Magyar Hírlap, 1971. szeptember (4. évfolyam, 243-272. szám)

1971-09-15 / 257. szám

­ K. Levél a vízügy clmére Évek óta tart a huzavona a Kolontó vize körül Augusztus 16-án kétségbeesett levelet írt K. Szabó a megyéhez, a szövetkezet és a legeltetési bizottság nevében. En­gedjék meg visszatartani a tó vizét, ne folyjék el a semmibe, hadd zárják le a zsilipet, hiszen — úgymond —„a hosszan tartó szárazság, valamint az állandó nagy meleg hatására területünkön szemláto­mást mennek tönkre a nagy pénzeken te­lepített új ültetvények, s veszélyben van­nak a téesz 400 darabos, meg a legelte­tési bizottság 500 darabos szarvasmarha­állományának legelői. A csordakutak annyira leapadtak, hogy a pásztorok nem tudnak vizet biztosítani a jószágnak...” Hosszú ügy, kínos ügy. K. Szabó azt mondja: — Nehogy a megyét, a járást hibáztas­sák! Ott nem tehetnek róla, hiszen egyet is értenek velünk. A Vízügyi Igazgató­ságnak kellene közbelépni, megoldást ta­lálni. Azt már tudomásunkra hozták ko­rábban, hogy a vízzel szabadon rendel­kezhetünk, ha vállaljuk az anyagi fele­lősséget az esetleges áradás következté­ben fellépő károk megtérítéséért. De ho­gyan vállalhatnánk ezt?! „Azt reméljük, hogy a sok kérés után végre már intézkedés is történik ebben­­ az ügyben...” — írják egy újabb levél­ben. Ugye nem túlzott a reménykedé­sük? Hogyan is lehetne az, amikor jó hét és fél ezer embert érint — a község egész lakosságát — a vízgazdálkodás egyensúlyba hozása. Ez az egyensúlyra való törekvés ilyen­kor ősszel tetőzik közügyekben éppúgy, mint az egyéni sorsok esetében. Külön­ben a nap minden órájában ez figyelhető meg a község minden sarkában-haj­laté­ban. Telek — egy forintért jöttünk Kecskemét felől s a dunaföld­­vári útról letérvén, elhagyva Ágasegyhá­zát, ezt a zárt kapujú, zárt szívű kedves falut, egyszer csak látjuk, hogy valóság­gal „elébünk jön” Izsák. Pár év előtt ezen az úton minden átmenet nélkül ér­­tünk a település cer­­eumába, most új 2 1971. SZEPTEMBER 15. SZERDA (­­ v ~ HAZAI KORKÉP Magyar Hírlap Szeptember — őszelő Mi lesz a Kolontó vizével? \ \ ...... Nyitogatja az ősz a présházak ajtaját, ablakait. Készülődés — szüretre: jó he­lyet kell a boroknak készíteni. Bár ez a mostani szeptember adós maradt vala­mivel, még nem tudni pontosan, hogy mi­vel, és főként, hogy mennyivel. Csak azt tudhatjuk, hogy a számlát nincs kinek benyújtani. Az aszály az ok, a 80 napos aszály. Itt, Izsákon, a Sárfehér téeszben például 3600 mázsa a várt kiesés a terv­hez képest. A hátralevő napok a szüretig még ronthatnak ezen. Igaz, javíthatnak is. Különösen izgalmas, mennyit hoz be a szőlő, ha mennyiségben nem is, cukorfák­ban legalább. Négyszázan „odakinn" Napsütés kellene minél több. Hűvös hajnalokon a nyárfákkal szegett, csoda­szépen rendbetett majorba kifelé menet ezt óhajtja mindenki a „Sárfehér”-beliek közül, öt óra, fél hat tájban indulnak az emberek dologra. A tehenészek korábban. Rakodók, fogatosok, traktorosok és gép­kocsivezetők, majd odakint a határban munkálkodók, ebből az egy közösségből szám szerint mintegy négyszázan, akik nem ismernek sürgetőbb időszakot az ősznél. Ilyenkor más években is minden sie­tős, bár ez a falu belterületének a ké­pén nem nagyon látszik. A határból a majorok felé