Magyar Hírlap, 1996. február (29. évfolyam, 40-51. szám)
1996-02-23 / 46. szám
10 Magyar Hírlap A Szentendrei útról nem lehet balra nagy ívben kanyarodni a Mátyás király útra, ezért jobbra kanyarodunk, majd tolatással egybekötött manőver után vesszük fel a helyes irányt. Haladtunkban még szemrevételezhetünk egy gyarapodó képviselői üzletkomplexumot, s máris parkolhatunk valahol az út szélén túlnan, a ház homlokzatán kéken világít a felirat. Hogy miért pont kék neon hirdeti a 140 ezer lakosú III. kerület jószerivel egyetlen Banán jellegű kulturális-művészeti találkozóhelyét, arra többféle magyarázat is szóba jöhet. Egyesek politikai hátteret sejtenek a fény mögött, SZDSZ-beütést, mások szerint kékre fagytak a fideszes házfoglalók, mikor 1990 telén beléptek a bokáig érő vízbe, hogy aztán tégláról téglára ugrálva megkezdődjön az újjáépítés. Hogy ez egy mementó. A legvalószínűbb verzió az, hogy azért kék a felirat, mert csak. Csak A Csak egyben rövidítés is: a Csillaghegyi Kulturális Egyesület nevének rövidítése, de facto a Banán Klub, de jure egyesület, és tagadhatatlanul van benne valami dac. Ezt a banánosok, jelesül Derdák András elnök eltökéltségnek nevezi, pedig nem egy patetikus típus. Arról kérdeztem, hogy minek köszönhető végül is a Banán Klub talpon maradása, mert tavaly ősszel, amikor az önkormányzat derült égből bejelentette, hogy felbontja a szerződést, nagyon úgy nézett ki, húzhatják le a rolót. Erre válaszolta azt Derdák, hogy hatvan százalék lobbyzás és negyven eltökéltség. Hogy az nem lehet, hogy a Banán öt év után megszűnjön, hogy a zenék, a színházak, a tanfolyamok, a fesztiválok ez az egész családi intézmény az utcára? Csak nem!? Bejárjuk a 600 négyzetmétert. Társalgó, színházterem, kisterem zongorával, kávézó, lent galéria. A lakályosság érzetét keltik. A székek meg-megroggyannak alattunk beszélgetés közben, Derdák a földön ül, nem annyira óvatosságból, huszonnégy éves, farmernadrágot visel és flanelinget, időnként rágyújt a cigarettámból, és sörrel kínál. Ezek a székek még az Óbudai Társaskörből valók. Rajtuk alakultunk, mint kerületi Fidesz ’88-ban. Aztán átköltöztünk a Kerék vendéglőbe, mert a társaskörben nem volt kaja, ott tervezgettük a jövőt. A dialógus időnként megszakad. Derdákot vagy a mobilján, vagy az irodába hívják, különben is ötpercenként jönnek különféle emberek különféle gondolatokkal. Kétségtelen vannak, aki csak köszönnek, mert valamilyen tanfolyamra vagy próbára érkeztek, de nekik is vissza kell köszönni, ami könnyen beszélgetéssé fajulhat. Most épp két ötvenhez közeli férfi két pár perc az egészet, de megéri, mert egyikük huszonöt évvel ezelőtt itt játszott minden szombaton mint a Mustang akkordgitárosa. Venczel Ottónak hívják, mélyépítési vállalkozó, most nosztalgiakoncertet szervez. - Újra összeáll a zenekar a volt pártházban - mondja -, kétszázan jelezték, hogy jönnek - és büszkén néz ki barázdált arcából. - Állandóan be akartak minket tiltani, meg hogy csak magyar zenét játszhatunk, és csak akkor, ha a szünetben valaki Jevtusenko-verseket szaval. Valahogy sikerült őket lebeszélni, a haverom nagy KISZ-es volt, értett a nyelvükön. Pillanatra elmélázunk a régi idők fociján, de csak azért, hogy meglegyen a distancia a jelen fonákságaihoz. A Banán fölé ugyanis nem utolsósorban pártpolitikai szelek fújták a sötét felhőket múlt év őszén. Ekkor Derdák már réges-rég nem Fidesz-frakcióvezető az önkormányzatban, mi több, nem is Fidesz-tag, mert hogy Fodorékkal együtt kiléptek az egészből. Míg viszont a második szabad helyhatósági választásokon nemcsak a Fidesz-SZDSZ-többség olvadt el, de ezzel együtt az átlagkorhatár is felfelé tolódott, annak minden ízlés- és világnézetbeli következményével. De ez még