Magyar Hírlap, 1996. június (29. évfolyam, 140-151. szám)

1996-06-24 / 146. szám

1996. JÚNIUS 24., HÉTFŐ „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Válságelhárítás Firenzében Vészjósló, akár a szakítást is előrevetítő nyilatkozatok hangzottak el a firenzei Európacsúcs előtt. Szükség esetén Nagy-Britannia nélkül is elmegy az európai vonat, a britek izgágaságát hosszabb távon lehetetlen elviselni. London sem volt rest, eltökélte, hogy csak azért is borsot tör partnereinek orra alá. A marhahús exporttilalma miatt vérig sértett szigetország egyes lapjai németellenes indulatokkal akartak olvasóiknak kedvében járni. A konzervatívok a brit érdekek elárulásával vádolták az ellenzéki Munkáspárt vezérét, mert Tony Blair a Labour megfontoltabb Európa-párti politikáját ecsetelte éppen Németországban. Pattanásig feszültek az idegek. Pedig józan elemzők figyelmeztettek Major harcias kiállásának hazai hátterére. A megmérettetés előtt álló kormányfő pártja belső ellenzékének, az euroszkeptikusoknak akart imponálni, s persze a választók kegyeit is kereste. Megpróbált ledolgozni valamit a toryk jelentős hátrányából. A brüsszeli magatartás bírálói megkockáztatták, hogy Major panasza nem volt teljesen alaptalan, mert marhaügyben nem annyira egészségügyi, mint inkább politikai szempontok vezérelték a döntéshozókat. Nem teljesen világos, mit akartak a tagállamok elérni éppen most az erőpróbával. Talán színvallásra késztetni az örök fenegyereket? Hiszen a brit távolságtartásnak az integráció egész történetében hagyományai vannak. Nagy-Britannia soha nem titkolta, hogy legszívesebben lehorgonyozna a belső piac kialakításánál, s mély ellenszenvet érez a regulákkal szemben. London gyakran vette igénybe a zsarolás eszközét, hogy jobb belátásra térítse társait. Számítása eddig mindig bevált. A szigetország súlya, szerepe miatt, s tengerentúli kapcsolatai révén jobbára nélkülözhetetlen a közös építményben. A britek pellengérre állítása immár szokássá vált, amivel ők maguk jól együtt élnek. Az Európai Unió most elhárított egy válságot, s előkészítette a következőt. KARCAGI KATALIN Hadseregvita Blayer őrnagy sohasem tudta kimondani a sváb származású Patzenbach őrmester nevét. Mindig Patenbakkot szólította maga mellé a századgyűléseken. Patenbakk pedig nem mert reklamálni, hiszen továbbszolgáló őrmester volt a néphadseregben. Viszont meg volt győződve arról, hogy Mann Tamáson gúnyolódunk, amikor valami novelláról vitatkozunk sorakozó közben. De hát nem is ennek az eldöntése volt a dolga. Kemény kiképzésre kellett felkészítenie az előfelvételis egyetemista sorkatonákat. Az alkotmányvita közben kiderült, hogy a társadalom véleménye erősen megosztott abban, vajon általános hadkötelezettségre vagy pedig hivatásos hadseregre van-e szükség. Nem a civilek dolga eldönteni a polémiát, de ideje volna pontosan megfogalmazni, hogy mi az előnye az általános hadkötelezettségen alapuló civil hadseregnek, és mennyivel jobb vagy rosszabb ennél a zsoldossereg. Annyi bizonyos, a zsoldosoknak fizetni kell, míg ha a sorozott katona munkaereje hiányzik is a termelésből, kiadási tételként nem szerepel a honvédelmi tárca költségvetésében. A hivatásos bajvívók nem okoznak nagyobb kárt a szükségesnél, míg a sorozott hadsereg sokkal áldozatkészebb, amikor az ország integritását kell megvédeni. A zsoldossereg és a nemzeti hadviselés talán úgy lenne összeegyeztethető, hogy - amint az Angliában, a második világháború idején történt - a hivatásosok mellé általános hadkötelezettséggel