Magyar Hírlap, 1970. november (3. évfolyam, 304-333. szám)
1970-11-22 / 325. szám
Magyar Hírlap IRODALOM - MŰVÉSZET 1970. NOVEMBER 22. VASÁRNAP. /■ Fekete Gyula: A völgytől a csúcsig Részlet, az író „Vallomás hajnalig” című, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelenő, léélben játszódó regényéből. Gyanakszom, hogy a butaság mindig viszonylagos; ahhoz képest okos vagy ostoba az ember, amit adott esetben tudnia kellene. S ahhoz képest, amit tudni vél Ismertem a faluban még annak idején, a harmincas években, egy öreg kondást, írniolvasni rég elfelejtett már — állítólag járt két elemit —, de a kondásszámtant elég jól művelte. Minden malacot, süldőt, disznót egy ránézésre megismert: ki a gazdája, oltották-e már, búghatnék-e vagy mikor búgott; senki úgy nem igazozódott el a falu disznói közt, mint ő. Egyvalamiben tehát ő volt a világ legokosabb embere, legnagyobb szakértője, legmegbízhatóbb doktora, a Tudományos Akadémia egyetlen tagja sem helyettesíthette volna a posztján, a hozzáértésnek azon a szintjén, esd az írástudatlan vén mondást. Persze attól, hogy a falu öszszes diszmáit egyenként ismeri, attól még ő lehet tájékozatlan a világ dolgaiban. De hiszen éppen ez az! Ha visszagondolok az elmúlt hat-nyolc évre, a háborúsokra, meg a korábbiakra, amióta úgy megkeveredett a világ, azt kell mondjam, az öreg kondások, a bakterok, az aratók, a krampácsolók, az utcaseprők jobban eligazodtak benne... a szervezett munkásokról nem is beszélek, de ezek az újságot sem olvasó, rádiót sem hallgató, egymást sem igen okosító primitív emberek jobban eligazodtak az összekutyult világban, mint a főjegyző urak, a főhadnagy urak, a főpallérok, a főtörzsőrmesterek, a főportások, a főkalauzok. Sokszor igenis jobban eligazodtak, mint a kormányfőtanácsosok vagy a miniszterek. Hitler bekebelezi Ausztriát — Addig-ameddig, még ide is elér. A közös hadseregben is, ugye, német volt a kommandó, az urak máma is mind beszélnek németül, megértik azok egymást... Hitler megtámadja a Szovjetuniót — No, annak sose ér a végére. Jártam én ott fogságban, borzasztó nagy ország az. Annyi embere még Hitlernek sincs, hogy azt mindez megszállja... Vagy a zsidózás. „Minden bajnak a zsidók az okai.” — Ez is csak ályani ... propaganda. Van mindenféle ember, zsidó is. Akár katolikus vagy református. Azt ne gondold, hogy szentté ** avatom a primitív embert A nép egyszerű fiát Mellesleg ilyen egyszerű népifiinak köszönhetem a legnagyobb bajom. De te nem tapasztaltál hasonlót? Ez a primitív logika, ez a „járt utat a járatamért el ne hagyj” filozófiája igazán nem vonzó életprogram — nekem. Neked. De annak, aki megszokta, hogy csak addig néz, ameddig keze-lába elér, és már lábná sem igen lát meszszebbre, túl a maga szűk kis körültapogatott megtapasztalt világán, annak ez a lehetséges legjobb filozófia. A csúcsra, a fennsíkra nem ér el vele, az igaz, mert oda járt út nem vezet; oda, aki eljut, csakis a maga törte ösvényen juthat és Jó, hát nem ér fel az öreg kondás a csúcsig, az értelem, az eszmélet csúcsáig. Soha nem is vágyott olyan messzire, ahhoz legelőször jól meg kellett volna tanulnia írni-olvasni, másodszor, harmadszor pedig... nem folytatom. De gödörbe sem lép bele az öreg kondás. Megszokta, hogy a lába elé nézzen a járt úton is. A főjegyző úr meg a főhadnagy úr meg a főtörzsőrmester úr belelép. Sokszor elgondolkoztam én ezen. Nem a községházán , persze. Leginkább a katonaságnál: mitől hülyült el ez a szakaszvezető? Otthon, az apja műhelyében — falusi kovács volt az apja — lehetséges, ő húzta fel legügyesebben a ráfot. És mitől