Magyar Hírlap, 1971. szeptember (4. évfolyam, 243-272. szám)

1971-09-25 / 267. szám

Magyar Hírlap A napisajtó feladata -Történeti/m­űveltség Az alábbi cikk a történeti mű­veltség, a történelmi irodalom kritikai ismertetésének fontosságát és az e téren mutatkozó problé­mákat elemzi. Ennek kapcsán fel­veti a napisajtó jelentőségét és azokat a hiányosságokat, melyek az újságoknak a történeti gondol­kodás formálásában betöltött sze­repét jellemzik. Mi magunk is hiányosnak érezzük az e téren végzett munkánkat, és egyetér­tünk a cikk írójának, Ránki Györgynek, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Inté­zete igazgatóhelyettesének meg­állapításaival. Ezért határoztuk el, hogy a jövőben lapunk hasábjain többet és differenciáltabban foglal­kozunk a történettudományi iro­dalom ismertetésével. A munka irá­nyítására Szerkesztőségünk felkér­te Ránki Györgyöt, aki az itt kö­zölt cikkét vállalkozásunk beveze­­ tilyen történelemre tanítanak ■ * * hírlapjaink — tette fel a kér­dést Malyusz Elemér, jeles törté­nészprofesszor, mintegy három évtizede a Magyar Szemle hasáb­jain. A meglehetősen negatív vé­leményt, amelyet korának törté­neti műveltségéről és a sajtó­tör­téneti vonatkozású cikkekről nyújtott, a szerző a következőkép­pen összegezi: „nem egy jelensé­ge van annak, hogy a történeti műveltség és a magyar sajtó egy része kibékíthetetlen ellentétben áll”. Malyusz elsősorban arra ala­pozta megállapítását, hogy a sajtó nem foglalkozik a történetkutatás új eredményeivel, jóllehet, a kö­zönség, mivel nem nyújtja ki ke­zét a tudományos monográfiák fe­lé, sok esetben az újságoktól várja a történeti tájékoztatást. Ha ezt az egyértelműen negatív véleményt a történettudomány és a sajtó kapcsolatáról a mai törté­nészgeneráció aligha oszthatná, mégsem hinném, hogy a probléma magját ma már időszerűtlen, megoldott, túlhaladott kérdésfel­tevésnek tekinthetnénk. A kérdés ma is feltehető: mennyiben ad hű képet sajtónk — melytől kétség­telen, széles olvasóközönség ma is közvetlenül nyeri a történeti mű­veltség elemeit — a tudomány új eredményeiről. A Történettudományi Intézet fo­lyóirata, a Történelmi Szemle, az elmúlt esztendőben húsz törté­nész véleményét kérte ki a törté­nettudomány és történeti tudat­­formálás kapcsolata tárgykörében. A beérkezett válaszok egyike do­mináns tétele a történeti kritika mai, elkedvetlenítő helyzete volt. Juhász Gyula találóan fogalmazta ezt meg a következőkben: „sok példát lehetne felhozni arra, ho­gyan maradtak az ismeretlenség homályában, süllyedtek — még szakmai körökben is — a közöm­bösség langyos állóvizébe komoly tudományos teljesítmények a kri­tika lassúsága, szintelensége vagy az érdektelenség következté­ben ,.alig van nyoma az írás­ban jelentkező kritikai bátorság­nak, akár a valóban komoly mű­vek nyilvános méltatásáról, akár a problematikus írások elemző bírálatáról van szó”, s természetesen csak a legújabb kor vonatkozásában tér el. A Tör­ténelmi Szemlének nincs kritikai rovata, s csak az utóbbi években nyitott új rovatot, melyben egyes munkákkal kapcsolatos kritikai megjegyzéseknek ad helyt. A többi folyóirat pedig vagy túlságosan specializált, vagy ha foglalkoznak is történelmi mun­kákkal, nem lép fel átfogó igény­nyel. Nyilván abból kell tehát ki­indulnunk, hogy ideje lenne ren­det teremteni saját házunk táján, s a szakmai fórumokon biztosíta­­ni a frissebb reagálást, a minden­re kiterjedő, átfogó értékelést, a tudományos gondolatok és néze­tek