Magyar Hírlap, 1993. február (26. évfolyam, 26-38. szám)
1993-02-08 / 32. szám
1993. február 8., hétfő lliff f Blllf • •• Többeknek is elállhatott a lélegzetük, amikor a rádióban meghallották, mit mondott Kis-Jugoszlávia légierejének főparancsnoka. Belgrád agresszornak tekinti azt, aki átengedi területét egy esetleges agresszió céljaira. Bozidar Stevanovic tábornok némi jövő idővel és feltételes móddal enyhítette ugyan kijelentését, a fenyegetésen azonban ez mit sem változtat. Az „üzenet” lényegében annyi: reszkessetek, egerek! Egér itt mindenki, akinek nincsen amerikai nagybácsija. Mihelyt agressziónak minősül az ENSZ-szankciók megtartása, vagy — például — a boszniai légizárlat katonai betartatása, nyomban oda lehet pörkölni annak, aki ehhez repülőteret, kommunikációs infrastruktúrát, egyebet biztosít. A NATO-tag Görögországon vagy Olaszországon aligha torolja meg Kis-Jugoszlávia a rajta esett sérelmet. Annál inkább a biztonsági hátteret nem élvező országokon, például Magyarországon. Csak egy kombinetta Paksra... Nyolcvan kilométer a határtól. Mennyi az egy MiG—29-esnek? Ez az apokalipszis azonban Kis- és Nagy-Jugoszláviát is besugározná, Milosevicet is nagy valószínűséggel magával sodorná, s tulajdonképpen ezen a ponton derül ki, hogy föltehetőleg igazuk van a lapunk első oldalán megszólaltatott szakértőknek: tömegfogyasztásra szánt ijesztgetésről van szó. Meg érvényesül az erdőeffektus (ha félek a sötét erdőben, ordibálok). Szerbia-Montenegró ugyanis gazdaságilag a tönk szélére került. Az ENSZ-szankciók megteszik a magukét. Kitörni ebből a helyzetből a Stevanovic-fenyegetésekkel, még kevésbé beváltásukkal nem lehet. Arra viszont jók lehetnek az ilyen nyilatkozatok, hogy zsarolják a szereplőket. Például a Clinton-kormányt, amely még nem alakította ki a Balkánon követendő politikáját. S nyilván nem is fogja február 25-éig, az orosz—amerikai külügyminiszteri találkozó bejelentett időpontjáig, ahol állítólag ez lesz az egyik fő téma. Belgrád most a lélegzetvételnyi szünet bő két hetét éli, és Milosevic nyilván olvasta Lenint. De bizonyára a zsarolandók közé tartoznak a nem NATO-tag szomszédok is. A magyar kormány kényes helyzetben van: tudomásul vette, hogy Milosevic — ha korlátozottan is, de — választási győztesnek tekintendő, vele kell együtt élni, ez azonban nem jelentheti, hogy mindenhez jó képet kell vágnia. A kormány nem szolgáltatja ki az országot — jelentették ki köreihez közel állók —, meg fogja keresni a kellő védelmet. Talán az AWACS- ok bebocsátása fejében meg is kapjuk, ami, meglehet, „pirruszi” lesz. Mégis meg kellene fontolni — megfogadva Konrád György javaslatát — egy olyan deklaráció kiadását, amely szerint ebből az országból senkit semmilyen fenyegetés sem érhet, s ezzel olyan helyzetet teremteni, amelyben kizárt a kiszolgáltatottság. Kérdés marad persze, hogy ezt Belgrádban értékelnék-e. SZALAY HANNA Polgárok önvédelmi társulása, független kezdeményezése, a közélet egyik színpada. Harminc-egynéhányezer ember, akik aláírtak tizenhét pontot, amelyek így kezdődnek. Demokrácia akkor lesz, ha... És következik a feltételek sorolása, az a bizonyos közös nevező, ha tetszik, demokratikus minimum, amelyben eltérő pártállásúak is megállapodnak, és meg tudnának állapodni, ha akarnának. Mi a célja? Hogy a kommunizmus után demokrácia jöjjön, és ne demokratára, valami koros fejlemény, amelyben a két elem küszködik egymással, és vagy a demokrácia, vagy a diktatúra lesz a meghatározó. Mondják, hogy szilárd demokráciához kellene egy erőteljes piacgazdaság és középosztály, és kell az egyéni felelősségvállalás szelleme. Kellenek hozzá demokraták, akik