Magyar Hírlap, 1987. július (20. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-09 / 160. szám
1987. július 9., csütörtök Filmlevél Már megint megtörténik, ami az igazán tehetséges filmrendezők műveinél oly gyakran előfordul: hiába mesélné el valaki a forgatókönyvet, akár jelenetről jelenetre is pontosan elmondva, mi van benne: még a dialógusokat is szó szerint idézhetné, mégsem kapna a hallgató szinte semmit sem abból, amiről a film valóban beszél. A történet maga, a legpontosabban visszaidézve, semmit sem árul el abból, hogy miről szól a film. A történet maga egy elhanyagolt tengerparti villa renoválásának részletező rajza. Naturális pontossággal vakargatják le a foszladozó tapéták rongyait a falról, aprólékos gonddal politúrozzák a régi, fényüket vesztett komódokat, reparálják a nyikorgó, ócska bútorokat, rengeteg igyekvő jó szándékkal, de a feladat nagyságához képest roppant kevés szakipari ismerettel azok, akikre a munkát rábízta a villa tulajdonosának bájos szőke hitvese, az érett szépasszony. Aki hajdan, tíz esztendővel történetünk kezdete előtt teljesen mellékesen, teljesen futólag, mondhatni a következményekkel nem számolva, s pillanatnyi hazafias lelkesedésében (a háború kitörése feletti örömében) megcsókolta a véletlenül éppen jelenlevő derék és becsületes, ám kissé túlságosan is együgyű iparoslegényt. S ezzel az egyetlen, minden jelentőség nélküli csókkal megváltoztatta a jobb sorsra érdemes férfiú egész életét. Vanni ugyanis képtelen tudomásul venni, hogy az aszszonynak ez a csók nem jelentett semmit. Az ember eltűnődik, ugyan miért? Vanni ugyanis egyáltalán nem elmebeteg, éppen hogy pontosan Az ünnepség ismeri a kettőjük közti társadalmi különbség áthidalhatatlan szakadékát. És ismeri önmaga tükörképét is: ez a Vanni — Carlo Delle Piane élményszerűen azonosuló, nagyszerű megszemélyesítésében, enyhén szólva nem valami szívdöglesztő egy férfiú: mélynövésű ember, csúnya horgas és ferde orra van, s ennek megfelelően modora is kissé félszeggé és alázatossá csiszolódott, amint ez oly gyakori a feltűnően csúnya embereknél, akik már korán megtanulták, hogy a szexuális kiválasztódás könyörtelen szabályai mindig és kivétel nélkül előnyben részesítik a testi szépség véletlen adományait. Vanni úr, a jámbor pékmester mindezt pontosan tudja. De nem tehet semmit, az a tündén csók, attól a jó illatú, gyönyörű szőke asszonytól, égető emlék és örök bélyeg. Nem tud szabadulni tőle, amikor a nő egy évtizeddel később megérkezik a tengerparti faluba, s hivatja, a vonzás ellenállhatatlan. Természetesnek tartja, hogy szolgálnia kell: megfogalmazni bizonyosan nem tudja, de pontosan érzi: a szerelem (a reménytelen, az egyoldalú szerelem ugyanúgy, mint a valódi) elsősorban szolgálat, hiszen a szerelmes egyszerűen alkatilag képtelen arra, hogy bármilyen abszurd is valamely kérés, megtagadja a teljesítését. A professzor úr szép szőke hitvese pedig azt kéri, hozassa rendbe a villát leányának érettségi garden-party-jára. Vanni úr persze úgy ért ehhez a munkához, mint hajdú a harangöntéshez: maga becsületes pékmester lévén, segítőtársakat vesz maga mellé. Egyikük sem igen töörekedik semmiféle szaktudással: csak mérhetetlen igyekezetük, megható, reménytelen jó szándékuk élteti a nagyralátó vállalást. Pokolian vékony határvonalon egyensúlyoz a forgatókönyvíró-rendező, a remeklő Pupi Avati: egyetlen hamis hang, s az emberi esetlenség, a reménytelenségen is túlsugárzó reménykedés sületlen burleszik-kacagásba fordulhat, ahol