nem pártpolitika. Az onnan kezdődik, amikor múlt év tavaszán három, a hamvába holt polgári tömörüléshez sorolható képviselő tett látogatást a Banánban. Az elbeszélgetés tárgya a kultúra áruvá válása volt. Jelesül. Ha Derdák visszalép a pártba, akkor az önkormányzat továbbra is folyósítja számukra a szerződésben rögzített pénzt. Ha nem, nem. A három képviselő a baráti beszélgetés ilyetén fordulatait kategorikusan tagadja, az egyik jelen lévő banános, Csetneki Gábor, a Szárnyak Színház vezetője pedig úgy emlékszik, hogy Derdák az ajánlatra elsápadt, és meg sem tudott szólalni. Csetneki pedig azt felelte helyette, hogy rendben, egy feltétellel, ha a Fidesz bocsánatot kér viselt dolgai miatt. Kérdeztem Csetnekit, megtermett, kemény hangú férfi, a viselt dolgokról. Hajjaj, mondta, mikor Derdákék kiléptek a Fideszből, megjelent a párt embere egy kigyúrt agyúval az oldalán, és közölte, hogy tisztuljunk innen, mert tudnak ők másképp is beszélni... Leszedték az ajtót, ilyenek. Nekünk kellett a végén biztonsági embert állítani. Egy teniszparti Legenda vagy valóság. Derdák legyint. A Fidesz nem kért bocsánatot, ő nem lépett be, igaz, ősszel a Kulturális, Ifjúsági és Sport Bizottság (KISB) előterjesztése alapján az önkormányzati testület nagy szavazati többséggel a Csákkal kötött szerződés felbontására szavazott.. „Az önkormányzatnak már nincs lehetősége az intézmény további finanszírozására - szól a tavaly szeptember végi előterjesztés. - A Csillaghegyi Kulturális Egyesület tevékenysége igen ritka esetben találkozik a környék lakosságának igényével, mivel meglehetősen szűk réteg ízlésének szól. A KISB ugyan elismeri és értékeli az avantgárd törekvéseket és az intézmény ez irányú igyekezetét, de nem látja be, hogy az ezzel járó terheket az önkormányzatnak kell vállalnia.” Előző évben a Banán hétmilliót kapott. Az idézett előterjesztés időpontjáig hárommilliót. A Banánnak addigra kb. kétmilliós adóssága gyűlt össze, közüzemi díjak be és munkatársi fizetések, fellépti díjak ki nem fizetéséből. Persze ez különösebben nem hatja meg azt, aki mondjuk egy békásmegyeri panelben munkanélküli három gyerekkel, szociálisan igen érzékeny helyzetben. Belátható, a nagy fűnyíró évében a pénzelosztás szubjektív mérlegelésének viszonylag szűk terepe maradt. Nem így a lobbyzásnak és az eltökéltségnek, mint azt Derdák mondta volt, aki igen kommunikatív ember. A nyomásgyakorlás zegzugos útjai nem tárultak fel előttünk kellő pontossággal, amiről tudunk, az egy SZDSZ-USA-nagykövetség teniszpartit követő, fogadással egybekötött eredményhirdetés - az SZDSZ győzött -, melynek helyszíne a Banán Klub volt, s nyoma is van a pincegaléria vendégkönyvében, ahová az egyik követségi alkalmazott azt írta be, hogy „Should keep open”, hevenyészett fordításban, nem kéne bezárni. Feltehető, bár bizonyítani nehézkes lenne, hogy az akkori kulturális miniszter, Fodor Gábor, aki renitens társaival együtt gyakran ücsörgött a rozoga székeken, valamint a főpolgármester Demszky Gábor is javította a Banán túlélési esélyét. Aki itt pártpolitikát keres a háttérben, az magára vessen. Aki kultúrpolitikát, az közelebb jár az igazsághoz. Csetneki, akiből kinéz, hogy ingerültebb pillanatában hozzá nem értő kultúradminisztrátorokkal táplálkozik, most ideológiát fogalmaz a valóságból. - Ez a négy lábon állás modellje. Ha az önkormányzat mellett a főváros és a minisztérium is támogat minket, továbbá találunk szponzorokat akkor megmaradunk. Ez látszik az egyetlen járható útnak... Telt a ház Gyanítható, tavaly októberben még nem gyűlt össze ennyi okosság, akkor csak eltökéltség volt, meg a majd csak lesz valahogy. A Banán legszűkebb köre, úgy ötvenen, főként volt és leendő egyetemisták saját pénzükből