Magyar Hírlap, 2001. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

2001-02-03 / 29. szám

2001. február 3., szombat E­lképesztett, amikor megtudtam, hogy még az az Elek Artúr is állt bíróság előtt, ráadásul sajtó útján elkövetett rágalma­zásért, az ún. becsületvédelmi törvény (1914: XLI. tc.) alap­ján, akinek pedig minden róla szóló írásban ezek a leggyakoribb jelzői: szelíd, finom tollú, halk szavú, tartózkodó, szemérmes és fé­lénk. Portréiban ki szokták emelni, hogy egyik alapítója volt a Nyugatnak, hogy páratlanul fogékony volt a tehetség iránt, Móricz Hét krajcárját ő mutatta meg Osvátnak, a festő Nagy Balogh Já­nost ő fedezte fel... Csupa vonzó és nemes tulajdonság, de semmi olyasmi, amiért bíróság elé állítják az embert. Nézem az utóéletét: a Magyar Mártír írók antológiája 1947-ben mint az első áldozatok egyikéről emlékezett meg róla, mert 1944. április 25-én öngyilkos lett. Akkor Gyergyai Albert írt róla megrendült emlékezést, meg­pendítve, hogy „művei, ha egyszer majd összegyűjtve megjelen­nek”, jókora meglepetést fognak okozni. 1959-ben, amikor sor ke­rült egy vékonyka Elek-kötet kiadására, a meglepetés elmaradt, mert nemhogy „összegyűjtés” nem történt, de az írói termésnek épp a rendhagyó fele kimaradt a válogatásból. Például a Kékma­dár 1923-as évfolyamában megjelent Mesemagok-ciklus. A kötet azt látszott igazolni, hogy Elek-életmű nincs is, csak Elek-legenda van. Talán ez bosszanthatta fel Gyergyai Albertet, mert amikor­­ 1970-ben megjelent A Magyar Mártír írók antológiájának újabb, népfrontosan felhígított változata, nem egykori írását közöltette újra, hanem új, polemikus Elek-portrét írt, melyben megjegyezte: „Szép volna egy új Elek-kötet, tanulmányaival és útirajzaival...” Ő ugyanis pontosan tudta, hogy Elek Artúr életművének legérté­kesebb és leginkább időtálló részét irodalmi és képzőművészeti kritikái jelentik, és ezekben korántsem annyira szelíd, halk szavú, tartózkodó és félénk, mint hiszik róla. Gyergyai Albert egyenesen úgy látta: „A Nyugat írói körének alig volt keményebb, szókimon­dóbb, HARCKEDVELŐBB tagja...” Utóbbi jelző viszont már sejtenünk engedi, hogy Elek Artúr miképp kerülhetett bíróság elé. Ügyének érezte például, hogy tudassa a közvéleménnyel, amióta a Műcsarnokot a Képzőművészeti Társulatra bízták, ott „köznapi nyelven szólva egy zárt klikk tett hatalomra szert s igyekszik minden tőle idegen törekvésnek ellene szegülni. A Mű­csarnokot egy megmerevedett csoport sajátította ki önmaga szá­mára...” A történelmi festészet, a patetikus állami és hivatalos művészet képviselői megtehették, hogy sorra zárták ki a társulat­ból Csók Istvánt, Fényes Adolfot, Márffy Ödönt, Vaszary Jánost, Rudnay Jánost és másokat, akik így sem a zsűribe nem kerülhet­tek be, sem a nagy reprezentatív kiállításokon nem vehettek részt, és persze díjban sem részesülhettek. 