Magyar Hírlap, 1994. június (27. évfolyam, 139-151. szám)
1994-06-29 / 150. szám
1994. június 29., szerda In hoc signo... A kívülálló szemlélő, sőt még a profi megfigyelő számára is, valljuk be, unalmas volt az Országgyűlés keddi alakulóülése. Unalmas, mint minden olyan tanácskozás, amely kizárólag ügyrendi kérdésekkel foglalkozik, belső szervezeti problémákkal, amelyek az államélet szempontjából lehetnek elsőrendűen fontosak, de szenvedélyes vitákra alkalmat nem adnak. Illetve adhattak volna, ha az előrelátás nem rendez el mindent gondosan. Ennek a ténynek viszont elsőrendű politikai jelentősége van. A szenvedélyektől izzó választási hadjárat után olyan hatpárti konszenzus alakult ki, amely méltányossági alapon, mi több mélységesen demokratikus szellemben, konstruktívvá kívánta formálni a parlamenti szellemet, megteremteni a hasznos munka feltételeit. Ebben a szándékban benne foglaltattak az előző ciklus tanulságai is. Eloszlatni a kétségeket, odafigyelni arra a megalapozott kritikára, amely bizony komoly okkal tette szóvá a parlamenthez gyakran nem méltó jeleneteket. Az előző képviselőház megfizette a tanulópénzt, hogy az új okuljon a tapasztalatokból, ne hívja ki maga ellen a közvélemény méltatlankodását. Ha ez a keddi megnyitóülés ezeknek a feltételeknek megfelelt — miképpen csakugyan megfelelt —, az nem tulajdonítható kizárólagosan egyetlen pártnak sem, még az alakuló koalíció kettősének sem. Hanem mind a hat politikai alakulatnak együttesen, amely a választásokon jogot kapott arra, hogy beküldje képviselőit a törvényhozásba. Annyira kulturáltan, kisebbrendű szempontokat félretéve alakult ki az új Országgyűlés vezérkara, bizottságainak az összetétele és tisztségviselőik kiválasztása, hogy ez minden érdekeltben csak elégedettséget kelthetett. Más feladat nem is várt a honatyákra, mint titkos szavazásukkal szentesíteni ezt a munkamegosztást. Izgalomra csak az adhatott okot, hogy simán átmegy-e a jóváhagyási procedúrán az egyik alelnökként jelölt dr. Maczó Ágnes neve. A kisgazdapárt a neki juttatott joggal élve a képviselőnőt szemelte ki, eleve tudván, hogy ezzel számíthat ellenkezésre is. Valljuk be, nem voltak teljesen megalapozatlanok az ellenérvek. Senki nem vonja kétségbe dr. Maczó politológiai munkásságának az érdemeit, amelyekre ő maga hivatkozott, de korábbi közéleti szereplése, higgadtságának a hiánya, az őt gyakran elragadó hév és szenvedély okkal ébreszthette föl a kételyt, hogy mindig megfelel-e majd e magas közjogi tisztség követelményeinek. Torgyán, a pártvezér, az ugyancsak tőle megszokott indulattal, amely gyakran profi politikusi számításból fakad, „egypárti diktatúrát” emlegetett, ha személyi indítványukat visszavetnék. A bölcs többség azonban immár rutinból is, nem hederített a vagdalkozásra, és nem tette meg a szívességet sem Torgyánnak, sem Maczónak, sem a populizmust, mint politikai módszert alkalmazó FKGP-nek, hogy tovább aggathassa a jelzőket partnereire és vetélytársaira. Maczó Ágnest a keddi alakulóülés imponáló többséggel megválasztotta, és ez így volt jó. Funkciójában még meg is erősíti az elég nagyszámú titkos ellenszavazat; az a politikus a hitelesebb, akinek az ellenfelei kifejezik fönntartásaikat. Bölcs döntés volt azért is, mert Maczó Ágnesnek alkalmat adhat funkciójából fakadóan a csillapodásra; talán ez a vita érlelheti meg benne a higgadt közéleti asszonyt. És bölcs volt főképpen azért, mert az „In