Magyar Hírlap, 1971. szeptember (4. évfolyam, 243-272. szám)
1971-09-25 / 267. szám
Magyar Hírlap A napisajtó feladata -Történeti/műveltség Az alábbi cikk a történeti műveltség, a történelmi irodalom kritikai ismertetésének fontosságát és az e téren mutatkozó problémákat elemzi. Ennek kapcsán felveti a napisajtó jelentőségét és azokat a hiányosságokat, melyek az újságoknak a történeti gondolkodás formálásában betöltött szerepét jellemzik. Mi magunk is hiányosnak érezzük az e téren végzett munkánkat, és egyetértünk a cikk írójának, Ránki Györgynek, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete igazgatóhelyettesének megállapításaival. Ezért határoztuk el, hogy a jövőben lapunk hasábjain többet és differenciáltabban foglalkozunk a történettudományi irodalom ismertetésével. A munka irányítására Szerkesztőségünk felkérte Ránki Györgyöt, aki az itt közölt cikkét vállalkozásunk beveze tilyen történelemre tanítanak ■ * * hírlapjaink — tette fel a kérdést Malyusz Elemér, jeles történészprofesszor, mintegy három évtizede a Magyar Szemle hasábjain. A meglehetősen negatív véleményt, amelyet korának történeti műveltségéről és a sajtótörténeti vonatkozású cikkekről nyújtott, a szerző a következőképpen összegezi: „nem egy jelensége van annak, hogy a történeti műveltség és a magyar sajtó egy része kibékíthetetlen ellentétben áll”. Malyusz elsősorban arra alapozta megállapítását, hogy a sajtó nem foglalkozik a történetkutatás új eredményeivel, jóllehet, a közönség, mivel nem nyújtja ki kezét a tudományos monográfiák felé, sok esetben az újságoktól várja a történeti tájékoztatást. Ha ezt az egyértelműen negatív véleményt a történettudomány és a sajtó kapcsolatáról a mai történészgeneráció aligha oszthatná, mégsem hinném, hogy a probléma magját ma már időszerűtlen, megoldott, túlhaladott kérdésfeltevésnek tekinthetnénk. A kérdés ma is feltehető: mennyiben ad hű képet sajtónk — melytől kétségtelen, széles olvasóközönség ma is közvetlenül nyeri a történeti műveltség elemeit — a tudomány új eredményeiről. A Történettudományi Intézet folyóirata, a Történelmi Szemle, az elmúlt esztendőben húsz történész véleményét kérte ki a történettudomány és történeti tudatformálás kapcsolata tárgykörében. A beérkezett válaszok egyike domináns tétele a történeti kritika mai, elkedvetlenítő helyzete volt. Juhász Gyula találóan fogalmazta ezt meg a következőkben: „sok példát lehetne felhozni arra, hogyan maradtak az ismeretlenség homályában, süllyedtek — még szakmai körökben is — a közömbösség langyos állóvizébe komoly tudományos teljesítmények a kritika lassúsága, szintelensége vagy az érdektelenség következtében ,.alig van nyoma az írásban jelentkező kritikai bátorságnak, akár a valóban komoly művek nyilvános méltatásáról, akár a problematikus írások elemző bírálatáról van szó”, s természetesen csak a legújabb kor vonatkozásában tér el. A Történelmi Szemlének nincs kritikai rovata, s csak az utóbbi években nyitott új rovatot, melyben egyes munkákkal kapcsolatos kritikai megjegyzéseknek ad helyt. A többi folyóirat pedig vagy túlságosan specializált, vagy ha foglalkoznak is történelmi munkákkal, nem lép fel átfogó igénynyel. Nyilván abból kell tehát kiindulnunk, hogy ideje lenne rendet teremteni saját házunk táján, s a szakmai fórumokon biztosítani a frissebb reagálást, a mindenre kiterjedő, átfogó értékelést, a tudományos gondolatok és nézetek