üzemeltették a klubot. Takarítás, plakátragasztás, alkudozás a közművekkel, zenekarokkal, előre menekülés. Mert ugye az nem lehet. - Túléltük a halált - bazsalyog a földről Derdák, aki e héten vette fel a tavaly júniusi fizetését, 40 ezer forintot. Az első biztató jel decemberben mutatkozott 200 ezer forint formájában, méghozzá az önkormányzattól. Ezt követte egy félmillió a fővárostól, és idén januárban újabb 200 ezer Sorostól. Közben egymás nyakába érnek a programok, a hétfői elnökségi ülésen Derdák bejelentette, hogy május végéig „telt a ház”. Ezen az ülésen merész álmokat szövögetett az elnökség, miközben a nagyteremben a tai-csi csoport gyakorlatozott, és lassan gyülekeztek a galambászok is. Ezúton kérdezném, hogy talál el a postagalamb először oda, ahová küldik. Ha minden úgy sikerül, ahogy szeretnék, lásd négy lábon állás, akkor idén meg lesz a 12 millió, ami számításaik szerint a normál üzemmenethez kell. Hogy így lesz-e, az nagymértékben múlik az önkormányzaton, megszavazzák-e a hatmilliót. Az elnökségi ülés nagyobb részét az tölti ki, hogy miként lehetne lobbyzni, ki kit ismer, ki kinek az ismerőse révén tudna nyomásgyakorolni. A négy lábon állás szürke hétköznapjainak vagyunk tanúi. Bent a teremben tizenketten húszharminc között taicsit gyakorolnak. Jó negyedórát figyelem őket, mukkanás nélkül dolgoznak, mintha zsinóron mozgatnák őket. Vattába csomagolt vas vagy - mondja a vezetőjük, aki Veszprémből jár ide tanítani. Alattunk a föld, felettünk az ég tagolja nagyon halkan a szavakat, összehúzom magamon a kabátot, mikor látom, hogy néhányuk meztérláb végzi a gyakorlatokat. Aztán belelapozok a februártól júniusig szóló programba, amit Derdák nyomott a kezembe, mikor telefonhoz hívták. Lesz farsang, Szárnyak Fesztivál, Kaláka-koncert, ef Zámbó, Sziámi, Satöbbi, május végén pedig alternatív színházi fesztivál. Ez utóbbira még nincs pénz, de majd pályáznak. Pályázni a Banánra is lehet, március és június között négy szabad délután kitöltésére akármivel, csak színvonalas legyen. - Mármost mi ez az egész, ha megmondanád - fordulok Derdákhoz. - Párhuzamos kultúra - válaszolja ez azt jelenti, hogy vagyunk olyan értékesek, mint a hivatalos. Hogy igyekszünk teret adni, katalizálni mindent, ami érdemes arra. Használni azt, ami van, élni a lehetőségekkel. Ha van rá pénz, csodákat lehet művelni. Ha nincs, akkor is megpróbáljuk valahogy. Derdák saját bevallása szerint ideje 90 százalékát tölti a Banánban. Indokolt volt hát megkérdezni, mi is neki a Banán. Azt válaszolta, hogy „ágyamnak és az íróasztalomnak egy sajátos keveréke”. Megkérdeztem, meddig? Azt válaszolta, hogy majd akkor dől hátra a fotelben, ha már úgy érezte, megcsinálta a dolgot. Ha már nélküle is megy. És közben hátradőlt, csak úgy reccsent a szék. Persze hogy mindenki nevetett a végén. . . REJTŐ GÁBOR A négylábú banán Zongora Derdákkal. A normál üzemmenethez havonta kéne egymillió FOTÓ: ISZA FERENC A város határában háromnyelvű a helységnévtábla; a közintézmények falán szintén háromnyelvű a felirat; a városháza előtt három összefonódó szoboralak hirdeti, hogy Mohács az ország talán egyetlen igazi soknemzetiségű városa. A jelek szerint éppen itt bizonyul működésképtelennek a kisebbségi törvény által életre hívott képviseleti rendszer. Mindenesetre Kaltenbach Jenő, a kisebbségi jogok országgyűlési biztosa tavaly decemberi mohácsi látogatása után lesújtóan nyilatkozott a város kisebbségi politikájáról: a cigány, horvát (pontosabban sokác) és a német kisebbségi önkormányzat egyetlen fillér költségvetési támogatást nem kapott; helyiségük, sőt még egy irodájuk sincs a városházán. A helybeli kisebbségi vezetők szerint az ombudsman nem túloz. Kolbach Ferenc gimnáziumi tanár, a