Magyar Hírlap, 1994. május (27. évfolyam, 113-125. szám)
1994-05-26 / 121. szám
1994. május 26., csütörtök Ma olyan nemzetközi értekezlet kezdődik Budapesten, amely, ha közvetlen hatásában nem is, hosszú távon gyökeresen megváltoztathatja Közép-Európa népeinek egymás iránti szemléletét. A Szocialista Internacionálé regionális tárgyalásain, amelyen Európa valamennyi tagpártja képviselteti magát, főként a jugoszláviai válság fejleményeit és Kelet-Közép- Európa új arculatát tekintik át a választási változások fényében. Új külügyminiszterünk nincs még ugyan, de a magyar küldöttség, nagyobb felelősséggel s egyúttal nagyobb várakozás reményében ülhet tárgyalóasztalhoz, mint bármelyik korábbi megbeszélésen. A választásoknak már az első fordulója is elegendő volt ahhoz, hogy kiderüljön: ennek az országnak semmiféle szélsőséges ideológia, propaganda, handabanda nem kell. A többség békét, nyugalmas építést, teljes egyenlőséget akar, és ez a vágya a szomszéd országokkal való kapcsolatokban is. Ezért lehet döntő jelentősége az internacionálé regionális értekezletének. Talán éppen ez a történelmünkben első „baloldali győzelem” hozza el a lehetőséget egész eddigi politikánk revideálására. Mert az, hogy a magyar nemzetiségpolitikával súlyos bajok voltak, ugyanolyan letagadhatatlan tény, mint az, hogy Trianonban súlyos igazságtalanság érte hazánkat. És ha a 75 éves sérelmet felszámolni kívánjuk, akkor elengedhetetlen, hogy felszámoljuk azokat a sértéseket és igazságtalanságokat is, amelyeket mi, illetőleg a mi nevünkben különböző irányba oldalozó uraink elkövettek. Itt lenne a pillanat, hogy ebben a valóban fájó kérdésben is felnőttként szólhassunk ahhoz a néphez, amely belpolitikailag bebizonyította, nem kér többé hamis frázisokból. Itt van az ideje valaminek, ami több mint politikaváltás, kormányváltás. Egy békés Európáról szóló nézetünket kell gyökeresen megváltoztatni. Igen, 75 évvel ezelőtt igazságtalan békét kényszerítettek ránk. Ilyen a világban már sokszor előfordult, és az bizonyosodott be, hogy ilyesmiket egy katonailag jelentéktelen, kis államnak soha nem sikerült jóvátennie. Mit szólhatnánk tehát 75 évvel később ahhoz, hogy néhány magyar többségű terület is áldozatává vált olyan határmegvonásoknak, amelyeknek jogosságát nehéz lenne kétségbe vonni. Vitathatatlan ugyanis, hogy a Romániához csatolt Erdélyben vannak olyan területek, amelyekben a magyar népesség nagyon jelentős, a trianoni törvénykezés idején pedig többségi volt. Ilyen a mai Kovászna és Hargita megye. De népámítás magyarnak minősíteni például azt az Arad megyét, amelyben ugyan 1900-ban a lakosság 21 százaléka még magyar volt, de 1941-re 15 százalékra esett vissza, ma pedig 10 százalék alatt van. Kincses Kolozsváron és környékén a magyarság számaránya a századfordulón 38 százalék volt, és ha a fasisztába hajló román nacionalista Funar polgármester el akarja tüntetni a városból a magyar feliratokat, ez ma legfeljebb a lakosság 7-8 százalékának anyanyelvi jogait sérti. Hasonló a helyzet a mai Szlovákiában is. Magyar városnak legfeljebb Komárom és Dunaszerdahely meg a kárpátaljai Beregszász minősíthető, de már Pozsony vagy Kassa közel sem az, nem is beszélve például Késmárkról, Lőcséről vagy az ukrajnai Ungvárról, Munkácsról, amelyeket történelmileg esetleg igen, nyelvileg sohasem lehetett magyarnak tekinteni. Nem szolgálnánk-e jobban hazánk érdekeit és a szomszédos államokban élő magyarok érdekeit akkor, ha ezt őszintén elismernénk? Valóban