fejlődésének pontos regisztrá­lását, a szóbeli vitákon jelentkező intellektuális bátorság írásbeli le­csapódását, a problematikus írá­sok elemző bírálatát. Mégis, ha ugyan szűkebb szak­mai berkekben is bőven van teen­dő a történeti kritika terén, ak­kor sem feledkezhetünk meg ar­ról, hogy a történeti kritika csak akkor töltheti be funkcióját, csak akkor segítheti a széles olvasókö­zönség történelmi műveltségének formálását, marxista szemléleté­nek megalapozását, ha túllép a szakmai folyóiratok hasábjain s behatol a napilapok, a szélesebb olvasóközönséghez eljutó folyó­iratok közlésvilágába. Engedtessék meg tehát nekem,­­ hogy — saját hibáinkról nem megfeledkezve, és nem elhallgatva azokat — próbáljam röviden ösz­­szefoglalni benyomásaimat a tör­ténelmi kritika helyzetéről, a saj­tó (elsősorban napilapok) hasáb­jain. Hiszen a történeti munkák és a kutatás legfontosabb eredmé­nyei végső soron két csatornán, pedagóguson és a sajtó útján jut­hat el szélesebb olvasóközönség­hez, így napilapjainkban jelentke­ző közvetlen vagy közvetett tör­téneti nézetek, s kritikai rovat je­lentőségét, aligha lehet túlbecsül­ni. Méltánytalanok lennénk, ha nem konstatálnánk, hogy az utób­bi időben napilapjaink hasábjai — a korlátozott terjedelem mel­lett vagy ellenére is —, egyre gyakrabban nyílnak meg szűk­tör­ténészek előtt, több a történeti is­mertetés stb. Mégis mindenekelőtt alapvető hiányosságokra kell utalni. Ténylegesen rendszeres, többé­­kevésbé valamennyi történeti munkára — bár nem mindegyikre — kiterjedő történeti kritikai ro­vat csak a Magyar Nemzet hasáb­jain található. Valójában azonban egyetlen napilapnál sem alakult ki olyan határozott kritikai mérce, tu­dományos szemlélet, mely orien­tálná az olvasót a történeti mun­kák terén, amely igényes lenne a tényleges, tudományos értékeknél, új gondolatoknál, értékükhöz mér­ten dicsérné vagy bírálná a meg­jelent munkákat, tehát betöltené a közgondolkodás formálásának a szerepét. Benyomásom szerint a Népszava és a Magyar Hírlap ér­demtelenül mostohán bánik a tör­téneti irodalommal, s ez a mos­toha bánásmód még kirívóbb, ha az irodalmi művekre szánt terje­delemmel vetjük össze. A Népsza­badság esetében viszont a kritika rendszertelen, s nem lehet világo­san látni, hogy melyik munkáról, miért közölnek, illetve miért nem közölnek kritikát. Más írások is jórészt hasonló negatív véleményt nyilvánítottak történeti kritikánk állapotáról. Ez a negatív kép természetesen vo­natkozik a szűken vett szakmai folyóiratokra is. Többé-kevésbé rendszeres kritikai rovat csak egyetlen történelmi folyóiratnak a Századoknak van. Sajnos azonban többnyire, amíg a lap hasábjain egy-egy elemzés megjelenik, évek telnek el, nem is beszélve arról, hogy jócskán akad olyan könyv, amelynek méltatására egyáltalán nem talál alkalmat vagy szerzőt a folyóirat szerkesztése. A többi történész-folyóiratunk viszont még hasonló kritikai rovattal sem ren­delkezik. A Párttörténeti Közle­mények — érthetően, profiljának megfelelően csak — vagy ponto­sabban: elsősorban — munkás­­mozgalmi tanulmányokkal foglal­kozik, s ettől az elvtől csak néha lehetne egy megközelítési mód, s hogy csupán a szerkesztőség által a történeti vagy politikai szempontból fontos könyvekről ír­jon, ez a szempont, bár vitatható, de érthető lenne. Egy ilyen szem­pont következetes érvényesítését azonban nem tudtam felfedezni. Nagy fogyatékossága benyomásom szerint a napilapok történeti kri­tikáinak, hogy a kritikák