hoc signo vinces” alapon, az „E jelben győzni fogsz” jegyében méltóképpen indult az új törvényhozási ciklus, ami persze nem zárja ki, hogy ennek a parlamentnek lehetnek még forró napjai is. Mire volt jó most még ez is? Petőfi Sándort és a sajtószabadságot miért kellett ebbe a díjügybe belekeverni? Nem mondom én, hogy ne jutalmazzák meg még egyszer, fényesen a kurzus állhatatos híveit: készpénz jár szolgálataikért. De a veszett fejsze nyelére ráfaragni a kutyák és farkasok dala szerzőjének képmását... Lehetnének nevek, amiket nem ráncigálunk ide meg oda, kicsinyes gyűlölködéseink perpatvarába. Hogy maradjon valami tisztán, közös hagyománynak, ami bennünket ígyúgy összetart, amit nem bitorolhat egy párt vagy a másik. Szerintem nagy baj támad ott, ahol a szavak elkezdenek semmit sem jelenteni, mert kiderül, hogy minden szó használható bármire: ez cinizmust szül és közönyt és beletörődést. írástudó urak: ez volt a bűn. Gleichschaltolni a tévét egy pártállami törvényre hivatkozva — ez talán csak politikai túlkapás volt, öngól is, mint észrevehették. Szennylapokat menedzselni talán csak szegénységi bizonyítvány.Miért nem tudtak megnyerni különb tollakat, ezen majd egyszer gondolkodjanak el, jó? És itt kérek elnézést a rossz társaságba keveredett életműdíjasoktól, de hát ők maguknak keresték a blamázst.) Azoknak szól ez a levél — válasz reményében—, akik feltehetőleg ott se voltak a jutalom kiosztásánál, köztiszteletben álló értelmiségieknek, akiknek semmi szükségük sem volt arra, hogy nevükhöz egy szerencsétlen kurzus elhibázott kultúrpolitikája fűződjön, annak minden belátható és beláthatatlan következményével együtt. Az a bizalom és erkölcsi tőke, amit négy év alatt elherdáltak, ugyanolyan része a közvagyonnak, mint az utolsó hónapokban szétkapkodott milliárdok. Nincs rá semmi ok, hogy még egyszer közösséget vállaljanak nemtelen eszközeikkel azokkal, akik Petőfi palástjába burkolózva iszkolnak el, „lemondva” a felelősségre vonásról. A magyar közvélemény mindig megbecsülte azokat, akik legalább a bukásban méltóságot mutattak. Számítana, nagyon is számítana az okos, nyilvános számvetés. Mert divat lesz most egy jó ideig az értelmiséget lesajnálni, eltanácsolni a politika közeléből, az ügyetlenkedők helyett az ügyeskedőket állítani be példakép gyanánt. És ebből megint csak baj lesz; kapóra jön majd az üres fejű törtetőknek, a hatalom „technikusainak”. Azért hát valakinek el kellene mondania, hogy a politikai pályán nem a szilárd meggyőződés, csupán a vak elfogultság jelent hátrányt, hogy nem az elvek megvallása árt, csupán a tévedések makacs védelmezése. Hogy ha küldetése nem is, de hivatása a szellem embereinek, hogy tudásukkal szolgáljanak és kezdeményezzenek ott, ahol országos ügyekben döntenek. El kellene mondani, hogy nem a túl sok, hanem a túl kevés vagy életidegen tudás lett a veszte a nyolcvanas évek végén a nyilvánosság elé lépő ellenzéki mozgalmak szellemi vezérkarának. S hogy a kényesebb ízlésűek, akik nem akarták alárendelni lelkiismeretüket a pártérdekeknek, csalódottan álltak félre itt is, ott is, már a kezdetektől. Ha a minapi kardlapozásban vétlen belügyminiszter bocsánatot kérhetett a Fradi-szurkolóktól, mindnyájunk érdekében kérem, éljenek az alkalommal, és kövessék meg önök azokat, akikben nyolc napon túl gyógyuló sérelmet okoz, hogy Petőfi nevében díjazzák a szócsővezetőket és azokat, akik a másként gondolkodókra a megbélyegző