irányul a forgalom nagyja, s a majorok is kívülre telepedtek. A siet­séget különösen indokolja, a szorgalmat egyenesen kézenfekvővé teszi, hogy az idén más ágazatokban kell behozni a szá­razság okozta károkat. A termelőszövetkezet elnöke, K. Szabó Sándor, s a főagronómus Kiss Imre sze­rint ez lehetséges. Régen ez nem így volt: ha a szőlő nem úgy sikerült, rossz volt az esztendő mindenestül. Ma azt mondják: ott a jól fejlett állattenyésztés. Az pél­dául, hogy az előirányzottnál több hízó­marhát adnak el. A kertészet is bőveb­ben fizet. A melléküzemágak — főként a kereskedelmi, a szállítási és a lakatos részleg — is plusz jövedelemmel zár. Így a tagság évek óta biztosított 15—18 ezer forintos átlagjövedelme a közösből — a nyugdíjasok és járadékosok járandóságát is beleértve — meglesz az idén is. Ez a megállapítás pedig a helybeli másik két szövetkezetre is vonatkozik. Azt az emberek természetesnek veszik, hogy minden fillérért meg kell dolgozni, házak — villák inkább — alagsorral, pincével, rangos-gangos kerítéssel, por­taelőtérrel fogadnak. Hosszában már ki­terjeszkedett a község, most széltében növekszik. Negyven-ötven új házzal évente. Azt fölösleges is mondani, hogy ezeket a házakat — bár tisztes jómódra vallanak — nem milliomosok építik. OTP-kölcsönnel épülnek általában, tehát hosszú törlesztésre. Ez is nagy dolog persze, hogy egyáltalán nekivágnak. Nem érdekes különösebben, hány őszelő ér­leli meg az ilyen és hasonló elhatározá­sokat. Fő, hogy megszülettek, s az, hogy a biztos jövő tudata sugallta valahá­nyat. És hát kétségtelenül a közösség jószí­vű segítsége. Jószívű, mert ugyan mi­lyen más jelzőt használhatnánk, amikor tudjuk, hogy a Sárfehér Téesz egy fo­rintért adja a házhelyet tagjainak a Kecskeméti út mentén. Később a tanácsházán megkérdeztem, jól értettem-e az egy forintot, s valóban ennyi-e a telek teljes ára? Ennyi. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ezt a kedvezményt a fiataloknak nyújtja a közösség, hadd telepedjenek meg hely­ben, s lehetőleg ne kívánkozzanak el a faluból. Másrészt pedig a terület eléggé mély fekvésű, jócskán fel kell tölteni, mire elkezdhetik az építkezést. A fel­töltés belekerül 10—15 ezer forintba. Még így is olcsó, kiváltképp ha tudjuk, hogy a szövetkezeti tagok 30 százalékos en­gedményt kapnak a szállításnál s a téesz szovjet gyártmányú markológépe (kezelője egy rendkívül talpraesett fia­talember, nemrég tért haza Jaltából, ott üdült jutalomként­ egy-kettőre elvégzi a feltöltést. Ilyen és hasonló példákból látható, hogy nincsenek egyedül az emberek Izsá­kon sem. Ha például megírnánk a mai nap teljes krónikáját, alkalmasint bele­kívánkozna ősz eleji körképünkbe az a végtelen igyekezet, amivel a bölcsőde átépítését, bővítését végzi az Aranyho­mok Termelőszövetkezet építőbrigádja, társadalmi munkások százainak segítsé­gével. Az egykori orvosi rendelő tömör vályogfalai teljesen átalakulnak a kicsik tiszteletére, új szárnyépület is épül még most, az őszi hajrában, az már téglából természetesen. Az egyébként vékonyan csörgedező községfejlesztésből jókora summát, 400 ezer forintot vinne el az építkezés (az évi községfejlesztési adó 600 ezer forint), ha nem lenne a közös gazdaságok hozzájárulása. Mindennapos