besoroznák a fiatalabb korosztályokat is, ám a haderő alapját a szerződéses katonák jelentenék. STÉPÁN BALÁZS Mészáros Tamás rovata Horn Gyula egyetlen napot vesztett. Mint tudvalévő, az Új Magyarország múlt hét csütörtökön különféle számadatokat közölt a miniszterelnök családi villájának építéséről, ám a kormányfő nem volt hajlandó reflektálni a cikkre. Megtették azt viszont mások, először is persze Torgyán doktor, aki azonmód parlamenti vizsgálóbizottságot követelt, de ez még nem lett volna baj. Nyilatkozott azonban ifjabb Horn Gyula a Népszavának, és azt mondta: „Ennek az egész vádaskodásnak a szellemi színvonala oly alacsony, hogy méltatlan lenne vele foglalkozni.” Majd a szocialisták ügyvezető alelnöke következett; ő egy vidéki sajtóbeszélgetés alkalmával határtalannak nevezte bizonyos lapok és egyes újságírók rosszindulatát. És még ez is mind nagyján, de végül a kormányfő sajtótitkára mégiscsak kénytelen volt valamit előadni a tárgyban, s úgy gondolta, elegendő, ha minősíti a kérdéses lapértesülést: „ellenőrizetlen félinformációnak” meg „csúsztatásnak” nevezte hát, mi több, szemére hányta az Új Magyarországnak, hogy nem tisztázta kellőképpen a Postabank Investnek a miniszterelnöki telekvásárlásban játszott szerepét. Mire természetesen minden épeszű ember azt mondta: hát ha így áll a helyzet, miért nem szolgál teljes körű és pontos információkkal maga a kormányfői sajtóiroda. Mert természetesen a Horn család bármely tagjának joga van az üggyel kapcsolatban alacsony szellemi színvonalon elkövetett vádaskodást emlegetni, a szocialisták is beszélhetnek rosszindulatú sajtóról, de ilyenkor mindez lényegtelen. A lényeg az, hogy Horn Gyula vesztett egy napot, amikor azt hitte, nem muszáj higgadtan és tárgyszerűen tisztáznia a körülményeket, mégpedig azonnal. Inkább megpróbálta privát emberként kezelni ezt a villaépítési piszkálódást - de hát ha a miniszterelnök építkezik, az nem magánügy. És azzal, hogy - bárha csak egyetlen napig hallgatott, Horn lépéselőnyhöz juttatta ellenfeleit. Egyszerűen azért, mert mire a szombati lapokban megjelenhetett határozott hangú, személyes állásfoglalása, addigra mások már úgy érezték, hogy kénytelenek magyarázni a dolgot. Noha, ahogyan mondani szokás, itt nem nekik osztottak lapot. Az a bizonyos egyetlen elvesztegetett nap elegendő volt például arra is, hogy Kósáné Kovács Magda, nyilván merő segíteni akarástól vezettetve, az egész ügyet egy megejtően sajátos felfogásban kommentálja. Váratlan fordulattal a köz lelkiismeretére apellált. Sőt egyenesen mindannyiunk felelősségévé tette, hogy Horn Gyula felépíthesse remetehegyi házát. „Nagyon kellene szégyellnie magát a hazának, ha a miniszterelnök, amikor majd egyszer befejezi a politikai pályát, nem lehetne olyan körülmények között, ahol az egész családjával együtt élhet.” Bizony ezt mondta Kósáné Kovács Magda azon a bizonyos egyetlen napon, amikor Horn Gyula helyett beszélt és nem véletlenül idézték ezt a megfogalmazást a média valamennyi érdemleges csatornáján, hiszen nem vitás, hogy eredeti szemponttal lettünk általa gazdagabbak. Mondhatni, hogy ez a „haza szégyene” koncepció merőben új dimenzióba helyezi a kérdést. Vitathatatlan ugyanis, hogy ha innen nézzük a dolgot, akkor az egész, amúgy piszlicsáré villabalhé egyszeriben jóval bonyolultabb lesz. Kósáné termékeny felvetése nélkül megragadhatnánk a prózai tényeknél: egyszerűen azt kérdenénk, mennyibe is kerül mindenestül ez az ingatlan, és miből telik rá ilyentájt - éppen új nyomozóhivatalok