stemplit „sajtószabadság” körirattal nyomogatták. Nem fajulnak a dolgok idáig, ha önök egy rossz órán nem az effélékkel keresnek szövetséget, feledve, hogy nem a cél szentesíti az eszközt, hanem a rossz eszköz rontja meg a célt. Jelentsék ki, hogy egy fikarcnyi Petőfi sem jár a jobboldali hírlapíróknak, már csak azért sem, mert ez a lábánál fogva idecitált fiatalember meggyőződéses baloldali volt. Vagy jelentsék ki — és mi el fogjuk hinni —, hogy az a Petőfi Sándor, akiről díjukat elnevezték, nem a Nemzeti dal szerzőjével azonos, hanem a barguzini sírlakóval. LÁNYI ANDRÁS Nyílt levél vagy mi A Duna Tv politikai műsorainak elméleti, ideológiai hátterét magától értetődő elv, a magyar nemzet egységének gondolata képezi. Ennek az elvnek a programatikus érvényesítése szervesen összefügg a Duna Tv kommunikációs lehetőségeivel, azzal a ténnyel, hogy az adás egyszerre szólhat nem csupán az elszakított részeken élő magyarokhoz, hanem a nyugat-európai emigrációhoz is. A magyar nemzet szellemi-kulturális egységének visszaállítására tett erőfeszítések azonban csupán abban az esetben szolgálhatják az összmagyarság távlati érdekeit, ha nem a realitásoktól való eltávolodást, lehetőségeink túlbecsülését, azaz régebbi illúzióink újabbakkal való felcserélését eredményezik. Mert illúzió volt 1945-ben, 1968-ban, 1989-ben abban reménykedni, hogy a román, a szerb, a szlovák nacionalizmus a történelmi helyzet módosulásai következtében egyszerre lemond nemzetállami célkitűzéseiről, más összefüggésekben pillantja meg önnön helyzetét, lehetőségeit, megértheti, hogy a magyarság beolvaszthatóságába vetett hit illúzió. De az sem kevésbé illuzórikus elképzelés, hogy az utódállamokban élő magyarság a többségi népességgel való olyan-amilyen modus vivendi nélkül képes lehet megtalálni helyét Európában. Illúzió tehát az a hit, miszerint lehetőség nyílhat a Duna-medencei magyarság szellemi egységének megteremtésére anélkül, hogy ezzel a folyamattal a Duna-medencei népek szellemi kulturális egységének csírázása-csíráztatása is együtt járna. Enélkül a folyamat nélkül a magyarság szellemikulturális egységének erősítése csupán a térség békéjét fenyegető konfrontációkhoz, illetve az anyaországba való átáramlás fokozódásához vezethet. Azaz az összmagyarság kérdését úgy „oldja meg”, hogy a jelenleginél is súlyosabb problémákat hoz magával. Az persze kétségtelen, hogy az utódállamok mai nacionalista, sőt nacionálkommunista hatalmi elitjeivel való szót értés lehetősége siralmasan csekély. Sőt a nemzeti-nemzetiségi probléma végső kérdéseiben a román értelmiség egésze a mi gondolkodásbeli sémáinkkal inkompatíbilis rendszerben gondolkodik. A kivétel csupán néhány, a szó szoros értelmében deviáns, az össztársadalmi normához viszonyítva „abnormisan” vélekedő kozmopolita értelmiségi. De hát ez nem is lehet másként. Az egyéni öntudatnak az a szférája, melyet a nemzeti érzéssel s az érzelmeket „racionalizáló” nemzeti mítoszokkal jellemezhetünk, nem tartozik a képlékeny tudatkomponensek közé. E szféra keletkezése engem leginkább a Konrad Lorenz által felfedezett „imprinting” jelenségére emlékeztet: a tojásból kikelő kis liba az első mozgó tárgyat, melyet megpillant (s mely természetes körülmények közt minden esetben a „mama”) agyába „mama” gyanánt vési be, és a szóban forgó valamit vagy valakit a továbbiakban gyermeki ragaszkodással követi. A „bevésés” pillanatától többé semmi lehetőség