Magyar Hírlap, 2000. december (33. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-01 / 281. szám
2000. december 1., péntek „A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” Magyar Hírlap 7 Az SZDSZ és a gondolatbátorság A Szabad Demokraták Szövetségében különös helyzet állt elő. Fodor Gábor, az SZDSZ hosszú idő óta belső ellenzékben levő politikusa mondja azt, amit Demszky Gábornak, az SZDSZ legsikeresebb politikusának kellene mondania. A magyar liberális párt két elnökjelöltje közül Fodor szólítaná az SZDSZ minden tagját és szimpatizánsát a fedélzetre. Demszky viszont, akinek a személyét érintő várakozás lehetőséget adna arra, hogy megkíséreljen az SZDSZ egésze számára elfogadható, a pártot egyesítő kompromisszumot teremteni, csak azokra számít, akik egyetértenek stratégiájával. Demszkynek erre az adhat okot, ha áthidalhatatlan különbséget lát saját elképzelése és más szabad demokraták, köztük Fodor koncepciója között. Vizsgáljuk meg tehát, hogy valóban nagy-e az eltérés a két stratégia között? Demszky azt állítja, hogy ő önállóan politizáló, liberalizmusában bízó SZDSZ-t akar, amely egyszerre küzd az egyaránt avítt Fidesz (FMPP) és az MSZP ellen. Állítja még, hogy Fodor túl közel vinné pártját az MSZP-hez. Fodor azt állítja, hogy ő önállóan politizáló SZDSZ-t akar, amelyik nem a többi párttal foglalkozik, hanem a választókat érdeklő kérdésekre ad markánsan liberális válaszokat. Azt is állítja még, hogy Demszky kétfrontos kritikájával az FMPP-vel való koalíció lehetőségét nyitja meg, amit ő kizárandónak tart. A két elnökjelölt így leegyszerűsített állításait vizsgálva látható, hogy mindkét jelölt bátran politizáló, önálló SZDSZ-t akar. Stratégiáik között a lényegi különbség legfeljebb abban áll, miként viszonyulnak a FMPP-hez, illetve az MSZP-hez, és nagyobbrészt ezen eltérések is abból adódnak, amit egymásról állítanak, nem abból, amit saját elképzelésükről mondanak. Tegyünk hát kísérletet a két jelenlegi nagy párttal kapcsolatos álláspontjuk minél elfogulatlanabb és méltányosabb elemzésére, annak ellenére hogy a lényeg valójában éppen nem a más pártokhoz való viszony, hanem az SZDSZ saját karakteres politikája kell hogy legyen. E gondolkodáshoz a kedves olvasó figyelmébe ajánlom, amit Kállay Béni 1867-ben John Stuart Millnek A szabadságról című nagy művének fordítójaként írt előszavában gondolatbátorságnak nevezett: „A gondolatszabadság okvetlenül feltételezi azt, amit én gondolatbátorságnak szeretnék nevezni, s ami már nem a mások, hanem saját véleményeinkre vonatkozik. (...) Nem tudom, csalódom-e, de nekem úgy tetszik, hazánkban a gondolatbátorság még nem fejlődött oda, hova az egyéni szabadság érdekében jutnia kellene. Nálunk, úgy látszik, az emberek még sokkal részrehajlóbbak saját véleményeik iránt, hogysem azok valódisága felett kétkedni bátorkodnának vagy hogy éppen azok gyenge oldalait belátni és bírálni merészelnék.” Demszky MSZP-t illető kritikája bizonyos mértékig feltétlenül indokolt. Mint azt Kis János írta A liberális stratégia című cikkében (Magyar Narancs, 98. dec. 17.), könnyen megeshet, hogy a 2002-től elképzelhetően ismét kormányzó MSZP az FMPP antidemokratikus lépéseit a hatalom birtokában a maga javára fogja kamatoztatni. Igaz, hogy az FMPP 2000 őszére már nagyon messze ment a demokrácia intézményeinek gyengítésében, az azonban továbbra sem kizárt, hogy az esetleges következő MSZP-kormány nem lesz eléggé eltökélt az FMPP által az alkotmányos rendszerben okozott bajok orvoslására. Mégsem lehet eltekinteni