felállításának miniszterelnöki sürgetése idején - a Horn családnak. Erre pedig egyszerűen lehetne válaszolni, s tegyük fel, mindenki azonmód meg is nyugodhat, hiszen egykettőre napnál világosabbá tehető, hogy minden rendben van a kréta körül. Ha azonban a társadalmi szégyenérzet körébe utaljuk a miniszterelnöki villaépítés problematikáját, akkor merészen eltávolodunk a kisszerű részletektől, és már-már transzcendens magaslatokra jutunk. Ahonnan nem arra várunk többé feleletet, hogy mi, mennyi és miből, hanem hirtelen szembetaláljuk magunkat a saját lelkiismeretünkkel. Csak nem irigyeljük a kormányfőtől, hogy öreg napjaiban együtt élhessen a családjával?! Lehetséges, hogy érzéketlen, pitiáner, földhözragadt alakok volnánk, akik nem tudjuk jó szívvel odakívánni azt az épületet - mintegy a haza nevében - minimum tízmillió magyar miniszterelnökének? Mert ha így lenne, bizony szégyellhetnénk magunkat, megmondta a Kósáné. Az állampolgár tehát magába néz, és kisvártatva tisztelettel ki meri jelenteni, hogy nem irigyli el Horn Gyulától a házát, mindazonáltal a villaépítés dolgában nem érzi magát illetékes szégyenkezőnek. Mint Szále László e hasábokon már utalt rá, azért se a hazai polgároknak kell ugyanis lesütniük a szemüket, hogy pályájuk végeztével ők maguk milliónyian nem tudnak méltóképpen lakni családjuk körében. Szálé a politikusokra mutat, amivel egyetértek, továbbá hivatkoznék még egy kétségkívül meglehetősen elvont fogalomra, a történelemre, amelynek folyása ezen a tájon ritkán engedte, hogy a polgár felelős lehessen a saját sorsáért. Még azt se igen, hogy polgár legyen. Most azonban, amikor minden rosszkedvünk ellenére mégiscsak demokráciában élünk, lassan átérezzük majd az egyéni felelősséget, és talán máris szégyelljük magunkat egy s másért. Nemcsak a szegénységért. Mindenekelőtt alighanem azért, hogy mindeddig nem tudtunk kitermelni magunkból egy olyan politikai elitet, amelyre rábízható lenne az ország. Amely felkészült volna az értelmes szabadságra is, nemcsak a hatalomra. Hogy itt egyetlen elvesztegetett nap elég a lényeg megcsúfolására; hogy itt a személyes elszámolások helyett még mindig minden azonnal visszafordítható a mi úgynevezett kollektív felelősségünkre, az csakugyan szégyenletes. Egyetlen nap ROSTA Az elmúlt hetekben a román szellemi életet egy valóban rendkívüli könyv rázta meg. H.-R. Patapievicinek Politice (Esszék a politikáról) című kötete. A 22 című értelmiségi réteglap olvasói jól ismerik az európai műveltségű, szókimondó és - ami a román szellemi életben valóban ritkaságszámba megy - elveinek legvégső konzekvenciáiig következetes esszéírót. Számtalan alkalmunk volt megbámulni azt a magabiztosságot, szellemi fölényt és bátorságot, amellyel a mai román valóság analízisére vállalkozik. Egyik hírhedtté vált írását, az Iliescu-rendszerről szólót, magyar fordításban a Brassói Lapok is közölte. S idehaza sokan emlékeznek az Én és az én népem című esszéjére vagy a nagybetűs román szentség, az Állam ellen írt fulmináns dolgo- zataira. A Politice azonban ezek után is képes megdöbbenteni olvasóját. Nemcsak a nyelv rendkívüli expresszivitása, hellyel-közzel agresszivitása révén, amely bennünket magyarokat leginkább Pázmány Péter erőteljes, sokkoló szándékú magyar nyelvére emlékeztet, hanem a kötetből sugárzó elemi erejű tisztaság, a hazugság iránti engesztelhetetlen gyűlölet és a gyöngéd, szinte szemérmes szeretet, a közösség utáni sóvárgás révén is. H.R. Patapievici az első román hazafi, akinek (bár ilyesmit