sincs már arra, hogy a tévképzetet eltüntethessük, mert egyfajta „öröklött” tulajdonsággá alakul. A nemzeti előítéletek is az imprinting félreismerhetetlen vonásait mutatják. A legkétségbevonhatatlanabb cáfolat sem tüntetheti el őket. Sőt, a cáfolat (a román—magyar megértés önkéntes „aktivistái” által jól ismert módon) a legtöbb esetben a várt reakció ellentétét eredményezi: olyan — csak nehezen leplezhető — agresszív viselkedésmódokat „old ki”, melyekhez hasonlókat csak a biológiai vészhelyzetek képesek előidézni. Legjobb esetben is legalább egy generációra van szükség tehát, hogy egy társadalom megszabadulhasson nacionalista előítéleteitől. S erre is csak akkor van lehetőség, ha a szóban forgó „imprinting” tárgya, a nemzeti kultúra esik át alapvető változáson. A szerző a Brassói Lapok munkatársa Stratégiai jellegű átállásra csakis a mai nemzedék nacionalista programjának csődje teremthet lehetőséget. De ettől ma már egyik ország sem áll túlságosan messze. A jelenleg még a gyűlölködés stádiumában leledző nemzetek közti közeledés nagyon lassú, sok türelmet, tapintatot, tárgyilagosságot, empátiát igénylő feladat, melyet nacionalisták nem végezhetnek el. A közeledésnek azonban nincs alternatívája. Kelet-Közép-Európában annak a nemzetnek lesznek a legkedvezőbb távlati esélyei, mely e tényekből nem csupán önmaga, de szomszédai számára is képes levonni a konzekvenciákat, s maga kezdeményezi — a bizonnyal szerény kezdeti sikerektől sem csüggedve — a közös szellemi horizont felvázolását. Mit tesz ezzel szemben a Duna Tv? Legnépszerűbb politikai műsorában, a Közép-európai Magazinban csaknem kizárólag az utódállamokban élő magyar kisebbségekkel foglalkozik. Ez kétségtelenül roppant fontos feladat, hiszen hosszú-hosszú évtizedeken át tudnunk sem volt szabad egymásról, s a nemzeti egység visszaállításának nyilvánvalóan az önismerettel kell kezdődnie. De ez csupán az elvégzendő feladat egyik része. A műsor alig szólaltatott meg olyan román, szlovák, szerb értelmiségit, akivel az együttgondolkodás elindítható. Arra is volt eset, nem is egyszer, hogy a riportalany a többségiekről nem éppen hízelgően nyilatkozott. (Például így: „ide jöttek bocskorban, s most ők az urak”.) A cím, a Közép-európai Magazin szélesebb kitekintést, átgondoltabb és átfogóbb magyarság- és Közép-Európa-koncepciót ígért. A megvalósulás csakis azt a sejtelmet ültetheti el a néző tudatában, hogy Közép-Európában a legfontosabb etnikai tényező a magyarság, a legfontosabb kérdés a magyar kisebbség kérdése. Veszélyes sugallat, mert egy kis nemzet tagjaiban olyan nagyhatalmi reminiszcenciákat támaszthat fel, melyek nem csupán az utódállamok többségi népességét irritálhatják fölöslegesen, de — vágyaink és lehetőségeink összemosásával — ismét erőnket meghaladó célok megvalósítására ösztönözhetnek bennünket is. A probléma nézetem szerint az, hogy a szerkesztő, Balogh Júlia nem képes eldönteni, miben lát reális esélyt: a kelet-közép-európai együttműködésben vagy a nagyhatalmi segédlettel érvényesítendő magyar nemzetállami törekvésekben. Ez persze önmagában nem is lenne baj, hiszen ki az, aki egyértelműen eldönthetné, melyik stratégia a kizárólagosan esélyes. Minden attól függ, milyen fordulatot vesz az európai integráció, milyen megoldást sikerül találni az orosz, az ukrán, a szerb kisebbségek kérdéseire, lesz-e, s ha igen, milyen lesz a Kisebbségi Charta stb. stb. Az egyértelmű döntés