nem félnek. Aki azt mondja, hogy mindez van, túloz. Aki azt mondja, hogy mindez nincs, az is túloz. Még semmi sem dőlt el, de a dilemma kirajzolódott. Útkereszteződésnél az számít, hogy mi magunk mit akarunk. Akarunk-e részeivé lenni a nyugati érték- és érdekközösségnek, amelyen belül lenni nem olyan nagyon jó, de kimaradni belőle elég rossz. Vagy inkább akarunk-e belesüllyedni a körkörös belső és szomszédsági gyűlölködés, a küszöbönálló államcsínyek és polgárháborús erőszakosságok mocsarába? A Balkán és a Kaukázuson túl két negatív intelem, az európai libanonizáció példái: mindenki harcol mindenki ellen, lerongyolódott népek fojtogatják egymást, s a harci trombitát harmadrendű értelmiségiek fújják, amilyenből mindenhol van elég. A nemzetieket lehazaárulózzák a még nemzetibbek. Aki nem áll be a jobboldali radikális mozgalomba, a nacionalista forradalomba, azt valamilyen bérencnek mondják, és többnyire a rágcsálókhoz hasonlítják, esetleg féreghez, olyan lényekhez, amelyeket irtani szokás. A legzordabb nemzeti harcosok a nagy lepusztulásban meg is gazdagodhatnak. Ezt tudják a kapzsi gyávák, és ők is zord képet öltenek. Hatóságok és az alvilág összeszövődését a periférián nem tanácsos átlátni és kifecsegni, ha nem szeretnéd, hogy perforáljanak. Ez egy kicsit odébb van, néhány, száz kilométerre, abban a Kelet- Európában, amelyet már szinte benyelt magába a harmadik világ. Lengyelek, csehek, magyarok, szlovének, mi még úgy-ahogy tartjuk magunkat, de már elég iszaposak vagyunk. Harmadik világ: nacionalista forradalmak, militarizáció, sok egyenruha, huszonnegyedik órák, amelyekben végre cselekedni, ütnilőni kell, hatalmak törvénytelen összefonódása, lappangó államcsínyek, a tömegtájékoztatási eszközök cenzúrája, kis példányszámú A szerző író, a Nemzetközi PEN Klub elnöke, írását tegnap a Charta nagygyűlésén olvasta fel sajtószabadság, egyik vezér magasabbra emeli az állát, mint a másik, ábrándos, irigy középszerűek a fenekük alatt a széket istenadta küldetésnek érzik. Ha a társadalom beszédét, a sajtót megfélemlítették és központi irányítás alá rekesztették, akkor már mindenkivel mindent meg lehet csinálni. Az embert akár el is lehet vinni reggel, ha a sajtó ezt nyomban nem jelentheti. Itt és most ez nincsen így. Magyarország még megkapaszkodhat, mielőtt belecsúszna abba a mocsárba, amit a demokratúra szó jelöl. Demokrácia akkor lesz, ha például a szó munkásainak önállóságát törvény biztosítja, amelyet az Országgyűlés kétharmada megszavazott. Mostanában sokat hallunk arról, hogy a rendszerváltás még nem történt meg igazán, és most egy második nagy fordulattal azt be kell teljesíteni. Megkaphatnánk, ha kérjük, a fordulat évét. 1948 táján a szocialista forradalomnak kellett kiteljesednie, ezért lett ellenség az ellenzék, és ezért akarta meghatározni az uralkodó párt, hogy ki jöhet be a parlamentbe. Osztályidegeneknek kint tágasabb. Most a nacionalista forradalomnak kellene kiteljesednie, s ezért lett ellenség az ellenzék, és azért akarja meghatározni az uralkodó párt radikális irányzata, hogy ki jöhet be a parlamentbe. Nemzetidegennek kint tágasabb. Ami a rádiónál készül, az valóban fordulat. Itt már világosan sejthető, hogy hová vezet a rendszerváltás kiteljesedése, egyelőre még ildomosra nyírva. A rádiós nem nyúlhat egy témához saját felelősségére, ahhoz nyúl, amire felsőbb utasítást vagy engedélyt kap, anélkül hogy a döntéshozóval találkozhatna. Lehet, hogy a döntéshozó a rádiózás ügyeiben annyira illetékes, mint ez a mostani alelnök, aki valóban illetékszakértő. S körülötte a belső emberek, akiknek nem is csekély része az előző rezsimben is törleszkedő és