soha nem állít) valóban elhiszem, hogy mély, gyógyíthatatlan szerelemmel szereti a román nyelvet, a román kultúrát, a román népet. Persze mindhárom fogalmat idézőjelben kellett volna írnom, hogy megkülönböztessem azoktól a hamisítványoktól, amelyekkel a román nyilvánosságot a szellem kalandorai, a Funarok, Gavrak, C. V. Tudorok, Dumitrascuk és társaik elárasztották. Csak az igazán nagy és tiszta szerelmek tehetik képessé az embert arra, hogy vállalhassa a világ megvetését, gyűlöletét és azt a sok mocskot, amelyet a nemzeti „erkölcs” gátlástalan kupecei a nyakába zúdíthatnak. Patapievici gyógyíthatatlanul szerelmes abba a virtuális románságba, amelyet szellemi szüzességének sokat emlegetett évtizedeiben fölépített magában. Ezt a szüzességet a forradalom utáni évek román valósága a lehető legdurvább és legerőszakosabb módon gyalázta meg. De hogy a fiatalság álmai nem voltak puszta fantazmagóriák, hogy a szenny, a vér és ürülék körénk rakódott hegyei mögött valahol láthatatlanul létezik a másik, a szellemi Románia is, egyetlen pillanatig sem lehetett kétséges számára, hiszen ’89 decemberében a Ceausescu elleni spontán lázadás nap-A szerző a Brassói Lapok munkatársaaiban minden kétséget kizáróan meg is pillanthatta, hogy aztán végképpen eltűnjön a szeme elől. Patapievicit a bukaresti tömeglázadás napjaiban letartóztatták, s csupán a véletlennek köszönhette, hogy szadista fogvatartói kezéből élve menekülhetett. Emberek tucatjait ölték, vakították, nyomorították meg mellette olyan verőlegények, akik a szerző szerint ma valahol az utca forgatagában mosolyogva térnek ki virtuális áldozatuk elől, hogy alkalomadtán ismét puskatussal verjék szét a fejét. Ennek a fogházban töltött iszonyú éjszakának élményeit jeleníti meg a kötet első írása, A kötél közelében című. A mélyen (de nem a szó köznapi értelmében) vallásos szerző úgy érzi, hogy halott társainak emléke kötelezi az igazság kimondására. Azért kapta az életet, hogy mellettük tanúskodjék. A kötet három legfontosabb írása a sors csodálatos szeszélyéből fennmaradt, egyetlen példányban íródott magánlevél, amelyet Patapievici szellemi példaképének, Románia 1989 utáni első párizsi nagykövetének, Alexandru Paleologunak címzett, hogy beszámoljon azokról a hihetetlen, hajmeresztő, fölháborító eseményekről, amelyek az Iliescu-féle hatalomátvételt követték. Az ellenzéki tüntetések szétveréséről, a bányászdúlásról, az Egyetem tér „megtisztításáról” és egyebekről. „Romániában a kommunizmus éppoly aktív, mint korábban bármikor” - szögezi le. „Az az íz, melyet reggelente a számban érzek, minden örömöt undorrá, az élet minden értékét megvetéssé változtatja.” A helyzetmegítélés pontos és kegyetlen: „A vizek zavarosabbak, mint bármikor, s a halászok elégedetten kavargatják a szart. A románok anélkül, hogy tudatában volnának saját apokalipszisüknek, bambán szemlélik a romlást. (...) Szelídség, tolerancia, szellemi receptivitás, bátorság, hazafiság - hajajaj! Ilyesminek én nyomát sem láttam náluk.” „Excellenciás uram - írja egy másik levélben -, minden csupa fájdalom. Nem tudtam, hogy az ember ugyanúgy szenvedhet a népe miatt, mint egy méltatlan nőért. Az is fáj, hogy édesapám össszefeküdt a rosszal, hogy engem bőségben nevelhessen. (...) Sajnos nem hiszek az erőszakban, mert ha hinnék, már régen meg kellett volna kezdenem a Nacsajev típusú kivégzéseket... Személyemben sért ennek a méltatlan népnek a csúfondáros ostobasága, irigy keseredettsége, bárdolatlan hangoskodása. (...) Ha röntgensugarakkal világítom