lehetetlensége azonban a szerkesztőt nem az egyetlen racionális megoldásra, azaz az összmagyar és az összközép-európai alternatíva párhuzamos megjelenítésére készteti, hanem az érzelmi indíttatásoknak engedve egyfajta ál Középeurópai Magazin kialakításával pusztán kielégíti a néző érzelmi igényeit, s ezzel inkább erősíti, semmint mérsékelné nacionalista reflexeinket. Pedig méltóbb feladat volna a — hetven esztendő megaláztatásai és szenvedései nyomán mindannyiunkban ott mocorgó — gyűlölet leküzdéséhez nyújtani segítséget, egy jóval kiegyensúlyozottabb, a mienknél — történelmi „szerencséjének” köszönhetően — jóval kevésbé nacionalista világból, Magyarországról. Kérdés azonban, hogy ezt megtehetnék-e azok, akik önmagukat hazafiaknak nevezik, de akiknek egyik-másik kijelentésével kapcsolatban a nacionalizmus vádja sem minden alap nélkül szokott felmerülni? Az persze kétségtelen: a Duna Tv még ebben a változatban is messzemenően tárgyilagosabb, elfogulatlanabb és európaibb bármelyik szomszéd államokbeli adónál. Budapestnek azonban tán mégsem Bukaresthez vagy Belgrádhoz, hanem Bécshez vagy Amszterdamhoz kéne hasonulnia. A filmkínálat jobbára alkalmas lenne arra, hogy az előbbi fenntartásokat mérsékelje, hisz a néző kitűnő jugoszláv, csehszlovák, orosz filmek egész sorát nézhette végig a közelmúltban. A hírműsorokat lényegében ugyanaz a bizonytalanság jellemzi, mint a magazint. A magyar belpolitikai csatározások kirekesztésével e műsorok lényegében azt a benyomást keltették, hogy Magyarországot (akárcsak Közép-Európát a magyarság) a Magyar Demokrata Fórm jelenti. A hírképzés alapszempontja a nemzeti szempont. Ami — önmagában — ismét nem volna baj. „Következetes” érvényesítése azonban időnként különös híreket eredményez. Amikor Románia csatlakozik a Partnerség a békéért nevű NATO-kezdeményezéshez, a hírből kimarad, hogy ezt elsőként teszi (micsoda szégyen ugyebár, hogy éppen ők előzzenek meg bennünket!). Amikor Göncz Árpád fogadja a Magyarországi Bolgárok Szövetségének elnökét, Doncsev Tosót (január 26.), a hírből eltűnik minden konkrét tartalom, azt ugyanis, hogy Doncsev a magyar kisebbségek panaszaival zaklatja az államelnököt, nem tanácsos megtudnunk. (A szerkesztő szerint Magyarországon bizonnyal nincsenek jogosult kisebbségi panaszok.) S a sort még hosszan folytathatnék. Tudomást szerzünk a nemzeti ménesről (január 31.) és a vadászrepülők fizetéséről (sajtószemle, február 22.), mert ezek nemzeti ügyek (a hadsereg egyébiránt azóta is a hírműsorok sztárja), az egyház által kisajátított nemzetiségi iskolák ügyéről azonban nem tudhatunk, mert az nem hízelgő Magyarországra nézvést. A médiumháború eseményeiről sem igen szerezhettünk tudomást, elég volt róla az, amit a levélváltásból időnként (saját véleményünk gyanánt) megtudhattunk, hogy ugyanis bizonyos „kozmopoliták” nem szeretik a Duna Tv-t, életére törnek. Hogy kik, mikor, miért, az már szintén nem tartozik ránk. Ami a hírműsorok szerkezetét, a Hírmondó belső felépítését (hírek, sajtószemle, villáminterjú) illeti, az egyre inkább szakmailag is kialakulóban van (ámbár egyik-másik riporter gyakran az elengedhetetlen minimumot sem tudja az interjúalanyról), a szemléletbeli heterogenitás azonban szükségszerűen eredményez álhíreket, semmitmondást, sőt csúsztatást. A sajtószemle — önmagában — kitűnő ötlet. Olyan lehetőséget teremt az anyaország és a kisebbségi magyarság, a magyar olvasó és a szomszédos