hibbant meg a zászlós úr? Egy gimnáziumba jártunk, ő három osztállyal fölöttem. Diáknak nem volt utolsó, szerepelgetett az önképzőkörben is, a sportkörben is, tíz kosárból kilencet bedobott. És mitől hülyültem el én? Sokat törtem a fejem, hogyan van ez: elér valamilyen értelmi szintet az ember, aztán ... nem mondhatom, hogy visszafejlődik, csak elveszti tájékozódó képességét a világiban. Végtére az öreg kondás a maga szegényes tapasztalati körében talál annyi tájolási pontot, hogy az égtájakat nemigen téveszti össze, ha térképet, megbízhatót, nem is rajzolhatnék az ő szélrózsája szerint. Alanyi az egész, hogy én közeli rokonságot látok a völgylakók és a legmagasabb csúcsok meghódítói között: az is, ez is a maga módján a valóságra figyel, a valósággal tartja a legszorosabb kontaktust Azt még nem érték utól a jelszavak, a vezércikkek, s a kommentárok, az ügyeletes divatmánniák, ezt már nem érhetik utól. Az még nem gondolkozhat a más fejével, ez már eleget lát a csúcsról ahhoz, hogy a maga fejével gondolkozzék. S ha ez így igaz, ahogy én látom, akkor a civilizáció nemcsak haladást jelent, hanem veszedelmet is, az emberiségre, a népekre, és természetesen az eljövendő kondásokra és malterhordákra. Ha kilépnek a tenyeres-talpas valóság közegéből, amely szűköcske ugyan, de nemigen szokás eltévedni benne, átcsap a fejükön a betű, a szó, a kép áradása. Mindennapi kenyerük lesz az újság, a rádió, a mozi, s amit addig tapasztalatot személyesen és közvetlenül merítettek a valóságból, azt majd ilyen-olyan szakácsok ízlése szerint fölszervírozva kapják, másodkézből, harmadkézből, isten tudja, hányadik kézből, sőt hányadik szájból jut majd nekik a mindennapos szellemi csúcsa. És felszívódnak majd a felemások szürke nyájába ők is, és már csak egyetlen égtájat ismernek, ahonnan az ügyeletes kolomp szól. Hallottál a hegylakókról, akiket a világháború levezényelt a síkságokra, s őket, a makkegészséges embereket pusztította el leghamarább a tüdővész? Kialakult a völgylakók rezisztenciája is évszázadok során; trónok dőltek meg, hatalmasok, zászlók, címerek váltották egymást, hivatalos nyelv, hivatalos vallás, hivatalos pénznem sorra megváltozott, csak ők tenyésztek szívósan és szinte változatlanul megszokott közegükben, túlélve az uralkodó dinasztiákat, az uralkodó eszméket s a pusztító háborúkat is. De egyvalamivel szemben védtelen ez a mindent túlélő rezisztens törzs, és azt civilizációnak hívják. Nehézkesen fölállt, maga köré tekerte a rongyos szőrpokrócot. — Érdekes a szemöldököd — mondta más hangon. — Borotváltasd le, ha úgy hozná a sors, hogy igazolványt és nevet változtatsz. — Piszok hideg van. — A zászlós belehukukolt a levegőbe. — Mi bajod a szemöldökömmel?... Nem mintha nevet akarnék változtatni. — Különös ismertető jel, megjegyzi az ember. És... nem oktatni akarlak, csak figyelmeztetni ... a szemöldököd akkor is beszél, ha a szád hallgat Kifelé figyelt egy hosszú pillanatig. Dagadt arcára torzult mosollyal folytatta. Megnyugtatlak, ezek után sem * * adom ki a jelszót: emberek, vissza a völgybe, az olajmécsesek magasztos fénykörébe, a szent tudatlanságba! A civilizáció az élet parancsa, sőt törvénye. Ma már az egyetlen emberhez méltó létezési forma, csak ideig-óráig lehet kitérni előle. S ideigóráig is bűn kitérni előle. De legalább ilyen bűn kitérni azok elől a nehéz leckék elől, amelyeket a civilizáció ad fel a völgyek biztonságából kiköltözködő társadalomnak... Károlyi András rajza költözött egy másik városnegyedbe a hitelezői elől, réges-régen vége volt. Hiába laktam Pesten, illetve Budán, be voltam én