Magyar Hírlap, 1993. február (26. évfolyam, 26-38. szám)

1993-02-08 / 32. szám

1993. február 8., hétfő lliff f Bl­llf • •• Többeknek is elállhatott a léleg­zetük, amikor a rádióban meghal­lották, mit mondott Kis-Jugoszlá­via légierejének főparancsnoka. Belgrád agresszornak tekinti azt, aki átengedi területét egy esetleges agresszió céljaira. Bozidar Steva­­novic tábornok némi jövő idővel és feltételes móddal enyhítette ugyan kijelentését, a fenyegetésen azon­ban ez mit sem változtat. Az „üzenet” lényegében annyi: reszkessetek, egerek! Egér itt min­denki, akinek nincsen amerikai nagybácsija. Mihelyt agressziónak minősül az ENSZ-szankciók meg­tartása, vagy — például — a bosz­niai légizárlat katonai betartatása, nyomban oda lehet pörkölni an­nak, aki ehhez repülőteret, kom­munikációs infrastruktúrát, egye­bet biztosít. A NATO-tag Görögor­szágon vagy Olaszországon aligha torolja meg Kis-Jugoszlávia a rajta esett sérelmet. Annál inkább a biz­tonsági hátteret nem élvező orszá­gokon, például Magyarországon. Csak egy kombinetta Paksra... Nyolcvan kilométer a határtól. Mennyi az egy MiG—29-esnek? Ez az apokalipszis azonban Kis- és Nagy-Jugoszláviát is besugározná, Milosevicet is nagy valószínűséggel magával sodorná, s tulajdonkép­pen ezen a ponton derül ki, hogy föltehetőleg igazuk van a lapunk el­ső oldalán megszólaltatott szakér­tőknek: tömegfogyasztásra szánt ijesztgetésről van szó. Meg érvé­nyesül az erdőeffektus (ha félek a sötét erdőben, ordibálok). Szerbia-Montenegró ugyanis gazdaságilag a tönk szélére került. Az ENSZ-szankciók megteszik a magukét. Kitörni ebből a helyzetből a Ste­­vanovic-fenyegetésekkel, még ke­vésbé beváltásukkal nem lehet. Ar­ra viszont jók lehetnek az ilyen nyi­latkozatok, hogy zsarolják a sze­replőket. Például a Clinton-kor­­mányt, amely még nem alakította ki a Balkánon követendő politiká­ját. S nyilván nem is fogja február 25-éig, az orosz—amerikai külügy­miniszteri találkozó bejelentett idő­pontjáig, ahol állítólag ez lesz az egyik fő téma. Belgrád most a léleg­zetvételnyi szünet bő két hetét éli, és Milosevic nyilván olvasta Lenint. De bizonyára a zsarolandók kö­zé tartoznak a nem NATO-tag szomszédok is. A magyar kormány kényes helyzetben van: tudomásul vette, hogy Milosevic — ha korláto­zottan is, de — választási győztes­nek tekintendő, vele kell együtt él­ni, ez azonban nem jelentheti, hogy mindenhez jó képet kell vágnia. A kormány nem szolgáltatja ki az or­szágot — jelentették ki köreihez közel állók —, meg fogja keresni a kellő védelmet. Talán az AWACS- ok bebocsátása fejében meg is kap­juk, ami, meglehet, „pirruszi” lesz. Mégis meg kellene fontolni — meg­fogadva Konrád György javaslatát — egy olyan deklaráció kiadását, amely szerint ebből az országból senkit semmilyen fenyegetés sem érhet, s ezzel olyan helyzetet terem­teni, amelyben kizárt a kiszolgálta­tottság. Kérdés marad persze, hogy ezt Belgrádban értékelnék-e. SZALAY HANNA Polgárok önvédelmi társulása, független kezdeményezése, a köz­élet egyik színpada. Harminc-egynéhányezer ember, akik aláírtak tizenhét pontot, ame­lyek így kezdődnek. Demokrácia akkor lesz, ha... És következik a feltételek sorolása, az a bizonyos közös nevező, ha