attól, hogy az 1998-as választások óta az FMPP, és nem az MSZP ritkította háromhetenkéntire az országgyűlés plenáris üléseit, sajátította ki - a A szerző médiajogász, az SZDSZ tagja MIÉP-pel nyilvánvalóan együttműködve - a közmédiumok kuratóriumi elnökségeit és tervezi a kétéves költségvetés bevezetését. Az FMPP, és nem az MSZP csorbítja ezzel a demokrácia alapintézményeit, a nyilvános vita fórumait. Nálam jobban senki nem ellenezte Flom Gyula Kádár-korszakot idéző kísérletét a nagymarosi vízlépcső felépítésére. A rendszerváltás egyik szimbólumával, a temészetromboló terv megvalósításának leállításával 1997-98-ban szembeforduló MSZP azonban abszolút többséget birtokló kormánypártként sem tett olyan, nem pusztán a jogállam kifinomult liberális garanciáit, hanem annak alapvető intézményeit is sértő lépéseket, mint az FMPP az utóbbi két évben. Bár Kis János két évvel ezelőtti elemzése arra is rámutat, hogy a demokratikus deficitje miatt 1994 és 1998 között némi önmérsékletet gyakorló MSZP a hasonló gátlásoktól nem béklyózott FMPP demokráciát csorbító lépéseit 2002-től már könnyen lehet, hogy követné, mégsem lehet az MSZP-t elsősorban e lehetőség alapján megítélni. Nincsenek illúzióim az MSZP-t illetően, de a szocialisták úgy is válaszolhatnak az egyre antidemokratikusabb FMPP-kormánypolitikára, hogy a rendszerváltás jogállami törekvéseinek hagyományát próbálják továbbépíteni, amennyiben újra módjuk nyílik a kormányzásra. Miért méri Demszky mégis egyenlően a kritikát az FMPP és az MSZP felé? Szerintem azért, mert ő sem tudja kivonni magát az SZDSZ-ben máig ható korábbi hibák kompenzáló pótcselekvést szülő hatása alól. Az SZDSZ 1994 és 1998 között többnyire képtelen volt eléggé keményen képviselni a maga értékeit az MSZP- vel közös kormánykoalícióban, aminek következtében szavazóinak sokasága érezte úgy, hogy ha 1998-ban az SZDSZ-re szavaz, akkor azzal Hornt tartja a hatalomban. A rossz választási szereplés után aztán a szerepcseréktől eltekintve ugyanazoktól vezetett párt továbbra sem a markáns liberális politikától remélte megerősödését, hanem az MSZP-től való utólagos elhatárolódástól. Az SZDSZ vezetősége 1998 óta próbálja bepótolni azt, amit Horn Gyula kormányzása idején elmulasztott megtenni az MSZP-vel szemben. Demszky tehát - nem indokolatlanul, de - az FMPP egyre antidemokratikusabbá váló kormányzása idején aránytalan mértékben kritizálja az MSZP-t. Igaz-e ugyanez Fodorra az FMPP-t illetően? Indokolatlan-e az, hogy Fodor a 2002-es választásokat követően kizárja az SZDSZ-FMPP- koalíció lehetőségét? A demokratikus politikai pártok közötti koalíció esélyét - a programok egyeztethetősége alapján - indokoltnak tűnik nyitva tartani, különösen ha normálisabb, kevesebb gyűlölködéstől fertőzött politikát szeretnénk Magyarországon. Nem szabad szem elől tévesztenünk, mindanynyiunk közös érdeke, hogy minél jobb minőségűvé tegyük a magyarországi alkotmányos rendszert. Az FMPP-kormány mégoly megdöbbentő lépései sem feledtethetik velünk mindazokat az érdemeket, amiket az FMPP vezetői és tagjai közül sokan a rendszerváltás során és azt követően, a magyar demokrácia újraindulásakor szereztek. Az FMPP azonban, ha a korábbiakban említett néhány példát tekintjük, olyan messzire ment a demokrácia - éppen az FMPP elődje, a Fidesz által is létrehozott - több alapvető intézményének a gyengítésében, ami mégis meggyőzővé teheti Fodor véleményét, miszerint az SZDSZ az FMPP-vel akkor sem léphet koalícióra 2002-ben, ha erre egyébként lehetősége nyílna. Fodor elutasító álláspontja