Magyar Hírlap, 1972. december (5. évfolyam, 332-360. szám)
1972-12-31 / 360. szám
2 1972. DECEMBER 31. VASÁRNAP PETŐFI-DÍSZÜNNEPSÉGMagyar Hírlap (Folytatás az 1. oldalról) vallja a magáénak nagy költőnket az emberiség haladó többsége, messze túl a határainkon is. Ezért ünnepelnek velünk együtt barátaink, szövetségeseink a szocialista országokban, de a világ számtalan más táján is. — Velünk együtt ünnepelnek mindazok, akiknek drága és szent a szabadság, akik szívükön viselik a népek testvéri összefogásának ügyét, akik értik és szeretik az igazi művészetet, a közösséget teremtő, elkötelezett költészetet. — Engedjék meg, hogy e gondolatnál megállva, szeretettel üdvözöljem itt megjelent vendégeinket, ünnepségünk valamennyi részvevőjét, pártunk és államunk jelenlevő vezetőit, a társadalmi, tudományos, irodalmi és művészeti életünk kiválóságait. — Sok szeretettel köszöntöm a Petőfi-emlékbizottság tagjait, és külön megbecsüléssel a külföldi emlékbizottságok velünk ünneplő vezetőit. — Köszöntöm a magyar ifjúság, a Petőfi-emlékhelyek küldötteit, a Petőfi nevét viselő szocialista brigádok, termelőszövetkezetek, intézmények, iskolák és szervezetek képviselőit. Tisztelt ünneplő közönség! — Petőfi műve és emléke az évfordulótól függetlenül is elevenen él népünk lelkében. A Petőfi-emlékbizottság felhívására megmozdult az ország. Ezernyi gondolat, megannyi terv született és öltött testet már eddig is, s fog kibontakozni és megvalósulni a közeljövőben. Nemcsak az ifjúság, az iskolák, üzemek fiataljai készültek és készülnek elmélyült gonddal és értő szeretettel az ünnepre, hanem a társadalmi és az állami szervek is. Megható odaadással gyűjtik, rendezik a Petőfi-emlékeket mindazok a falvak, városok, ahol a költő egykor megfordult, élt és alkotott. — Petőfire gondol, Petőfi emlékezete előtt tiszteleg most az egész magyar nép. Petőfi örökségének folytatása, emlékének ápolása nemzeti ügyé lett. Tisztelt ünneplő közönség! — Mindnyájunk magasztos kötelessége e haladó és forradalmi hagyományok ápolása. A költő életművének és saját emberségünknek, elveinknek, nemzeti hovatartozásunknak tartozunk vele. Nyerünk vele, és általa magatartásunk hajlíthatatlanságában, gondolkodásunk forradalmiságában, érzelmi gazdagodásában. Ezt a célt szolgálja a mai ünnepi alkalom is: Petőfi Sándor születésnapjának 150. évfordulóján rendezett megemlékezésünk. Losonczi Pál megnyitója után Illyés Gyula Kossuth-díjas költő emlékezett meg Petőfi Sándorról. Illyés Gyula: Petőfi a nemzet és a világszabadság költője — Petőfi mindnyájunk rokona — mondotta bevezetőben Illyés Gyula —, alig van magyar anyanyelvű ember, akinek szívébe nem fészkelte be magát, csaknem úgy, mintha vérségi közünk volna hozzá. — Mi ennek a varázslatnak a magyarázata? Az, hogy költőként nyitotta meg ugyan tudatunk ajtaját, de azon az ajtón egy bámulatos jellemű fiatalembert vezetett be, és ismertetett össze velünk. Ez nem mindennapos jelenség. Nincs száma a tanulmányoknak, melyek Petőfi verseinek nagyságát boncolják; épp annyit lehetne fejtegetni egyéniségének nagyságát. — Egy nagy író attól kezdve nagy író, amikortól fogva állandóan jelen van nemzete eszmevilágában; amikortól a művei csaknem tárgyszerű részei a nép birtokának, akár egy híd vagy középület. Sőt, még jobban azoknál. Pest hajdani szép városházát lebontották. Eltűnt az utcáról, el az emberek fejéből. Szeptember végént nem lehet lebontani, téglánként kihordani a nemzet tudatából. Vannak szellemi művek, amelyek úgy hozzátartoznak egy országhoz, és olyasféleképp működnek benne, akár egy vízesés, mely erőművet hajt. — Petőfi Sándor művei ilyen módon részed a magyar nép életének. De nemcsak művei lettek örök kincseink. Még annál is többet hagyott ránk. Élete is kinccsé vált. Azt mondhatnánk, hogy magánéletének fordulatai is — műalkotások. Mert ő azokkal is hatni tudott, hatni akart. Kettős ház a koszorú, amelyet az országon belül és az országon kívül emlékműveihez