fejlődésének pontos regisztrálását, a szóbeli vitákon jelentkező intellektuális bátorság írásbeli lecsapódását, a problematikus írások elemző bírálatát. Mégis, ha ugyan szűkebb szakmai berkekben is bőven van teendő a történeti kritika terén, akkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy a történeti kritika csak akkor töltheti be funkcióját, csak akkor segítheti a széles olvasóközönség történelmi műveltségének formálását, marxista szemléletének megalapozását, ha túllép a szakmai folyóiratok hasábjain s behatol a napilapok, a szélesebb olvasóközönséghez eljutó folyóiratok közlésvilágába. Engedtessék meg tehát nekem, hogy — saját hibáinkról nem megfeledkezve, és nem elhallgatva azokat — próbáljam röviden öszszefoglalni benyomásaimat a történelmi kritika helyzetéről, a sajtó (elsősorban napilapok) hasábjain. Hiszen a történeti munkák és a kutatás legfontosabb eredményei végső soron két csatornán, pedagóguson és a sajtó útján juthat el szélesebb olvasóközönséghez, így napilapjainkban jelentkező közvetlen vagy közvetett történeti nézetek, s kritikai rovat jelentőségét, aligha lehet túlbecsülni. Méltánytalanok lennénk, ha nem konstatálnánk, hogy az utóbbi időben napilapjaink hasábjai — a korlátozott terjedelem mellett vagy ellenére is —, egyre gyakrabban nyílnak meg szűktörténészek előtt, több a történeti ismertetés stb. Mégis mindenekelőtt alapvető hiányosságokra kell utalni. Ténylegesen rendszeres, többékevésbé valamennyi történeti munkára — bár nem mindegyikre — kiterjedő történeti kritikai rovat csak a Magyar Nemzet hasábjain található. Valójában azonban egyetlen napilapnál sem alakult ki olyan határozott kritikai mérce, tudományos szemlélet, mely orientálná az olvasót a történeti munkák terén, amely igényes lenne a tényleges, tudományos értékeknél, új gondolatoknál, értékükhöz mérten dicsérné vagy bírálná a megjelent munkákat, tehát betöltené a közgondolkodás formálásának a szerepét. Benyomásom szerint a Népszava és a Magyar Hírlap érdemtelenül mostohán bánik a történeti irodalommal, s ez a mostoha bánásmód még kirívóbb, ha az irodalmi művekre szánt terjedelemmel vetjük össze. A Népszabadság esetében viszont a kritika rendszertelen, s nem lehet világosan látni, hogy melyik munkáról, miért közölnek, illetve miért nem közölnek kritikát. Más írások is jórészt hasonló negatív véleményt nyilvánítottak történeti kritikánk állapotáról. Ez a negatív kép természetesen vonatkozik a szűken vett szakmai folyóiratokra is. Többé-kevésbé rendszeres kritikai rovat csak egyetlen történelmi folyóiratnak a Századoknak van. Sajnos azonban többnyire, amíg a lap hasábjain egy-egy elemzés megjelenik, évek telnek el, nem is beszélve arról, hogy jócskán akad olyan könyv, amelynek méltatására egyáltalán nem talál alkalmat vagy szerzőt a folyóirat szerkesztése. A többi történész-folyóiratunk viszont még hasonló kritikai rovattal sem rendelkezik. A Párttörténeti Közlemények — érthetően, profiljának megfelelően csak — vagy pontosabban: elsősorban — munkásmozgalmi tanulmányokkal foglalkozik, s ettől az elvtől csak néha lehetne egy megközelítési mód, s hogy csupán a szerkesztőség által a történeti vagy politikai szempontból fontos könyvekről írjon, ez a szempont, bár vitatható, de érthető lenne. Egy ilyen szempont következetes érvényesítését azonban nem tudtam felfedezni. Nagy fogyatékossága benyomásom szerint a napilapok történeti kritikáinak, hogy