szerző­jének megválasztása ötletszerű, egyes esetekben újságírók, máskor történészek szignálják a cikkeket. Ez többnyire nem azonos megkö­zelítést jelent. Tévedés ne essék, nem arról van szó, hogy csak szaktörténész írjon kritikát; igen nagy szükség lenne magas szintű történeti zsurnalisztikára. Sajnos azonban, ezt az­­ irodalom terén inkább jelentkező , igényes és felkészült újságírói kritikai szem­léletet a történeti kritikánál sok tőjeként írta meg, esetben­ hiányolnunk kell. A tör­ténészek esetében viszont, olykor a kérdés alapos ismerője foglal ál­lást, máskor viszont érezni, hogy a recenzió szerzője a problémá­ban nem túl járatos. Természetesen a kritika írójától­­ nem lehet elvárni a szerzővel azonos felkészültséget, viszont a kritikusok ilyen eltérő kiválasztá­sából kritikai következetlenség is származik. Bizony nemegyszer ta­lálkozunk felületes és semmit­mondó kritikákkal is. Ez az egye­netlenség a kritikák terjedelmé­ben is megmutatkozik. Benyomá­som szerint egységes kritikai rovat­nak — bizonyos fokig — azzal is orientálnia kellene a lap olvasóit, hogy egyes könyvekről, milyen terjedelemben foglalkozzanak, ez­zel szemben sok esetben, úgy vé­lem, éppen a lap adott lehetőségei szabják meg, hogy egy-egy könyv­ről milyen terjedelemben jelenik meg méltatás. Hangsúlyozom, a kritikának nem feltétele a kérdés­ben való teljes és részletes jártas­ság, de feltétele a kérdésre vonat­kozó irodalom átfogó ismerete, amely módot ad arra, hogy a kri­tikus a banalitásokat ne fogadja reveláció erejével, s lehetővé te­szi, hogy az olvasónak biztos tám­pontot nyújtson abban, hogy a megjelent könyv anyagában és gondolataiban mennyiben ad újat a történeti irodalomban. (Törté­neti irodalmunkban különösen a legújabb kor vonatkozásában elég­gé hiányzik ennek historiográfiai felmérése.) De számon kérhető a kritikus­tól az elemző bírálat, a vitás kér­dések felvetése, a történeti iroda­lomban jelentkező szemben álló nézetekre való utalás is. Különö­sen lényegesnek tartom ezt a szempontot külföldi szerzők ma­gyar nyelven megjelent művei­nek ismertetése esetén. Az olvasó­­közönség e tekintetben ugyanis még inkább a kritikusra szorul. Igaz, egy-egy külföldi szerző tör­téneti munkájának megjelenteté­se még elég ritka, így maga a megjelentetés is orientál s tételez­zük fel, hogy a kiadó választása helyes és objektív volt. Ha azon­ban egy témáról kialakult bőséges nemzetközi történeti irodalomból egy könyvet magyarul is megje­lentetünk, azzal még csak részben orientáltuk az olvasóközönséget, szükséges a könyv kritikája során, a könyvnek a nemzetközi szakiro­dalomban elfoglalt helyéről is vé­leményt alkotni. Lia cikkem kezdeti kérdésére, ■* „milyen történelemre taníta­nak hírlapjaink”, válaszolni pró­bálunk, akkor aligha lehet meg­nyugtató a válasz. Nem megnyug­tató mindenekelőtt azért, mert a kritikai rovatok nem megfelelőek. A történeti kritikának pedig nagy szerepe lehet a történeti közgon­dolkodás formálásában. Szerepe nem csupán felhívni a figyelmet az útra, elemezni és ismertetni a munkákat, de közvetve történeti gondolkodásra tanítani, történel­mi műveltséget formálni. A tör­téneti kritika a tudomány és köz­­gondolkodás kérdésének elenged­hetetlen feltétele, s ha a történet­­tudománynak — mint minden tár­sadalomtudománynak — fontos érdeke a hatékonyság, úgy vilá­gos, hogy a történelmi kritika mércéjének kialakításával egyide­jűleg járulhat hozzá saját haladá­sához, és a tevékenységnek a