túlbuzgó volt, és most is azok, mert ezt már tudják. Kinek olyan sürgős ez az átalakítás? Ki rendelte meg ezt az átalakítást? Ki tette oda ezt az embert? Ki az, aki makacs kicsinyességgel munkálkodott azon, hogy neki alárendelt politikai tisztek által kézbe vegye a sugárzott sajtót? A mérséklet és a centrum embere? Aki sztaniolpapírként egyébként alkotmányellenesnek mondott jogszabályba göngyöli azt, amit fundamentalista ellenlábasa és riválisa kevesebb teketóriával hajtana végre. Ebben a buzgóságban nem látom a nagy különbséget a két szárny között. Mintha ugyanazt akarnák, csak az egyik így, a másik úgy. Ez a sietség leleplező. Bennünket tájékozódási szabadságunktól egy nyisszantással próbálnak megfosztani. Ezek a televíziós- és rádiós manipulációk mást nem eredményezhetnek, mint a magyar közélet elbutulását, nemzetközi leértékelődésünket. Mi ebben a hazafias, urak? Mi ebben a nemzeti? Egy húsz százalékot képviselő politikai csoport rá akarja erőltetni a nézeteit a társadalom négyötödére, amely nem ért vele egyet. A miniszterelnök megvalósítja egy olyan politikus szándékait, aki egyébként az országos népszerűségi lista legalján van. A rendszerváltás beteljesítése, íme, ennyit jelent: a cenzúra visszaállítását, részben azok közreműködésével, akik az előző rezsimben is szolgáltak. Volt egy fordulat 1989-ben, ha még egyet kierőszakolnának, az visszavezetne messze 1989 mögé. Ez voltaképpen annyit jelentene, hogy a kommunizmust már nem a demokrácia, hanem az a fasisztaszagú demokratúra váltaná fel, amelyben a szellemi és anyagi elmaradottságunk összegeződnék. A polgári szabadságnak mindig más fenyegetésekkel szemben kell megvédenie magát. A Charta szelleme az elbutíthatatlan társadalom tisztánlátása. Optimista szellem, bízik az értelemben, a józanságban és a rokonszenvben, bízik a szakmai hozzáértés és a szabad véleményalkotás méltóságában. Nem forradalmi szellem, helyesli a kölcsönös kompromisszumokat, de ragaszkodik a játékszabályokhoz, a világos beszédhez, és az a célja, hogy minél kevesebb ember sérüljön meg. Embervédő szellem. A Charta abból indul ki, hogy minden egyes személyben és minden egyes kisebbségben lakik valami önmagában rejlő értelem, amelynek megfogalmazása gazdagabbá teszi a közösséget. Amilyen barátsággal akarja megérteni a személyt, ugyanolyan szigorral utasítja el emberek gyűlöletének, megalázásának, a testi és szellemi erőszak alkalmazásának bármely kísérletét. Nem tartozik az ember alkotmányos szabadságjogai közé a meghatározott embercsoportok elleni uszítás, a személyek elleni erőszakos fellépés bármely ideológia és bármely beszédmód nevében. A kisebbségnek látnia kell, hogy nem fog hangoskodás és hamiskodás révén a többség fölébe kerülni. Korábbi tapasztalatok alapján megjósolhatom, hogy aki előbb a sugárzott, majd a nyomtatott sajtót meg akarja leckéztetni, azt életében és halálában nem fogja tartós megbecsülés övezni ezen a Dunatájon. A Demokratikus Charta nem párt, nem is pártkoalíció, és nem kívánja elvenni a pártok kenyerét. Nincsenek tagjai, csak aláírói, nincsenek küldöttei, és nem lesznek képviselői, nincs elnöke és hierarchiája, aki a Charta színpadán szól, az mind a maga nevében beszél, és amit mond, azt a többiek vagy elfogadják, vagy nem. Itt sem a képviselet, sem a kinevezés nem hatalmaz fel senkit semmire. Itt mindenki az, amit tudnak róla, az, amit mond. A személye. A civiltársadalom ellenőrző hatalmára a kormányzattal szemben akkor is szükség lesz, ha később azok a pártok alakítanak kormányt, amelyeknek számos tagja és vezetője aláírta a Demokratikus Chartát. Ma még a parlament erejének a javát leköti a törvényalkotás, a