a kritikák szerzőjének megválasztása ötletszerű, egyes esetekben újságírók, máskor történészek szignálják a cikkeket. Ez többnyire nem azonos megközelítést jelent. Tévedés ne essék, nem arról van szó, hogy csak szaktörténész írjon kritikát; igen nagy szükség lenne magas szintű történeti zsurnalisztikára. Sajnos azonban, ezt az irodalom terén inkább jelentkező , igényes és felkészült újságírói kritikai szemléletet a történeti kritikánál sok tőjeként írta meg, esetben hiányolnunk kell. A történészek esetében viszont, olykor a kérdés alapos ismerője foglal állást, máskor viszont érezni, hogy a recenzió szerzője a problémában nem túl járatos. Természetesen a kritika írójától nem lehet elvárni a szerzővel azonos felkészültséget, viszont a kritikusok ilyen eltérő kiválasztásából kritikai következetlenség is származik. Bizony nemegyszer találkozunk felületes és semmitmondó kritikákkal is. Ez az egyenetlenség a kritikák terjedelmében is megmutatkozik. Benyomásom szerint egységes kritikai rovatnak — bizonyos fokig — azzal is orientálnia kellene a lap olvasóit, hogy egyes könyvekről, milyen terjedelemben foglalkozzanak, ezzel szemben sok esetben, úgy vélem, éppen a lap adott lehetőségei szabják meg, hogy egy-egy könyvről milyen terjedelemben jelenik meg méltatás. Hangsúlyozom, a kritikának nem feltétele a kérdésben való teljes és részletes jártasság, de feltétele a kérdésre vonatkozó irodalom átfogó ismerete, amely módot ad arra, hogy a kritikus a banalitásokat ne fogadja reveláció erejével, s lehetővé teszi, hogy az olvasónak biztos támpontot nyújtson abban, hogy a megjelent könyv anyagában és gondolataiban mennyiben ad újat a történeti irodalomban. (Történeti irodalmunkban különösen a legújabb kor vonatkozásában eléggé hiányzik ennek historiográfiai felmérése.) De számon kérhető a kritikustól az elemző bírálat, a vitás kérdések felvetése, a történeti irodalomban jelentkező szemben álló nézetekre való utalás is. Különösen lényegesnek tartom ezt a szempontot külföldi szerzők magyar nyelven megjelent műveinek ismertetése esetén. Az olvasóközönség e tekintetben ugyanis még inkább a kritikusra szorul. Igaz, egy-egy külföldi szerző történeti munkájának megjelentetése még elég ritka, így maga a megjelentetés is orientál s tételezzük fel, hogy a kiadó választása helyes és objektív volt. Ha azonban egy témáról kialakult bőséges nemzetközi történeti irodalomból egy könyvet magyarul is megjelentetünk, azzal még csak részben orientáltuk az olvasóközönséget, szükséges a könyv kritikája során, a könyvnek a nemzetközi szakirodalomban elfoglalt helyéről is véleményt alkotni. Lia cikkem kezdeti kérdésére, ■* „milyen történelemre tanítanak hírlapjaink”, válaszolni próbálunk, akkor aligha lehet megnyugtató a válasz. Nem megnyugtató mindenekelőtt azért, mert a kritikai rovatok nem megfelelőek. A történeti kritikának pedig nagy szerepe lehet a történeti közgondolkodás formálásában. Szerepe nem csupán felhívni a figyelmet az útra, elemezni és ismertetni a munkákat, de közvetve történeti gondolkodásra tanítani, történelmi műveltséget formálni. A történeti kritika a tudomány és közgondolkodás kérdésének elengedhetetlen feltétele, s ha a történettudománynak — mint minden társadalomtudománynak — fontos érdeke a hatékonyság, úgy világos, hogy a történelmi kritika mércéjének kialakításával egyidejűleg járulhat hozzá saját haladásához, és a tevékenységnek