mar­xista tudatformálás révén való emeléséhez. Ránki György MnemEtoup límwmmw llO¥Iir!lí?!!JP VEGE llGTO ffíBifiP 6/1 1971. SZEPTEMBER 25. SZOMBAT Genetika és társadalom A döntés felelőssége HÁROM NAPPAL a II. világ­háború kitörése előtt — 1939. au­gusztus 29-én — az öröklődéstan tudósai Edinburghben tartott kongresszusukon kiáltvánnyal fordultak a világhoz. A deklaráció így kezdődött: „A kérdés­, hogyan lehetne genetikai­lag a világ népességét a leghaté­konyabban javítani.” — Ez a kér­dés a biológiai vonatkozásoknál sokkal általánosabb társadalmi, gazdasági, etikai problémákat ve­­­tett fel, nagyon kritikus történel­mi helyzetben. A genetika természettudomá­nyos felfedezései korszakonként az adott társadalmi berendezke­désekre jellemző ideológiai és fi­lozófiai megfogalmazásokban nyertek kifejezést. Ennek a tu­dományágnak az eredményei ugyanis közvetlenül tükröződnek az adott társadalom jelenségei­ben, az egyén és a társadalom viszonyában (Taigetosz, eugenika, fajelméletek stb.). A különböző genetikai irány­zatokban állandóan visszatérő probléma az öröklődési anyaghoz kötött, determinált genetikai rendszer és a környezeti hatások szerepe, jelentősége az öröklődés­ben. A KÖRNYEZET HATÁSA a modern genetikában kétféle mó­don nyer újra hangsúlyt; egy­részt a civilizációs, ökológiai ár­talmak génkárosító hatása révén, másrészt az ember aktív beavat­kozásával a megtermékenyítés menetébe. A környezeti tényezők szerepét az öröklődésben Lamarck fogal­mazta meg. Szerinte minden olyan tulajdonság, mely a környezet tartós behatására alakul ki, to­vább adódik az utódoknak. A környezeti tényezők javítása — több generációk alatt — valóban elősegítheti a genetikai tökélete­sedést, de félrevezető a lamarcki elmélet olyan vonatkozásban, hogy a jobb testi és szellemi fel­tételek között felnevelt gyerme­kek a jobb kvalitásaikat bioló­giailag közvetlenül átörökítik az utódokra. Darwin (1868) növényekre és állatokra vonatkozóan megállapí­totta, hogy a domesztikáció növe­li az öröklődési változékonyságot, tehát már számol a miliőhatással. Ugyanakkor visszatér a hipokra­­teszi pangenézis elmélethez, tehát úgy képzeli, hogy a test sejtjei a szerzett tulajdonságaikat az ivarsejteknek adják át, és azok így öröklődnek át. Ez az elmélet, valamint Lamarcknak a szerzett tulajdonságok öröklődéséről szó­ló elmélete Liszenkó biológiai ta­naiban újraéledt. EZEKNEK a környezeti ténye­zőknek az öröklődésben túlzott és természettudományosan nem igazolt jelentőséget tulajdonító elméletek éppen úgy túlhaladot­tak ma, mint amelyek a környe­zeti tényezőket teljesen figyelmen kívül hagyják. F. Galtonnak (1869), az angol genetikai iskola megalapítójának egypetéjű ikreken végzett tartós megfigyeléseiből levont következ­tetései már közel jártak a he­lyes genetikai felfogáshoz. ■ Az egypetéjű ikrek testi szem­pontból teljesen azonosak, bizo­nyos környezeti tényezőkre egy­formán reagálnak, például gyak­ran egyidőben és ugyanabban a betegségben betegszenek meg, de például jellem, vérmérséklet te­kintetében jelentősen különböz­hetnek egymástól. Galton szerint az egypetéjű ikreknél, akikben a belső örökletes tényezők egyér­telműen azonosak, az észlelt kü­lönbségek környezeti hatásnak tudhatók be, ezért jó megfigye­lési alanyok. Ugyanakkor meg­állapította, hogy a genetikai té­nyezők erősebben érvényesülnek az öröklődés során, mint az ext­rém környezeti (földrajzi, éghaj­lati stb.) befolyások. GALTON leírja, hogy vannak családok, amelyeknél