helyezünk. Az egyiket a rendkívüli szellem, a másikat a rendkívüli jellem kapja. — Lángelméjének világra jöttét nem tudjuk megmagyarázni. Petőfinek lehetnek mindmáig kelletlenkedő olvasói Ivánnak, akiket a lírai versek könnyed ömlése, másokat a világnézeti versek túl heves irama gombolkoztatott be. De egyhez még ezek is odaadták a szavukat, hogy leíró — valóságot ábrázoló — versei, mindmegannyi mesterteljesítmény, még a világirodalom mezőnyében is. Tájleírásaival, helyzetképeivel Petőfi az európai realizmusnak olyan előfutáraként mutatkozott be, mint Gogol, Stendhal vagy Flaubert. De túlhaladva sok nyugati borúlátó pályatársát, Petőfi hisz a tettben. Értelmesnek tartja a cselekvést. Egyre megszállottabban hirdeti a beavatkozást, a sors dolgába is. Így lett a reménység — a magyar anyanyelvűek reménységének — legnagyobb költője — a végső pillanatban. — A fáklya, amelyet elődeitől Petőfi, mint költői örökséget vesz át, nem koromtalan, nem biztató lobogású. A magyar közéleti — mondhatjuk úgy is: nemzeti — költészet baljóslatú, még a reformkor nagy világbontása idején is. Hisz kezdettől fogva a nemzeti lét és nemlét kérdésével vívódik. Az aggodalom nemzedékenként fokozódó szava Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty hármasában tetőz. Petőfi e tekintetben a kiáltó ellentétük. Első megszólalásától fogva a bizakodást hirdeti, a nem csüggedést, a sors jobbra fordulását, illetve jobbrafordíthatóságát. Holott a valóságot ő is tisztán látja, a maga teljes zordságában. A hagyományosan keserű hangot azonban, noha újra és újra ajkára tolakszik, elharapja, visszafojtja. Ellentétben elődeivel, akik nemesi osztályhoz és nemesi osztályról szóltak, ő, ahogy szóval is kimondta, alapállásában a „szűrösgubás embereknek” beszél. Azoknak pedig szívvel-lélekkel, úgy érzi, csak reménykeltőt, csak biztatót és buzdítót mondhat. — A történelem szemlélője számára alig van csüggesztőbb látvány, mint az a századokon át szüntelenül ismétlődő folyamat, amit a szenvedő, az alsó néprétegek szellemi kifosztásának nevezhetnénk. Tragikus, hány tehetség fojtódik el a társadalmi mélyben. Az egész emberiségre nézve épp oly tragikus, ahogy a mélyből úgy-ahogy kijutó tehetségek akként hagyják ott azt a lenti világot, hogy nyomban meg is tagadják, a sorsközösség érzetének egy mozdulata nélkül. Évszázadokat s országrészeket kell a szemnek bejárnia, míg egy-egy kivételt talál. S azt is gyakran a széttépettség halálos dilemmájában. — Petőfi ilyen tündöklő kivétel. Kiemelkedett a népből és máig világló példaként, vissza akart térni hozzá. — Petőfi azért hitt a magyar nép jövőjében, mert hitt eszméinek holnapjában. Ezek az eszmék pedig az elnyomott társadalmi rétegeknek éppúgy szabadságot ígértek, akár az elnyomott nemzetnek. És ez Petőfi kettős forradalmárságának indítóoka. A „Világszabadság” kiáltotta el magyarul versben elsőként a szót, ő, a legnemzetibb költő, s ebben nincs ellentmondás, sőt, ami látszólag szemben áll, az voltaképpen szervesen kiegészíti egymást. — Petőfi azért bízik a magyar nép ügyében, mert bízva bízik az egész emberiség ügyének jobb sorsra fordulásában. Ezért is a reménység költője mind a mai napig, mégpedig a nagy realisták, a nagy valóságfaggatók módján. Ezért is nem lehet ünnepelni őt puszta szavakkal, hanem elsősorban önvizsgálattal. És helyzetvizsgálattal. „Hol a szem szemével farkasszemet nézni, Ki meri meglátni, ki meri idézni Az igazi arcát?’’ írta Babits ötven évvel ezelőtt, a századik születésnapon. Farkasszemet kell vele nézni ma is. Hogy miként tudunk ennek megfelelni? Először is azzal, hogy letöröljük Petőfi műveiről a port, azt, amely a mi gondatlanságunkból rakódott rájuk. Aminek következtében, ha tudjuk is, sokszor csak fogyatékosan érezzük, hogy milyen nagy költő is ő, hogy mit kaptunk tőle, s mit kaphatunk, magyarok és nem magyarok. — Rengeteg az írásmű, amely Petőfi műveit taglalja, s nem csupán magyarul. Csak a századfordulóig több mint harminc nyelvre lefordították például azt a költeményt, amely így kezdődik: Reszket a bokor, mert Madárka szállott rá, Reszket a lelkem, mert Eszembe jutottál. — Kötetre rúg a tanulmány, amely pusztán ezt a négy sort elemzi, hogy fölmutassa a roppant erőt, amely annak leheletszerű gyöngédségét létrehozta. — Kosztolányi égig emelte az ebbe a két sorba tömörített költői képet: Ábrándjaimnak száraz erdejében Csörög, csörög, már nem susog a lomb. Valóban, ez a két sor dísze lehetne bármely szimbolista költeménynek. De épp így találna rengeteg gyöngyöt a szürrealista szempont, vagy az expresszionista, vagy azé a művészi iskoláé, amelynek még nincs is neve. Egy példa a tiszta költészetre: Egy hattyú száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket —■ Oh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyúm, szép emlékezet!... — A remekművek attól hallatatlanok, hogy rejtetten bennük van, amivel a jövendő korok is táplálkozhatnak. Ha rájönnek annak a kifogyhatatlan táplálóanyagnak az ízére. A mi korunk mindmáig nem teljességgel élvezi Petőfi ízeit. S ebben mintha magának a költőnek is része volna. Petőfi ugyanis ellentétben a közfelfogással, nem könnyű költő. Épp azáltal nehéz, azáltal kíván fokozott figyelmet, mert könnyűnek tetszik. A Petőfi-vers, akár a népdal, félrevezeti a gyanútlan, főleg a szerénytelen olvasót. Azt hisszük, csak az van benne, amit első hallásra-látásra kapunk, amit a felszín mutat. A Petőfi-vers akár az egymásba illeszthető fababák, több rétegű. Úgy rejti a magas művészetet, akár azok a néhány vonással odavetett rajzok, amelyek mondanak ugyan valamit azzal is, amit ábrázolnak, de, amelyek a tökéletes mesterről épp a felsőfokú egyszerűségükkel tanúskodnak. A Megy a juhász szamáron, vagy a Befordultam a konyhába a világ legigénytelenebb verse. De próbáld utánacsinálni, s akkor méred majd föl, mit tudott az a kéz, amely azokat egy kanyargással létre varázsolta. De ilyen módon egyszerű A négyökrös szekér is, vagy a János vitéz vagy a Homér és Osszián. — És ilyen módon egyszerűek — vagyis a látszólagosnál sokkal-sokkal mélyebb értelműek — tettei is: akár magánéletének, akár közéletének cselekedetei. Ott van azokban is a kéznek az a biztos, friss, könnyed lendülete, amely a belső erőre vall. Ezeket a kortársai közül csak kevesen fogadták helyesléssel. Elhamarkodott dolgok, mondták rájuk, vagy szebben kifejezve: elsietett dolgok. De rendre kivilágult, hogy nem elsietést kellett volna mondani, hanem előre sietést. — Van hát minek utána néznünk, van mit kiderítenünk és kiigazítanunk, ha Petőfit méltón akarjuk ünnepelni. Aminek csak egy célja lehet: hogy miután minél világosabbá tettük szavait és magatartását, hiteles valójában visszaadjuk azoknak, akikhez mindig vágyott, a nép tömegeinek, anyanyelvre való tekintet nélkül . Erősítsük tehát értő szolgálatunkkal a reménység költőjét. Tegyük minél láthatóbbá, és ezáltal hatékonyabbá a költőt, akiről hazai és külföldi értők egyaránt vallják, hogy rólunk, magyar anyanyelvűekről szólva, őbenne valósul meg legjobban, amit egy nép géniuszának — őrszellemének — nevezünk. Ő tehát a mai napig a mi legmegbízhatóbb tanácsadónk, magyar közösségünk irányadója. Nagy szükségünk van rá. Ezután a nagy alkotóknak a népek közötti hatalmas békítőszerepéről beszélt Illyés Gyula, majd hozzáfűzte: — Ebbe a népeket békítő szóértésbe mi régóta Petőfit delegáljuk. Ő változatlanul a mi legilletékesebb tolmácsunk. Nemcsak a magyarság jövőjében hitt ugyanis, hanem épp oly lángolóan, vére hullásáig hitt minden nép ügyében is. Alig huszonhét évesen, a segesvári csatában nem egy árva nép, nem egy levert nemzet, hanem az egész emberiség kiválasztott fiaként halt mártírhalált, tudatosan előre sietve, előfutárként tehát, vagyis nem hasztalanul — A nemzetek és nemzetiségek közti béke — fájdalmasan időszerű ma is, akár akkor, amidőn ő ebbe vetette legfőbb reményét. Legyen bátorságunk változatlanul ebben hinnünk, ezért