Magyar Hírlap, 1971. december (4. évfolyam, 334-363. szám)
1971-12-18 / 351. szám
II.1971. DECEMBER 18. SZOMBAT HÉT VÉGI Magyar Hírlap Amikor Bicska Maxi még Tőr Tamás volt ~Y LA Koldusopera útjai /Brecht hazánkban is legtöbbet ■MfW.A Wilt, legtöbb tapsot és legtöbb felújítást megért „musical”jét, a Koldusoperát, 1930-ban mutatta be a Vígszínház — „vígszínházi” keretek között Amin nemcsak az értendő, hogy a fordítás munkáját a tündéri tollú, bölcsen derűs humorú Heltai Jenő végezte; talán mondanunk sem kell, hogy egyéniségétől alig állt valami távolabb, mint Brecht könynyeztetően csípős szatírája, gyilkosan „humoros” hangvétele. A pikáns sanzonok, kecses versek, játékos színdarabok nagyszerű pesti költője valamiféle parfümös, tetszetős mázzal vonta be a darabot Ha nem így tett volna, a színház igazgatósága tán még olvasópróbáig sem engedi az eredetiben oly „szegényszagú” csatornamenti Koldusoperát Persze, annak, hogy a Brechtmű az olvasópróbán túl egészen a bemutatóig kijuthatott, voltak még egyéb vígszínházi feltételei is: a főszerepet az akkori színházi világ édeskésen csibész üdvöskéje, Gaál Franci kapta meg, és ruháján a foltokat Záméból és Bittérből a híres Váci utcai szalon alakította ki; sőt — egy korabeli anekdota szerint — a koldusbanda jelmezei is a legdivatosabb körúti divatszabóság, a „Sugár és Barna” műhelyéből kerültek ki. Hogy a bemutató ilyen adottságok közepette teljes bukással járt, azt a színházi krónika jegyezte fel. De hogy Brecht szavai még így is előtörtek a sok csillogás alól, azt viszont a rendőri krónika: a premieren jobboldali elemek tüntettek a Koldusopera ellen; volt a pfajozás, könnygázbomba és kardlapozás. Helyesbítenünk kell Második bemutatóként a Színművészeti Főiskola 1958-as előadását tartjuk számon (épp a darab megírásának harmincadik évében), s a Szimetár Miklós rendezésében felújított Brecht-musical a vizsgaelőadások szokott közönyfalát erőteljesen áttörte: a végzős növendékek — köztük Margittay Ági, Fülöp Zsigmond és Bodrogi Gyula — produkciója percek alatt színházi szenzációvá lett —, a további fővárosi és vidéki felújítások jóformán ennek a főiskolai előadásnak voltak a folytatásai. Sietve helyesbítenünk kell azonban a fenti bekezdésben a „második" bemutató sorszámjelzőjét: még a színházi közvélemény is hajlandó arra, hogy elfeledkezzék a valóban második Koldusoperáról, amely mögött a dicsőséges vizsgaelőadás csak a harmadik lehet a sorban (ha nem is a rangsorban). Énekes komédia 1945 tavaszán jóformán az első színházi megmozdulás a Szabad Színház megalapítása volt: Both Béla vette bérbe a kevéssé romos Erzsébetvárosi Színházat a Városligetben (korábban Erdélyi Mihály „trösztjének” volt egyik székhelye, és még korábban Feld Zsigmond brettlije működött ott nyaranta), és Both köré sokfélét tömörültek a művészek: ki vidékről került elő, ki a pincéből, ki egyenesen a munkaszolgálatból. Volt, aki ostrom előtt szerzett diplomával itt lépett először színpadra, és volt, akit a MADISZ valamelyik tehetségkutató délutánján fedezett fel a figyelő szakmai szem . A színház Toller Géprombolókjával kezdte működését és Shaw Blanco Posnet elárultatása c. drámájával folytatta azt. A „működés megkezdése” egyébként nem teljesen mai színházi fogalmaink szerint értendő: a próbák előtt és azok közben is a színészek épp úgy, mint a vezetők a tető, meg a falak itt-ott