legfeljebb annyiban szelídíthető, hogy amennyiben az FMPP maradéktalanul elfogadja antidemokratikus lépéseinek semmissé tételét, akkor elképzelhető a vele való koalíció. Egy remélhetőleg a választók többsége által leváltani óhajtott vezető kormánypártot hatalomban tartani azonban még ekkor is kétes, a parlamenti váltógazdálkodás logikájával ellentétes cselekedet lenne. Az FMPP vezetőinek eltökéltségét látva jogállami fordulatuk egyébként is meglehetősen valószínűtlennek tűnik, de ha mégsem vetjük el az esélyét, az érv lehet Demszky álláspontja mellett, aki csak a szélsőséges pártokkal akarja kizárni a koalíciót. Ebben az esetben viszont egyértelművé kell tennie, hogy az SZDSZ számára a demokrácia alapintézményeinek tiszteletben tartása is koalíciós feltétel. Demszky ezt még nem teszi, ezért némileg megalapozott Fodor kritikája azt illetően, hogy Demszky nyitva hagyja a jelenlegi FMPP-vel való koalíció lehetőségét. Fodor, amikor azt hangsúlyozza, hogy az FMPP antiliberális politikájához az SZDSZ 2002-ben semmiképpen sem lehet koalíciós partner, természetesen nem egyszer és mindenkorra zárja ki az SZDSZ-FMPP- koalíciót, hanem a 2002-es választásokat követően, ami akárhogyan is nézzük, eléggé reális helyzetmegítélés. Emiatt Fodor mégis azt a kritikát kapja Demszkytől, hogy az SZDSZ önállóságát veszélyeztető módon akar együttműködni az MSZP-vel. Demszkynek ez az állítása nem tartható. Fodor személyes politikusi pályafutása, teljes mértékben hitelt ad azon állításának, hogy önálló, bátran liberális SZDSZ-t akar, és esze ágában sincs az MSZP csatlósává tenni pártját. Fodor nyilvánvalóan jól emlékszik Horn Gyula, Szöllősiné és más MSZP-sek rendszeres hátulról jövő támadásaira, amikor az 1994-es választási vereségtől frusztrált jobboldali ellenzék egyik fő céltáblájaként a Bokros-csomag minden terhével irányította a művelődési minisztériumot. A kedvezőtlen körülmények ellenére, amelyeknél rosszabbakat ki sem lehetett volna találni, Fodor miniszteri tevékenységéhez olyan jelentős lépések fűződnek, mint a nemzeti alaptanterv elfogadtatása, a Nemzeti Kulturális Alap függetlenségének nagymértékű erősítése, és számos olyan reformot kezdeményezett - például a Nemzeti Kulturális Alap járulékainak bővítését -, amelyek befejezésére, végigvitelére aztán utódjának, Magyar Bálintnak nyílt lehetősége. Fodornak kevés ideje volt művelődési miniszterként kibontakozni, és ezt alapvetően az MSZP cseppet sem szolidáris, zavaros, egy koalícióban elvárható együttműködés elemi normáit sértő politikájának köszönheti, még akkor is, ha saját pártjától sem kapott elég egyértelmű támogatást. Fodor azt a politikát képviselte miniszterként, amit az SZDSZ egészének kellett volna képviselnie a szociálliberális koalícióban. Nem engedett az SZDSZ értékeiből, elveiből és programjából az MSZP-vel szemben. Most mégis ő akarná az MSZP árnyékába terelni az SZDSZ-t? Fodor éppen azért zárja ki az FMPP-vel való koalíciót a 2002-es választásokat követően, mert továbbra sem akar engedni az SZDSZ elveiből, amelyek nem egyeztethetők össze az FMPP-kormány alapvető demokratikus intézmények ellen irányuló politikájával és amelyek egyúttal természetesen csak az MSZP-től független politikával képviselhetők határozottan és meggyőzően. Akárcsak Demszky, Fodor sem kötelezi el magát az MSZP-vel való koalíció mellett. Az FMPP, illetve az MSZP Demszky, illetve Fodor általi megítélése közötti különbség tehát egyáltalán nem olyan nagy, hogy az feltétlenül áthidalhatatlan lenne. Az álviták tisztázásához, az