német önkormányzat vezetője otthonából intézi hivatalos telefonjait, tételes számlát kér, és megpróbálja kiszámolni, mennyit költ a német ügyekre. Talán majd valaki elszámolja. Pedig a 21 ezres Duna-parti kisváros multikulturális mintatelepülés lehetne. A legutóbbi önkormányzati választásokon a mohácsiak 97%-a kitöltötte a kisebbségi szavazólapot is, ami páratlanul magas arány. Sokan voksoltak érvénytelenül, mert „keresztbe” szavaztak: a német és a horvát közösséghez egyaránt kötődve mindkét listán aláhúztak neveket. Alig van olyan mohácsi, akinek ne lenne valamilyen rokona barátja, üzletfele egy „másik” népcsoportból Kisebbségben a többség A rendszerváltás után megcsillant a remény, hogy sikerül feléleszteni a hibernált többnyelvűséget. A városnak 1991 után azonban kisebb gondja is nagyobb volt ennél, gazdasági életét tönkretette az innen 11 kilométerre dúló háború. A helyi tsz csődbe ment, mert üzleti partnere a szerb megszállás miatt nem tudott szállítani. A várost menekülők ezrei lepték el; a földönfutóvá tett horvátok, a katonai behívó elől dobbantó szerbek és magyarok fojtott gyűlölettel vették tudomásul egymás jelenlétét. Volt aki naponta kiment a Duna-parti révkikötőbe, nézte a szűnni nem akaró ingajáratot, várta a híreket, és láthatta odahaza hátrahagyott holmiját mások utánfutóján. A háborús helyzet nem befolyásolta a város politikai térképét. A mohácsi polgárok többsége 1990 óta minden országos és helyi választáson konokul a liberális színekben indulókra voksol, a város élén öt éve mégis kereszténydemokrata polgármester áll. Az 1990-ben megválasztott testület képtelen volt megegyezni a polgármester személyében. Ma már nem tudni, hogy a sokadik sikertelen kísérlet után kinek jutott eszébe a salamoni döntés: külsősként hívják meg a város élére Kuti Istvánt, aki a helyhatósági választásokon KDNP-s képviselőjelöltként körzetében megbukott. így történt, hogy jobb megoldás híján a polgármesteri székbe emelték a konszenzus emberének tekintett Kutit. A „liberális” többség azonban hamarosan rájött, hogy „bevásárolt” Kutival; a polgármester egyre inkább az MDF-frakció bábjává vált. Az SZDSZ-esek szerint ráadásul Kuti gyakran nézett a pohár fenekére, és közszerepléseikor kínos botrányokat okozott. Megkísérelték „visszahívni” pozíciójából, bár ezt az önkormányzati törvény nem teszi lehetővé. Kuti maradt, a „liberális” többség viszont elolvadt, tagjai sorra átigazoltak a kisgazdafrakcióba. A ciklus végére a mohácsiak aligha ismertek rá választott önkormányzatukra. Bár a polgármestertől mindenki meg akart szabadulni, négy év múlva minimális többséggel ismét csak Kuti győzött, kihasználva, hogy ellenfelei ezúttal sem tudtak összefogni. Vége szakadt azonban a korábbi cseppfolyós politizálásnak, leáldozott az átülések, átszavazások zavaros időszaka. A régi-új polgármesternek tudomásul kellett vennie, hogy csak a jobboldali képviselőkre számíthat, a város politikáját azonban a most már egységes, fegyelmezett képviselőcsoporttá szerveződött „szociálliberális” többség diktálja. A többség pedig szigorú költségvetési politikát diktál. Unger Attila, a városi SZDSZ-csoport vezetője szerint a korábbi önkormányzat minden eladhatót eladott, és minden bevételét felélte, fejlesztésre egy fillér sem jutott. Létkérdés, hogy véget vessenek a nyakló nélküli költekezésnek. Az oktatási, egészségügyi, és szociális kiadásokat megkurtítják, az iskolákat takarékosságra kényszerítik, óvodákat, bölcsődéket vonnak össze. Az 1994 decemberében megválasztott kisebbségi önkormányzatok viszont sehogyan sem férnek bele a város politikai közéletébe. Bár a városatyák többségének - minden frakcióban - van valamilyen német, sokác vagy cigány rokonsága, a városházán még