államokbeli sajtó közti közvetítésre, ügyeink árnyaltabb, a szomszédok és esetenként a nyugateurópaiak nézőpontját is fölvillantó láttatására, mely rendkívül termékenynek bizonyulhat. Sajnos a szemlélet ez esetben sem hazudtolja meg önmagát. A szemlét bevezető megfogalmazás („a térség lapjaiból idézünk”) jellegzetes példája a Közép-európai Magazint is jellemző csúsztatásnak. Mert milyen térségről is lehet itt szó? A magyarok lakta térségről? De akkor mit keres itt néha a Spiegel és a Süddeutsche Zeitung? S ha azok is a térségben vannak, miért nincs ott a 22, a Romania libera, a szlovák, a szerb, az ukrán lapok? Miért jó, ha a nézőben azt a tévtudatot erősítjük, hogy mi vagyunk a világ (a térség?) közepe? A teljes igazsághoz szerencsére az is hozzá tartozik, hogy — főként az utóbbi időben — a változás-változtatás szándéka is körvonalazódni látszik. Az állami rádióban és televízióban lezajlott tisztogatások, a csurkista szárny agresszív és otromba sajtószabadságellenes támadásai a Duna Tv irányítóit — bár az ügyben nyilvánosan sem ők, sem az adó nem foglalt állást — arra késztették, hogy kulturáltabb alternatívát kínáljanak, sőt hellyel-közzel ellensúlyt is teremtsenek az előbbiek primitív propagandájához. A Duna Tv a választási küzdelemben is megőrizte semlegességét. A Rendszerváltók című (kitűnő) sorozat adásai méltányos nyilvánosságot kínáltak minden politikai alakulatnak. Elmaradt az állami televíziót elárasztó gusztustalan szocialistaellenes lejáratási kampány is. A műsorokban az antiszemitizmusnak még az árnyéka sem bukkant fel. Kétségtelen erény a sugárzott filmek és kulturális műsorok (általában magas) esztétikai színvonala, az ismeretterjesztő és természetfilmek gyakorisága, a gazdasági műsorok szakszerűsége is. Vannak tehát jelek, melyek akár bizakodásra is okot adhatnak. A szerkesztőgárdának a gyaníthatóan árnyaltabbá váló magyar külpolitika erőterében tán lesz ereje ahhoz, hogy az átgondoltabb, egyszerre magyar és európai látásmódot kialakítsa. Ehhez természetesen mindenekelőtt az összmagyarság és Közép-Európa fogalmát kell a realitásoknak megfelelően értelmezni, illetve újraértelmezni. A szemléletbeli megújhodástól függ, hogy az adó betöltheti-e funkcióját, hogy „birodalmi” álmokkal bódító hasis helyett mennyei mannával szórja-e tele a „térséget” — Európába vágyó kis népekkel közös életterünket. Bíró Béla Hasis vagy manna? : A cím, a Közép-európai Magazin szélesebb kitekintést, átgondoltabb és átfogóbb magyarság- és Közép-Európa-koncepciót ígért. A megvalósulás csakis azt a sejtelmet ültetheti el a néző tudatában, hogy Közép-Európában a legfontosabb etnikai tényező a magyarság, a legfontosabb kérdés a magyar kisebbség kérdése. Veszélyes sugallat...” FÓRUM „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD’’ A múlt lezárása — Ha ezt viseled, sosem nézel vissza... PÁPAI GÁBOR RAJZA Minden másként lett sten áldását kérte Göncz Árpád az új parlamentre. Nyitáskor a bársonyszékekben tegnap még a régi dicsőségén merengő kormány tagjai foglaltak helyet. A képviselők azonban — „hajh, magyar sors szétszakító, újra összegombolyító” — ugyancsak nehezen találtak a helyükre, s zavartan emelkedtek fel helyükről a Himnusz-éneklésre. Ki elfáradt a képviselők közül, ki nem tudja a szokást. Minden másképp van. Hídi vásár, amint Illyést idéztük az imént. Akik azelőtt a kormánypadsorban ültek, most némiképp periférián, kisebbségként ellenzékben