igaz lenne, hogy mi közösséget vállalunk határon túlra rekedt fajunk egyedeivel? A Moszkva téren kialakult munkásbörze és a keleti pályaudvari koldusvilág hangulatából éppenséggel nem ez látszik. Én ebből legfeljebb azt a tanulságot tudom levonni, hogy az embertársi segítséghez nem kell okvetlenül nép-nemzeti magyarságtudat. Ehhez az egész ügyhöz valahogy másként kell hozzányúlnunk. Például úgy, hogy vállaljuk a szomszédos országokkal megkötendő alapszerződést, hasonlóan ahhoz, amit Ukrajnával hoztunk létre. Mivel határrevízióra érdekünkben a világ sehogy sem mutat hajlandóságot, olyan árut adunk el, amelynek a tulajdonjoga amúgy is kétséges. Ellenszolgáltatásként esetleg megkaphatjuk az összes kisebbségjog teljes elismerését, elfogadását, a határainkon túl élő hárommillió magyar számára. Szabadon lehetne a térségben utazni, útlevél, vagy egyéb papír nélkül, megszűnnének a vámhatárok. Mindez fokozatosan meghozhatná az évszázadok óta egymás elleni gyűlölködésre uszított népek megbékélését. Nehezen hagynám meggyőzni magamat arról, hogy ez magyarországi magyaroknak, erdélyi magyaroknak, szlovákiai vagy bácskai magyaroknak nem lenne sokkal jobb, hasznosabb, boldogítóbb, mint ha a Kárpát—Duna nagyháza Szálasiba torkolló dicsőségét harsognánk feléjük. Állítólag Európába kívánunk bejutni. Mutassunk példát önmagunknak és szomszédainknak arról az európaiságról, amivel sokkal nagyobb rokonszenvet vívhatunk ki magunknak, mint ha mi maradunk a környék fenegyerekei, akik mindenkit csak ingerelnek a,Mindent vissza!” gondolatával. Tudom, sokakat felháborító gondolatok ezek. Előbb-utóbb így is, úgy is el kell kezdeni. A május 8-ai és május 29-ei választások eddig ki nem mondott, de mégis bekövetkezett eredménye az, hogy az egész évszázadot beárnyékoló nép-nemzeti—urbánus ellentétben a nép-nemzetiség nem Istentől származó, megtámadhatatlan privilégium. Talán ideje lenne, ha ezt külpolitikánkra is átfordítanánk. Ennek a politikának a meghirdetésére aligha van alkalmasabb idő és alkalmasabb hely, mint a Szocialista Internacionálé ma kezdődő tanácskozása. EGRI GYÖRGY Itt a pillanat Nemzeti összefogás? Vajon ki ellen fog össze a „nemzet” Lezsák Sándor vezetésével? És akkor kicsodák azok, akiket most a nemzet többsége megválasztani készül arra, hogy a következő négy évben kormányozzák az országot? Ezután már csak az jöhet: nemzet-e a nemzet, ha megválasztja „ezeket”? Egy kicsit talán óvatosabban kellene használni a fogalmakat. Lehet címkéket ragasztani: szocialista, kereszténynemzeti, liberális, de azért a nemzeti jelzőt kisajátítani nem igazán szerencsés. Mert nem lehet tudni, mit jelent. Az emberek megkérdik: Torgyán nemzeti, Kuncze nem? Lezsák nemzeti, Horn nem? És tessék mondani, miért igen és miért nem? Az eddigi koalíció nemzeti volt, a most következő nem lesz az? Akkor vajon hogy fognak majd bemutatkozni, ha valamely külországból küldöttség jön hozzánk? A fölállandó magyar kormány melyik országot, melyik nemzetet képviseli? Végül is mitől nemzeti valaki és mitől nem az? Születőben a nemzeti összefogás — nyilatkozza Lezsák Sándor. Miközben kiderül, hogy a kisgazdák nem lépnek vissza az MDF javára, annak ellenére hogy a Magyar Demokrata Fórum 42 helyen támogatja a kisgazdák jelöltjét. Az MDF betartja a KDNP-vel a megállapodást, annak ellenére hogy a kereszténydemokraták jelöltje például Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nem lépett vissza az MDF- jelölt javára. Mitől összefogás