gondok... A teremtő szorgalmat, a kifogyhatatlan építőkedvet naponta össze kell vetni a realitásokkal és aszerint módosítani. Másképp ez nem megy, mint türelemmel. S a türelem­adta józansággal. Vannak Izsákon új ut­cák, ahol még nincs villany. Természe­tes, hogy sürgetik az ott lakók. Ki látott olyat, villany nélkül élni? De ki látott olyan éveket, mint a mostaniak, hogy ennyi legyen az új utca, szinte egyik év­ről a másikra? Győzheti-e a kívánt tem­póban a villanybekötést az áramszolgál­tató vállalat? Kérdezhetünk hát így is, úgy is. Szeptemberben, őszelő évadján, amikor vetni kell és a szürethez készü­lődni, mindennél fontosabb a határ üze­nete, amely mindenkit hív, mindenkit biztat, ötvenegynéhány, az idén épült új ház áll előttünk. A legközelebbi, a Hornyák Józsefé már majdnem kész. Nem pa­rasztház, városias villa. Messzebbről ide­­kék­lik a közös gyümölcsös. Az almafák a földig hajolnak a termés alatt. Kovács Imre : Ti­S ^ h­ogy igazat mondott-e, nem is tudom. De miért hazudott volna? Nem akart semmit, csak két villamosjegyet, azt is visz­­sza akarta hozni, de lebeszél­tem róla. Ha két villamosjegy­gyel hozzásegítem, hogy meg­közelítse, vagy valamikor el­érje, amit szeretne , az a két jegy igazán semmit sem számít. Feljött a szerkesztőségbe. Tiszta inget, viselte a farmert, és a Nagyvilág legutolsó szá­mát hordta a felső karja alá szorítva. Leült, mint egy reti­­kült, elővette a Nagyvilágot és fellapozta belőle a munkaköny­vét. Maga elé terítette, és akár­csak egy regényből, felolvasta a történetét. Első munkahelye, Diósgyőr mellett egy csemetekertészet. Tizenhat múlt akkor, iskolai végzettsége öt általános. Ekkor már világlátott embernek szá­mított, járt a Dunántúlon egy rokonnál, hetekig csavargott Pesten, pályaudvarokon, meg egy fővárosba hurcolkodott volt szomszédnál töltve az éj­szakát. A csemetekertészetben nyolc napig bírta. A munka nehéz volt, meg egyhangú. Je­lentkezett a papírgyárba, ez se tartott sokkal tovább, mint a csemetekertészet. A munka­könyvben szaporodtak a be­jegyzések: kocsikísérő, konyha­legény, segédmunkás a ven­déglátóiparban ... Itt tűnt el egy lány pénztárcá­­­­ja a mosdóban. Ki vihette el? Nyilván az a szőke srác, aki a múlt héten jött. Kihívatták a rendőrséget, vallatták — és másnapra meglett az igazi tet­tes. Söröslédákkal gurigázni különben sem leányálom — megsértődött, és hogy őt idéz­zem: „lelécelt”. Akkor ünnepelte a húszéves születésnapját. Húsz év nem sok, de ha az ember húsz év alatt öt általános iskolai osz­tályból szerzett bizonyítványt, hozzá egy nadrágot, két inget, és egy világosdrapp ballonka­bátot — hát, nem olyan daliás érzés húsz évesnek lenni. El­tűnődött ezen, és feljött Pest­re. Az építőiparba jelentkezett. A személyzetisnek megfogadta, hogy egy ideig békén marad, de öt nap múlva az Ecserin megismerkedett egy emberrel, aki megkérdezte, van-e kéz­­ügyessége, és akar-e sok pénzt keresni? Mind a kettőre igent felelt, sőt, a harmadik kérdés­re is: volna-e kedve piros mű­anyag virágokat hajtogatni? Egy folyosóra néző, sötét konyhában, habszivacsból, ró­zsákat pöndörgetett, mikor megismerkedett Ilonkával. Ilonka a rózsák vásárlója volt, családi állapotát tekintve nagy­mama, de mindössze negyven­esztendős, vagyoni