a marxista tudatformálás révén való emeléséhez. Ránki György MnemEtoup límwmmw llO¥Iir!lí?!!JP VEGE llGTO ffíBifiP 6/1 1971. SZEPTEMBER 25. SZOMBAT Genetika és társadalom A döntés felelőssége HÁROM NAPPAL a II. világháború kitörése előtt — 1939. augusztus 29-én — az öröklődéstan tudósai Edinburghben tartott kongresszusukon kiáltvánnyal fordultak a világhoz. A deklaráció így kezdődött: „A kérdés, hogyan lehetne genetikailag a világ népességét a leghatékonyabban javítani.” — Ez a kérdés a biológiai vonatkozásoknál sokkal általánosabb társadalmi, gazdasági, etikai problémákat vetett fel, nagyon kritikus történelmi helyzetben. A genetika természettudományos felfedezései korszakonként az adott társadalmi berendezkedésekre jellemző ideológiai és filozófiai megfogalmazásokban nyertek kifejezést. Ennek a tudományágnak az eredményei ugyanis közvetlenül tükröződnek az adott társadalom jelenségeiben, az egyén és a társadalom viszonyában (Taigetosz, eugenika, fajelméletek stb.). A különböző genetikai irányzatokban állandóan visszatérő probléma az öröklődési anyaghoz kötött, determinált genetikai rendszer és a környezeti hatások szerepe, jelentősége az öröklődésben. A KÖRNYEZET HATÁSA a modern genetikában kétféle módon nyer újra hangsúlyt; egyrészt a civilizációs, ökológiai ártalmak génkárosító hatása révén, másrészt az ember aktív beavatkozásával a megtermékenyítés menetébe. A környezeti tényezők szerepét az öröklődésben Lamarck fogalmazta meg. Szerinte minden olyan tulajdonság, mely a környezet tartós behatására alakul ki, tovább adódik az utódoknak. A környezeti tényezők javítása — több generációk alatt — valóban elősegítheti a genetikai tökéletesedést, de félrevezető a lamarcki elmélet olyan vonatkozásban, hogy a jobb testi és szellemi feltételek között felnevelt gyermekek a jobb kvalitásaikat biológiailag közvetlenül átörökítik az utódokra. Darwin (1868) növényekre és állatokra vonatkozóan megállapította, hogy a domesztikáció növeli az öröklődési változékonyságot, tehát már számol a miliőhatással. Ugyanakkor visszatér a hipokrateszi pangenézis elmélethez, tehát úgy képzeli, hogy a test sejtjei a szerzett tulajdonságaikat az ivarsejteknek adják át, és azok így öröklődnek át. Ez az elmélet, valamint Lamarcknak a szerzett tulajdonságok öröklődéséről szóló elmélete Liszenkó biológiai tanaiban újraéledt. EZEKNEK a környezeti tényezőknek az öröklődésben túlzott és természettudományosan nem igazolt jelentőséget tulajdonító elméletek éppen úgy túlhaladottak ma, mint amelyek a környezeti tényezőket teljesen figyelmen kívül hagyják. F. Galtonnak (1869), az angol genetikai iskola megalapítójának egypetéjű ikreken végzett tartós megfigyeléseiből levont következtetései már közel jártak a helyes genetikai felfogáshoz. ■ Az egypetéjű ikrek testi szempontból teljesen azonosak, bizonyos környezeti tényezőkre egyformán reagálnak, például gyakran egyidőben és ugyanabban a betegségben betegszenek meg, de például jellem, vérmérséklet tekintetében jelentősen különbözhetnek egymástól. Galton szerint az egypetéjű ikreknél, akikben a belső örökletes tényezők egyértelműen azonosak, az észlelt különbségek környezeti hatásnak tudhatók be, ezért jó megfigyelési alanyok. Ugyanakkor megállapította, hogy a genetikai tényezők erősebben érvényesülnek az öröklődés során, mint az extrém környezeti (földrajzi, éghajlati stb.) befolyások. GALTON leírja, hogy