írva kitörölhetetlen alapossággal mindenféle könyvekbe. Esőztek ránk a piros cédulák, transzferálási végzések, illetékkiszabások mérhetetlen összegekre, apám kiapadhatatlan és elvből fölbélyegezetlen beadványai után (melyeket természetesen az én nevemben adott be) , a gyerekágyon kívül le volt foglalva mindenünk, többszörösen. Nagy értékeink persze nem voltak. A könyveket, legfőbb kincseinket, a végrehajtók tüntetően utálták. Ellenben a szőnyegekre buktak, diadalmasan csaptak le rájuk, erre a három szerencsétlen, nem is éppen elsőrangú összekötőszőnyegre: máris nyálazták a ceruzájukat, máris írták, lefoglalták, fölülfoglalták; a foglalási cédulák lassan a szőnyegek terjedelmének többszörösére nőttek. Mert minden áron el akarták szedni őket, mi is ragaszkodni kezdtünk a szőnyegekhez. Védekeztünk, ahogy tudtunk, együgyű és csodálatosan célravezető furfanggal. Feleségem kifinomult ösztönnel már messziről megismerte az ellenséget: ezer járókelő közt is a végrehajtót. Még csak most fordult be az utcánkba a közömbös kettős: ő már csalhatatlanul tudta, hogy ők azok, és hozzánk jönnek. A balkonról fölhangzott a kurta „jönnek!”, hogy kik, azt már kérdezni se kellett. Nekiláttunk, lélekszakadva dolgoztunk, összegöngyöltük és a szobák legsötétebb, legmegközelíthetetlenebb zugaiba, szekrények, fekhelyek alá rúgtuk, toltuk, nyomtuk, gyömöszöltük a szőnyegeket. Mikor a végrehajtó becsöngetett, egy puszta sivatag fogadta, két álszentül kétségbeesett arc, meg egy kisgyerek a rácsos ágyban, sugárzó boldogságban az iménti cirkusztól. Beszélni szerencsére még nem tudott. Pár éve még megvolt az egyik szőnyeg. Fakón, rojtosan, kitaposottam ostromot, inflációt túlélt. Aztán egy szép napon nem bírta tovább nyomasztó emlékeit és szétesett. Fájó szívvel dobtam ki a szemétre életem lidércálmos balzaci korszakának ezt a hűséges, néma tanúját. Most már csak álmaimban jár vissza, ott is egyre ritkábban. Fölhangzik valahonnét, egy álombéli balkonról a baljós „jönnek!”, és én nekiállok lóhalálában a szőnyeggöngyölésnek. Álmaimban a szőnyeg, eredeti természetével ellentétben, makrancos, gonosz, rosszindulatú. Az öszszetekert hurka szétmegy, kidugja rojtjait a szekrény alól, váratlanul kigurul a szoba közepére. Küzdeni kell vele, begörbült ujjakkal, megfeszített izmokkal. Lihegve görgetem, birkózom vele, püfölöm, nyomkodom, rugdalom, néha fojtogatom is. Közben egyre közelebbről döngnek a lépcsőházban a léptek. És fölharsan a csengő. De csönd van, békés éjszaka, nem csöngetett senki. Az álom visszagöngyölődik, a visszajáró pánik föloldódik. Kintről besüt a neon holdvilága: megnyugtató fehér csík, egy egészen más szőnyegen. A gyökerekről I Szegény M., egy időben -------------------* mennyekig magasztalták, ő volt a magyar Proust és a magyar Virginia Woolf egyszemélyben, a non plus ultra, a tökély. Most viszont a ló túlsó felén vagyunk: divat „letenni”, vagy már le se tenni, egyszerűen hallgatni róla, mint aki nincs. Legutóbb is, olvasom, amit egy zord ítészünk citromba harapott képpel az utolsó könyvéről ír. Jó, jó, kongat valamit a mesterségéhez, ügyeskén mesél a gyerekkoráról, fölötlébb nyelvi botlások, kirívóbb helyesírási hibák nélkül. De hol a társadalom, kérdem én (illetve ő, az ítész), hol a társadalom mélyrétű ábrázolása? Hol az átfogó korkép? Hol a kellőképpen széles és kritikus freskó a húszas-harmincas évek D. városáról, ahol ez a gyermek él és mozog? Sehol! M. megméretik és könnyűnek találtatik. Eltűnődöm, mit kellett volna csinálnia, hogy ítészünk igényeinek megfeleljen. Gondolom, nem ártott volna, ha ez az ugrifüles