessé. — Talán látta az állami vásárlások legutóbbi kiállításán két régi, 1933-ban készült munkámat. Ha ezekre gondol, ak­kor lényegében igaza is van. Formavilá­gukkal, színharmóniájukkal nem ál­lnak távol mostani mozaikomtól. Közben va­lóban csak az történt, hogy a koponyám beforrt, és ma már világosan tudom azt, hogy mit akarok. Akkoriban, a harmin­cas években sem művészileg, sem embe­rileg nem voltam érett ahhoz, hogy ilyen monumentális feladatba kezdjek. Azóta sokat láttam, tapasztaltam és gazdagod­tam, és ha szabad azt mondani, úgy ér­zem, ez a mostani mozaik életem fogla­lata, művészetem summája. És hogy köz­vetlenül is feleljek első kérdésére, ne ve­gye szerénytelenségnek, ha ezt mondom: meg vagyok elégedve vele. A fő mű mellett a többi teremben Bar­csay eddigi mozaikjainak (Miskolc és Nemzeti Színház) nagyméretű kartonjai, eredeti részletei is láthatók. A falakon pedig ott sorakoznak a művésznek mind­azok a kisebb festményei (vagy termé­szeti ihletésűek, vagy a geometria tiszta, szép rendjére építők), amelyek valamen­­nyien mintegy előfutárai az utolsó nagy munkának. Alakok, vagy esetleg csupán foltok és erővonalak, amelyek mindig az ember világáról, róla és érte beszélnek, a képbe szerkesztett-rendezett valóság nyelvén. — Mit gondol — kérdezem tovább a mestertől —, hogyan lehetne műveinek eszmei tartalmát szavakba önteni? — Erre nagyon nehéz válaszolnom. Szeretem azokat a képeket, amelyeknek közkeletű és hétköznapi értelemben vett „mondanivalójuk” van. Szeretem a jó szürrealista képeket is, főleg az eredeti mesterek — így például Max Ernst — munkáit, én azonban a Cézanne vona­lán haladó festők közé tartozom. Olyan piktor vagyok, aki csakis a maga eszkö­zével, szavakra szinte lefordíthatatlanul igyekszik kifejezni magát a vonal, a folt, a szín eszközeivel. De nem tudok elkép­zelni művészetet humanitás nélkül. Igaz, erre a humánus tartalomra — irodalmi és filozófiai értelemben — nem gondolok munka közben. Gátolna is, ha állandóan valamilyen előre megformált gondolat il­lusztrálására törekednék. De persze hiá­ba is gondolnék bármilyen szép tarta­lomra, ez végül is vagy benne van és ki­érezhető a kész műből — legyen az táb­lakép vagy monumentális alkotás —, vagy pedig hiányzik belőle. De a tétel megfordítva is áll: ha nincs humánus tartalom a munkámban, akkor nem tart­hatom festőnek magam. ^ Bojár Iván A nagy mozaik középső része B VASÁRNAP A TV-BEN landjait nem kell bemutatnunk a nézőknek. A címszereplő, és barátja, Huckleberry Finn személyes ismerősünk úgyszólván mindannyiunk­nak. A filmsorozat mai folytatása egy újabb érdekes történetet mesél el a múlt századi Amerika életéből, gyermekeknek­­ és felnőtteknek. Sok szó van mostanában arról, mi min­dent tehet a tévé az irodalom népszerű­sítéséért. A Nyitott könyv sorozat, amely­ben Dersi Tamás változatos keretbe állít­va mutat be egy-egy irodalmi alkotást, igen jól szolgálja ezt a feladatot. Illyés Gyula ma már klasszikusnak számító mű­véről, a Puszták népéről és a bizonyos ér­telemben folytatását jelentő újabb kiadá­sában legutóbb vele egy kötetben megje­lent Ebéd a kastélyban című könyvéről lesz szó a mostani adásban. S nemcsak ..szó lesz” róluk, hanem egyes részlete­ket neves színészek közreműködésével meg is jelenítenek. A Világ térképe előtt ma Róbert László és Halász Mihály kezdi el beszámolóját nyolchetes laoszi és vietnami útjáról. Tabi László egy régebbi, 1949-ben bemutatott darabjának, A végállomás, kiszállni!-nak tévéváltozatát láthatjuk a fő műsoridő­ben, Lengyel György rendezésében. Bu­dapest ostromának utolsó napjaiba vezet el ez a játék, első az azóta bemutatott ti­zennyolc Tabi-komédia közül. P. A.

Next