át, a román nép teste még árnyéknak is halovány, (...) a tájak képe az ürülékéhez hasonlít, csont nélküli árnyék, a szív helyén mintha csak segglyuk sötétlene, hátgerincnek pedig nyoma sincs. Egész történelmünkben szünet nélkül az hugyozott a fejünkre, aki csak akart. (...) A siralom völgyét a románok önmaguk számára a mindent szétmaró húgy völgyévé változtatták.” Mintha a bibliai próféták keserűsége, átkai csapnának fel e szövegekből. S nem véletlenül. Hiszen a közösség féltésének, a történelemre méltatlan politikai közösség széthullása fölötti aggodalomnak, sőt kétségbeesésnek ugyanazok az indulatai munkálnak e szövegek mögött, mint amelyek a zsidó prófétákat megszólalásra bírták, vagy amelyek a magyar Ady ön- és magyarságostorozó versei mögött sötétlenek. A nacionalista és nem csak a nacionalista sajtó természetesen a megsebzett állat hangján hördült föl e prófétai látomásoktól, s teljes joggal, hiszen Patapievici írásaiban egy olyan román nép ígérete jelenik meg, amelyet többé nem lehet nacionalista maszlaggal etetni, amely valódi értékük és teljesítményeik szerint ítélkezik a szellem emberei fölött, ez pedig a párt- és nemzetállami idők kontraszelekciójával vezető pozíciókba került „káderek” számára a szellemi megsemmisülést jelentheti. Elég kimondani, hogy a király meztelen, s egyszerre összeomolhat az egész nehezen összeeszkábált ideológiai konstrukció, amelyen az akarnokok, karrieristák, ostobák uralma alapul. A román valóság persze nem mese, jóval kegyetlenebb történet annál. Évtizedekre van szükség, amíg Patapievics hazaszeretete általános közérzületté válhat. Más út azonban nincs, hiszen a szerző szerint egy nemzet, egy állam, amelynek polgárait nem fűzik egymáshoz a valódi közösségi érzés szálai, nem állhat meg a történelmi időben. Ahogy Ady írta, „az idő rostál egyre”, s azok a népek, amelyek közösségi életüket hazugságokra építik, melyeknek egyéneit nem fűzik egymáshoz a valóságos közösségi kohézió kovalens kötései, egyének homokszemeiként hullnak át az idő rostáján. Azt a közösséget azonban, amelyről H.R. Patapievici álmodik, az individuumokat erkölcsiszellemi-politikai értékek hálója fogja össze. Ezek mellett a románok mellett nekünk magyaroknak és magyarként is megvan a helyünk. Patapievici népe ma még egy eszme, a Funar-féle népség realitás, de hogy a kettő közül melyiknek van tényleges esélye a jövő századra, az, úgy vélem, nem lehet kétséges. A kötet körüli polémiában a román értelmiségi elit legkiválóbbjai emeltek szót Patapievici védelmében: Gabriel Andreescu, Gabriel Liiceanu, és maga Alexandra Peleologu, az inkriminált levelek címzettje. A többség persze még mindig olyanokból áll, akiknek Funar újabb négyesztendős uralgására van szükségük ahhoz, hogy Patapievici igazságait lassan fölismerjék. Csodák nincsenek. Bíró Béla Románok az idő rostáján „Patapievici gyógyíthatatlanul szerelmes abba a virtuális románságba, amelyet szellemi szüzességének sokat emlegetett évtizedeiben fölépített magában. Ezt a szüzességet a forradalom utáni évek román valósága a lehető legdurvább és legerőszakosabb módon gyalázta meg.” Megrögzött és javíthatatlan orvospárti vagyok. Valahányszor szóba kerül egészségügyünk sanyarú helyzete, és benne különösen doktoraink vigasztalan anyagi meg társadalmi állapota, habozás nélkül melléjük állok. Mert erre tanított a tapasztalat, és bizonyára a jószerencsém is. Mindeddig rendszerint csak lelkiismeretes gyógyítókkal volt dolgom. Még akkor, ha néha túlzott elővigyázatosságot tapasztaltam, amidőn