álláspontok közelítéséhez azonban további, nem vég nélküli, hanem céltudatosan kompromisszumot teremtő egyeztetésre volna szükség. Ebben megmutatkozik az, hogy egy párt - és persze különösen egy liberális párt belső demokráciája nem pusztán ízlés és elvek kérdése, hanem hatékonysági kérdés is. A megfelelő keretek között végigvitt valódi viták bölcsebb, és sokak számára nem csak elfogadható, de tevékenyen támogatható stratégia, és annak megfelelő jó szereposztás kialakítását tehetik lehetővé. Az ezredforduló Magyarországán azonban a pártok belső demokráciáját divat romantikus amatőrizmusnak tartani, mint ahogyan az elvszerű politizálás igényét - legyen az valójában bármilyen gyakorlatias doktrinerségnek szokás csúfolni. Sokak esetében igazi skizofrénia ez, hiszen számosan egyszerre szörnyülködnek az FMPP-kormány nem egy tette miatt, közben azonban egyúttal valamiféle példának, az eredményesség titkának is tekintik azokat a módszereket, amelyekkel az FMPP az úgynevezett sikereit elérte. E tudathasadásos divatkor sokszor zavarba ejtően kétség nélküli hangoztatóival szemben szeretném felhívni a figyelmet arra az egyébként orrba vágóan nyilvánvaló tényre, hogy mi okozta mindkét magyar liberális párt hanyatlását, amit volt szerencsém először a Fidesz, azután az SZDSZ országgyűlési képviselőjeként és különböző választott vezető testületeiknek tagjaként átélni. Az egykori Fidesz hasonló okból vesztette el népszerűségét 1993-1994-ben, amikor fokozatosan megszűnt liberális pártként működni, mint az SZDSZ a kilencvenes évek közepén, amikor elbátortalanodott a szabaddemokrata értékek lehetséges népszerűségét illetően. A Fidesz eredeti liberális elveinek feladása és a párton belüli gátlástalan hatalomkoncentráció a legszűkebb értelemben vett praktikus szempontból sem bizonyult hihetetlenül hatékony manővernek, azaz nem volt „eredményes” mindaddig, amíg a Fidesz nem változott át teljes egészében egy másik párttá, aminek politikájához már jól illik a belső demokrácia korlátozott volta. Az elfogadható kompromiszszumokon túlmenő elvi engedmények az SZDSZ-nek sem hoztak sikert, a szabaddemokraták belső demokráciájának önmagában is meglehetősen ellentmondásos kurtításával pedig azért is kár próbálkozni, mert az SZDSZ nem tudhatja és nem is akarhatja a maga politikai stílusát és stratégiáját egy racionális vitát száműző párt működéséhez igazítani. Az álellentéteket még mindig nem késő, és az SZDSZ tisztújító küldöttgyűlése után sem lesz késő félretenni, és akkor a párt minden hívét valóban a fedélzetre lehet szólítani, ahogyan azt Fodor javasolja. Az SZDSZ-nek végre újra szakszerűen kidolgozott, demokratikusan megvitatott, merészen liberális programot kellene „őszintén, komolyan” (eredeti Fidesz-szlogen, amit Fodor ma is, széllel szemben is megjelenít) képviselnie. Ha újra hiteles, jól szervezett politikai erőre lelnek benne, akkor nagyon sokan lesznek a szabadelvű szavazók, de ehhez az SZDSZ- nek őket kell megszólítania, nem a nem létező átlagválasztókat. Van erre esély? Vagy a gondolatgyávaság - a feltehetőleg minden szabaddemokrata, köztük természetesen én magam által is vétett különböző hibák folytonos másra hárítása képes lenne legyűrni az okos SZDSZ-t? Az elmúlt évek kudarcaiból következő pótcselekvéseket lezáró, a többi párt tevékenységétől és a professzionális politizálástól terjengő, remélhetően múló tévképzetektől függetlenül, bátran politizáló SZDSZ-nek a háromszor főpolgármesterré választott Demszkyre és az FMPP vezetőivel szemben személyében is alternatívát