gonoszul kinevetjük ezt a butácska-csúnyácska baleket, ezt a nagyot akaró szarkát, aki — bruhaha — magasabbra merészelte vetni a tekintetét, mint amennyire társadalmi helyzete és fizikai adottságai által meghatározott férfiúi helyzete engedik. A szép szőke nagyságosaszszony persze házasságban él: szórakozott professzor-férje fülledt kis köznapi viszonyt folytat a felesége komornájával, az asszony meg egy rendkívül ostoba „társaságbeli” ügyvéddel vigasztalódik. A kölcsönös, bejáratott, pállott kis hazugságok világában hogyan is lenne díjazható ez a furcsa, néma, áhítatos és örök szerelem, amely nincs, hiszen csak Vanni úr szívében lobog. Az elvirágzó Gaia kissé üres, szépséges szőkesége annyira más világból való, mintha egy hörcsög szeretett volna bele egy szál orchideába. Az abszurditás, a lehetetlenség drámája ez a film, csak az emberi szenvedély tisztasága és hitelessége emeli magasan az aprócska cselekmény, a történet fölé magát a tartalmat, amely olyan egyetemes, mint maga a lemondó fájdalom, mint maga a teremtés igazságtalansága, amelyen nem lehet változtatni. Vanni úr be van zárva a saját bőrébe, a saját külalakjának börtönébe, mint mindenki, aki embernek született. De nem képes megtiltani magának, hogy álmodjon: ettől az álomtól jobb lett, formátumosabb, teljesebb ember lett, mint addig: ez az álom volt a legfontosabb dolog az életében, bármi történt is vele. Pupi Avati kissé együgyűnek tűnő, egyszerű hősei tiszta és fájdalmas költészetet bűvöltek a filmvászonra. Színészei: Carlo Delle Piane, a Gaiát alakító Aurore Clement, s a többiek teljes mesterségbeli tudással szolgálják a remek és üdítően természetes stílusban tartott film megérdemelt sikerét. Geszti Pál Carlo Delle Plane és Aurore Clement játssza a film főszerepeit Egy táska mese tervező és -rendező Nehogy akart Zoltán, az egykori bábf kisiparos lenni. Régről ismerte a vásári kisiparos-színvonalat. Ám a tanácson, ahol a problémájára, hogy ugyanis mint „szellemi szabadfoglalkozású" bábkészítéssel szeretne foglalkozni, másfél hónapi fejtörés után végül mégis csak a kisiparosságot javasolták, mondván: az úgysem lesz a homlokára írva. Nagy Zoltán bábkészítő nyolc hónapig volt kisiparos. Egy nappal sem tovább. Túlságosan becsületesnek és tájékozatlannak bizonyult a kisiparossághoz. Adóbevallását a hatóság nem hitte el, jövedelmének a tízszeresét feltételezték. Mit tehetett Nagy Zoltán, fellebbezett, s a tisztességére meg a bábui sok munkaidőt igénylő mívességére hivatkozott. Hivatkozási alapját az adóhatóság öt százaléknyi engedménnyel respektálta. Pedig Nagy Zoltán még azzal is érvelt, hogy a bábkészítés nem hasonlítható a fröccsöntéshez, meg az egyéb divatos és nagy haszonnal járó kisipari tevékenységekhez. Hiába no, mindig így van ez, a hatóság az ügyfélnél is agyafúrtabb kíván lenni. Ráadásul Nagy Zoltánnak megvan az a rossz szokása, hogy bábuival nem hajlandó viszonteladóknál házalni, mert maga szeret a vevőivel szemben állni. Meg aztán ha butikosoknak és trafikosoknak vinné a bábuit, soha nem hallhatná a vevők dicsérő szavait, és soha nem láthatná a gyerekarcokon a boldog vívódást, hogy jaj, melyik figurát is válasszam. Tulajdonképpen szerencse, hogy az után a balsikerű nyolc hónap után jó pár félkész bábuja maradt Nagy Zoltánnak. Igaz, a bábuk befejezésére a szenvedélyen kívül a sok adósság, a különböző OTP-hitelek törlesztése is inspirálta, melyet annak idején azért vett föl, hogy az adóját kifizethesse. Egyik kollégája javaslatára