ez a széthúzás? És mitől nemzeti? Olyan összefogás lesz talán, mint az elmúlt négy évben volt? Amikor a kisgazdák kiszálltak a koalícióból, s ettől kezdve mindennek elmondták egymást a pártok, csak magyarnak és nemzetinek nem. Olyan összefogás, amelyben az MDF önállótlan, vélemény nélküli szavazógépnek használta a KDNP-t? Milyen nemzeti összefogás születik itt? Láthatólag semmilyen. A háromféle kudarcos politikai erő egyetlen dologban ért egyet, hogy ők a nemzeti oldal. Mert ez kétségkívül jól hangzik. De semmi több. Két probléma van ezzel a terminológiával. Az egyik az, hogy kirekesztő. Hogy miközben meghatározza önmagát mások ellenében, nem tudja megmondani, kik az ellenfelek. Olyan ez, mintha valakik azt mondanák, mi vagyunk a becsületesek, a tiszták, a tehetségesek. S akik nincsenek velünk, azok becstelenek, tisztátalanok, tehetségtelenek? Aki nincs benne a „nemzeti összefogásban”, az nemzetietlen? A másik baj ezzel a minősítéssel az, hogy a nemzet éppen leváltani készül a „nemzeti erőket”. El kellene ezen gondolkodni: ki minősíthet? A nép vagy önjelölt pártemberek? Ezért hát ebben az országban ne verje a mellét senki, hogy ő a nemzeti értékek letéteményese. Ez a fogalom nem kisajátítható. Mondjon az egyik társaság konzervatívot, mondjon a másik szocialistát, mondjon a harmadik liberálist — ezek a jelzők alkalmasak arra, hogy a magyar nemzet politikai erőinek három válfaját megjelenítsék. De ne mondjon senki külön nemzetit, mert az csak hazugság lehet, csak kirekesztő lehet. S aki ezt a jelzőt a maga számára kisajátítja, súlyos lelki válságba kerülhet, ha a nemzetalkotó nép egyszer csak leszavazza. A pontos és alapos elemzéshez kellő távlat és távolságtartás szükségeltetik. Jelen esetben e két feltétel egyike sem teljesül. Ma még hiányzik a távlat, hiszen az országgyűlési választások második fordulója több ponton módosíthatja mondandómat. Továbbá a Fideszről írván nem kívánok a független értelmiségi szerepében tetszelegni. Bár e pártnak katonája vagy tanácsadója sohasem voltam, mégis e súlyos vereség napjaiban tudatosult bennem, hogy ha egyáltalán van valami közöm a magyar politikai pártokhoz, akkor érzelmi viszony csak és kizárólag a Fideszhez köt. Ne várjon tehát az olvasó objektív, higgadt és tárgyilagos analízist, mert ennek még nem jött el az ideje, s ezt — minden valószínűség szerint — nem én fogom megírni. Azért tartom fontosnak mindezt előrebocsátani, mert Magyarországon kialakult egy sajátos és a maga nemében páratlan „politológia” és „publicisztika” (szocialista, liberális és nemzeti változatban), amely „tudományos és független” köntösben közvetít pártvéleményt, és maga is része a kíméletlen hatalmi harcnak. Ez az írás tehát nem pártatlan, hanem bevallottan elfogult, afféle „valahol utat vesztettünk” típusú tépelődés a történtekről. Egyetlen kérdésre keresem a választ: milyen okok játszottak közre a Fidesz tündöklésében és bukásában? A Fidesz 1988—1993 között történetére pontosan illik a tündöklés megnevezés. Nemcsak régiónk történetében, hanem a világtörténetben is szinte egyedülálló képződmény a Fidesz. Csak kivételes pillanatokban (s ilyen kivételes pillanat volt a szovjet birodalom összeroskadása) történhet meg, hogy egy egészen fiatal nemzedék az iskolapadból egyenesen a hatalom csúcsai közelébe kerülhessen. A választópolgárok kedvelték a Fidesz fiatalosságát, frissességét, nonkonformizmusát, később a parlamentbe kerülésük után a visszafogottságát, a pragmatizmusát és hozzáértését. 