1926-tól, amióta beállt ez az állapot, Elek Artúr évről évre megírta, hol az Újság, hol a Nyugat hasábjain, hogy a műcsarnoki festészet képviselői „nyakas és megátalkodott képviselői a középszernek”, hogy „a maguk élmé­nye helyett náluknál különb régi művészek élményeit igyekeznek Színrebontás Bíróilag regulázott vélemények Nyerges András amazok módján kifejezni, de semmit sem tudnak hozzátenni a magukéból”, s épp ezért botrány, hogy „a kicsiny tehetségűek klikkje intrikáival kiközösítette magából a magyar művészetet!” A műcsarnokiak monopolizált helyzetét (a hatalomhoz való kö­zelségen kívül) semmi sem igazolja, hiszen „az utóbbi évek tárla­tainak eredménye­­ siralmas”. Büszkén számlálta elő a főtárgya­láson, hogy a nagybányaiak utódait védi, a Szinyei Merse Társa­ságot, a KUT-ban tömörült modern művészeket, a legfiatalabb festők tömörülésének, a KÉVÉ-nek tagjait. Méhes Ignác bíró föl­háborodva vonta kérdőre ezek után: „Hogy merte a Képzőművé­szeti Társulatot kis tehetségűek klikkjének nevezni?” Elek önér­zetes (és csöppet sem szerény vagy félénk) felelete így hangzott: „Azt hiszem, kritikai jogom annak megállapítása, hogy kit tartok kis vagy nagy tehetségnek!” Tévedett. A Műcsarnok épp ezt a jogát vonta kétségbe az eljá­rással. Az is hamar kiderült, hogy ami a Méhes-tanács előtt zajlik próbaper, melyben ezúttal a képzőművészet terepén (de ha kell, máskor más terepen) a jobboldal akarja megregulázni Eleket és példája által összes esztétikai ellenlábasát. A Magyarság című lap, melynek főszerkesztője, Milotay István maga is tanúként állt ki a „műcsarnoki festészet” felbőszült képviselői: Dudits Andor, Bosznay István, Márton Ferenc, Karlovszky Bertalan mellett, tu­dósításában már eleve így tette fel a per tárgyát képező kérdést: „Korrektül járt-e el az a kritikus, aki minősíthetetlenül elfogult tá­madásokban részesítette azt a Társulatot, amely MINDIG A NEMZETI MÚLT TRADÍCIÓIT ápolta?” Amiből is bárki ért­hette, hogy itt nem jó és rossz festők, hanem hazafiak és hazaáru­lók állnak szemben egymással. Tanúja volt a társulatnak a fehér­terror egykori Ébredő-politikusa, Csilléry András is, aki úgy vél­te: az Elek által védett művészcsoport „vét a nemzeti kultúra el­len”. Ezúttal is csatasorba állt a konzervativizmus oldalán a föld­rajztudósnak érdemes Cholnoky Jenő, aki nem szépítette, miről van szó: „A Társulat nem engedi be a destrukció szellemét! Min­dig mondtam, hogy verjük ki korbáccsal a destruktívokat. A dest­ruktív művészet háta mögött mindig ott rejlik Kun Béla és Sza­muely arca!” Zala György szobrász sem finomkodott: „Amikor a franciák itt kiállítottak, megmondtam, hogy a destruktívok Cha­­rentonból, a francia Lipótmezőről származnak.Amikor a bíró­ság bizonyítást rendelt el azt illetően, hogy Elek szerint a Műcsar­nok tárlatai „demoralizálóak”, Zádor István előadta, hogy tudo­mása van róla, egy művésznek azzal adták ki a díjat, hogy „KÉPE UGYAN NEM JÓ, de hazafias magatartása miatt megérdemli. Ugyanakkor Szőnyi Istvánnak egy képét azzal utasították vissza, hogy a zsűri tagjait világnézeti különbség választja el tőle...” Azt lehetett hinni, Elek ügye csöppet sem áll rosszul, hiszen Vaszary János, Csók István, Lyka Károly, Kárpáti Aurél s még sokan azt vallották, hogy saját tapasztalataik egybevágnak az inkriminált cikkekben foglaltakkal. Elek Artúr az ítélethozatal előtt egy nap­pal mégis csüggedt levelet írt barátjának, Fülep Lajosnak Pécsre: „El fognak ítélni, semmi kétség, hiába olyan tiszta az igazam, mint a napfény...” Úgy is történt: 1932. május 5-én kétrendbeli rágal­mazásban bűnösnek mondta ki a bíróság. Méhes Ignác ehhez in­dokolásképpen még hozzátette: „A tárgyalás során nem merült fel olyan adat, amely Elek Artúr állításait igazolta volna...” Akit maga az ítélet nem, azt is felbőszítette ez az indoklás. El is terjedt a hír, hogy a perben „politikailag