ülnek. Szokniuk kell. Szoknunk kell. Ahogy „Árpi bácsi” mondja: mégis meg kell érteni a helyüket keresőket, a tegnap nagyokat, a mai kicsiket: összesen a szavazók harmadát képviselik. A jobboldal legszélén — ami persze nem jelent politikai besorolást: ugyebár, amióta a derék Csurka kicsöppent a pixisből, e hely valójában a parlamenti palettán üres — most maroknyi fideszes képviselő: ellenzékiek voltak azelőtt, azok is maradtak. Megfogyva bár, de törve nem. Sértődötten az istenadta népre, melynek nem elég a félfordulat. Szemben állva-ülve a liberális partnerrel, Orbán Viktor kesernyés mosollyal, Kövér dacos ellenzékien, Pokorni kicsit narancsosan, s kicsit tanárurasan fogja kioktatni az egykori ellenzéki társakat, a jövendő hivatalos kultuszkormányzatot. A kisgazdák, akik fél-illegitim, kirekesztett ellenzékből most reálellenzékké rukkoltak elő, szintén hangot váltanak. Konstruktív ellenzék, harag napja nélkül immár, ám kőkeményen. A nemzet lelkiismerete: Torgyán legalábbis e szerepre tartja érdemesnek magukat... Másokkal szemben, akik nem Nemzeti Lelkiismeretek — így nagybetűvel. A volt kormánypártok. Tegnap mamelukok, ma úgyszintén nemzeti ellenzék. Állítják: konstruktívak. Hogyan is értelmezzük ezt? Hétfőn este kedvenc közszolgálati tévénktől kaptunk leckét: Boross a MUK- nál lép fel. Kissé rezignált, meg kell vallania elvbarátainak: eszményeik, úgy látszik, mégsem kellenek a magyar népnek. Tévedtek. Pardon. Miniszterelnök s kliensei méltó búcsúja volt a MUK-nál. Boross még testamentumot is hagyott: tartsatok ki sajtószabadság-sajtótisztesség eszményetek mellett. Amúgy maszter-muszter módra. Tartsatok ki, fiúk, akkor is, ha velünk együtt nem kelletek, leszerepeltetek. Legyetek továbbra is, bár kicsik, ám hangosak, ki-ki hű önmagához. Meglesz jutalmatok továbbra is, miként a mennyben, aképpen itt a földön is. Közalapítványból. A kormánypárti sorokban baloldalt — a saját helyén(?) új baloldal. Horn mögött új mamelukcsapat. Fegyelmezettségre kötelezi őket a hűségnyilatkozat. Lehet persze vitatkozniok. Egymás közt. Annál feszesebben muszáj szavazni. Zárni a sorokat. Addig vagyunk erősek, amíg egységesek vagyunk. Szociáldemokrata-félék, de inkább liberálisak. Demokratikusak, s mégis centralisták. Ahogy tanultuk-tanulták annak idején az Ajtósi Dürer soron. Horn szigorú, de jóságosan megértő minden egyéni listás képviselő lelkiismereti skrupulusaival szemben... velük nem olyan könnyű, látja be hétfő este nyilatkozva köztévénknek. Mit tehetne vajon állampolgári zsebbe nyúló szavazáskor egy Szőllősiné, egy Schalkhammer? Szakszervezeti választóit képviselje? A pártegységet? Hogyan viselkedjék az MSZMP volt titkára, Kádár volt nagykövete, bizalmasa, aki azért nemzeti lelkének is megfelel, s Csurkának is, Hornnak is mint igaz magyar? Párton belüli ellenzéki lesz, kormánypártiként? Hatalmon kívül és belül... Hogyan legyen szocialista a Kohléknak is megfelelő kemény gazdasági programot beterjesztő — így jellemzik a nyugati lapok . Békési, akihez saját pártjánál is inkább ragaszkodott a liberális koalíciós partner? Békési fogságában lesznek a liberálisok? Vagy az SZDSZ eszmei foglyaként a szocialista Békési? Hát kérem, egyelőre furcsa ülésrend, furcsa értékrend, furcsa táncrend: ki lép ki jobbra, ki lép ki vajon balra? Túlságosan...? Bizony, bizony szokni kell. Milyen egyszerű volt még tegnap például kliensnek lenni s obulusokra vadászni. Emelt fővel