mutatkozó hiányosságainak kijavításában segédkeztek, a színésznők nemegyszer az udvaron kondérban főzték meg a társulatnak mindazt, ami Vas Zoltán jóvoltából a Szabad Színháznak jutott, s ha kellett, a környező utcákban még plakátot is esik őrizeltek — igaz, hogy ezt lehetőleg éjjel. Ilyen körülmények között került sor a Koldusopera bemutatójára. A darabból egy szakadt, gyűrött példány került elő: Vas István fordította le azt művészi erővel, Villámgyors tempóban, s főként reggeltől estig elértéktelenedő milipengőkért. A zeneanyag egyetlen zongorakivonat volt: Ránky György rögtönzött hangszerelése segített a színház baján. A darab egyébként mint „énekes komédia 3 felvonásban” került a színlapra A szereposztás számtalan érdekességgel szolgált. A főszereplő Bicska Maxit akkor még Tőr Tamásnak hívták, s a kolduscég főnökeit nem Peacockéknak (erre csak később „magyarosították” nevüket), hanem ahogy az eredetiben: Peachumnek és Peachumnének. Színjátszásunk két felejthetetlenalakja játszotta egyébként szerepüket: az örök Mari nénivé szürkített Völcsey Rózsi, vaskos humorénak pompás ragyogásában, és a szerintem e szerepben azóta is felülmúlhatatlan Szigeti Jenő. Ma már halott a Tigris Brown nagyszerű alakítója, Kemény László is. A férfifőszereplő, Soós Lajos elegáns ficsurra „vette” a figurát, fehér tenisznadrágban (gondolom, ez volt akkoriban egyetlen „jelmeze”), Polly pedig a vidékről felkerült és mindannyiunk örömére végképp köztünk maradt Komlós Juci volt. A rendőrfőnök lányának, Lucynek szerepében Móricz Zsigmond színpadra viszszatért, középső lánya, Lili lépett fel, míg a betörők közt ott találjuk Horváth Tivadart és Pásztor Jánost. Filchet, a koldus jelmezeket kölcsönző boltba betévedt naiv ifjút egy minden színiiskolai végzettség nélkül először szereplő MADISZ-fiatal — Kállay Ferenc játszotta. Nehéz falatnak bizonyult A sok tehetséges ember lelkes összefogása nem járt sikerrel. Brecht akkor még — vagy írjuk így: akkor is?! — nehéz falatnak bizonyult. A színészek holmi ,,szegényszagú operettet” játszottak, a közönség „újfajta, de nem elég röhögtető kabarét” látott a darabban, a kritika pedig — még a Szabad Népé is — nem nagyon lelkesedett a szerintük „weimari fogantatású” darabért. A Koldusopera húsz-huszonöt előadás után lekerült a játékrendről, hogy helyet adjon Goldoni komédiájának, a Furfangos özvegynek, amelyhez Polgár Tibor szerzett fülbemászó muzsikát, és a címszerepet Brecht Korcsma Jennyje, Kiss Ilona alakította. Rácz György • Őfensége kalapja helyett / ÍGY LETT FILM) A HYPPOLIT Negyven évvel ezelőtt, 1931-ben avatták fel a Hunnia-film új, hangosfilmek gyártására alkalmas műtermét. Az első magyar játékfilm forgatását május hónapban el is kezdték. Ez „A kék bálvány” című kalandorvígjáték volt, tehát a filmgyártás egyik legnehezebb műfaja, és így az akkori viszonyokhoz szokatlanul hosszú ideig, június végéig le volt foglalva a műterem. A kék bálvány felvételei utánra a műzensmet a prága—berlini Sonor-film bérelte ki. Már színészeket szerződtettek, Eisemann Mihály már írta a zenét, Mihály István kezdte a verseket írni, amikor bonyodalmak keletkeztek, amelyek mindeddig nem is kerültek a közönség elé. Ezeknek a bonyodalmaknak egyetlen élő tanúja Zágon István író, a Hyppolit szerzője, aki ezekről a kulisszatitkokról a következőket mondotta el: — 1931. telén nyújtottam be