tegnapi civiltársadalom legaktívabb emberei ma ott ülnek. Más a dolga és a hangulata a törvényhozó testületeknek és a civil véleményalkotás fórumainak. A Demokratikus Charta nem kétségbe vonni, hanem óvni és támogatni akarja a magyar parlamentet, hogy a szabadság légkörében dolgozhasson. És ha demokráciaellenes kisebbségek a köztéren hangoskodnak, meg tudjuk mutatni, hogy a demokratikus játékszabályok megtartásának a hívei a maguk erőszakmentes jelképeivel többen vannak. Bebizonyosodott: tudunk elég nagy számban és olyan módon találkozni, hogy az a délután ünnepi emlékünk legyen. Őszi ünnep után rendelt ideje van a tavaszinak, s van-e szebb a magyar kalendáriumban, mint március tizenötödike, a sajtószabadság napja? De mert a Tégy a Gyűlölet Ellen! nevű embervédő kezdeményezés már javasolt egy gyertyás vonulást az előestére, március tizennegyedikére, és mert nem szeretnénk keresztezni a március tizenötödikei állami és fővárosi ünnepségeket, sőt magunk is szívesen meghallgatnánk a vezető politikusokat, kollégáimmal egyetértésben javasolom, hogy csatlakozzunk sok más civilszerveződés mellett a gyűlölet elleni gyerekkórházi kezdeményezéshez, és minden magyar városban, ahol van Petőfi- és Kossuth-szobor, vagy Széchenyi- és Deák-szobor, vegyük körül azt sokan, helyezzünk a talapzatára egy gyertyát, nézzünk körül, és álljunk szóba egymással. Konrád György Mi a Demokratikus Charta? „Mi ebben a hazafias, urak? Mi ebben a nemzeti? Egy húsz százalékot képviselő politikai csoport rá akarja erőltetni a nézeteit a társadalom négyötödére, amely nem ért vele egyet. A miniszterelnök megvalósítja egy olyan politikus szándékait, aki egyébként az országos népszerűségi lista legalján van. A rendszerváltás beteljesítése, íme, ennyit jelent: a cenzúra visszaállítását, részben azok közreműködésével, akik az előző rezsimben is szolgáltak.” Én, alulírott Kovács Jenő postai bélyegszélutókalkulátor, azzal a kéréssel fordulok szabadon választott koalíciós kormányunkhoz, hogy engem állampolgári jogon megvesztegetni szíveskedjék. Kérésem támogatására a következőket kívánom előadni. Ez a gondolat már régen és folyamatosan foglalkoztat. Először az 1970-es évek végén merült fel bennem, mikor egy, a posta által szervezett társasutazással Bécsbe készülődtem. Az indulás előtti napon behívatott magához Müller elvtárs, a párttitkárunk, és figyelmeztetett: az imperialisták okvetlenül megkísérlik majd, hogy beszervezzenek engem. Miheztartás végett ismertetett egy tipikus esetet: — Állsz majd egy bécsi áruházban, Kovács elvtárs, mikor odalép hozzád egy szivaros úr, aki úgy csinál, mintha magyarul beszélne, de valójában egy kémfőnök a CICA nevezetű amerikai szervezetnél. Meg fog hívni egy elegáns vendéglőbe, ahol különféle drága italokat fizet, közben felajánl egy csomó dollárt, ha közlöd vele, hol történt mostanában vízcsőrepedés a környéketeken, vagy mennyibe kerül a kelkáposzta az Élmunkás téri piacon. Én nem bírtam megállni, és megkérdeztem: — De Müller elvtárs, mire mennek ezzel? — Te nem ismered az imperialistákat, Kovács elvtárs. Olyan számítógépeik vannak, hogy a kelkáposzta árából ki tudják számítani, honnan szerzik be a baráti szovjet csapatok a kapcájukat, ami ugye már fontos hadititok. Szóval nagyon vigyázz, két világrendszer élethalálharcában kell gondolkodnod. Álmatlanul töprengtem végig az éjszakát, és végül úgy találtam: ez az egyetlen esély, hogy valaha is nagyobb összegű dollárhoz jussak. Egy papírra leírtam az egyetlen szakmai titkot, melyhez hozzájuthattam: a bélyegszélek összegyűjtésének és kötegelésének technikáját. Az esetleges lebukást elkerülendő, cirill betűkkel