jelentő Fodorra egyaránt vezetői szerepben van szüksége. Ne maradt volna annyi bölcsesség, rugalmasság és kompromisszumkészség a szabaddemokratákban, hogy ez lehetséges legyen? Ne lenne annyi nyitottság mindkét jelöltben, hogy ez megoldható legyen? Egyelőre annyi bizonyos, hogy Fodor Gábor kész az együttműködésre. „A bátran politizáló SZDSZ-nek a háromszor főpolgármesterré választott Demszkyre és az Fidesz vezetőivel szemben személyében is alternatívát jelentő Fodorra egyaránt vezető szerepben van szüksége. Ne maradt volna annyi bölcsesség, rugalmasság és kompromisszumkészség a szabaddemokratákban, hogy ez lehetséges legyen?” Molnár Péter Hetvenöt éves a rádió - Csak néhány tartós elemet az unokáim részére... kaján tibor rajza Mezopotámiai agytröszt Egyszerűen nem értem a Járait. Jegybankelnök-várományosként pikírten odanyilatkozik, hogy az esélyes MNB-alelnökök között ő maga nem hallott, de nem is akar hallani Szabadi Béla jelöltségéről. Mindehhez még odabiggyesztette, hogy Szabadi Bélára nagy szüksége van a földművelésügyi tárcának. Azon keveseknek, akik véletlenül még nem hallottak nevezett úrról, kötelességem elmondani, hogy Szabadi Béla az FVM államtitkára, akit államtitkár úrnak kell szólítani, mert saját nevére felbőszül, mint főnöke az orra elé tartott mikrofonra. Alszabály is létezik a földművelésügyi tárcánál: ha a miniszter nincs a házban, akkor Szabadi urat (állítólag!) miniszter úrnak illik nevezni. Szabadi Béláról legalább annyi legenda kering a Kossuth téren, mint Bem apóról Aleppóban, Benyovszky Móricról Madagaszkáron és Csiszár Jenőről a gázai övezetben. Megesett például, hogy egy dolgozó illetlen falfirkát eszközölt a minisztérium liftjének falára, melyben Szabadi Bélát Néróhoz, Hány Istókhoz, netán Trebitsch Lincoln Ignáchoz hasonlította, aki lábon eladta a Rottenbiller utca faburkolatát. Szabadi úr a tett felfedezése után forró nyomon indított lázas nyomozást grafológusok és filctollszakértők segítségével. Már most szeretném leszögezni, hogy mindezt csak hallomásból tudom, ha kell, egy tollvonással visszavonom és helyből letagadom. Nem tehetek róla, hogy csupa hülyeséget beszélnek az újpesti Kék Duna intellektuálisan dohos szuterénborozójában. Mindettől függetlenül nekem Szabadi Béla tényleg szimpatikus. Alacsony, köpcös, középkorú, bárgyún mosolygós, tök olyan, mint én. Az ember az első pillanatban semmit sem nézne ki belőle, s ez később is így marad. Rólam is ezt szokta volt állítani Farkasházy barátom. Mégis, mégis, Szabadi Béla tekintetéből sugárzik, hogy ugyanolyan jó jegybankalelnök lenne, mint földművelésügyi államtitkár. Sőt a mi Bélánkat el tudnám képzelni az USA elnökének székében is, kitúrva Busht és Gore-t. Hajdanán Ronald Reaganról is azt hittem, hogy gyogyós, aztán kiderült róla, hogy ő döntötte meg a gonosz birodalmát, s miatta vehettem Gorenjét Bécsben. Ehud Barak izraeli miniszterelnök is bedobta a törülközőt, előrehozott választásokat tartanak, a héja Ariel Saron, a libanoni Viktor akarja kitúrni Ehudot. A legigazságosabb megoldásként Szabadi Béla is szóba jöhetne izraeli kormányfőként, a MIÉP szerint arrafelé úgyis minden poszton csak zsidók ülnek, nem ártana egy kis kiegyensúlyozás. Arról nem is beszélve, hogy a legfrissebb hírek szerint a patinás múltú mongol alkotmánybíróság kimondta: az ország posztkommunista kormányát törvénytelenül alakították meg. Én kiküldeném Szabadit taláros mongol alkotmánybírának, csapjon oda azoknak a kumiszillatú jurtabolsi tevepásztoroknak. S akkor még nem beszéltem