tetszik, demokra­tikus minimum, amelyben eltérő pártállásúak is megállapodnak, és meg tudnának állapodni, ha akar­nának. Mi a célja? Hogy a kommuniz­mus után demokrácia jöjjön, és ne demokratára, valami koros fejle­mény, amelyben a két elem küsz­ködik egymással, és vagy a de­mokrácia, vagy a diktatúra lesz a meghatározó. Mondják, hogy szilárd demokrá­ciához kellene egy erőteljes piac­­gazdaság és középosztály, és kell az egyéni felelősségvállalás szelle­me. Kellenek hozzá demokraták, akik nem félnek. Aki azt mondja, hogy mindez van, túloz. Aki azt mondja, hogy mindez nincs, az is túloz. Még semmi sem dőlt el, de a dilemma kirajzolódott. Útkereszteződésnél az számít, hogy mi magunk mit akarunk. Akarunk-e részeivé lenni a nyugati érték- és érdekközösségnek, ame­lyen belül lenni nem olyan nagyon jó, de kimaradni belőle elég rossz. Vagy inkább akarunk-e bele­süllyedni a körkörös belső és szomszédsági gyűlölködés, a kü­szöbönálló államcsínyek és polgár­­háborús erőszakosságok mocsa­rába? A Balkán és a Kaukázuson túl két negatív intelem, az európai li­­banonizáció példái: mindenki har­col mindenki ellen, lerongyolódott népek fojtogatják egymást, s a har­ci trombitát harmadrendű értelmi­ségiek fújják, amilyenből minden­hol van elég. A nemzetieket leha­­zaárulózzák a még nemzetibbek. Aki nem áll be a jobboldali radiká­lis mozgalomba, a nacionalista for­radalomba, azt valamilyen bérenc­nek mondják, és többnyire a rág­­csálókhoz hasonlítják, esetleg fé­reghez, olyan lényekhez, amelye­ket irtani szokás. A legzordabb nemzeti harcosok a nagy lepusztulásban meg is gaz­dagodhatnak. Ezt tudják a kapzsi gyávák, és ők is zord képet öltenek. Hatósá­gok és az alvilág összeszövődését a periférián nem tanácsos átlátni és ki­fecsegni, ha nem szeretnéd, hogy perforáljanak. Ez egy kicsit odébb van, néhány, száz kilométerre, abban a Kelet- Európában, amelyet már szinte be­nyelt magába a harmadik világ. Lengyelek, csehek, magyarok, szlovének, mi még úgy-ahogy tart­juk magunkat, de már elég iszapo­sak vagyunk. Harmadik világ: nacionalista forradalmak, militarizáció, sok egyenruha, huszonnegyedik órák, amelyekben végre cselekedni, ütni­­lőni kell, hatalmak törvénytelen összefonódása, lappangó államcsí­nyek, a tömegtájékoztatási eszkö­zök cenzúrája, kis példányszámú A szerző író, a Nemzetközi PEN Klub elnöke, írását tegnap a Charta nagygyűlésén olvasta fel sajtószabadság, egyik vezér maga­sabbra emeli az állát, mint a másik, ábrándos, irigy középszerűek a fe­nekük alatt a széket istenadta kül­detésnek érzik. Ha a társadalom beszédét, a saj­tót megfélemlítették és központi irányítás alá rekesztették, akkor már mindenkivel mindent meg le­het csinálni. Az embert akár el is lehet vinni reggel, ha a sajtó ezt nyomban nem jelentheti. Itt és most ez nincsen így. Ma­gyarország még megkapaszkodhat, mielőtt belecsúszna abba a mocsár­ba, amit a demokratúra szó jelöl. Demokrácia akkor lesz, ha pél­dául a szó munkásainak önállósá­gát törvény biztosítja, amelyet az Országgyűlés kétharmada megsza­vazott. Mostanában sokat hallunk arról, hogy a rendszerváltás még nem történt meg igazán, és most egy második nagy fordulattal azt be kell teljesíteni. Megkaphatnánk, ha