Hyppolit című vígjátékomat a Magyar Színházhoz, amelynek akkor Csortos Gyula is tagja volt. A darabot, illetve a címszerepet Csortosnak szántam és — ahogy mondani szokás — reá szabtam. Csortosnak tetszett a szerep és a Magyar Színház már próbálni is kezdte a darabot, amikor egy napon Csortos váratlanul — ahogy szokta — kilépett a színház kötelékéből,és a Nemzeti Színházhoz szerződött. A szerepet, illetve a darabot vitte magával. A Nemzetiben akarta előadatni. Hevesi Sándor dr., a Nemzeti igazgatója azonban úgy érezte, hogy a darabot, amelyben a gőgös lakáj szerepében Csortos természetesen az arisztokráciát figurázta volna ki, a Nemzeti Színház közönségéből legfeljebb a karzat fogadná tetszéssel. A vígjátékot Hevesi viszszaadta. ■— Ezután" azzal próbálkoztam, hogy Hegedűs Gyulát, a Vígszínház előkelő művészét, szerzem meg főszereplőnek. A lakáj alakja nem felelt meg egészen a Hegedűs egyéniségének és így nem is vállalta. A darabomat persze szerettem és nagyon bánkódtam, hogy nem tudom elhelyezni. — Ekkor keresett fel dr. Bingert János, a Hunnia filmgyár vezérigazgatója, és közölte velem, hogy a Sonor-film a Berlinben élő magyar író, Újhelyi Nándor „Őfensége kalapja” című Németországban nagy sikert aratott vígjátékát akarta filmre vinni. A forgatókönyv, amely a darabból Berlinben készült, sem a német, sem a magyar vállalkozóknak nem tetszik, viszont a műterembe júliusban már be kell menni, adjam el a Hyppolit filmesítési jogát. Boldogan odaadtam. Ha nem színház, itt a film — gondoltam. Aláírtam a szerződést, még azt is, hogy eleve hozzájárulok a forgatókönyvben esetleg történő változásokhoz is. A Berlinben élő Nóti Károlyt hazahívták és hazahívták rendezőnek az ugyancsak Berlinben élő Székely Istvánt, akik lóhalálában elkészítették a forgatókönyvet. A színdarab és a film ugyan nem volt egészen az, aminek én elképzeltem, de úgy látszik, a változtatások csak használtak a témának, hiszen szinte halhatatlanná tették Hyppolit, a lakáj címen a filmet. Székely Istvánt, a film főrendezőjét, legutóbbi budapesti látogatása alkalmával kerestük fel és nála is érdeklődtünk a Hyppolit forgatásának előzményeiről. A következő felvilágosítást kaptuk tőle. — Már Berlinben összeültünk Nóti Károllyal és kezdtük írni a forgatókönyvet. Mikor Budapestre érkeztem, kiderült, hogy már a szereplőket is leszerződtették. Itt kellett egy lényeges változtatást eszközölnöm. Steiner úr szerepére Gózcon Gyulát szerződtették, ezt azonban én nem tartottam helyesnek. Gőzön figurája egy vidéki dzsentri figurája lett volna, szemben az arisztokrata lakájsal, mi pedig Nótival egy pesti, újgazdag, kispolgárt írtunk ebből a szerepből. Gőzön más szerepet kapott és Steiner úrra lámpással kerestem szereplőt,, amíg végre ’ Kabos Gyulát megtaláltam. Kabos eleinte vonakodott, mert még sohasem játszott — addig — hangosfilmen, de azután — legnagyobb örömömre — mégis elvállalta a szerepet. Mint kiderült, nagyon jól tette. . Radó István Az elfelejtett Földes Imre Most lenne 90 éves Földes Imre, aki a maga korában sikeres, sőt felkapott, Európa-szerte ismertté vált, magyar színpadi szerző volt. Néhány darabjában nemcsak szórakoztatni kívánt, hanem — olykor korát bátran megelőzve — nagyon időszerű és akkor nagyon kényesnek tartott problémákat is felvetett. A császár katonái című darabját, amelyben gyilkos gúnnyal ábrázolta az osztrák—magyar „közös hadsereg” elnemzetlenítő módszereit, a korlátolt „katonás” nevelést, évekig egyetlen színház sem merte előadni. Amikor Beöthy László 1908-ban bemutatta, olyan vihart keltett, hogy a honvédelmi miniszter sietett rendeletileg megtiltani a hadsereg tisztjeinek, hogy „a közös hadsereg becsületét sértő darabot” megtekintsék. (Egykori tudósítások szerint a Magyar Színház nézőterét akkoriban civil ruhába öltözött katonatisztek töltötték meg.) Ady Endre nagy elismeréssel méltatta: „ ... Magyar dráma, bravúros színpadi munka a Földes Imréé... Két-három év előtt utcai zavargásokat csinálhatott volna ez a darab.. . Az Akadémia most megrökönyödve fog nézni az ő többszörösen megkoszorúzottja felé. Íme, egy ember, akiről nem sejtette, hogy ilyen veszedelmes talentum...” Ez a célzás Földes Imre látványos drámaírói indulására utal. A Tudományos Akadémia történelmi drámákra kiírt Kóczián-díját ugyanis a század legelső évében A király arája című drámájával a teljesen ismeretlen, 19 éves Földes Imre nyerte el. A kezdeti feltűnést fokozta, hogy nemcsak a következő évben, hanem két év múlva is az ő neve került elő a díjnyertes dráma jeligés borítékjából. Az alig húszéves szerző A királyné című drámáját a Nemzeti Színház is bemutatta, és ezzel elindult egy ismételten közönségsikerrel, de a kritika részéről következetes tartózkodással fogadott drámaírói pálya. A kritika a Hivatalnok urak című drámáját is hűvösen értékelte, pedig ezt a darabját az 1909-es nagyon sikeres bemutató után (amikor több mint százszor játszották) nemcsak 1928-ban újították fel, hanem — fél évszázaddal az ősbemutató után — 1959-ben is, amikor Szabó Ernő játszotta el Rátkai Márton híres szerepét, az öreg Roth bácsit. A felszabadulás utáni közönség egy megváltozott világban gondolkozhatott el a „boldog békeidők” vasalt nadrágban elproletarizálódott hivatalnok urainak nyomasztó sorsán. Csaknem száz színdarabot írt. Köztük 35 háromfelvonásosat, amelyek közül a maga korában több is igen ismertté vált, nemcsak idehaza, hanem külföldi színpadok százain. Részesévé vált Ábrahám Pál világsikereinek is, hiszen Földes Imre írta a Viktória, a Hawaii rózsája, a Bál a Savoyban librettóját. A harmincas években, a nagy gazdasági válság idején — Heltai Jenő mellett — a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének ügyvezető elnöke lett. A gazdasági életben szerzett nagy tapasztalatait hasznosítva, ő szervezte meg a színpadi szerzők hatékony érdekképviseletét, kiharcolva első kollektív szerződésüket, amelyet a tőkés színházi vállalkozókkal is szigorúan betartatott. Sikeres írói pályafutásának első évtizedeivel szinte párhuzamosan jelentős gazdasági pozícióra is szert tett. Igazgatója, az októberi forradalom után pedig vezérigazgatója lett a fővárosi villamosvasútnak, s .n. Tanácsköztársaság alatt is egyik tagja volt a vállalat háromtagú direktóriumának. A Horthy-rendszer a nyugdíját is elvonta, s azt csak a felszabadulás után kezdték újra folyósítani. Új művek alkotására azonban akkor már fáradtnak érezte magát, és csupán egyetlen rádiójátékot írt. Egész életében szorgalmas, nagyon termékeny, nagyon szerény író volt. A sikerek nem kábították el. 1958-ban teljes visszavonultságban halt meg, s már életének utolsó évtizedében kicsit szomorúan éreznie kellett, milyen gyorsan borít fátyolt az utókor sokoldalú életművére. Sándor Dezső