Új-Zélandról, az FVM nevezetes utazásszervező tevékenységéről. Hiába izélgették a tárcát, az FVM még ebbe az utaztatási kalandba sem ment tönkre, mint a Jorgosz vagy a Tantara. Szabadi Béla tudtommal nem vett részt a kiutazó delegációban, pedig azóta kiderült egy nemzetközi jelentésből, hogy Magyarországon százszor annyi a szellemileg fogyatékos, mint Új-Zélandon. Ez nagyon szomorú, egyáltalán nem vicces, tehát teljesen jogos volt, hogy az FVM-szakértők tapasztalatokat szerezzenek, Új-Zélandon miért van annyival kevesebb Szabadi, Torgyán, Homoki, Lányi, Bánk és Liebmann nevű ember. Mindez csak azért jutott eszembe, mert kedvenc napilapomban (MH, 2000. november 30., 14. oldal) a következő politikai hirdetés ötlött a szemembe, melynek elolvasása után én is halmozottan hátrányos helyzetűnek éreztem magam. Ez itt most a reklám helye! Pénteken, december elsején, este hat órakor a Magyar Kultúra Örökség Házában (Budavár, Szentháromság tér 6.) dr. Torgyán József pártelnök előadást tart a következő címmel: Keresztény hitvilágunk a mezopotámiai ásatások és a kumányi tekercsek tükrében. (A Népszabadságban kumráni tekercseket írtak, bocs, de számomra ez ismerősebb.) Le a kalappal! Ha egy dinamikus szétesésben levő, korrupciótól rothadó párt folyamatosan támadott vezetője, miközben felügyeli egy háromszintes, belső liftes, úszómedencés ház építését és állandóan magyarázza a bizonyítványát, fél kézzel sakkban tartja Orbánt, a másikkal bejárja a világot Malájföldtől Peruig, közben pedig szimultán előadást tart a mezopotámiai ásatásokról és a kumráni (kumányi) tekercsekről, akkor mindnyájunknak el kell menni. VITRIOL Majláth Mikes László A A nagykövet Szózat költőjének kétszázadik születésnapján előttem a csoda: A vén cigány, tizenöt francia költő tolmácsolásában. Tizenöt más lejtésű zene, tizenöt szellemtestvér eltérő értelmezése. A kötetecskét 1962 februárjában adta ki Párizsban a Le Pont Traversé könyvesbolt. Merített papírja már sárgul kissé, fölvágott íveinek széle morzsálódik, de a varázslat teljes. Nem kellett hozzá országimázsközpont elherdált milliárdokkal, suta és alázatos hivatalnoksereg, bikkfanyelvű brosúra, amely hamarosan egy papírkosár temetőjében köt ki. Elég volt hozzá egyetlen ember, egy igaz magyar, akinek a honhűség nem cifra jelszó volt, hanem mindennapi tetteinek serkentője. Jelen korunk szégyene, hogy neve hovatovább feledésbe vész. Kevesen tudják már csak, hogy Gara László, Illyés Gyula örök barátja, a magyar irodalom külhoni nagykövete volt. Nélküle nincs francia Vörösmarty, de nincs a Szajna partján magyar költői antológia sem, nincs francia József Attila. Barátja volt e sorok írójának is a Zöldfában megízlelt decicskékkel, a Horváth kertben tett hosszú éjszakai sétákkal és szilaj vitákkal. Gara még a húszas évek elején, Horthyék elől menekült Párizsba, és a Sorbonne-on találkozott össze Illyéssel. Negyedszázadot élt kinn, a háború után az MTI tudósítója lett. Az ötvenes évek kezdetén hívták haza: töltené néhány heti szabadságát az új Magyarországon. Nem szabódott, boldogan jött, de gálábul rászedték. Átlépte a határt, útlevelét bevonták, nem engedték vissza. A börtönt szerencsésen elkerülte ugyan, de rabszolgamunkára kényszerítették, naponta a rezsim propagandahíreit kellett franciára fordítania. Itt ragadt Budapesten a néhány váltás fehérneművel, az annyit irigyelt fekete kardbársony zakóval, baszksapkájával. Mégsem csüggedt el. Ha éppen nem voltak szerelmes estéi, más rajongásának élt. Magányában József Attila-verseket ültetett át