most hat másodállásban lett kisiparos. Irodai munkája mellett így nem kellett végleg elszakadnia a bábuktól, amelyeknek életében már annyi mindent köszönhetett. Mindenekelőtt a folyékony beszédet. Gyerekkorában ugyanis erősen dadogott, csaknem képtelen volt megszólalni. A szülei nemigen törődtek vele, mondván, majd kinövi egyszer. Az egyik rokoni összejövetelen aztán beszédgátlása oldására valaki a bábszakkört ajánlotta. Fölkereste hát az egyik úttörőház bábcsoportját, és szerencséje volt. A bábcsoport vezetője örült neki, s pár hónap elteltével szűnt is a dadogása. A bábozás pedig olyan jól ment, hogy még továbbképzésre is elküldték. Elvégezte a Népművelési Intézet hároméves felsőfokú bábrendezői tanfolyamát, kijárt egy pantomimiskolát, s több mint tíz évig vezette Kőbányán a Siva felnőtt amatőr bábegyüttest. Két-három évvel ezelőtt rendezőnek hívták a pécsi Bóbita Együtteshez. Feloszlatta kőbányai csoportját, ám akkorra éppen koncepcióváltás történt a Bóbitában, s Nagy Zoltán csoport nélkül és állás nélkül maradt. Nem baj, üzenték Pécsről, jobb híján kaphatott egy színészi státust. Nem ment el, nem színész ő. Az idei békéscsabai Nemzetközi Bábfesztiválon odamentek hozzá a volt bábos kollégái, s szeretettel-gúnyorosan kérdezték: Zoltán, te most bábos vagy, vagy kereskedő? Kereskedő, hogyan? Játszóházakat vezet a Moszkva téri művelődési házban, Angyalföldön, általános iskolákban és napközis táborokban. Csinálja a dolgát. És a tetejében most legutóbb kieszelte a Lábi Bábit, az egy „táska-mesét”, vagyis a pillanatok alatt, néhány mozdulattal felállítható gyermekbábszínházat, amely bárhol elővehető, és egyaránt alkalmas kesztyűbábok, meg marionett-figurák „felléptetésére". Mi több, a Lábi Bábival még árnyjátékot is játszhatnak a gyerekek. A doboz egyszerű, összecsukva olyan, akár egy diplomatatáska. Szakmai körökben óriási a visszhangja. Mármint a bábosok között. A potenciális vevők, a leendő felhasználók, az óvodák és művelődési házak sajnos nemigen tudnak róla, merthogy a Lábi Bábinak semmiféle reklámja nincsen. Nagy Zoltán tehát mit tehet mást: járja a vásárokat, és el-eljátszik a gyerekekkel. Tanítgatja őket a bábozás apró furfangjaira. Van, hogy jegyzettömbös emberek keresik föl, skiccelik a bábuit. Nem szól érte egy szót sem, néha még tanácsokat is ad. Rajzolják csak, fényképezzék csak a bábuit, hátha mint egykor rajta, másokon is segíthetnek a bábfigurák. Scipiades Erzsébet LábiBábi KULTÚRA — MŰVÉSZETMagyar Hírlap Meissenből érkezett porcelántárlat fehér aranyvárosa Az Elba mentén, szőlőültetvényekkel borított lágyhajlatú lankák között fekszik Meissen, az ezeréves település. A folyó bal partján az óváros terül el: a várhegy csúcsán a későgótikus Albrechtsburg őrködik a pompás patriciusházak, az égretörő templomtornyok, a zegzugos lépcsőutcák és a festői sikátorok fölött. A folyónál pedig 1863-tól működik az a porcelánmanufaktúra, ahol jelenleg is megismerkedhetnek a világ minden tájáról érkezett látogatók a „fehér arany” előállításának teljes folyamatával, no meg a több százéves múzeumi kollekcióval. Mert ma már a porcelán gyártása korántsem olyan hétpecsétes műhelytitok, mint például a tizennyolcadik század elején volt, amikor az eredetileg gyógyszerésznek tanult Böttgert — az elfuserált alkimistát és „aranycsinálót” a szász fejedelem a várba záratta és az ott berendezett laboratóriumban fogolyként őriztette, míg fel nem találta a „bölcsek köve” helyett az európai porcelánt. A manufaktúra