kérjük, a fordulat évét. 1948 táján a szocialista forrada­lomnak kellett kiteljesednie, ezért lett ellenség az ellenzék, és ezért akarta meghatározni az uralkodó párt, hogy ki jöhet be a parlament­be. Osztályidegeneknek kint tága­sabb. Most a nacionalista forradalom­nak kellene kiteljesednie, s ezért lett ellenség az ellenzék, és azért akarja meghatározni az uralkodó párt radikális irányzata, hogy ki jö­het be a parlamentbe. Nemzetide­gennek kint tágasabb. Ami a rádiónál készül, az való­ban fordulat. Itt már világosan sejt­hető, hogy hová vezet a rendszer­­váltás kiteljesedése, egyelőre még ildomosra nyírva. A rádiós nem nyúlhat egy témához saját felelős­ségére, ahhoz nyúl, amire felsőbb utasítást vagy engedélyt kap, anél­kül hogy a döntéshozóval találkoz­hatna. Lehet, hogy a döntéshozó a rá­diózás ügyeiben annyira illetékes, mint ez a mostani alelnök, aki való­ban illetékszakértő. S körülötte a belső emberek, akiknek nem is cse­kély része az előző rezsimben is tör­­leszkedő és túlbuzgó volt, és most is azok, mert ezt már tudják. Kinek olyan sürgős ez az átala­kítás? Ki rendelte meg ezt az átalakí­tást? Ki tette oda ezt az embert? Ki az, aki makacs kicsinyességgel munkálkodott azon, hogy neki alá­rendelt politikai tisztek által kézbe vegye a sugárzott sajtót? A mérséklet és a centrum embe­re? Aki sztaniolpapírként egyéb­ként alkotmányellenesnek mondott jogszabályba göngyöli azt, amit fundamentalista ellenlábasa és ri­válisa kevesebb teketóriával hajta­na végre. Ebben a buzgóságban nem lá­tom a nagy különbséget a két szárny között. Mintha ugyanazt akarnák, csak az egyik így, a másik úgy. Ez a sietség leleplező. Bennünket tájé­kozódási szabadságunktól egy nyisszantással próbálnak megfosz­tani. Ezek a televíziós- és rádiós ma­nipulációk mást nem eredményez­hetnek, mint a magyar közélet el­­butulását, nemzetközi leértékelődé­sünket. Mi ebben a hazafias, urak? Mi ebben a nemzeti? Egy húsz százalékot képviselő politikai csoport rá akarja erőltetni a nézeteit a társadalom négyötödé­re, amely nem ért vele egyet. A miniszterelnök megvalósítja egy olyan politikus szándékait, aki egyébként az országos népszerűsé­gi lista legalján van. A rendszerváltás beteljesítése, íme, ennyit jelent: a cenzúra visszaállítását, részben azok közre­működésével, akik az előző re­zsimben is szolgáltak. Volt egy fordulat 1989-ben, ha még egyet kierőszakolnának, az visszavezetne messze 1989 mögé. Ez voltaképpen annyit jelentene, hogy a kommunizmust már nem a demokrácia, hanem az a fasiszta­­szagú demokratúra váltaná fel, amelyben a szellemi és anyagi el­maradottságunk összegeződnék. A polgári szabadságnak mindig más fenyegetésekkel szemben kell megvédenie magát. A Charta szelleme az elbutítha­­tatlan társadalom tisztánlátása. Optimista szellem, bízik az érte­lemben, a józanságban és a rokon­­szenvben, bízik a szakmai hozzáér­tés és a szabad véleményalkotás méltóságában. Nem forradalmi szellem, helyes­li a kölcsönös kompromisszumo­kat, de ragaszkodik a játékszabá­lyokhoz, a világos beszédhez, és az a célja, hogy minél kevesebb em­ber sérüljön meg. Embervédő szel­lem. A Charta abból indul ki, hogy minden egyes személyben és min­den egyes kisebbségben lakik