nyersfordításokban franciára, megindult a lázas levelezés. Mentek a borítékok a nagy költőknek: Jean Rousselot-nak, Guillevicnek, Tristan Tzarának, André Frénaud-nak, és jöttek vissza a kísérletek, majd válaszul Gara elemzései és dorgálásai: itt döcög a zene, ott sántít a rím, újat kérek, így született meg az első komolyabb munka, a Tiszteletadás József Attilának. Hat esztendő száguldott el, korántsem mindig keserűségben, aztán vége szakadt a Rákosi-rezsimnek. A tilalom föloldódik, Gara mehet vissza Párizsba. És a még nagyobb boldogság: nem kell napi tudósításokkal szöszmötölnie, a Magyar Intézetben lesz a honi irodalom istápolója, terjeszthet Petőfit, Arany Jánost, Berzsenyit. De megint becsapják, néhány hónap múlva kiadják az útját. Megélhetést, szerényet biztosított anntikönyvszerkesztés, a bedekkerírás, csak egy időre ismét tovatűnt a csoda. 1956. november 4-e után Gara sajgó szívvel szakított Magyarországgal, de a szenvedély visszatérhetett. Először csupán küzdött, mozgósított Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tardos Tibor és Háy Gyula kiszabadításáért, csatasorba állította Sartre-t, a párizsi művészeti világot, politikusokat. Idehaza, Kádáréknál fő ellenség lett. És ahogyan múlt az idő, a robot mellett tellett az „imádom” munkára is. Az Invalidusok dómja közelében a kis ház, ahol lakott, jellegzetes párizsi hajlék, gyufalángnál kellett fölbotorkálni az emeletre, az ajtó mögött a dolgozószoba, a kopott pamlagon boglyában kéziratok. Esztendőkön át készült a nagy munka, a magyar költészet antológiája a XII. századtól napjainkig. A Halotti beszéddel kezdődik, és a 458-ik oldalon Csoóri Sándorral fejeződik be. Cs. Szabó László eligazító előszava vezeti be a francia olvasót a Seuil kiadónak ebbe a szép, zöld vászonkötésű kötetébe, amelyhez hasonlatos azóta is ritka a Szajna partján. Ugyanebben az évben - 1962-ben - jelenik meg tizenöt változatban A vén cigány, de Garának mindez kevés. A maga pénzén utazik, magyar irodalmi esteket rendez Belgiumban a vallonoknak, Svájcban a suisse romande-oknak, ahol franciául beszélnek, mindenütt népszerűsíti a magyar irodalmat. Akár határtalanul boldog is lehetne, ha nem szól közbe ismét gorombán a politika. Bármilyen furcsa is, az enyhülés sietteti a véget. A hatvanas évek második felére fölenged Párizs és a hivatalos Budapest kapcsolata, államközi szerződések rendezik az együttműködést. A franciák jóindulatukban csapdába esnek. Magyar irodalom jobbára a Corvina gondozásában juthat csak ki az érdeklődő olvasókhoz, ami bizonyos cenzúrát is jelent. Garát most már mélybe rántja a kétségbeesés. Hát elveszik tőle azt is, hogy hévvel magyarázhassa Jean Follainnek, miként hangzik szebben franciául „A vak csillag, ez a nyomorú föld / Hadd forogjon keserű levében...”? Nem érvelhet A vén cigány fordítóinak, hogy Vörösmarty nemcsak vers és hangulat, hanem mélységes filozófia is, belőle a XIX. század magyar lelke szól? Minden megszakad, Gara az önkéntes halált választja. Holott még annyit tehetett volna. Mire megérkezik Pestre a szomorú hír, Aczél György is buzgólkodik. Pár sort enged közölni róla a lapokban, azt is előírja, hogy valahol hátul kell betérdelni, az oldal aljára. Mínuszos sorok jelzik, hogy eltávozott a világból a magyar irodalom rendkívüli nyugati nagykövete, aki először kényszerből, aztán életcélként csak a Tetemre hívásban, az Előszóban és a Nemzeti dalban tudott gondolkodni. várkonyi Tibor Egyputtonyos Már csak párat kell aludnunk, és bekopog a Mikulás. Ha nem kapunk azonmód jegeces frászt a