vezetésével megbízott Johann Böttger 1713-ra építtette fel a nagy égetőkemencét és a húsvásáron árusítottak először Meissenben fehér keménycserép edényeket. A történelmi mintagyűjteményben mindmáig büszkén őriznek és mutogatnak a turistáknak tucatnyi, eredeti darabot — még Böttger műhelyéből. Ő nem volt fazekas, tárgyainak formatervezését egy udvari ötvösmester végezte, ezért emlékeztetnek némi fémedényekre ... Sokszögletű teatartók, díszítésük rendszerint beköszörült mintázat, nyakukra aranyozott ezüstkupak illeszkedik — ez is mutatja a porcelán korabeli értékét —, oldalán festett kínai zsánerjelenet, aljára pedig „B” monogramot véstek. (Az egymáson keresztbe fektetett két kard — vagyis a gyár későbbi védjegye — akkor még nem alakult ki, mert egyszerűen nem is volt szükség rá: akkoriban a meisseni porcelán-manufaktúrának még egész Európában nem volt konkurenciája.) A mi budapesti Iparművészeti Múzeumunk is őriz ebből a korai periódusból egy gyönyörű példányt: a fekete alapon aranyozott festésű, fedeles kupát még egy nemesmivű ezüstkeret is körbefogja, az oldalán látható életkép pedig a kínai gyerekek kedvelt játékát — a sárkányeregetést — ábrázolja. Az edény talpán és a száj pereménél arany csipkeminta fokozza a pompás összhatást — mindez feltehetőleg egy rutinos mester, a korabeli udvari lakkfestő Martin Schnell remekműve, és a ma már megfizethetetlen értékű kanna 1712 után készülhetett. Aki manapság a magyar fővárosban a meisseni porcelán iránt érdeklődik, annak nem kell ezért feltétlenül az Elba partjára zarándokolnia. Amint azt már a megnyitás napján lapunkban hírül adtuk , a hét végétől két hónapon át az Üllői úton, az Iparművészeti Múzeum dísztermében vendégeskedik, egy válogatott kollekció, mégpedig az eredeti, történelmi anyag ritkaságaiból és a modern formatervezésű dísztárgyakból egyaránt. A páratlan tárlat érdekességét, értékét csak fokozza, hogy a meisseni Porcelánmúzeum most szerepel először Magyarországon, a híres manufaktúra 277 éves alkotótevékenységének széles skálájú keresztmetszetével. A Zsolnay-gyár hathatós közreműködésével és anyagi-erkölcsi támogatásával létrejött vendégszereplés ősszel Pécsett folytatódik tovább a magyar látogatók örömére. Egyetlen vitrinben mennyi történelem! Három parányi, tenyérbe simuló porceláncsésze, fületlen findzsa, úgynevezett „Kopchen": a formák az 1720-as esztendőkből valók, a porcelánok szintén akkoriban készültek. De fehér alapon kékvirágos mintájuk — a világhírűvé vált „hagymamotívum’’ — mindmáig a tipikus meisseni edények kedvelt díszítményei és a szokásos, délutáni „Blümchencafé" — vagyis a „fekete leves” kortyolgatásának szertartásos kellékei. A tréfás német elnevezése az „isteni nedűnek” pedig állítólag onnan származik, hogy német földön a „török méreg” teljesen higé lett, amelynek alján feltűnik a csészére belülről festett „fenék-virágocska”. Az 1739-es kézöblítő tálka arról árulkodik, hogy még a felvilágosodás fényes századában is akadt bőven — akár főrangú körökben is — aki saját öt ujját használta villa gyanánt, úgy nyúlkált ételért, és már étkezés közben rászorult a kézmosásra. Az arisztokraták életmódjáról egy nagyméretű nipp is tájékoztat 1752-ből (formatervezője :J. J. Kaendler). A kétalakos, festett szoborkompozíció eredetileg pazarul terített asztal díszítésére szolgált, lúdtollával jegyezgető copfos számadót ábrázol és talicskáját toló alakot, de a címadás minden kétséget kizáróan igazolja, hogy korántsem valamiféle korai, realista „proletárábrázolásról” van szó, hanem egykori álarcosbálról, vagy farsangi mulatságról, mert a munkás nem más, mint bányásznak öltözött udvaronc... A kollekció további részét főleg azok a tárgyak képezik, amelyeket eredeti, régi formáik alapján öntöttek újra — korlátozott példányszámban, muzeális jelleggel — az 1982-es Böttger-évforduló tiszteletére. Wagner István . Fotó: Szigeti Tamás Rádiófigyelő Be kell vallanom, bizonyos prekoncepcióval felvértezve ültem le a rádió mellé !Kedd éjszaka, hogy meghallgassam Békés Pál: Annyi mindent összeálmodik az ember című hangjátékát. Előítéletemet a Rádióújságban megjelent néhány beharangozó mondat szülte, melyek arról tudósítottak, hogy a Zsebrádiószínház legújabb darabja egy külvárosi pályaudvaron játszódik, ahol egy este három különös figura verődik öszsze, beszélgetnek, álmaikat mesélik, talán már álmodnak is, de ezek a külön álmok sajátos módon egybemosódnak a „furcsás” éjszakában. Azt gondoltam magamban, hogy a szerző már megint egy vonatos, pályaudvaros, lélektani kötéltáncot kreált. Persze, biztosra akar menni, a tavalyi, a Holtvágány című hangjátéka ugyanis a maga különös abszurd világával, egy vasúti kocsiban összezárt figuráinak öszszefonódó vallomásaival — óriási sikert hozott. S ugyan el lehet-e rontani ezt a történetet, az újat, amelyben egy vén csövező, egy francia—magyar lány és egy sánta vasutas különös beszélgetését, megálmodott vagy csak képzelt álmait hozza elénk? Aligha. Hiszen már az alapötlet is kitűnő, a megvalósítás jó színvonalának pedig az ifjú szerző érzékeny tehetsége a biztosítéka. Költői látásmódjának, szürrealizmusba hajló, vizionáló képességének eddig is számos tanújelét adta. Jó hangjátékot vártam tehát, de egy kis ajkbiggyesztő előítélettel, amely a szerző szinte professzionista módon „ügyes" témaválasztásának, „bejáratott" költői képzeletvilágának szólt. „Találkozásom” a darab szereplőivel azonban elsöpört mindenféle előítéletet. Egy hamisítatlan vén clochard dörmögött felém Szabó Sándor hangján, egy, a világot megvető öreg csavargó hódított meg. Aztán a magyar szülei elől menekülő, de azok magyarországi nyomait lázasan kereső francia lány, Udvaros Dorottya természetes egyszerűségű játéka kötött le. A harmadik főszereplő, Kállai Ferenc azonban kissé megtörte a varázst. A nagyszerű színész hangszíne, levegővétele ugyanis nem egy sánta krampácsolóé. Ennek a ténynek felismerése bizonyára más hallgatóban is némi zavart keltett, de a hangjáték ezzel a kis töréssel együtt is mesterien ívelt tovább. Vajon miben rejlett különleges ereje? Talán abban a pazar írói megoldásban, ahogy ez a három figyelemre méltó figura egyszer csak az álmairól kezdett beszélni. Az álmok, félelmek, vágyak egy szökőkút sugaraiként törtek a magasba. Mindössze huszonnyolc perces hangjáték volt, de a szereplők pőrére vetkeztek benne, a hallgató pedig összeszoruló szívvel figyelt. Ez már nem „bejáratott" írói professzionizmus, hanem valódi költőiség és érzelem. És nem kell szégyellni a manapság oly gyakran „megvetett” katarzisélményt sem. Békés Pál képes volt a huszadik század végének rideg közönyében is szinte „katalizátorként” beszéltetni hőseit. Egyik a másikból kihozta élete rejtett, mégis meghatározó titkát. Katona Imre József simulékony dramaturgiai munkája, Eszterhás Péter hatásos hangi eszközöket is felhasználó rendezése emlékezetes rádiós álomjátékot teremtett azok számára, akiket tegnapelőtt este elkerült az álom. (székely) A vasutas, a lány és a csavargó