1991—1992-ben ezt díjazták a választópolgárok, ekkor a Fidesz népszerűsége hihetetlen magasságokba szökött: a közvélemény-kutatások a pártot választók körében 40 százalékos rokonszenvindexet is mértek. Vagyis a Fideszt annyian választották volna, mint az utána következő három pártot együttvéve. Ezekről a csúcsokról ereszkedett alá a párt, ilyen magasságokból indult meg a hanyatlás. A kérdés, hogy vajon miért. A számok tükrében a Fidesz választási bukása nem is olyan látványos. Hiszen 1990-ben a választópolgárok 8,95 százaléka (439 649 polgár) szavazott a Fideszre, s a párt 22 parlamenti képviselőt küldhetett az Országgyűlésbe. Most a polgárok 7,00 százaléka (378621) voksolt a Fideszre, s a közvélemény-kutató intézetek előrejelzései szerint a Fidesz 20-22 embere a következő Országgyűlésben is helyet foglalhat majd. Ha csak ezeket a számokat nézük, akkor úgy tűnhet, hogy a Fidesz vesztett ugyan néhány tízezer szavazatot, továbbá most sem tudta egyéni jelöltjeit bejuttatni a parlamentbe, de nagy baj azért nincsen. Ezt az optimista interpretációt a legkevésbé sem tudom osztani. Igazságmagva csupán csak annyi, hogy a Fidesz nem vérzett el, egyik (meglehetősen gyenge) szereplője lesz a mérkőzésnek, s bár nem kényszerül a kispadra, a fakóba vagy a taccsvonalon túlra — hogy Orbán Viktor kedvenc játékának terminusaival éljek —, meghatározó szerepe a mérkőzés végső kimenetelére aligha lesz. A Fidesz eredeti stratégiája, nevezetesen hogy megszünteti a magyar politika és kultúra A szerző szociológus, a Századvég Könyvkiadó igazgatója tradicionális és végletes megosztottságát, hogy önálló és döntő erőként képes lesz más mederbe terelni a folyamatokat, s végül hogy egy nemzedéknek alternatívát kínál a nép-nemzetiek és a szociálliberális urbánusok közötti választáskényszer helyett — megbukott, mindez immár a múlté. Nincs „harmadik út”, nincs „belgák pártja”, nincs Fidesz-alternatíva. A magyar politikában döntéskényszer van: vagyvagy. Entweder-oder. Ide állsz, vagy oda — hogy egészen világosan fogalmazzak. Orbán Viktor történelmi dilemmája arra szűkült le, hogy — félreállva — segédcsapatként két-háromszáz tehetséges emberét beengedi egy formálódó kvázikorporatív szociálliberális rendszerbe, vagy pártjával részt vesz egy konzervatív blokk vagy párt kialakításában. Szükségszerűen nem meghatározó erőként, s szükségszerűen azokkal együtt, akik legkevesebb egy évtizedre diszkreditálták a konzervativizmust Magyarországon, továbbá azokkal, akik a fejük búbjáig sárosak a magyar politikai élet elmocsarasodásáért. A végzetes polarizáció tehát végbement a magyar politikában, hiába feküdt keresztbe a Fidesz a „Charta-kormány” előtt. A választók utólag szentesítették a Charta-filozófiát, a választási kényszert, s a Fidesz a két szék között a pad alá került. Ebben látom a Fidesz bukásának legfontosabb okát, s minden más ebből vezethető le: a Fodor-ügy (aki egyértelműen Charta-kormányt akart), a székházügy és a Fidesz-vállalkozások problémája (az önálló politizáláshoz önálló pénzügyi alapok szükségesek, de ez lerombolta az eredeti Fidesz-imázst, hiszen a kiépült MSZP-birodalom vagy az SZDSZ túlköltekezése a kampány során nem vezetett hasonló eredményre), az elhibázott kampánystratégia (idétlen, apolitikus narancsozás egyértelmű politikai üzenet nélkül), az értelmiséggel való összeveszés (hiszen a Fidesznek nincs saját értelmisége, s a meghatározó szociálliberális értelmiség is Charta-kormányt