vala­mi önmagában rejlő értelem, amelynek megfogalmazása gazda­gabbá teszi a közösséget. Amilyen barátsággal akarja megérteni a sze­mélyt, ugyanolyan szigorral utasít­ja el emberek gyűlöletének, meg­alázásának, a testi és szellemi erő­szak alkalmazásának bármely kí­sérletét. Nem tartozik az ember al­kotmányos szabadságjogai közé a meghatározott embercsoportok el­leni uszítás, a személyek elleni erőszakos fellépés bármely ideoló­gia és bármely beszédmód nevé­ben. A kisebbségnek látnia kell, hogy nem fog hangoskodás és hamisko­dás révén a többség fölébe kerülni. Korábbi tapasztalatok alapján megjósolhatom, hogy aki előbb a sugárzott, majd a nyomtatott sajtót meg akarja leckéztetni, azt életé­ben és halálában nem fogja tartós megbecsülés övezni ezen a Duna­­tájon. A Demokratikus Charta nem párt, nem is pártkoalíció, és nem kívánja elvenni a pártok kenyerét. Nincsenek tagjai, csak aláírói, nin­csenek küldöttei, és nem lesznek képviselői, nincs elnöke és hierar­chiája, aki a Charta színpadán szól, az mind a maga nevében beszél, és amit mond, azt a többiek vagy el­fogadják, vagy nem. Itt sem a képviselet, sem a kine­vezés nem hatalmaz fel senkit sem­mire. Itt mindenki az, amit tudnak róla, az, amit mond. A személye. A civiltársadalom ellenőrző ha­talmára a kormányzattal szemben akkor is szükség lesz, ha később azok a pártok alakítanak kormányt, amelyeknek számos tagja és veze­tője aláírta a Demokratikus Char­tát. Ma még a parlament erejének a javát leköti a törvényalkotás, a teg­napi civiltársadalom legaktívabb emberei ma ott ülnek. Más a dolga és a hangulata a törvényhozó testü­leteknek és a civil­ véleményalko­tás fórumainak. A Demokratikus Charta nem kétségbe vonni, hanem óvni és tá­mogatni akarja a magyar parla­mentet, hogy a szabadság légköré­ben dolgozhasson. És ha demokráciaellenes kisebb­ségek a köztéren hangoskodnak, meg tudjuk mutatni, hogy a de­mokratikus játékszabályok megtar­tásának a hívei a maguk erőszak­­mentes jelképeivel többen vannak. Bebizonyosodott: tudunk elég nagy számban és olyan módon ta­lálkozni, hogy az a délután ünnepi emlékünk legyen. Őszi ünnep után rendelt ideje van a tavaszinak, s van-e szebb a magyar kalendá­riumban, mint március tizenötödi­ke, a sajtószabadság napja? De mert a Tégy a Gyűlölet El­len! nevű embervédő kezdeménye­zés már javasolt egy gyertyás vo­nulást az előestére, március tizen­negyedikére, és mert nem szeret­nénk keresztezni a március tizen­ötödikei állami és fővárosi ünnep­ségeket, sőt magunk is szívesen meghallgatnánk a vezető politiku­sokat, kollégáimmal egyetértésben javasolom, hogy csatlakozzunk sok más civilszerveződés mellett a gyűlölet elleni gyerekkórházi kez­deményezéshez, és minden magyar városban, ahol van Petőfi- és Kos­­suth-szobor, vagy Széchenyi- és Deák-szobor, vegyük körül azt so­kan, helyezzünk a talapzatára egy gyertyát, nézzünk körül, és álljunk szóba egymással. Konrád György Mi a Demokratikus Charta? „Mi ebben a hazafias, urak? Mi ebben a nemzeti? Egy húsz százalékot képviselő politikai csoport rá akarja erőltetni a nézeteit a társadalom négyötödére, amely nem ért vele egyet. A miniszterelnök megvalósítja egy olyan politikus szándékait, aki egyébként az országos