motivált” ítélet született. Han­goztatni ezt akkoriban sem lehetett, sőt, Farkas Zoltánnak a Nyu­gatban közölt, Elekkel szolidáris cikkében le kellett szögeznie: „Távol áll tőlünk, hogy a Magyar Királyi Bíróság pártatlanságá­ban kételkedjünk; távol áll, hogy az ítélet bírálatába bocsátkoz­zunk...” Aztán mégis sietett megjegyezni, hogy bár bírói döntés mondta ki: a Képzőművészeti Társulat nem klikk, és tagjai tehet­ségesek, szerinte „...mai tehetségtelen, jelentéktelen és káros összetételében majdnem szuverén jogokat gyakorol a Műcsarnok termei felett”, s ez korántsem üdvös állapot. Lássuk hát, gondol­hatta Farkas Zoltán, indul-e per ezért is? Ő megúszta, de Elek Ar­túr sorsát a műcsarnoki festőkről írt kritikái mégis végzetesen be­folyásolták. Kismonográfiájában Marianna D. Birnbaum céloz rá, hogy az évenkénti „giccskiállításokról” szóló cikkei miatt őt külö­nösen s régóta gyűlölte Kolosváry-Borcsa Mihály, aki 1944 tava­szán lett sajtókormánybiztos. Elek Artúr még azt az örömöt sem szerezte meg neki, hogy a munkaszolgálat alóli felmentés dolgá­ban tőle kért volna segítséget - ez a szemérmes és félénk író in­kább főbe lőtte magát, amikor a behívója megérkezett. Igaz, így viszont nem kellett 1949 októberében még egyszer átélnie azt, hogy megfellebbezhetetlen verdikt mondja ki (ha nem is bírói, de kultúrpolitikusi): a festőknek szakítaniuk kell „az impresszioniz­mussal, a polgári dekadens festészettel” (Révai József), s a köve­tendő irány a történelmi festészeté. A MAGYAR HÍRLAP KULTURÁLIS MAGAZINJA AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM Szerkeszti: Gréczy Zsolt „Keresztbe fekszünk a küszöbön” Tudomásul kell venni, hogy Kelet-Közép-Európában a kultúrának központi, állami védelemre van szüksége, mert az emberek nem tudják megfizetni a valós árat - mondta lapunknak Kerényi Imre. A Madách Színház igazgatója komoly veszélyben látja a fővárosi színházi műhelyeket, s azt vizionálja, hogy a jelenlegi anyagi feltételek mellett kevesebb lesz az előadás, a premier, és egyre nehezebb helyzetbe kerülnek a színészek. A budapesti színigazgatók kérincselnek, és a nyilvánosságot is igénybe veszik a talpon maradás érdekében. - Régóta meglehetősen rosszul keresnek a színészek. Miért nem öt éve, miért most jelezték, hogy baj van? - Folyamatosan mondtuk a magun­két, csak halkan. Tulajdonképpen a rendszerváltozás óta a fővárosi színház­politika el akar érni bizonyos célt, és mi keresztbe fekszünk a küszöbön. - Mire gondol? - Mondok egy példát. Németh Sán­dor volt az Operett Színház igazgatója, és volt egy kulturális ügyekért felelős főpol­gármester-helyettes, aki azt mondta, hogy beköszöntött a piacgazdaság, itt van a kapitalizmus, az operett sikermű­faj, emeljék fel a helyárakat, és gyorsan elvettek a színháztól 60 millió forintot. Ekkor mi szépen, halkan kényszerítettük a fővárost, hogy visszaadja ezt az össze­get. Mi tudtuk, hogy az operettszínház­ban énekkar, zenekar, tánckar van, sok közreműködőt igényel a műfaj, és a jegy­árakból nem termelhető ki az elvont 60 millió.