kiegészítő vizsgálatokra küldtek, holott a diagnózis egyértelmű volt. Szerintem. Fejet hajtottam, mert a doktor tudja jobban. Orvospárti vagyok akkor is, amikor pironkodva borítékot kell a doktor kezébe vagy szemérmes zsebébe csúsztatni. Tudom, ez neki a legkellemetlenebb, hát ha még személyes jó barátom is. De hát így rendezte be annak idején az állam, amely nekem és mindannyiunknak minduntalan ingyenes gyógyítást ígért, az orvosnak meg éhbért adott. Ezért egyetérten, bár kissé tamáskodva fogadom tapasztalt szakemberek nyilván jól átgondolt javaslatait, amelyek az egészségügyi rendteremtés sine qua nonjának tartják a hálapénznek mint olyannak a szigorú megszüntetését. Orvospárti maradtam mindvégig még akkor is, amikor baráti, ismerősi körökből hallottam rémtörténeteket is. Fölületes, barátságtalan, sőt embertelen orvosokról, akik ímmel-ámmal teljesítették feladatukat, holott a hálapénz már ott szendergett a fiókjukban. Van ilyen, de hát van ilyen mérnök is, hivatalnok és közember, Röntgen sőt hírlapíró is. Ilyen a társadalom, ilyenek vagyunk. De amit legutóbb, csak néhány napja hallottam, már kezdte birizgálni megrendíthetetlen hitemet az orvosokban. A történet szinte hihetetlen, holott hitelt érdemlő barát mesélte. Nem vele történt, csak fül- és szemtanúja volt. Egy hölgy a baráti körből. Röntgenorvoshoz ment, hogy ki tudja hányadszor diagnózist reméljen iszonyatos reumatikus fájdalmaira. Előtte másik hölgy gerincoszlopát fényképezték. A kész fölvétellel kezében a doktornő arca elkomorult, szomorú pillantást vetett a páciensre. „Asszonyom - mondta - az ön gerincoszlopán három, számomra ismeretlen természetű kinövés van. Daganat vagy egyéb, egyelőre nem tudom. Ki kell deríteni, valahogy a végére járunk. Legyen bátor és türelmes.” A hölgy sápadt, az ájulás kerülgette. Keresett mentséget, magyarázatot, a szalmaszálba kapaszkodott. Végső elkeseredettségében tette föl a nevetséges kérdést: „Tessék mondani, nem lehet, hogy a blúzom három gombja?” Mert a fölvételt blúzban készítették. „Vegye le - mondta egykedvűen az orvosnő - megismételjük a fölvételt.” A beteg fölszabadultan, mindent feledve távozott a rendelőből. Teljesen elszállt iménti halálfélelme. Mert a kideríthetetlen nyavalya csakugyan a blúz három gombja volt. VÁRKONYI TIBOR IVAN GIZELLA Alig két perce ülök csak a fehér műanyag kerti széken, a bajuszos pincér máris széles mosollyal fordul felém. Németül köszön, s ékes magyarságommal ábrándítom ki. A mosoly lehervad... gondolom, a többi már ismert. Az aprócska történet talán már unalmas, hozzá is szoktunk. De én nem akarok hozzászokni. Megrögzötten ragaszkodom ahhoz, hogy a pénzemért itthon is kedves vendég vagyok. Olyan vendég, aki tudja, hogy a turizmus üzlet. Mégpedig olyan üzlet, amely képtelen megélni mosoly, udvariasság nélkül. Hiszen örök igazság: ha a vendég csalódik, nem megy oda többé, ahol becsapták, ahol nem voltak hozzá elég kedvesek. S ha a vendég nem jön, a barátai sem követik. Mert reklám ide, reklám oda, a jó vendéglátóhelyek híre - s most rugaszkodjunk el az étterem teraszától - legtöbbször szájhagyomány útján terjed. Aki jól érezte magát valahol, annak hírét viszi. S ha csak rosszat mondanak rólunk, elmaradnak tőlünk. Az ilyenfajta vendégriasztás előbb-utóbb meglátszik majd a statisztikán és a bevételeken is. Igaz, a honi fővárosi szállodákban egyelőre nincs baj, a hírek szerint dúskálunk a vendégekben, s ha így megy tovább, majd a dollárokban is. A statisztika azonban, ha országosan nézzük, már