akart) stb. stb. A magyar politika és társadalom (köszönhetően elsősorban a katasztrofális koalíciós kormányzatnak) polarizálódott, s ez felmorzsolta a Fideszt. A választók döntő többsége le akarta váltani az MDF vezette koalíciót, s azokra szavazott, akik ezt garantálták. A Fidesz talányos félfordulata nem talált meghallgatásra. Orbán Viktor az utolsó pillanatig taktikázott, kikényszerítette a liberális alternatívát, de ez légvárnak bizonyult, s hamvába holt, mielőtt működni kezdett volna. Aki egy kicsit is ismeri a két pártot belülről, az tudhatja, hogy bár mindkét párt liberálisnak nevezi magát, mégis homlokegyenest ellenkező álláspontot képviselnek fontos politikai kérdésekben. A két párt viszonya olyan, mint két gyorsvonat találkozása a nyílt pályán, de az egyik Kelebia, a másik pedig Hegyeshalom felé tart. Továbbá a Fidesznek minden erőfeszítése ellenére sem sikerült kitörni a nemzedéki korlátok közül. A Fideszt válsztók 61 százaléka a 18—33 éves korosztályból került ki. E párt elitje nagyrészt egy helyről, a szakkollégiumokból verbuválódott, tehát nagyrészt vidéki, első generációs értelmiségi csapatról van szó. A Fidesz nem tudta meggyőzni az idősebb generációkat, hogy a politikában radikális nemzedékváltásra van szükség, sőt fél év alatt elvesztették az első szavazók felét. Korábban az első választók több mint fele szimpatizált a Fidesszel, a tényleges választási eredmény: SZDSZ 26 százalék, Fidesz 26 százalék, MSZP 22 százalék. Hamisnak bizonyult Szilágyi Ákos tétele, amelyet magam is osztottam, hogy a ’68-as generáció nem fog uralomra kerülni, a legidősebb nemzedéket közvetlenül a legfiatalabb fogja felváltani a politikában. A dolog pikantériája, hogy a „nagy generáció” lázadói — minden bizonnyal — együtt fognak hatalomra kerülni a nemzedék „realistáival” és árulóival. Nem lesz minden tanulság nélkül való együtt látni őket. A választópolgárok mindenesetre nem bízták az országot a Fidesz-nemzedékre. Azért a paradox helyzetért, hogy egy ellenzékben lévő párt együtt bukik a kormánypártokkal, természetesen a legnagyobb felelősséget a pártelnök viseli (tanácsadóival együtt). Orbán Viktornak egy kiegyensúlyozott, normálisan működő demokráciában le kellene mondania. Csakhogy a magyar demokrácia ma még nem ilyen. Egy harmincéves emberről van szó, aki — felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni — az utóbbi fél évszázad magyar politikájának legnagyobb tehetsége. Aki megtanult tigrisként (Lengyel László ritka telitalálata) harcolni, de nem tanulta meg, hogy a politikusnak időnként rókává vagy ártatlan báránnyá kell átvedlenie. S azt sem, hogy nem a gyengeség jele, ha időnként kétségeiről, belső vívódásairól, érzelmeiről és — tanúsíthatom, nála rendkívül erős — érzékenységéről a közvélemény is tudomást szerez. A politikában nem mindig egyenes út vezet célhoz. Ez a párt elsősorban az ő (s részben Kövér László) teremtménye, ha a pretoriánusok fellázadnak — amire minden okuk megvan, hiszen hadvezérük nem győzelemre vezette őket —, akkor a Fidesznek mint pártnak befellegzett. Most az a helyzet — Orbán Viktor másik kedvenc sportágának hasonlatával élve —, hogy a negyedik menetben a tömeg harsogásától kísérve, a bíró már nyolcat számolt a padlóra került bokszolóra. Ha ebből a vert helyzetből Orbán Viktor feláll, akkor igazi államférfi születésének lehetünk tanúi. Ehhez azonban mély önvizsgálatra lesz szükség. Aligha lesz elégséges az a magyarázat, hogy jött a varsói gyors, és elcsapott