­­ Akkoriban az is felvetődött, hogy az Operettnek nincs is szüksége társulat­ra, sőt olyan nagyon az operett műfajá­ra sincs szükség, mert az akkori kulturá­lis ügyekért felelős főpolgármester-he­lyettes éppen nem szerette az operettet. Most viszont fordult a kocka, az operett annyira fontos nemzeti üggyé vált, hogy a színházat esetleg a minisztériumhoz csatolnák. Hogy lehet ennek a hektikus­ságnak elejét venni? Hogy lehetne elér­ni, hogy ne személyeken múljon, hogy valami megsemmisítendő, vagy nemzeti ügy? Nem csak az operettről van szó, ilyen alapon bármiről kijelenthető, hogy meg kell vonni tőle a támogatást, vagy bármiről mondható az ellenkezője, hogy kiemelten dotálandó. Hogy nem kell kabaré vagy több kabaré kell, nem kell bulvár- illetve művészszínház, vagy több kell belőlük. - Minden politikus vagy­­új politikai erő az általa gerjesztett változásban méri meg önmagát, és meg akarja változtatni a valóságot. Például a sikerszínházakat ’92-93-ban lepontozták, csak a valóság erősebb volt, mint a politika. Több ilyen jellegű hiba történt a rendszerváltozás óta Budapest színházi életében. - Tehát miért most hallatják hango­sabban a hangjukat? - Tudatosan és eltökélten bíráljuk a főváros színházpolitikáját. Ez egy liberá­lis színházpolitika, ami ellen normális ember nem beszél, hisz bizonyos hely­zetekben az igazolja önmagát. De ez a li­berális színházpolitika a kitalálása pilla­natában - vagyis a rendszerváltás­ évei­ben - Bécsre, Berlinre, Londonra és New Yorkra figyelt. Ezen városok mögött jó­léti társadalmak állnak és hatalmas, né­met vagy angol nyelvterület, óriási turiz­mussal. Az ottani színházművészetbe be­szállt a magántőke. Azt gondolták, hogy ami ott működik, nálunk is működni fog. És azt mondták, hogy a Nagymező utca Broadway, pedig az nem Broadway, ha­nem a Nagymező utca. Kelet-Közép- Európában a dolgok mások, mert nincs jóléti társadalom, nincs akkora nyelvte­rület, és nem száll be a magántőke. Az el­ső pillanattól mondtuk, hogy szponzorá­­cióból annyit lehet összeszedni, mintha télikabátra gombot vásárolnánk, és jó esetben a gallért.­­ Hogy nem száll be a magántőke, az nem azzal van összefüggésben, hogy a színházaknak minimális a reklámérté­kük? Ami viszont azzal is össze­függ, hogy a színészek jó része „kiko­pott” a tömegkommunikációból, tehát egy szponzor mondjuk Kokéra „teszi” a pénzét és nem Bessenyei Ferencre vagy Darvas Ivánra. Alig vannak színházi közvetítések, nincsenek sok emberhez el­jutó magyar filmek vagy tévéjátékok, és az a néhány száz néző, aki esténként egy­­egy színházban ül, elenyésző reklámér­téket jelent ahhoz képest, mintha valaki egy szappanopera előtt-után-közben hirdet. - Ezzel egyetértek. A színház való­ban nem reklámfelület, az az igazi rek­lámfelület, ami a televízióban megje­lenik. Mi viszont a televízióból valóban teljesen kikoptunk. A fenntartónak ezt az adottságot is kezelnie kell. De ez tízéves folyamat. A fővárosi önkormány­zat évről évre rosszabb pozícióba kerül a központi állami pénzek színházi visz­­szaosztásánál. A főváros ugyan színház­tulajdonos, de a teátrumai érdekében nem lobbizik elég sikeresen a mindenko­ri kormányoknál. A saját támogatás terén a rendszerváltozás óta majdnem mindig a főváros a sereghajtó. Övé a legalacsonyabb százalékú önrész a szín­házak támogatásában. Budapest nagyon olcsón birtokolja tizenkét színházát. 