vannak családok, amelyeknél gyakoribbak a rendkívüli művészi, tudományos vagy sportteljesítmények. Szerinte ilyen kimagasló teljesítmények csak neveléssel nem érhetők el. Galton helyes elképzeléseit Mendel (1865) egyértelműen igazolta kísérletekkel. A modern genetika génelmélete ismeretében is sokszor nehezen mérhető fel a környezeti tényezők hatásának szerepe az öröklődésben. Ma még a különböző fejlődési rendellenességek eseteinek csak kis részében mutatható ki valamilyen módon öröklődő génártalom. Az például, hogy a fejlődési rendellenességek nagy része a keleti népeknél, Afrikában a négereknél jóval ritkább, mint Európában, egyrészt azt bizonyítja, hogy az olyan környezeti tényező, mint a rosszul tápláltság, a rossz szociális viszonyok, nem vezetnek örökletes rendellenességekhez. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy csak génhez kötött öröklődési anomáliáról van szó, hanem ez éppen úgy lehet környezeti károsodás is. Ilyen hatásként fogható fel például a civilizációs ártalmak (kémiai anyagok, sugárhatás stb.) okozta génkárosodás, mely megmagyarázná a fejlődési rendellenességek nagyobb gyakoriságát a civilizált társadalmakban. A világ tudósai szinte megállás nélkül tárgyalnak a makroszféra (bioszféra) ártalmairól. Külön tudományág, az ökológia foglalkozik a levegő-, a vízszennyeződés, a zajártalom kérdéseivel. Kétségbeesett jelzések, jóslatok hangzanak el az emberiség sorsáról, a túlnépesedésről, a fehérjehiányról, az éhenhalásról. Mialatt a makroszféra veszélyeitől izgatott emberiség a Holdra kacsingat, tudósaink a technikai és tudományos forradalom közepette nem figyelnek eléggé az emberiség és az egyén sorsát legalább úgy veszélyeztető mikroszféra ártalmaira. MIKROSZFÉRA-ártalmon értjük elsősorban az emberi csírasejtekre, azok átöröklési állományára, a génekre ható legközvetlenebb környezeti hatásokat, melyek a méhen belüli életben, illetve már azt megelőzően a szülő csírasejtjeinek génstruktúrájában okozhatnak károsodást. Ez a genetikai károsító hatás veszélye tehát legalább olyan súlyos, mint a makroszféra ártalma. A két környezeti ártalom tulajdonképpen azonos módon hat. Például a makroszféra ártalmai közé tartozó rovarirtó és növényvédő szerek éppen úgy génkárosítók lehetnek, mint a csírasejtet, illetve magzatot érő sugár-, baktériumvagy gyógyszerhatás Mindenesetre szögezzük le, hogy környezeti hatás alatt nemcsak a születés után érvényesülő biológiai, szociológiai, gazdasági, kulturális körülményeket értjük, melyben az egyén felnő, hanem a csírasejtekre gyakorolt hatásokat, a megtermékenyítés pillanatától a méhen belüli Meten keresztül az élet végéig. S végül környezeti hatásnak fogható fel az ember aktív beavatkozása a megtermékenyítés menetébe, a genetikai folyamat mesterséges befolyásolása. (Mesterséges megtermékenyítés, nemek irányítása, génszintézis.) A BEVEZETŐBEN említett edinburghi nyilatkozat — melyet dr. Czeizel Endre magyar genetikus ásott ki, mikor választ keresett arra a ma időszerűvé vált kérdésre, hogy ki, milyen elvek alapján dönthet az emberi tulajdonságok öröklésének befolyásolásáról, mesterséges alakításáról — félelmetes előrelátással mutatott rá az emberiség (egyének és közösségek) felelősségére az öröklődési folyamatok mesterséges irányításának problémájában. Az akkor utópiának hangzó deklaráció ma a genetika legaktuálisabb kutatási programja. Dr. Kálmán Éva— Dr. Osztovics Magda