bennünket. Mert mi más lenne a politika művészete, mint gyorsvonatokra való felkapaszkodás képessége, esetleg — ha ez morálisan nem vállalható — ügyes kitérés az ütközés elől. Orbán Viktorra ma a magyar politikának égetőbb szüksége van, mint valaha. Mert — gondoljátok meg, proletárok — mi lesz itt, ha a szociálliberálisok mégsem tudják végrehajtani Magyarország modernizációját, vagy 1995-ben, a szükségszerűen bekövetkező válsághelyzetben összeomlik ez az alternatíva is? Csak a legelfogultabb szocialisták és liberálisok gondolhatják, hogy az a jó az országnak, ha a magyar jobboldal szétaprózódott, egymásra is acsarkodó felekből áll, s igazi alternatívát nem kínál. Magyarországnak nagy szüksége lesz egy európai liberális-konzervatív pártra vagy pártszövetségre. Mert nem szabad azt gondolnunk, hogy az volt a konzervativizmus, amit az urak itt négy évig műveltek, s nem szabad hogy megtévesszenek bennünket a hamis próféták, akik szerint a konzervativizmus eredendően az ördögtől való. Hasznos az országnak az lenne, ha ezt a szükségszerű konverziót az ifjútörökök hajtanák végre. De ha arra gondolunk, hogy mit is jelent ez konkrétan, kikkel kell itt összefogni ennek érdekében, akkor Orbán Viktor szembenézhet (hiszen eddig jószerével csak barátok, pályatársak vették körül, akkor is, ha akadt néhány álnok, sőt áruló is a seregben) a politika igazi mélységeivel, amit a József Attila idézte népdal fejez ki a legpontosabban: Aki dudás akar lenni / Pokolra kell annak menni / Ott kell annak megtanulni / Hogyan kell a dudát fújni. Lesz-e ereje ehhez Orbán Viktornak? S ha már szubjektív volt a kezdet, legyen a befejezés is az: a kultúra ezekbe a mélységekbe aligha követheti a politikát. A század végi és század véges stratégia megbukott, a két Magyarország kialakulását a politikának sem sikerült megakadályoznia. De a kultúra igazi hivatása a közvetítés, s ezt akkor is fenn kell tartani, ha már szivárványhidat sem lehet képezni a két Magyarország között, ha már nem maradt más, csak a szivárvány illúziója. Ezt a filozófiát kötelesség követni. Ahogy lehet — és amíg lehet. Gyurgyák János Egy könnycsepp a Fideszért „A Fidesz eredeti stratégiája, nevezetesen hogy megszünteti a magyar politika és kultúra tradicionális és végletes megosztottságát, hogy önálló és döntő erőként képes lesz más mederbe terelni a folyamatokat, s végül hogy egy nemzedéknek alternatívát kínál a nép nemzetiek és a szociálliberális urbánusok közötti választáskényszer helyett — megbukott, mindez immár a múlté.” — Hogyhogy maga még nem menekül, Sam bácsi?! PÁPAI GÁBOR RAJZA FÓRUM „A HÍR SZENT, 4 VÉLEMÉNY SZABAD" MAGYAR HÍRLAP / Ülünk a készben Azt mondta Horn Gyula a Naptévé tegnapi adásában, hogy a készbe nem helyes beleülni. A pártelnök rögtön hozzátette, hogy illemtanácsa nem konkrét személyre vonatkozik, inkább általános, nevelő célzatú megjegyzés, bár a riporter végletekig lecsupaszított, azaz egyetlen embert érintő kérdése sem az általános, sem a különös kategóriának nem hagyott helyet. Egy az egyben arról szólt, hogy Németh Miklós hazajön-e. Négy éve vannak már ez ügyben álmatlanságok. A sajtó időnként rituálisussan elővette a problémát, rájárt, mint szarvasünő a friss patakra, ahogy pártunk és kormányunk elkövette első, szabadon választott baromságát, a volt miniszterelnök neve rögtön szalagcím lett, sírás kérdőjellel a végén. Hogy mi van a Mikivel, vajon tényleg elfelejtette-e az ő népét, s ha nem, amint azt is reméltük, mikor