jegyeztem fel az adatokat. Kidolgoztam a követendő taktikát is. Ha jelentkezik nálam a szivaros a CICA-tól, egy darabig majd kéretem magam: ugyan, hogy képzeli, haza csak egy van, ha a Zöld Isten kalapja, úgy hazánk a bokréta rajta, és így tovább. A szivaros megérzi, hogy bennem emberére talált, és emeli az árait, akkor, de csakis akkor átadom neki a bélyegszélekkel kapcsolatos műszaki leírást. Ha további adatokat is kér — illő fizetség fejében —, esetleg azt is elmondom neki, hogy az új nyakkendőmet a feleségem bugyijából varrták. Sajnos ez nem számít igazán nagy titoknak, ugyanis feleségem ledér életvitele folyományaként túl sokan ismerik ezeket a bugyikat. Bécsi tartózkodásom végére megfájdult a nyakam, mert folyton ide-oda forgattam a fejem, a szivarost keresve, de senki sem szólított meg, leszámítva egy rendőrt, aki annyit közölt velem, hogy itt tilos szalámit árulni. De ő különben sem szivarozott. Az első kudarc ellenére tovább élt bennem a vágy, hogy keressek valakit, aki hajlandó engem megvesztegetni. Megbizonyosodtam, hogy tisztességes munkával semmit sem érhetek el — legfeljebb a villamoson a kapaszkodót. Sajnos felismerésemmel elkéstem, a jobb állásokat, mint például a múzeumigazgatói, főszerkesztői, egyetemi tanszékvezetői tisztségeket, továbbá a luxuslakásokat, állami bértelkeket, irodalmi József Attila-díjakat már régen elvitték az idejében ébredők. A pártállam bukása után úgy éreztem, hogy eljött az én időm. Beléptem a Magyar Gerincpártba, jelezve ezzel, hogy nyitott vagyok bármilyen megvesztegetésre. Ha egy percre is eltávoztam valahová, mind a munkatársaimnak, mind a feleségemnek meghagytam, ha a miniszterelnökségről keresne egy szivaros úr, hol találhat meg. Sajnos most is hiába reménykedtem, most sem én vittem el a zsírosabb falatokat, hanem ugyanazok, akik régen, így például az általam oly régen áhított bélyegszél-főutókalkulátori állást Müller úr, a Magyar Gerincpárt helyi csoportvezetője kapta meg. Csak tájékoztatás céljából említem meg, hogy Müller úr nem rokona Müller elvtársnak, a volt párttitkárnak, hanem azonos vele. Csak a szövege változott, a két világrendszer élethalálharca helyett most gerincben-csigolyában gondolkodik. Aztán teltek-múltak az évek, eljutottunk a mostani szomorú helyzethez, mikor az igazi népi-nemzeti demokrácia hajójáról menekülnek már a patkányok. Én továbbra is kitartok, ismételten felajánlom a szolgálataimat: még mindig nem késő, itt vagyok, tessék engem megvesztegetni! Íme egy rövid ízelítő az általam felkínált szolgáltatásokból: minden héten legalább egy szomszédomat feljelentem a Mikó Imre Körnél, igazi népmeséket mondok a nemzeti konzervatív apródoknak, tapsolok az Össztűz kormánypárti vendégeinek, leveleket írok a nemzetietlen bolsevista liberóknak. Vállalom, hogy nevetek a főminiszter úr viccein, kívánatra ki is találok néhányat a számára, mutatóban hadd iktassak ide egyet: „A Miki egér szeretne evezni egy lavór piszkos vízben, de nem tud, mert a törpe Luciferek kilyukasztották a lavórt.” Anyagi igényeimet a nemzetgazdaság nehéz helyzetére való tekintettel lejjebb szállítom. Már nem kérek vezetői állást vagy luxuslakást. Beérem azzal, ha 1990-es árakon vásárolhatok húst és kenyeret, ha a posta a kormánypárti sajtó támogatására szánt pénz fél ezrelékét az alkalmazottak fizetésének emelésére fordítja, és pályakezdő munkanélküli fiamat nem nyilvánítják azonnal fondorlatos csalónak. Őszintén bízom benne, hogy ajánlatom elfogadásra talál Önöknél. Feltételeim 1994 tavaszáig érvényesek, ha addig nem igényelnék szolgálataimat, kérem továbbítsák jelentkezésemet Horn vagy Orbán Viktor úrnak. Tisztelő