sincs kisebbségi lobby. A kisebbségi önkormányzatok óvatos terveit hallva a képviselők mindkét oldalon összerezzentek: a „párhuzamos” képviseletek puszta léte is kihívás a várost irányító önkormányzat egésze ellen. Ha valamiben, hát ebben mindkét képviselőcsoport egyetért. A kisebbségeket is készületlenül érte, hogy a városháza kétpólusúvá vált erőterében kell manőverezniük. Pozícióik ellenére képtelenek befolyásolni a helyi politikai agendát. A polgármester lekötelezettje a „nagy” önkormányzat cigány listás képviselőjének. Kovács József - civilben költő, Hontalan előnével - személyesen agitált Kuti mellett a mohácsi cigányság körében, és a néhány száz szavazat döntőnek bizonyult. „Kuti az egyetlen igaz ember a városban - mondja a nagy szakállú költő-politikus -, kivéve engem, de én művész vagyok.” A mohácsi cigány vezetők Kutitól várnak mindent: szociális segélyt, helyiséget, támogatást. Jobban bíznak a személyes nexusokban, mint a formális érdekérvényesítésben. A német kisebbségi önkormányzat elnöke Kolbach Ferenc - egyben német listás képviselő - viszont az ülésterem másik oldalán, a „szociálliberális” képviselők között ül. Mi több, ő az oktatási bizottság elnöke. Kolbach körültekintő, toleráns ember. „Wir wollen kein Kuruzenkrieg" - csak ne legyen kurucháború - óvatoskodnak a környékbeli sváb kisebbségi vezetők. Kolbach sem akar kuruckodni, igyekszik mindenkit megérteni. Megérti a cigány képviselőt, megérti a liberálisokat, valahol még a polgármestert is megérti, bár kettőjük között igen rossz a viszony. Lassan azt is kénytelen megérteni, mégpedig keserűen, hogy önkormányzati képviselőként nem térhet el a képviselőcsoport álláspontjától. Legfeljebb az oktatási intézményekért lobbyzhat kicsit, de a kisebbségi önkormányzatokért nem. A horvát önkormányzat elnöke, Lovák Antal nem tagja a város parlamentjének, így ő csak a hallgatóság soraiból figyelheti a vitát. Zárt ülés esetén ki kell mennie a folyosóra. Nem esik jól neki a bizalmatlanság. „Én is esküt tettem, az önkormányzat nyugodtan megengedhetné, hogy végighallgassam a zárt üléseket.” Jól érti, hogy a képviselők nem a város titkait féltik tőle, hanem a kisebbségi önkormányzatok „tényleges helyét” akarják érzékeltetni. Ha A kisebbségeknek a legrosszabbkor jött a költségvetési fűnyíróprogram: az általános leépítések világában kel nekivágniuk intézményeik újjáépítésének. Ha csak a város közvéleményén múlna, Mohácson hamar kiépülne a soknyelvű iskolahálózat. Errefelé osztatlan népszerűségnek örvend a többnyelvű oktatás programja - divat ma németül tanulni, de a határközeli városban a horvát nyelv sem haszontalan -, a város egésze már eddig is profitált a nyugati kapcsolatból. A szerbiai blokád által tönkretett város polgárai egyszerűen „jó befektetésnek” tartják a kisebbségi intézményeket. A városi kórház például évi 70 millió forintot kap egy hesseni alapítványtól, az egyik óvoda 70 ezer márkát. A német és a sokác önkormányzat meg van róla győződve: ha a nagy önkormányzat nem „nyelné le” a kisebbségi oktatási normatívát; ha a kisebbségi önkormányzatoknak lenne végre székházuk; ha a város megteremtené a kétnyelvű oktatás kereteit - vagy ne adj’ isten átengedné az óvodák, iskolák egy részét a kisebbségi önkormányzatoknak -, akkor jelentős többletbevételhez jutna a város. Mindez ma már nem képtelenség - mondja Kolbach. A dél-baranyai sváb falvakban lassan általánossá válik a kétnyelvű oktatás. A mohácsi gimnáziumban Kolbach németországi tankönyvből anyanyelven tanít országismeretet, pedig a középiskolában hivatalosan még nemzetiségi nyelvoktatás sincs. A horvát önkormányzat egyelőre megelégedne azzal, ha az óvodai körzeteket úgy alakítanák át, hogy lehetővé váljon horvát óvodai