népszerűségi lista legalján van. A rendszerváltás beteljesítése, íme, ennyit jelent: a cenzúra visszaállítását, részben azok közreműködésével, akik az előző rezsimben is szolgáltak.” Én, alulírott Kovács Jenő postai bélyegszél­­utókalkulátor, azzal a kéréssel fordulok szaba­don választott koalíciós kormányunkhoz, hogy engem állampolgári jogon megvesztegetni szí­veskedjék. Kérésem támogatására a követke­zőket kívánom előadni. Ez a gondolat már régen és folyamatosan foglalkoztat. Először az 1970-es évek végén merült fel bennem, mikor egy, a posta által szervezett társasutazással Bécsbe készülődtem. Az indulás előtti napon behívatott magá­hoz Müller elvtárs, a párttitkárunk, és figyel­meztetett: az imperialisták okvetlenül megkí­sérlik majd, hogy beszervezzenek engem. Mi­heztartás végett ismertetett egy tipikus esetet: — Állsz majd egy bécsi áruházban, Ko­vács elvtárs, mikor odalép hozzád egy sziva­­ros úr, aki úgy csinál, mintha magyarul be­szélne, de valójában egy kémfőnök a CICA nevezetű amerikai szervezetnél. Meg fog hív­ni egy elegáns vendéglőbe, ahol különféle drága italokat fizet, közben felajánl egy cso­mó dollárt, ha közlöd vele, hol történt mosta­nában vízcsőrepedés a környéketeken, vagy mennyibe kerül a kelkáposzta az Élmunkás téri piacon. Én nem bírtam megállni, és megkérdeztem: — De Müller elvtárs, mire mennek ezzel? — Te nem ismered az imperialistákat, Ko­vács elvtárs. Olyan számítógépeik vannak, hogy a kelkáposzta árából ki tudják számíta­ni, honnan szerzik be a baráti szovjet csapa­tok a kapcájukat, ami ugye már fontos haditi­tok. Szóval nagyon vigyázz, két világrendszer élethalálharcában kell gondolkodnod. Álmatlanul töprengtem végig az éjszakát, és végül úgy találtam: ez az egyetlen esély, hogy valaha is nagyobb összegű dollárhoz jussak. Egy papírra leírtam az egyetlen szak­mai titkot, melyhez hozzájuthattam: a bélyeg­szélek összegyűjtésének és kötegelésének technikáját. Az esetleges lebukást elkerülen­dő, cirill betűkkel jegyeztem fel az adatokat. Kidolgoztam a követendő taktikát is. Ha jelentkezik nálam a szivaros a CICA-tól, egy darabig majd kéretem magam: ugyan, hogy képzeli, haza csak egy van, ha a Zöld Isten kalapja, úgy hazánk a bokréta rajta, és így to­vább. A szivaros megérzi, hogy bennem em­berére talált, és emeli az árait, akkor, de csak­is akkor átadom neki a bélyegszélekkel kap­csolatos műszaki leírást. Ha további adatokat is kér — illő fizetség fejében —, esetleg azt is elmondom neki, hogy az új nyakkendőmet a feleségem bugyijából varrták. Sajnos ez nem számít igazán nagy titoknak, ugyanis felesé­gem ledér életvitele folyományaként túl so­kan ismerik ezeket a bugyikat. Bécsi tartózkodásom végére megfájdult a nyakam, mert folyton ide-oda forgattam a fe­jem, a szivarost keresve, de senki sem szólí­tott meg, leszámítva egy rendőrt, aki annyit közölt velem, hogy itt tilos szalámit árulni. De ő különben sem szivarozott. Az első kudarc ellenére tovább élt bennem a vágy, hogy keressek valakit, aki hajlandó engem megvesztegetni. Megbizonyosodtam, hogy tisztességes munkával semmit sem ér­hetek el — legfeljebb a villamoson a kapasz­kodót. Sajnos felismerésemmel elkéstem, a jobb állásokat, mint például