helyzetét nézve pedig, céllövölde tulaj­donos. A céllövöldét vidéki vá­sárokon állította fel, amelyhez magától érthetődően nemcsak vásárok kellettek, de egy jó erőben levő fiatalember is. Ezt is megpróbálta, ezt is otthagy­ta. Egy ktsz-ben villanyszerelők mellett segédmunkás. A vil­lanyszerelés nem is lenne rossz szakma ... aztán — nehéz ezt így utólag elmagyarázni — Ka­zincbarcikán találja magát. Egy hét után a munkásszállá­son kapott két pokrócot, elzá­logosítja. A munkalapját meg­terhelték hatszáz forint adós­sággal, s azonnali hatállyal el­bocsátották. Még jó, hogy ép bőrrel megúszta, mert az utol­só este olyan hangulat alakult, ki a munkásszálláson körülöt­te, hogy azt hitte: agyonverik. Aztán egy idősebb kőműves szétlökdöste a többieket. „Hagyjátok, holnap úgyis megy a fenébe”... Különben, ez volt az egyet­len törvénybe ütköző cseleke­dete, ezt is rendbehozta azzal, hogy kifizette a hatszáz forin­tot. A munkakönyvbe pótlapot kellett ragasztani, mert már nem fért bele a sok mun­kahely-változtatás. Most Budá­ra megy, azért kellett a két villamosjegy, egy betegtologató állás van kilátásban. Nincs sok reménye rá tulajdonképpen, mert ha egy másik fickó je­lentkezik véletlenül, kitűnő érettségi bizonyítvánnyal , akit az idén nem vettek fel az orvostudományb­a, jövőre is megkíséreli a felvételit, addig pedig eltologatja a betegeket — hát akkor mehet megint az épí­tőiparba. Huszonnégy éves... — Nincsenek szülei, családja, nem vigyázott magára senki? — kérdem tőle. — Anyám meghalt... Aha, anya nélkül nőtt fel — gondoltam, és magamban mindjárt behelyettesítettem egy képletbe. Tovább beszélt magáról, s néhány percen belül kiderült, hogy kilóg a képletből. Tisz­tességes család, az apja jól ke­reső szakmunkás, három test­vére közül a legidősebb fiú mérnök, az egyik nővére taní­tónő, a másik könyvelő, min­dig szerettek, mindig törődni akartak vele. Nem hagyta. — A mérnök bátyám, pedig nagy darab férfi, elsírta magát, mikor utoljára látott a télen. Kiskabátban csengettem be hozzájuk ... A tőke, keskeny arcú fickó.­­ Különös ismertetőjele, hogy a munkakönyvét, és a Nagyvi­lág legfrissebb példányát hord­­ja magával.. . — Mikor halt meg Móricz Zsigmond? — kérdezem tőle. — 1940 körül. — Ki festette a Mona Lisát? — Ne tessék viccelni ... Leonardo. — Maga elzálogosított két pokrócot a munkásszálláson .. . Ki az amerikai elnök? — Nixon. Mindig sokat ol­vastam, regényt, újságot, ver­set. Sok minden érdekel. És rosszul érzem magam minde­nütt, ahova engem beenged­nek, öt osztályt végeztem. Nem vagyok senki, semmi. Mit csi­náljak, végezzem el a hatodik általánost? Aztán a hetediket, a nyolcadikat? És utána? Ez nem olyan kérdés, amely­re más adhat feleletet. Erre csak ő válaszolhat saját ma­gának. Ha elég ereje van hoz­zá, még bármit felelhet. Oda­adtam a két villamosjegyet, ő meg elment munkát keresni. Nyilván, talál magának. A mi társadalmunkban mindig van még egy lehetőség, aztán még egy, és megint még egy... De, ha ezzel valaki visszaél, ment­hetetlenül elfogynak alóla az esztendők. És hiába hivatott többre, szebbre, jobbra, csak az jut neki, ami megmaradt... Halasi Mária ------------------------------------­Villamosjegy -------------------------------­----------­ Bencsik István a