gyakorib­bak a rendkívüli művészi, tudo­mányos vagy sportteljesítmények. Szerinte ilyen kimagasló teljesít­mények csak neveléssel nem ér­hetők el. Galton helyes elképzeléseit Mendel (1865) egyértelműen iga­zolta kísérletekkel. A modern genetika génelméle­te ismeretében is sokszor nehe­zen mérhető fel a környezeti té­nyezők hatásának szerepe az öröklődésben. Ma még a külön­böző fejlődési rendellenességek eseteinek csak kis részében mu­tatható ki valamilyen módon öröklődő génártalom. Az például, hogy a fejlődési rendellenességek nagy része a ke­leti népeknél, Afrikában a nége­reknél jóval ritkább, mint Euró­pában, egyrészt azt bizonyítja, hogy az olyan környezeti ténye­ző, mint a rosszul tápláltság, a rossz szociális viszonyok, nem vezetnek örökletes rendellenes­ségekhez. Ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy csak génhez kötött öröklődési anomáliáról van szó, hanem ez éppen úgy lehet kör­nyezeti károsodás is. Ilyen ha­tásként fogható fel például a ci­vilizációs ártalmak (kémiai anya­gok, sugárhatás stb.) okozta gén­károsodás, mely megmagyarázná a fejlődési rendellenességek na­gyobb gyakoriságát a civilizált társadalmakban. A világ tudósai szinte megál­lás nélkül tárgyalnak a makrosz­­féra (bioszféra) ártalmairól. Kü­lön tudományág, az ökológia fog­lalkozik a levegő-, a vízszennye­ződés, a zajártalom kérdéseivel. Kétségbeesett jelzések, jóslatok hangzanak el az emberiség sor­sáról, a túlnépesedésről, a fehér­jehiányról, az éhenhalásról. Mi­alatt a makroszféra veszélyeitől izgatott emberiség a Holdra ka­csingat, tudósaink a technikai és tudományos forradalom közepet­te nem figyelnek eléggé az em­beriség és az egyén sorsát leg­alább úgy veszélyeztető mikro­­szféra ártalmaira. MIKROSZFÉRA-ártalmon ért­jük elsősorban az emberi csíra­sejtekre, azok átöröklési állomá­nyára, a génekre ható legközvetle­nebb környezeti hatásokat, me­lyek a méhen belüli életben, il­letve már azt megelőzően a szülő csírasejtjeinek génstruktúrájában okozhatnak károsodást. Ez a ge­netikai károsító hatás veszélye te­hát legalább olyan súlyos, mint a makroszféra ártalma. A két környezeti ártalom tulajdonkép­pen azonos módon hat. Például a makroszféra ártalmai közé tar­tozó rovarirtó és növényvédő sze­rek éppen úgy génkárosítók le­hetnek, mint a csírasejtet, illetve magzatot érő sugár-, baktérium­vagy gyógyszerhatás Mindenesetre szögezzük le, hogy környezeti hatás alatt nem­csak a születés után érvényesülő biológiai, szociológiai, gazdasági, kulturális körülményeket értjük, melyben az egyén felnő, hanem a csírasejtekre gyakorolt hatáso­kat, a megtermékenyítés pillana­tától a méhen belüli Meten ke­resztül az élet végéig. S végül környezeti hatásnak fogható fel az ember aktív be­avatkozása a megtermékenyítés menetébe, a genetikai folyamat mesterséges befolyásolása. (Mes­terséges megtermékenyítés, ne­mek irányítása, génszintézis.) A BEVEZETŐBEN említett edinburghi nyilatkozat — melyet dr. Czeizel Endre magyar geneti­kus ásott ki, mikor választ kere­sett arra a ma időszerűvé vált kérdésre, hogy ki, milyen elvek alapján dönthet az emberi tulaj­donságok öröklésének befolyáso­lásáról, mesterséges alakításáról — félelmetes előrelátással muta­tott rá az emberiség (egyének és közösségek) felelősségére az örök­­lődési folyamatok mesterséges irányításának problémájában. Az akkor utópiának hangzó deklaráció ma a genetika legak­tuálisabb kutatási programja. Dr. Kálmán Éva— Dr. Osztovics Magda

Next