tér vissza szép időt csinálni a borongós hazában. Németh sose válaszolt az esdeklésekre, valószínűleg nem is tehette, részben mert ■ nyilván úgy egyezett meg Antall-lal, hogy szereplését a függetlenek között a néma levente zajszintjére csökkenti (akkor még nem nevezték ki bankalelnöknek), részben meg a későbbiekben azzal volt elfoglalva, hogy vigyázzban állt Attali nevű főnöke szőnyegének a szélén. Ami pedig a nemzeti hős mítoszához képest eléggé lehangoló álláspont. Tudom persze, nehéz is lett volna mit mondania. Nosztalgikus szerepét nem ő kereste, de ha már kiosztották rá, éreznie kellett, hogy a hős valóban csak addig az, amíg meg nem szólal, attól kezdve csak olyan hülyeségek jöhetnek ki belőle, amiket a kisember pragmatikus belátása inkább saját magára tart jellemzőnek, pedig ő se németeket nem engedett ki a határon, se a Világbanknak nem beszélt vissza. De ezt a Némethet, ezt az apró termetűt szerette. Úgy emlékszik. Érdekes, kettős helyzetű ember volt a nyolcvanas évek végén, akiről tudni lehetett, hogy elindult valahonnan, és hál' istennek nem érkezett meg sehova. Egy reformer, aki a pártközpont osztályvezetői székéből jön. Grósz kreatúrája, aki azonban gyorsan kinövi ezt a szerepet. Az MSZMP emlékezetes négyes fogatának tagja, de közben nem győzi hangsúlyozni, hogy kormánya önálló hatalmi központ. Egy ideologikus szervezet neveltje, ám Nyugaton is tanul, hit, küldetés nem érinti. Karrierpolitikus, ami itt azt jelenti, hogy szakember. Ámde mégis: a nép szemében egy kommunista, aki a feleségével templomba megy. Borzongató figura, titokzatos sorssal, akiről úgy lehet beszélni, mint a kelták tették Arthur királlyal, mézsör mellett, angolszász betörésnél. És most Horn azt mondja, nemrég még magas szintű ajánlatot tett a londoni bankárnak, aki azonban akkor kivárt a válasszal, ma pedig nincs miről tárgyalni vele, a győzelmet nélküle vívták ki, a komcsizáson nélküle mentek át, a balesetes kocsiban nem vele ültek, így tehát a készbe Németh Miklós csak ne telepedjen bele, bármennyire is szeretne talán így utólag. A szocialista elnök természetesen ezt nem így mondja, de így közli, hangsúlyokkal, finomított szavakkal, világossá téve, hogy pártja részéről csak ő lehet a jelölt, mert csak ő az, aki az egykori csapatból nem dezertált vagy Angliába, vagy egy újabb, kódolt bukásba, mint Pozsgay, aki a kudarcot már megint tanulási folyamatnak fogja fel, így elmondhatja Adyval, hogy „vénen is diák lehetek". Mármost Hárnnak igaza is van, a szocialisták sikeréhez nem kellett Németh, nem kellett a mítosz, a hős meghalt, noha meg se szólalt, s a helyén ismét egy kis termetű, közepes közgazdász áll, rokonszenves, dinamikus figura, aki féltetteihez már nem ragaszthat hozzá semmit. Kilencvennégy az nem nyolcvankilenc. Nem így zökken ki az idő, sokkal zavarosabban, a kilencvenes évekre ráírták már a harmincasokét, ezt sokan megpróbálják fölülfirkálni a reformévekkel, és ez a kulimász nem Dánia, ez a keleteurópai időszámítás. Még az is lehet, hogy a homi üzenetet maga Ham is vette, aki nem is olyan régen még arról elmélkedett, hogy az egykori kormányból igazán át lehetne emelni néhány embert, Glatzot vagy Kulcsár Kálmánt, magyarán ott folytatni, ahol az ország a csúcson volt. Pedig csak ők voltak csúcson, az akkori vezetők, és ők is elsősorban magukhoz képest. És miközben mást beszélnek, új helyzetet emlegetnek, új emberekkel és új politikával, a visszatérők betegsége, a nosztalgia átüt szavaikon, és a