a múzeumigazgatói, főszerkesztői, egyetemi tanszékvezetői tiszt­ségeket, továbbá a luxuslakásokat, állami bér­telkeket, irodalmi József Attila-díjakat már régen elvitték az idejében ébredők. A pártállam bukása után úgy éreztem, hogy eljött az én időm. Beléptem a Magyar Gerincpártba, jelezve ezzel, hogy nyitott va­gyok bármilyen megvesztegetésre. Ha egy percre is eltávoztam valahová, mind a mun­katársaimnak, mind a feleségemnek meg­hagytam, ha a miniszterelnökségről keresne egy szivaros úr, hol találhat meg. Sajnos most is hiába reménykedtem, most sem én vittem el a zsírosabb falatokat, hanem ugyanazok, akik régen, így például az általam oly régen áhított bélyegszél-főutókalkulátori állást Müller úr, a Magyar Gerincpárt helyi csoportvezetője kapta meg. Csak tájékoztatás céljából említem meg, hogy Müller úr nem rokona Müller elvtársnak, a volt párttitkár­nak, hanem azonos vele. Csak a szövege vál­tozott, a két világrendszer élethalálharca he­lyett most gerincben-csigolyában gondolko­dik. Aztán teltek-múltak az évek, eljutottunk a mostani szomorú helyzethez, mikor az igazi népi-nemzeti demokrácia hajójáról menekül­nek már a patkányok. Én továbbra is kitartok, ismételten felajánlom a szolgálataimat: még mindig nem késő, itt vagyok, tessék engem megvesztegetni! Íme egy rövid ízelítő az általam felkínált szolgáltatásokból: minden héten legalább egy szomszédomat feljelentem a Mikó Imre Kör­nél, igazi népmeséket mondok a nemzeti kon­zervatív apródoknak, tapsolok az Össztűz kormánypárti vendégeinek, leveleket írok a nemzetietlen bolsevista liberóknak. Vállalom, hogy nevetek a főminiszter úr viccein, kívá­natra ki is találok néhányat a számára, muta­tóban hadd iktassak ide egyet: „A Miki egér szeretne evezni egy lavór piszkos vízben, de nem tud, mert a törpe Luciferek kilyukasztot­ták a lavórt.” Anyagi igényeimet a nemzetgazdaság ne­héz helyzetére való tekintettel lejjebb szállí­tom. Már nem kérek vezetői állást vagy lu­xuslakást. Beérem azzal, ha 1990-es árakon vásárolhatok húst és kenyeret, ha a posta a kormánypárti sajtó támogatására szánt pénz fél ezrelékét az alkalmazottak fizetésének emelésére fordítja, és pályakezdő munkanél­küli fiamat nem nyilvánítják azonnal fondor­latos csalónak. Őszintén bízom benne, hogy ajánlatom el­fogadásra talál Önöknél. Feltételeim 1994 ta­vaszáig érvényesek, ha addig nem igényelnék szolgálataimat, kérem továbbítsák jelentkezé­semet Horn vagy Orbán Viktor úrnak. Tisztelő hívük: Kovács Jenő Moldova György A kérvény FÓRUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD" A ------------7 MAGYAR HÍRLAP / Magán­mozgalmak SZÁLE LÁSZLÓ F­öljelentem a Ligetet. Ez a különös ökológiai és irodalmi ma­gánmozgalom ilyen-olyan formában már régóta létezik, a múlt héten azonban titkos társasággá alakult az írószövetség klubjá­ban. Persze ezt a baráti összejövetelt nem tartották titokban, annyira nem, hogy az Élet és Irodalomban nyolcoldalas összeállításuk is jelent meg egy lehetséges társaság eszméiről és esszéiről, céljairól és titkos tanairól, a végén pedig körkérdés: szeretne-e ma titkos társaságba tartozni? A készülődés és az összejövetel tehát nyilvános volt, ez azon­ban csak annyit jelent, hogy a