csoport indítása. Kuti István polgármester nem érti a sérelmeket. „Én is kisebbségi vagyok, anyám sokác, apám német. Gyerekkoromban mindkét nyelven beszéltem.” Igen, tényleg rossz a a viszonya Kolbachhal. „Amit ő akar, az képtelenség. Ha átadnánk az intézményeket a kisebbségi önkormányzatoknak, nem tudnák működtetni.” Mindazonáltal a város ad a látszatra. A képviselők rotációs alapon utazgatnak Mohács hesseni testvérvárosába, Bensheimbe - a mohácsi német önkormányzat elnöke eddig még nem kapott helyet a delegációban. Kolbachnak a viszontlátogatáskor sem sikerült felkerülnie a protokoll-listára, de tolmácsolhatott a tárgyalásokon. Később a bensheimi polgármester meghívta őt egy sörre - el is késett a hivatalos ebédről -, és érdeklődve hallgatta Kolbach beszámolóját a hazai kisebbségi önkormányzatokról. Torlaszok A politikai vákuumtérbe került kisebbségi önkormányzatok kérései sorra leperegtek a „nagy” önkormányzatról. Szerették volna, ha a város kiegészíti költségvetési támogatásukat. A képviselők elvben meg is ígértek 114 ezer forintot - a szomszédos Baja egyenként félmilliót adott négy kisebbségi önkormányzatának, de még a 2700 lakosú Hercegszántó is 300 ezer forinttal stafírozta ki az ottaniakat de végrehajtását a pótköltségvetés elfogadására halasztották. A pótköltségvetés csak novemberben került a képviselők elé. Unger Attila szerint a korábban megígért támogatást valahogy kifelejtették az előterjesztésből. Lehet, hogy tényleg így volt, a kisebbségi önkormányzatok támogatása vajmi kevéssé érdekel bárkit is. Kolbach úgy emlékszik, hogy egyszerűen átverték, így gyanútlanul ő is megszavazta a pótköltségvetést. Ez a változat is elképzelhető. Akárhogy is történt, az 1,8 milliárdos büdzséből végül egy huncut fillér sem jutott a kisebbségeknek. Tiszteletdíjról, költségtérítésről szó sem lehet, a német és a horvát önkormányzat - teljesen törvénytelenül - még a polgármesteri hivatal irodáit sem használhatja. (A cigány kisebbségi önkormányzat igen, mivel ők „jóban vannak” a városvezetéssel.) Ha mégis betévednek telefonálni, akkor leszámlázzák a beszélgetést - megint csak szöges ellentétben minden hatályos jogszabállyal. Kolbach tavaly tavasszal úgy gondolta, hogy élni kíván a német kisebbségi önkormányzat javaslattételi jogával, és többpontos határozati javaslatot nyújtott be a képviselők elé. A városi média 4 milliós költségvetési támogatásából például 200 ezer forintot kértek a kisebbségek, hogy megrendeléseket adhassanak német és horvát nyelvű műsorokra. Válaszra sem méltatták a kérést, bár a kisebbségi törvény szerint az önkormányzat köteles lenne napirendre tűzni a javaslatot. A német önkormányzat szerette volna átvenni a művelődési háztól a német asszonykórusz működtetését. Az igazgató közölte, hogy a jövőben már csak terembér ellenében próbálhatnak a kultúrházban. Az óvodai körzetek átszervezését senki nem támogatja. A horvát önkormányzat az egykor elkobzott sokác olvasókör visszavásárlásához kért költségvetési támogatást. A németek a részben önkormányzati tulajdonú gépgyártól akartak ingatlant vásárolni; azt kérték, hogy a város üzletrésze fejében vegye meg számukra a házat. Erre sem akadt pénz. A kicsinyes viták során a mohácsi képviselők nem veszik észre, hogy a város felemelkedésének talán egyetlen útját torlaszolják el. A polgármester külföldi vendégeinek a városháza előtti szoborcsoportot ábrázoló képet ajándékoz, néha tévedésből ugyanannak a delegációnak kétszer is. Mohácson továbbra is ügyelnek a látszatra. Az önkormányzat azonban nem tűri rivális, hatalmi centrumok kialakulását. ZOLNAY JÁNOS Kinek kell Mohács? A hármas szoborcsoport. „Multikulturális mintatelepülés lehetne” fotó: pélyi nóra RIPORT 1996. FEBRUÁR 23., PÉNTEK