2000-ben ez 889 milliójába került, miköz­ben Győr a maga egyetlen színházáért 273 millió forintot fizetett. Világpiaci árat fizetünk az energiáért, a szolgáltatá­sért, a nyersanyagért, majdnem minde­nért. Kizárólag az emberektől tudjuk el­vonni mi, szörnyű színházigazgatók a pénzt. Az ember a leggyengébb, őt tud­juk kizsákmányolni. Mivel a szubven­ciónk reálértéke csökkent, kénytelenek vagyunk kizsákmányolni a humán mun­kaerőt, ami pedig a színházban a legérté­kesebb. Mivel kezelhetetlenné vált már a helyzet, azt kérdezzük a fővárostól: nem akarja-e megváltoztatni a színházpoli-­­tikáját. Vidéken általában próbálnak összegereblyézni állami és önkormány­zati pénzt a színházak számára. A mi­nisztérium alá tartozó intézményeknél például Kocsis Zoltán karnagy úr 420 ezer forint havi fizetést tud adni egy ze­nekari tagnak. Ha ez a gázsi „megtör­tént”, akkor a színházban én hiába mon­dom a rézfúvósnak, hogy gyere el két­ezer vagy háromezer forintért esténként, mert nem jön el. A minisztériumi fenn­tartású színházak is kicsit jobban állnak. És Schwajda György Szolnokon is és most a Nemzeti Színház Rt.-nél is kiemelt helyzetet tudott kivívni. Az új ki­hívásokra a fővárosnak mint színháztu­lajdonosnak is megfelelő stratégiával kellene válaszolnia. - Nincs arról is szó, hogy hosszú ideig önök nem engedték, vagy még most is önök nem engedik újragombolni a ka­bátot? Lengyelországtól Csehországig sokfelé szinte lenullázódtak a színházak a rendszerváltás környékén. Nálunk az éhenhaláshoz kevés, a megszűnéshez sok támogatással lényegében fönnmaradt az a struktúra, ami évtizedek óta úgy­­ahogy működik A környező országok­ban viszont a „romokon” sok minden újraépült. Prágában vagy Varsóban, Krakkóban gazdag kulturális élet virág­zik A magyar színházigazgatók viszont attól való félelmükben, hogy úgy összeomlanak a színházak, mint a film­gyártás, összefogtak, meggátolták az összeomlást, miközben pozícionálták is magukat, és esetleg nem engedtek olyan mozgásokat sem, amelyek előre vittek volna. - Erre nehéz válaszolni, mert nem is­merjük pontosan a cseh, a lengyel példát. Annyi biztos, hogy az ottani rendszervál­tozások után jó néhány színház bejáratát bedeszkázták. És az is igaz, hogy Csehor­szágban és Lengyelországban kulturális pezsgés van. A lengyeleknél minden hét­főn, a közszolgálati tévében főműsoridő­ben, színházi produkciót adnak, többmil­liós nézettséggel. Az a gyanúm, hogy hir­telen piacosítani akarták a kultúrát, eb­ből csőd lett, és utána visszatáncoltak, módosították a színházpolitikát. De mi­vel sok színházat bezártak, létrejöttek új formációk. Azt nem fogadom el, hogy mi nem hagytuk megújulni a struktúrát, azt sem, hogy Budapesten ne lenne kellően gazdag a színházi kínálat. - A főváros azon túl, amit mindig el lehet mondani, hogy az egészségügynek meg a pedagógusoknak is kell, mondhat­ja akár azt is, hogy a teljes színészfoglal­koztatás már Budapesten, sőt az ország­ban is megszűnt. New Yorkban is hosz­­szabb ideig taxizik a színész, mire újabb szerephez jut. Igaz, hogy Amerikában a taxizással is többet keres. Éppen az ön főiskolai osztályával történt meg elő­ször, hogy tavasszal nem kaptak a hall­gatók szerződést. Ez gyakorlattá válik? - Az is a rendszerváltozás hozadéka, hogy a képzés alanyi állampolgári joggá vált. Az elhelyezésért ma már se Nyuga­ton, se Keleten senki nem vállal felelős­séget. Egyre nehezebb elhelyezkedni, mert a színházak a teljesítményüket az aluldotáltság miatt kezdik visszafogni. Ami számunkra iszonyú, mi nem erre es­küdtünk föl, hanem arra, hogy minden este hétkor menjen fel a függöny. - Talán évtizedek óta nem volt feb­ruárban ennyire