társaság annyira titkos, hogy még a tit­kosságát is elrejti. A Liget néhány éve nyilvános folyóirattal próbálkozott, de végül az is titkos lett, mert első számát mindjárt bezúzták. Pedig csak az egész­séges környezetért emelt szót, igaz, közben egy beteg társadalom gyó­gyításának lehetőségeit is firtatta. Azóta antológiákat, könyveket ad ki a Liget, melyek mind a gondolat és az élet minőségéről szólnak. Úgy is mondhatnám, magas színvonalú gondolatok az élet alacsony színvo­naláról. És most itt van ez a titkos társaság, mely tulajdonképpen meg sem alakult, nincs alapszabálya, nincs vezetősége, nincs se tagdíja, se iga­zolványa. A belépéshez nem kell ajánlás, mert nincs tag, aki ajánljon, és nincs tagság, amely elfogadja. Az összetartozást talán csak egy tit­kos vágy fejezi ki, hogy összetartozni jó. És alighanem szükséges is: mindig és most újra megint. Erről szólt a Demokratikus Charta tegnapi demokráciavigyázó, szelíd ünnepe is. A Liget körkérdésére válaszoló tudós közéleti személyiségek szinte egyöntetűen idegenkedve fogadták a titkos társaságokhoz tartozás ötle­tét. Nyilván történelmi tapasztalatok okán. Hogy azokra inkább elnyo­matás idején, diktatúrában lehet szükség. Meg hogy ahhoz sokkal rosszabb helyzet kell a mostaninál. Szerintem ma is adott a titkolózás sokféle feltétele. Érezzük az elnyomatást, ha történetesen nem politi­kai, akkor gazdaság értelemben. Diktatúra is van, legfeljebb nem a szuronyok diktálnak, hanem a vegyi konszernek, az atom- vagy vízi erőművek, a nagyvárosi autók. Azt a feltételt pedig nem kéne megvár­ni, hogy sokkal rosszabb legyen, mert akkor már nem lesz értelme se titkos, se nyilvános társaságoknak. Az embereknek szükségük van egymást erősítő szellemi közössé­gekre, hogy megóvják magukat, vagy legalábbis védekezni próbáljanak a mindennapi környezetüket pusztító erőkkel szemben, a tudást és er­kölcsöt romboló tendenciák ellen, és igen, az életünkre újra rátelepedni kívánó „erős állammal” szemben is. Belügyminiszterünk az MDF né­pi-nemzeti köreinek decemberi tanácskozásán hosszan érvelt a „gyenge­­ állam” elavult fölfogásával,szemben, az „erős állam” korszerűsége mellett. Mostani nyilatkozataiban tagadja, hogy ilyen kifejezést hasz­nált volna, ő a működő-, a cselekvő- és intézkedni képes államról be­szélt, a rend, a hatékony ügyintézés és a közbiztonság érdekében. Vég­­­gül is akár így gondolja, akár úgy, nem árt, ha a civil résen van. A bel­­ügy illetékesei nemrég még azzal nyugtatgattak, hogy a közeljövőben nem emelik az útlevél illeték árát, most már azt mondja a miniszter úr, hogy öt- vagy hétszeres ár egyáltalán nem sok egy tíz évre szóló világ­­útlevélért. Ez úgy hangzik, mintha az államtól kapnánk, vennénk meg potom öt-hét ezerért azt a tízévnyi utazási szabadságot. Én úgy tudtam, mi az utazás személyes jogunk a demokráciában, az illeték inkább az ad­minisztratív költségekre vonatkozik. Arra meg talán elég az ezres. Ezek önmagukban persze szóra sem érdemes apróságok, de a dikta­túrában, a gyámkodó állam közreműködésével fölnőtt generációk füle igen érzékeny. Különösen a rendszerváltás eufóriája után, a megkóstolt polgári szabadság íze után. Nehéz hozzászokni ahhoz, hogy az állam a