korántsem olyan szép, mint Budapesten. Az igazság az, hogy április végéig nyolc százalékkal kevesebb vendég fordult meg az országban, akik ráadásul hat százalékkal kevesebb éjszakát töltöttek el itt. Elégedettek tehát nem lehetünk, hiszen egyelőre igencsak kis falat jut nekünk a világ turizmusának bevételeiből. S nagyon valószínű, hogy olyan gyors fejlődést nem is tudunk majd produkálni, mint amilyet szeretnénk. Vagyis bizonyos, hogy nem mi fogjuk javítani a világstatisztikát. A nemzetközi turizmusra vonatkozó előrejelzések egyébként derűlátók. Azt jósolják például 2005-re, hogy a tavalyi 3400 milliárd dollárról 7200 milliárdra nőnek az idegenforgalomból származó bevételek. Tíz év múlva 338 millióan élnek majd meg a turizmusból, s a beruházások egytizede is ebbe a szektorba igyekszik. Vagyis hozzáértők szerint az ezredfordulóra az idegenforgalom lesz a világ egyik legjelentősebb gazdasági szektora. Az Utazási és Turisztikai Világtanács szerint azonban mindennek alapvető feltétele a professzionizmus. Mi sajnos éppen ennek a feltételnek nem teszünk maradéktalanul eleget. Talán ezért kevesebb egyelőre a vendég, kevesebb a vendégéjszaka. S nem tagadható, ez rémálma minden turisztikai szakembernek. Hallani sem szeretnék róla, hiszen manapság a turizmusban a sugárzó optimizmus a divat. Vagyis arról próbálják meggyőzni a közvéleményt, hogy jók vagyunk, érdekesek, kedvesek, vendégfogadók. S mindezen felül gyönyörű tájaink vannak - ez azért igaz -, kiváló szállodáink, sőt a magyar tenger újra a régi... A dollárbevételek nőnek, s ha a statisztika a valódi képet mutatná, éves bevételünk a turizmusból nem 1,7, de 4 milliárd dollár lenne. Ki tudja, miért, újabban komoly szakemberek is hangoztatják: a turizmus hivatalos bevételeinek aránya a GDP-ből tavaly 4,5 százalék volt, a teljes bevételeké pedig 10,5. Sőt tovább megyek. Legutóbb ilyen adatokban lehetett gyönyörködni egy hivatalos jelentés jóvoltából: a nemzetközi turizmus devizabevételei az MNB szerint.... és a másik rubrika fejlécén ez állt: a teljes összeg. S hogy ezt hogyan mérték? Igen egyszerű, a fekete- és szürkegazdaság becsült adatait használták. Hozzáértők azt mondják ugyan, ebben a kérdésben nagyon nehéz okosnak lenni, mert kicsit mindenkinek igaza van. Annak is, aki azt mondja, hogy a hivatalos bevételt kell elfogadni, hiszen ez kimutatható. S annak is, aki azt állítja, a becsült bevételek az igaziak. A hivatalos bevételek ugyanis nem tartalmaznak egyebet, mint a szabályos pénzbeváltásból származó összeget, plusz a turisztikai vállalatokhoz érkező banki átutalásokból származó pénzeket. A turizmus feketeforgalma pedig a turista által a szállásadónak fizetett összeg, továbbá a pincérnek adott borravaló dollár formájában jelenik meg. Sőt idesorolhatjuk még a fekete pénzváltás bevételeit is. Ezek értelemszerűen nincsenek benne a nemzeti bank statisztikájában. De hogy így van, azért nem a statisztikai rendszer a hibás. Egyébként felelőst keresni badarság volna, hiszen ma még a turizmus ugyanúgy az átmenet nehézségeit éli, mint bármelyik más gazdasági szektor. Emiatt ma még általában nagy-nagy jóindulattal is csak középszerű kínálatról beszélhetünk, s nem titok, sok esetben az előbbre jutást a működési feltételek kialakulatlansága akadályozza. Amire pedig mindennél nagyobb szükség volna. S amihez egyértelműen hozzátartozik a kedvező országkép kialakítása. Amit a turizmus szakmai irányítói csak magukban, nem tudnak megalkotni. Az országkép formáláshoz szükség van a pincér mosolyára is.