sötét ablakon bemosolygó rémesen vénséges arc láttán - amely archoz ráadásul Marxra hajazó rendezetlen szakáll, gyanúsan vörös malaclopó és vagyonnyilatkozattal nem legalizált módon teletömött puttony tartozik, vö.: egyputtonyos cukrosbácsi -, akkor a többségünk azért örül. Már ha kitettük a kipucolt cipőt. Amelynek előfeltétele, hogy legyen, de ez most mellékszál. Listák készülnek most minden jobb családban - adventi koszorúk is egyébként, nagylányom mondta is, milyen régen csináltunk utoljára ilyet, pár éve talán, akkor becipeltünk egy csomó fenyőágat, drótoztunk, fontunk, aztán évekig porszívóztuk a kutyákból, macskákból a tűleveleket, viszont a koszorú spéciei, a kis szuicid, gond nélkül azonnal felgyulladt és porrá vált, tehát listák korosztályos kéz- és helyesírással, feltűnő helyen kirakva, nehogy ne jusson el a címzetthez. Egyébként nem jutnak el. Nem kéne ezt most ennyire illetlenül és durva módon mindenki arcába vágni, mert olyan jó volt eddig a boldog tudat, de ezek a szikár tények. A Mikulás nem létezik. Sajnálom. Pedig mennyire szerettük volna, ha létezne, és egyszerre csak, hipp-hopp, jó néhány átmagolt, véres szemű éjszaka és szétizzadt szigorlat után a párna alatt teremjen szakdolgozatunk, frissen, ropogósan, mosolygósan, szalaggal átkötve. De nem, azt bezzeg másnak vitte a Mikulás, aki nincs. Pedig elfogadtuk volna. Nem szóltunk volna a húsvéti nyuszinak, pláne mert nincs is, hogy az a szakdolgozat tulajdonképpen lopott ajándék bőrkötésnek ne nézd a fogát. Nyelvvizsga dettó, énektanári szakképesítésről már nem is beszélve, plusz zongora. Nem, nincs Mikulás, magyaráztuk a kölyköknek, legfeljebb ha minket lehet befőzni néhány baromságra - de csak módjával. Rögvest összementek a listák persze, hiába, néhány évnyi kemény munka, és tudnak ezek disztingválni. Kérte a kicsi, vegyünk például egy doboz színest a mögötte ülőnek, mert annak nincs és ezért mindig lop, ami tök ciki, mert ha kiderül, akkor jól le lesz szidva az illető, pedig ha nem lop, akkor nem tud mivel színezni, és akkor meg azért kap ki, úgyhogy a megoldás kétségkívül egy doboz színes volna, de ő is kér, meg csokit is, és nekünk meg kellett hajolnunk az érvei előtt. A középső csak azt kérte, hogy ne kelljen mindig mindent örökölnie a nővérétől, mert az lúdtalpas és csámpás, így aztán rajta meg csálén állnak a szekondhend cuccok. Meg még csoki, az jöhet fájdalomdíjul. A nagylány nem cifrázta, maradt a csokinál, amiről eszébe jutott, hogy azt olvasta: emberek laknak és éheznek tufabarlangokban, de most majd mindjárt hoz nekik a Mikulás, aki nincs - jól van már, anya, tudom - krumplit, hogy legyen mit enniük, de például csokit, hát azt miért nem visz. Visz, mondjuk, visz azt is, de meglehet, a szülők jobban örülnek mégis a krumplinak, és akkor eszünkbe jutott, így kollektíve, Mikulásra, családi barátnőnk, aki most sapkákat kezdett el gyűjteni meg színes kendőket. De nem hobbiból, csak előrelátásból, mert majd pillanatokon belül ki fog hullani az összes haja a kemoterápiától, a parókát viszont rühelli szakmai ártalomként, hát inkább fezt fog hordani meg barettet meg bézbólt, de azt mondja, mindegy, nem óhajt elpatkolni, mert neki is tele a lakás gyerekkel, egyszerűen nem ér rá ilyesmire, és van neki esélye is, hiszen mondták az orvosok. Abban maradtunk családilag, a Mikulás, aki nincs, de ne tegye hozzánk a lábát többet, inkább húzzon hihetetlen sebességgel, és vigye a rohadt puttonyában el a sok színes sapkát meg krumplit, mert utáljuk az egészet, hogy így van. Török Monika