rendszerváltás során a civilszférában elvesztett pozícióinak jó részét igyekszik visszafoglalni. Úgy gondoltuk, hogy demokratikus, alulról építkező, önigazgató társadalomban fogunk élni, s a központi állam csak a legszükségesebb funkciókat fogja magára vállalni, de azokat szi­gorúan, következetesen és maradéktalanul. Ezzel szemben... Minden­esetre a médiumokat kormányfelügyelet alá vonták költségvetésestül, az önkormányzatoktól a személyi jövedelemadónak eddiginél nagyobb hányadát vonták el az állam számára. Az össznemzeti jövedelemnek majdnem háromnegyedét az állam használja, illetve osztja el újra. A megyei önkormányzatok fölé erős és egyre terjeszkedő hivatalokat ho­zott létre. És folytathatnánk a sort az állam fokozódó jelenlétéről a pénzvilágban, a sajtóban, az alapítványokban... Hogy miért kell ennyi gondot a nyakába vennie, amikor annyi más dolga volna, nem tudom. Nem csoda, ha a civilszféra önvédelemből politikán túli közösségek­be próbál szerveződni. Olyan erő ez, mely csak védekezni tud, támadni nem. Egy politikai párt mindig offenzív: híveket akar toborozni, és több hatalmat szerezni, hogy céljait megvalósítsa. A „titkos társaság" csak meg akarja őrizni önmagát és értékeit. Nem toboroz, csak be­fogad. Azt hiszem, nagyon sok ilyen társaságot lehetne és kellene alapítani, amelyek mind megpróbálnának őrizni valamit az emberiség ősi álmai­ból, mai reményeiből. Persze ha csak titkon őrzik, s elrejtik az erősza­kos, rideg világ elől a humánum, a szolidaritás maradékát, a társakkal és a természettel való harmonikus együttélés titkát, akkor nekik meg­marad ugyan, de nem lesz másoké, nem terjed tova a rá fogékony sei­ fi­kék körében. Ha viszont kiviszik az önzés, az erőszak, a hazugság vi­lágpiacára, akkor az eszméből közhely lesz, vagy demagógia, a re­ményből üzlet, az álomból Barbie baba. Ez a társaságok örök nagy pa­­radoxona: őrizni vagy hatni. A múzeumban a kettőt együtt is lehet, mert ott a kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos. A gépesített manipuláció korában azonban a gondolatok nagyon sérülékenyek, meg aztán efféle ósdi eszményekkel, ködös jövőképpel hatni úgyse igen lehet. Marad az értékek őrzése titkos kis társaságokban, melyek nem azért kicsik, mert is­elzárkózók, hanem azért, mert ilyen kilátástalan és teljességgel „non­profit" munkára nagyon kevés ember kapható. Pedig nagy szükségünk volna olyan chartákra és Ligetekre, melyek közös érdekeinkről szól­nak. Azokról, amelyeket a pártok — azaz a részek — nem tudhatnak is képviselni, csak az egész. Ebben a veszekedő, széthúzó magyar de­mokráciában is hamar kiderülne, milyen sok a közös érdek. MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), EMŐD PÁL (gazdaság), GÁDOR IVÁN (publicisztika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZIGETI TAMÁS (fotó) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, KISS ÁRPÁD, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 134-3330, 113-3252, Fax: 134-0712 Terjeszti a Magyar Posta Előfizetési díj egy évre: 6360 Ft, fél évre: 3180 Ft, negyedévre: 1590 Ft, egy hónapra: 530 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-2799. Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807

Next