népfrontdelegáció jugoszláviai tapasztalatairól A Hazafias Népfront Országos Tanácsá­nak delegációja, amely a Jugoszláv Dol­gozó Nép Szocialista Szövetségének meg­hívására egyhetes látogatást tett Jugo­szláviában, kedden délelőtt hazaérkezett Budapestre. A Bencsik István főtitkár által vezetett delegációt a Ferihegyi re­pülőtéren dr. Ortutay Gyula, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának alelnöke, Barati József, az országos tanács titkára, Sebestyén Nándorné, az Országos Béke­tanács titkára fogadta. Megjelent a fogad­tatásnál Svetozár Starcevic, a budapesti jugoszláv nagykövetség ideiglenes ügyvi­vője. Repülőtéri nyilatkozatában Bencsik Ist­ván elmondta, hogy a látogatás során al­kalmuk volt megismerkedni a Jugoszláv Dolgozó Nép Szocialista Szövetségének munkájával, országos szinten és területi­leg is, az egyes­ köztársaságokban, a fő­városban és tartományokban. A magyar delegáció találkozott és tárgyalásokat folytatott a jugoszláviai szövetség veze­tőivel, Veljko Nilatovics elnökkel és Ali Sukrija főtitkárral. — Látogatásaink, személyes élményeink alapján meggyőződhettünk arról — hang­súlyozta Bencsik István —, hogy a Jugo­szláv Dolgozó Nép Szocialista Szövetsége igen széles tömegbázisra támaszkodva rendkívül kiterjedt munkát végez, ered­ményesen mozgósítja a lakosságot a szo­cialista építés feladataira, a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége programjának megfelelően. Olyan tapasztalatokat szer­­­rezhettünk, amelyeket idehaza is jól ka­matoztathatunk népf­ron­tmunká­nkban.­­ A jugoszláv szövetség vezetőivel folytatott tárgyalásokon szóba kerültek a legfontosabb nemzetközi kérdések is. Min­denekelőtt az európai biztonsági értekez­let, amelynek összehívása érdekében so­kat tehetnek a különböző országokban működő tömegmozgalmak. Egyetértés mutatkozott az indokínai népek szabad­ságküzdelmének tá­m­ogatásában és a te­kintetben is, hogy segíteni kell a haladó arab népek harcát. A széles körű kül­­kapcsolatokkal rendelkező jugoszláv dol­gozó nép szocialista szövetsége arra tö­rekszik, hogy a jövőben még szorosabbra fűzze, elmélyítse kapcsolatait a Magyar Hazafias Népfront mozgalommal is — mondta befejezésül a népfront főtitkára. Megoldják Sopron vízellátását A város vízellátásáról, a Fertő tó fej­lesztéséről tanácskoztak az illetékes szak­emberek kedden Sopronban. A megbeszé­lésen részt vett Kisházi Ödön, az Elnöki Tanács helyettes elnöke, Végen Imre ál­lamtitkár, az Országos Vízügyi Hivatal elnöke és Putz József, az Észak-dunántúli Vízügyi Igazgatóság vezetője. Sopron la­kóinak az idén sok gondot okozott a tar­tós vízhiány, a leginkább vízigényes üzem — a sörgyár — pedig csak a kapacitásá­nak az egyharmadát használhatta a leg­melegebb időszakban. E kérdés végleges megoldását hozza majd a fertőrákosi víz­mű megépítése. Behatóan foglalkoztak a tanácskozáson a Fertő tavi vízitelep fejlesztésének kér­déseivel is, ugyanis a fertőrákosi terüle­tet közigazgatásilag is a városhoz csatol­ták. ___________________________ KGST-tanácskozás Keszthelyen A keszthelyi Helikon Szállóban kedden megnyílt a KGST könnyűipari állandó bi­zottsága fafeldolgozó munkacsoportjának nyolcadik ülése, amelyen valamennyi KGST-ország delegációja részt vesz.

Next