mai nap azokat a régi napokat igazolja vissza. Pedig hát tulajdonképpen Horn is a készbe ül bele. A kész válságba, igen, amelyet az MDF-kormány negyven év csődjére még ráhalmozott, és ezzel olyan pozícióba hozta a szocialistákat, amelyhez minden törekvésük egyedül kevés lett volna. Ez mondjuk rendben van. Egy kormány nagy általánosságban azért bukik, mert rosszul kormányoz, és nem azért, mert eltelik négy év. Az utód sikerében mindig ott van az előd ostobasága. Ez az új kísérletnek kijáró helyzeti előny. Az MDF-nek azonban olyannyira sikerült eltúlozni, már-már parodisztikussá tenni önnön elviselhetetlenségét, hogy ezzel az utána következőket is meghamisítja, sőt ami rosszabb, be is csapja őket. A csendőrség visszaállításáról folytatott viták után könnyű kimondani szép szelíden, hogy rendőr. A permanens forradalom helyén háziasan, apásan szól a reform szava. A nacionalizmus után a patriotizmus. Minden olyan egyszerű lesz hirtelen, olyan levegős, már-már jó élni ebben az országban, két forduló között legalábbis, ahogy két rendszer között is jó volt. Mindenki ül a készben, amiről azt hiszi, kizárólag ő csinálta. A választó örül, hogy politikát csinált a politikus, hogy ő olyan jó, szép és humánus, hogy visszatérhetett, hogy mégse vágott át hiába szögesdrótot, hogy nemhiába kellett évekig hallgatnia a pufajkásozást, hogy túlélt mindent, balesetet, talán merényletet is. Hogy ez az ország úgy gondolja, őnélküle nem megy semmire. Picivel több gyanakvást kérnék. Hogy az urak szép szavaival éljek, ez most olyan fejlehorgasztós dolognak tűnhet, pedig én még Für Lajostól sem várom, hogy ezentúl a fal mellett járja körbe-körbe a szobáját, még ha ebben nemcsak koncepció, de realitás is lenne. Ő is elindult szegény feje, de nem érkezett meg. Németh Miklós addig csomagolt, addig pakolt ki és be, amíg elment a gépe. Megjöttek mások, akik messzibbről érkeztek, illegalitásból, reformlétből, valaha volt hatalomból, visszatérők és a célszalagot először átszakítók vegyesen. Van, aki megváltozott út közben, van, akinek erre nem volt szüksége. Van, akinek könnyű, nincs múltja, terhe; van, aki azt hiszi, saját evolúciója csúcsán áll. Még csak előítéleteink és emlékeink lehetnek róluk, biztos tudomásunk nem. Indokolt a bizalom és indokolt a normális, hétköznapi gyanakvás is, mert aki beleül itt a sikerbe, nem mítoszból van. Az Londontól idáig szétszakadt valahol. Maradt egy bankár. Meg maradt a kész, amiről jobb, ha nem is tudjuk, miből van, de hogy sokáig nem ücsöröghetünk , benne, az biztos. SZÉNÁSI SÁNDOR 7 EZ A LAP ELFOGADTA A VÁLASZTÁSI ETIKAI SZÁNDÉKNYILATKOZATOT MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZÁLÉ LÁSZLÓ (publicisztika), SZIGETI TAMÁS (fotó), VITÉZ F. IBOLYA (gazdaság) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Kiadó: JÜRG MARQUARD Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt., Jürg Marquard svájci kiadóvállalat-csoportjának tagja Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 2100-050, 113-3252, Fax: 134-0712 Terjeszti a HÍRKER Rt., az NH Rt. és alternatív terjesztők Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Előfizetési díj egy évre: 7128 Ft, fél évre: 3564 Ft, negyedévre: 1782 Ft, egy hónapra: 594 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, és a Hírlap-előfizetési Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021-02809 Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest. Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807