hívük: Kovács Jenő Moldova György A kérvény FÓRUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD" A ------------7 MAGYAR HÍRLAP / Magánmozgalmak SZÁLE LÁSZLÓ Följelentem a Ligetet. Ez a különös ökológiai és irodalmi magánmozgalom ilyen-olyan formában már régóta létezik, a múlt héten azonban titkos társasággá alakult az írószövetség klubjában. Persze ezt a baráti összejövetelt nem tartották titokban, annyira nem, hogy az Élet és Irodalomban nyolcoldalas összeállításuk is jelent meg egy lehetséges társaság eszméiről és esszéiről, céljairól és titkos tanairól, a végén pedig körkérdés: szeretne-e ma titkos társaságba tartozni? A készülődés és az összejövetel tehát nyilvános volt, ez azonban csak annyit jelent, hogy a társaság annyira titkos, hogy még a titkosságát is elrejti. A Liget néhány éve nyilvános folyóirattal próbálkozott, de végül az is titkos lett, mert első számát mindjárt bezúzták. Pedig csak az egészséges környezetért emelt szót, igaz, közben egy beteg társadalom gyógyításának lehetőségeit is firtatta. Azóta antológiákat, könyveket ad ki a Liget, melyek mind a gondolat és az élet minőségéről szólnak. Úgy is mondhatnám, magas színvonalú gondolatok az élet alacsony színvonaláról. És most itt van ez a titkos társaság, mely tulajdonképpen meg sem alakult, nincs alapszabálya, nincs vezetősége, nincs se tagdíja, se igazolványa. A belépéshez nem kell ajánlás, mert nincs tag, aki ajánljon, és nincs tagság, amely elfogadja. Az összetartozást talán csak egy titkos vágy fejezi ki, hogy összetartozni jó. És alighanem szükséges is: mindig és most újra megint. Erről szólt a Demokratikus Charta tegnapi demokráciavigyázó, szelíd ünnepe is. A Liget körkérdésére válaszoló tudós közéleti személyiségek szinte egyöntetűen idegenkedve fogadták a titkos társaságokhoz tartozás ötletét. Nyilván történelmi tapasztalatok okán. Hogy azokra inkább elnyomatás idején, diktatúrában lehet szükség. Meg hogy ahhoz sokkal rosszabb helyzet kell a mostaninál. Szerintem ma is adott a titkolózás sokféle feltétele. Érezzük az elnyomatást, ha történetesen nem politikai, akkor gazdaság értelemben. Diktatúra is van, legfeljebb nem a szuronyok diktálnak, hanem a vegyi konszernek, az atom- vagy vízi erőművek, a nagyvárosi autók. Azt a feltételt pedig nem kéne megvárni, hogy sokkal rosszabb legyen, mert akkor már nem lesz értelme se titkos, se nyilvános társaságoknak. Az embereknek szükségük van egymást erősítő szellemi közösségekre, hogy megóvják magukat, vagy legalábbis védekezni próbáljanak a mindennapi környezetüket pusztító erőkkel szemben, a tudást és erkölcsöt romboló tendenciák ellen, és igen, az életünkre újra rátelepedni kívánó „erős állammal” szemben is. Belügyminiszterünk az MDF népi-nemzeti köreinek decemberi tanácskozásán hosszan érvelt a „gyenge állam” elavult fölfogásával,szemben, az „erős állam” korszerűsége mellett. Mostani nyilatkozataiban tagadja, hogy ilyen kifejezést használt volna, ő a működő-, a cselekvő- és intézkedni képes államról beszélt, a rend, a hatékony ügyintézés és a közbiztonság érdekében. Véggül is akár így gondolja, akár úgy, nem árt, ha a civil résen van. A belügy illetékesei nemrég még azzal nyugtatgattak, hogy a közeljövőben nem emelik az útlevél illeték árát, most már azt mondja a miniszter úr, hogy öt- vagy hétszeres ár egyáltalán nem sok egy tíz évre szóló világútlevélért. Ez úgy hangzik, mintha az államtól kapnánk, vennénk meg potom öt-hét ezerért azt a tízévnyi utazási szabadságot. Én úgy tudtam, mi az utazás személyes jogunk a demokráciában, az illeték inkább az adminisztratív költségekre vonatkozik. Arra meg talán elég az ezres. Ezek