küzdenünk. — Ezzel a gondolattal hívjuk a világ népeit is — a világszabadság várományosait —, hogy osztozzanak ünneplésünkben. Illyés Gyula után Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára mondott ünnepi beszédet. Aczél György: úgy ünnepeljük méltóképpen Petőfi emlékét, ha valóra váltjuk a költő álmait Tisztelt ünneplő közönség! Kedves elvtársnők! Kedves elvtársak! — Az ünnepségek itthon és a világban számtalan sugárral világítják meg most, születésének 150. évfordulóján Petőfi Sándor alakját. A sokféle szögből rávetülő sugarak visszaverődnek, s így igaz, hogy „az ünneplés nemcsak az ünnepeltre vet fényt, hanem az ünneplőkre is”. Vannak, akik sokallják az ünneplést, de nemcsak az ember veszti el személyiségét, ha nem emlékezik: megszűnik a nép nemzet lenni, ha nincs emlékezete. — Sokan mondták már magukról, hogy ők Petőfi méltó örökösei, hogy koszorúikat ők helyezik joggal szobrai talapzatára. És nem kevesekről derült ki a múló időben, hogy méltatlanok voltak, hogy népellenes, nemzetrontó céljaik leplezésére vállaltak hangoskodó szerepet a Petőfi-ünnepségeken. Ám a leplezés a történelemben mindig lelepleződik. A „folyvást küszködni kell” forradalmi radikalizmusának költőjét 1867 után a királyi Magyarország megalkuvó, hamis prófétái, a szabadságharc hóhérai azzal ünnepelték, hogy önelégülten hirdették : már megállhatunk, mert itten az ígéreteknek földje van. Még az öregedő Jókait is rávették később, hogy az „akasszátok fel a királyokat” költőjének ünnepén azt írja Ferenc Józsefről: „van még egy népeitől szeretett és népeit szerető király — és ez Magyarországé, s Petőfi elégedetten látná ezt”. — Ismeretes a jegyzőkönyvi dokumentuma annak az 1922-es parlamenti ülésnek, amelyen a Bethlen-kormányzat akarta Petőfi örökségét törvénybe iktatni, de egyetlen baloldali képviselő — megérdemli, hogy nevét feljegyezzük (Cserti József) közbekiáltására — „Éljen Petőfi szelleme! Éljen a Magyar Népköztársaság!” — zavar és botrány tört ki. 1918 és 19 szellemével együtt kiutasították Petőfit is az úri törvényhozás házából. A Horthy-korszak hivatalos politikája megpróbálta saját nacionalizmusa, nemzeti gyűlölködése képére hamisítani azt a Petőfit, aki a világszabadság jelszavát írta a magyar költészetben szimbólumként elsőnek felemelt piros zászlóra. — 1931-ben írta Móricz Zsigmond Ha Petőfi élne című cikkében: ,,A Petőfi Társaságnak van egy valóságos Petőfije, akihez ragaszkodik, mint egy bibliához. Csak nem tud az egészhez ragaszkodni, mert a valóságos, Petőfi ma is él, bátor és ifjú lángjai ma is perzselnek. A Petőfi Társaságok soha nem foglalkoznak Petőfi eszméinek terjesztésével, mert sokkal könnyebb a Petőfi Házban őrizni az ágyat, amiben Petőfi született, mint Az apostol gondolataival kiállani a tömeg elé.” — Juhász Gyula pedig így írt 50 évvel ezelőtt a kétféle — az ünnepelt és az igazi — Petőfiről: Nevét idézik, de a szellemét nem! Az él és gyújt szívekben észrevétlen, Mint a futó tűz korhadó avarban, Terjed titokban és nő láthatatlan ... Az igazi értők és követők — Igen, mindig voltak Petőfinek igaz értői és követői, akik nemcsak nevét, de gyújtó, éltető szellemét idézték. Így idézte őt a fiatal magyar munkásmozgalom és ez a hagyomány élt az agrárszocialista mozgalmakban. Petőfit követte a Magyar Tanácsköztársaság. Erőt és hitet merítettek belőle a hazai és nemcsak hazai haladó mozgalmak a két világháború között. Az üldözött, föld alá szorított kommunista párt szövetségeseivel, Petőfi arcélével figyelmeztetett a Történelmi Emlékbizottság fasizmus ellen mozgósító plakettjén, s Petőfi Brigád küzdött nemzetiszínű és vörös zászlók alatt a hitleristák ellen. És újra, meg újra az igazi Petőfiért emelték fel szavukat nagy költőink. Az ő tüzét tartotta ébren Arany és Vajda János. A „Petőfi nem alkuszik!” elvi könyörtelenségével ostorozta korát Ady, Babits Mihály, aki pedig nem közvetlenül Petőfi útját folytatta, az 1923-as centenárium reakciós kisajátítást kísér