kislány elejt időnként egy-egy kritikai megjegyzést a kor társadalmáról. Esetleg félrevonul és néhány percet arra szán, hogy elemezze ezt a társadalmat, ha másként nem, hát legalább családi vetületében, de mindenesetre oknyomozó körültekintéssel. Végső megoldásul, jobb híján az sem lett volna helytelen, ha legalább egy kicsit rosszabbul érzi magát, és legalább egy-egy időszaki boldogtalansággal tükrözi a felemás kor és halálra ítélt társadalom strukturális boldogtalanságát. De hát még ezt se teszi, a boldogtalan I M. könyvét én is olvastam. Nekem is volt egy-két kisebb kérdésem olvasás közben, főként e mesegyerekkor játékos stilizáltságát illetőleg. De az, hogy egy négy-öt-hatéves kislányon a tankönyvek társadalomkritikáját kérjem számon, megvallom, eszembe se jutott. Most viszont eszembe jut egy példázat a gyökerekről. " Áll a fa a helyén, az egyik jobban, a másik rosszabbul; látni belőle a törzsét, az ágait, a lombját. Az egyik csenevészebb, a másik terebélyesebb. De a gyökereit egyiknek se látom; a gyökérzete mindegyiknek bent van a földben. Persze hogy mindegyiknek van gyökérzete, különben nem élne, nem lenne fa. De hogy milyen ez a gyökérzet, milyen erős, milyen ágbogas, milyen finom hajszálerekkel milyen gazdag táplálékot bír fölszívni, ezt számomra nem maguk a gyökerek mondják el, hanem a törzs, a korona érzékelteti. Hogy fordítva ültesse a fát, koronával a földbe, gyökérzettel fölfelé: ilyen ötlete, legjobb tudomásom szerint, még egyetlen épelméjű kertésznek sem támadt. Némely ítész viszont azt kívánja az írótól, hogy fordítva ültesse a fáját, gyökerekkel a levegőben. Hogy a fa így életképtelen? Annyi baj legyen, az a fontos, hogy lássék a gyökérzet, mint egy közvetlenül megfejthető ábra, mint egy szemléltető kép egy elemi iskola falán. Persze van másik módja is annak, hogy a fák természetét megismerjük. Szemügyre venni az élő fát, megtapintani ágait, megszemlélni leveleit, a kéreg minőségéből, levelek színéből, ágak vitalitásából következtetni a gyökerekre, és túl a gyökereken a talajra, ahonnét az életük nedveit szívják. Lám, ez a fa ilyen. Nyilván azért ilyen, mert lent, a közvetlenül nem látható gyökerek elsenyvedték a sziklás, meddő talajban; vagy fordítva; lám, ez a lomb erős gyökérzetre, termékeny talajra vall. És a felevesak színéből, erezetéből, húsosságából, szívósságából, keringő nedveiből ki lehet következtetni a talaj minőségét, ahová a gyökerek nyúlnak. Az író dolga, hogy élő fát neveljen; a kritikusé, hogy erről az élő fáról beszéljen, lombból ismerve meg a gyökereket. Ha letarolja a lombot, hogy legalább a csupasz ágazat hasonlítson holmi félresikerült gyökérzetre, éppúgy kontár, mint a kertész lenne, ha fejjel ültetné a . Kevecseri Gábor: XXI Feküsznek — nem vagyok adósok — ezek a lepkék, a gyönyörűek; ők sosem írtak rólam verset, én meg róluk többször is. De kinek fizettem? Csak magamnak. Falevél kering kettőzötten, mert verssorokban; boldog, kiből a kettőzés kirobban; szállnak a lepkék kettőzött rajokban, önző az ember, amíg él. A versírás öröméről Káldi János: A töprengés virága arcomon Az ablakon egy ágvég behajol szívemet ütve-verve, a papíromra rá-rásüt a hold, neked írt énekemre. Hogyan jött, ami történt? — Nem tudom Agyamban sárga nyár van. A töprengés virága arcomon, remeg a szélfúvásban. K utai Magda: Történet A fikuszt óvatosan kikerülte, de a házmesternek nem felelt már. Kezét lóbálva, köznapi ruhában, áthaladt a napos udvaron. Három gazdátlan léggömb jött utána, néhány madár, esőköpenyben, s a távolságot pontosan betartva, egy konflistó követte messziről.