önmagukban persze szóra sem érdemes apróságok, de a diktatúrában, a gyámkodó állam közreműködésével fölnőtt generációk füle igen érzékeny. Különösen a rendszerváltás eufóriája után, a megkóstolt polgári szabadság íze után. Nehéz hozzászokni ahhoz, hogy az állam a rendszerváltás során a civilszférában elvesztett pozícióinak jó részét igyekszik visszafoglalni. Úgy gondoltuk, hogy demokratikus, alulról építkező, önigazgató társadalomban fogunk élni, s a központi állam csak a legszükségesebb funkciókat fogja magára vállalni, de azokat szigorúan, következetesen és maradéktalanul. Ezzel szemben... Mindenesetre a médiumokat kormányfelügyelet alá vonták költségvetésestül, az önkormányzatoktól a személyi jövedelemadónak eddiginél nagyobb hányadát vonták el az állam számára. Az össznemzeti jövedelemnek majdnem háromnegyedét az állam használja, illetve osztja el újra. A megyei önkormányzatok fölé erős és egyre terjeszkedő hivatalokat hozott létre. És folytathatnánk a sort az állam fokozódó jelenlétéről a pénzvilágban, a sajtóban, az alapítványokban... Hogy miért kell ennyi gondot a nyakába vennie, amikor annyi más dolga volna, nem tudom. Nem csoda, ha a civilszféra önvédelemből politikán túli közösségekbe próbál szerveződni. Olyan erő ez, mely csak védekezni tud, támadni nem. Egy politikai párt mindig offenzív: híveket akar toborozni, és több hatalmat szerezni, hogy céljait megvalósítsa. A „titkos társaság" csak meg akarja őrizni önmagát és értékeit. Nem toboroz, csak befogad. Azt hiszem, nagyon sok ilyen társaságot lehetne és kellene alapítani, amelyek mind megpróbálnának őrizni valamit az emberiség ősi álmaiból, mai reményeiből. Persze ha csak titkon őrzik, s elrejtik az erőszakos, rideg világ elől a humánum, a szolidaritás maradékát, a társakkal és a természettel való harmonikus együttélés titkát, akkor nekik megmarad ugyan, de nem lesz másoké, nem terjed tova a rá fogékony sei fikék körében. Ha viszont kiviszik az önzés, az erőszak, a hazugság világpiacára, akkor az eszméből közhely lesz, vagy demagógia, a reményből üzlet, az álomból Barbie baba. Ez a társaságok örök nagy paradoxona: őrizni vagy hatni. A múzeumban a kettőt együtt is lehet, mert ott a kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos. A gépesített manipuláció korában azonban a gondolatok nagyon sérülékenyek, meg aztán efféle ósdi eszményekkel, ködös jövőképpel hatni úgyse igen lehet. Marad az értékek őrzése titkos kis társaságokban, melyek nem azért kicsik, mert iselzárkózók, hanem azért, mert ilyen kilátástalan és teljességgel „nonprofit" munkára nagyon kevés ember kapható. Pedig nagy szükségünk volna olyan chartákra és Ligetekre, melyek közös érdekeinkről szólnak. Azokról, amelyeket a pártok — azaz a részek — nem tudhatnak is képviselni, csak az egész. Ebben a veszekedő, széthúzó magyar demokráciában is hamar kiderülne, milyen sok a közös érdek. MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), EMŐD PÁL (gazdaság), GÁDOR IVÁN (publicisztika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZIGETI TAMÁS (fotó) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Műszaki vezetők: ÁKOS JUDIT, KISS ÁRPÁD, NAGY LANTOS BALÁZS Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt. Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 134-3330, 113-3252, Fax: 134-0712 Terjeszti a Magyar Posta Előfizetési díj egy évre: 6360 Ft, fél évre: 3180 Ft, negyedévre: 1590 Ft, egy hónapra: 530 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, a hírlapüzletekben és a Hírlap-előfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-2799. Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807