dörgölőzni. Egy kicsit emlékezgetni Mohácsra, Trianonra, nemzeti balsorsra, Corvin közre, mint mítoszra. Ma nehezebb lesz kliensnek lenni. Hol a bal, hol a jobb, hol a kutyavacka melegségű biztonság, ami a hűségért jár, ki érti? Ügyes ember továbbra is lel patrónust. Újat. Megbízható emberekre mindig szükség lesz hatalomközelben. Itt és ott egyaránt... Nemcsak a klienssors lesz bonyolultabb. Még nehezebb kapun kívül lenni, ha már egyszer benn voltunk. Kívülről kacsingatni befele, nosztalgiázni. Ez a parlament négy évig hetvenkét százalékos kormánytöbbségével egyelőre szinte megingathatatlannak látszik. Csak ha kívülről s belülről egyszerre járatják le, akkor billen ki egyensúlyából. Ha a legitim hatalom gőgje és elbizakodottsága a civilszervezetek elégedetlenségének tápot ad. Ha szakadozni kezd a centrifugális erők miatt ez a koalíciós lánc, ha zászlót bontanak a ma még gyenge civilszervezetek, amelyek nem érzik, hogy képviseletük lenne odabenn. Ez a mi parlamentünk, szeretjük, nem szeretjük, ilyen... Éppen olyan, amilyet megérdemlünk. „Ilyen néppel, ilyen fórum — lehettél és Karakórum”. Hídi vásár. Nincs jobb. Tegnap még oly egyszerű volt meghatározni önmagunkat. A gerincegyenesítő, nemzetipántlikás kormánytól azért mégis valamelyest balra. .. És most? Hol a helyünk a mai parlament felett nekünk, akik tudósítunk és kommentálunk, a mai parlamenti pártok felett, mellett független toronyőrként? Lebegve szellemi magasban vagy mélyébe ereszkedve? Nincs válasz. Vagy csak illetlenül és riasztóan didaktikus válasz van. Voltak ugyanis, akik a kampány idején azzal riogatnak, ha a most következő négy évben az ország népe csalódik , az nem a pártokban, hanem a parlamenti demokráciában csalódik. Az elnök, aki megért egyet s mást a régi parlamentben, ezért kért isteni áldást a felnőtt és bölcs nép új Országgyűlésére. Ezért kért képviselői szolgálatot. Ellenzéktől is, nemcsak a nehezen összeállt koalíciótól. Különben nincs út máshová, csak kifelé a parlamenti demokráciából. A semmibe. N. SÁNDOR LÁSZLÓ = —7 ________MAGYAR HÍRLAP / MAGYAR HÍRLAP POLITIKAI NAPILAP Főszerkesztő: NÉMETH PÉTER Helyettes főszerkesztő: BÁNKI ANDRÁS és KOCSI ILONA Vezető lapszerkesztő: ÁCS GYÖRGY Lapszerkesztők: NONN V. GYÖRGY, POPOVICS GIZELLA, SZENTKIRÁLYI ANDRÁS, SZLUKA MÁRTON Rovatvezetők: CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ (belpolitika), LÉPESFALVI ZOLTÁN (sport), MÉSZÁROS TAMÁS (kultúra), SZALAY HANNA (külpolitika), SZÁLE LÁSZLÓ (publicisztika), SZIGETI TAMÁS (fotó), VITÉZ F. IBOLYA (gazdaság) Művészeti vezető: FÁBIÁN KATALIN Kiadó: JÖRG MARQUARD Kiadja a Magyar Hírlap Könyv- és Lapkiadó Rt., Jürg Marquard svájci kiadóvállalat-csoportjának tagja Vezérigazgató: KOVALCSIK JÓZSEF Lapigazgató: L. KELEMEN GÁBOR Hirdetési igazgató: BARÁTHNÉ GÁL MÁRIA Szerkesztőség és kiadóhivatal: 1087 Budapest, Kerepesi út 29/B Telefon: 2100-050, 113-3252, Fax: 134-0712 Terjeszti a HÍRKER Rt., az NH Rt. és alternatív terjesztők Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Előfizetési díj egy évre: 7128 Ft, fél évre: 3564 Ft, negyedévre: 1782 Ft, egy hónapra: 594 Ft. Előfizethető a hírlapkézbesítő postahivataloknál,a kézbesítőknél, és a Hírlap-előfizetési Irodánál (HELIR), közvetlenül, utalványon vagy átutalással Postabank Rt. 219-98636,021 -02809 Nyomja a Marquard Színes Nyomda Kft. Budapest. Felelős vezető: BARTHA TAMÁS igazgató HU ISSN 0133-1906 HU ISSN 0237-3807