kevés bemutató Buda­pesten, mint amennyi most lesz... - Már fogjuk is vissza a teljesít­ményünket. Bármelyik kollégámmal be­szélek, nagyon meggondolja a következő évi tervezésnél, hogy hány premiert tart. - De attól, hogy szinte minden szí­nész kényszervállalkozóként rohangál, hogy összeszedje a megélhetéshez valót, gyakorlatilag nem bomlottak föl a tár­sulatok? - Fölbomlottak, a régi társulati szel­lem sincs már meg, szerencsés esetben egy-egy produkció erejéig föllángol a ré­gi csapatszellem. Én már nem is társulat­ról, hanem „fészekaljáról” vagy érdek­közösségről beszélnék. Minden színház körül van egy „kupac” ember, akik együtt szoktak dolgozni. Hogy még ek­kora a magyar színházművészet, annak az az oka, hogy a „színházi banda” a kar­dinális kérdésekben mindig megfogta egymás kezét. Ezért állunk jobban, mint például a filmesek. - Kell-e ön szerint társulat ahhoz, hogy a Macskákat vagy a Nyomorulta­kat sok százszor eljátsszák, vagy azokat a típusú bulvárdarabokat, amelyeket a Madách Kamarában adnak - néhány szereplővel, egy díszletben - műsoron tartsák? - Adott, hogy kik szoktak a Víg­, a Katona József, a Radnóti Színház kör­nyékén vagy nálunk dolgozni. Akiket mi foglalkoztatunk, öt-nyolc szerződési for­mával kötődnek hozzánk. Van, akinek egyetlen vendégmunkája van, és van, aki közalkalmazott. A gazdálkodás rákény­­szerített minket, hogy a közalkalmazotti státusokat leépítsük. Ha egy művésznő szül vagy ha egy idős kolléga betegeske­dik, próbáljuk tartani a közalkalmazotti státusukat, ami nagyon költséges. Szí­nésztúltermelés van, sokkal több a tehet­ség, mint amennyi a feladat. Óhatatlanul egyre kevesebb a fellépés és a fizetés is. Mi viszont szeretnénk, ha a tehetségek­nek azért lenne valami munkájuk, ezért érdekeltek vagyunk abban, hogy több bemutatót tartsunk, hogy több estén játsszanak a színészek, nagyobb fellépti díjért. Ha azt mondanánk, hogy mostan­tól kezdve ne legyen társulat, az nem ol­dana meg semmit, mert ekkor is körülbe­lül ugyanannyiba kerülne az előadások fenntartása. Hiszen a színészeket ha fel­lépnek, mindenképpen ki kell fizetni. És akkor már mégiscsak jobb, ha vannak összeszokott kollégák. Ha nincs pénz, akkor nem a társulatok megszüntetésén, hanem azon kell gondolkodnia a fővá­rosnak, hogy fenn tud-e tartani ennyi színházat. - Még több színház közhasznú társa­sággá válása jelenthet valami kön­nyebbséget? - A kht. fővárosi, illetve állami babo­na. Ettől megint nem lesz több a pénz. Esküszöm, hogy ’95-96 óta lényegében majdnem minden színház úgy dolgozik, mintha kht. lenne. Hiszen liberalizálód­tak a gazdálkodás feltételei. - A rendszerváltozás óta miért gyenge a kulturális lobbi érdekérvé­­­nyesítő képessége a fővárosban, a par­lamentben? - Szerintem ez nem egyértelmű. Azt tapasztalom, hogy az NKÖM a kultúra bizonyos bugyraiba szórja a pénzt. A Széchenyi-filmtől kezdve a Petőfi Iro­dalmi Múzeumon át Kocsis Zoltán zene­karáig, s a millenniumi pályázatokon is elég jelentős pénzt osztott el a miniszté­rium. A főváros esetében az a fajta osz­togatás, amit időnként látni vidéki ön­kormányzatoknál vagy kormányérde­keltségekben, nem működik. Ettől kerü­ltünk rossz helyzetbe. Tudomásul kell venni, hogy Kelet- Közép-Európában a kultúrának központi, állami védelemre van szüksége, mert az emberek nem tud­ják megfizetni a valós árat. Ha majd öt­­ven-hatvan dollárért napi rendszeres­séggel eladhatom a Madách Színház je­gyeit, nem lesz semmi gondom. - A Színházművészeti Szövetség nem válhatott kamarává, a színidi­rektoroknak is csak egyesületük van. Vagyis nincsenek tényleges jogaik. Kopogtathatnak, de nem muszáj nekik ajtót nyitni. Ha kérincsélnek, ha akar­nak adni, kapnak valamit. Ezen kívül kialakulhat-e olyan valós jogviszony, amelynek alapján tudható, hogy vé­gül is mi jár egy színháznak, zene­karnak vagy akár közszolgálati tévé­csatornának? - Tudásunk és lehetőségünk nem ter­jed eddig. Viszont kötelességünk kérin­­csélni. És lehetőségünk a nyilvánosság előtt beszélni. Abban bízom, hogy a kul­túrafinanszírozás ügyében a politikusok nem egységesek, és nem nyugodt a lelki­ismeretük. Lehet, hogy bizonyos politi­kusokat megérint, amit beszélünk, és ak­kor javul a helyzetünk. - És ha mégsem kapnak pénzt? - „Eldőlhetnek” bizonyos műhelyek, csökkenhet a bemutatók száma, csök­kenhet a színvonal, és esetleg még keve­sebbet keresnek az embereink. De ha egyszer már létezik egy ekkora volume­nű színházművészet, akkor ezt olcsóbb fönntartani, mint megszüntetni. Mert ha megszüntetjük, később sokkal több pén­zért kell újra létrehozni. A közvélemény ugyanis követelni fogja a színházakat, hi­szen a teátrumok tele vannak. Magyaror­szágon a színházba járás feltételes reflex, olyan, mint a lottózás szenvedélye. Az ál­lampolgárok nem fogják tűrni, hogy el­veszik a kedves játékukat. Bóta Gábor XXI. SZÁZAD Érkezzék a másik busz Buszozom a városban, és hirtelen észbe ka­pok: ez már egy másik évezred! Mitől más? A napok ugyanolyanok És mégis... Körülbe­lül olyan érzés, mint a megállóban ácsorogni. Nem visszatekintek, hanem várakozom. Ahogy a buszra. Közben behúzom a nyaka­mat, toporgok. Bejött a hidegfront. Frontef­fektus. Tömeg. Átszállás. Lépcsők. Fel-le. Per­manens berregés. Ezt érzem. De mit látok? Most valamiféle víziót kéne kreálni, művészek ezt így csinálják. Víziót képeznek. (Magam részéről nem mű­vész, hanem igazi rész szeretnék lenni, de ez csak vicc volt.) Szóval (a kép): Valamiféle ütés- és kopásálló üveglapnak látom az új év­ezredet. Vagy plexi? Végtelen, és valahogy minden síkba, egy dimenzióba kerül rajta. A XIX. századi ember és a XX. századi fantom. (Olyasmire gondolok, hogy teszem azt. Egy­szer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Marx nevű, írt ezt, írt azt, hogy kísértet járja be... az­tán ő maga vált fantommá.) Ember és kísértet, mint a vízfoltok az üveglapon. Formátlanul folydogálnak erre, arra, de leginkább­­ szét. Most veszem észre, hogy én itt - úgymond - visszatekintek. Mégis. De nehogy azt gondoln­am, hogy kiestem az időből, lekéstem a csatla­kozást. Én igenis, elszántan, keményen! - vá­rakozom. Ha én egyszer várakozni kezdek, ak­kor ott szél támad, és rengeni kezd a föld! (Igaz, a busz változatlanul késik.) A visszatekintésben is ott a várakozás, így ragad meg bennünk a múlt, mint valami fel nem dolgozott szerelmi viszony emléke vagy mint egy a tudatot állandóan őrlő téveszme. (Na ne!!!) Különben is, vigyázzunk csak, ne­hogy elfelejtsünk leszállni. Nehogy továbbvi­gyen a járat. Figyeljünk! Nézzünk csak közel­re. Érkezzen a tumultus, a lökdösődés, a kec­­mergés - ideiglenes megérkezés egy másik év­ezredbe, másik megállóba. Érkezzék a re­mény, jöjjön a másik busz. Lehet átszállni. Payer Imre (1961) költő

Next