Magyar Hírlap, 2001. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
2001-02-03 / 29. szám
2001. február 3., szombat Elképesztett, amikor megtudtam, hogy még az az Elek Artúr is állt bíróság előtt, ráadásul sajtó útján elkövetett rágalmazásért, az ún. becsületvédelmi törvény (1914: XLI. tc.) alapján, akinek pedig minden róla szóló írásban ezek a leggyakoribb jelzői: szelíd, finom tollú, halk szavú, tartózkodó, szemérmes és félénk. Portréiban ki szokták emelni, hogy egyik alapítója volt a Nyugatnak, hogy páratlanul fogékony volt a tehetség iránt, Móricz Hét krajcárját ő mutatta meg Osvátnak, a festő Nagy Balogh Jánost ő fedezte fel... Csupa vonzó és nemes tulajdonság, de semmi olyasmi, amiért bíróság elé állítják az embert. Nézem az utóéletét: a Magyar Mártír írók antológiája 1947-ben mint az első áldozatok egyikéről emlékezett meg róla, mert 1944. április 25-én öngyilkos lett. Akkor Gyergyai Albert írt róla megrendült emlékezést, megpendítve, hogy „művei, ha egyszer majd összegyűjtve megjelennek”, jókora meglepetést fognak okozni. 1959-ben, amikor sor került egy vékonyka Elek-kötet kiadására, a meglepetés elmaradt, mert nemhogy „összegyűjtés” nem történt, de az írói termésnek épp a rendhagyó fele kimaradt a válogatásból. Például a Kékmadár 1923-as évfolyamában megjelent Mesemagok-ciklus. A kötet azt látszott igazolni, hogy Elek-életmű nincs is, csak Elek-legenda van. Talán ez bosszanthatta fel Gyergyai Albertet, mert amikor 1970-ben megjelent A Magyar Mártír írók antológiájának újabb, népfrontosan felhígított változata, nem egykori írását közöltette újra, hanem új, polemikus Elek-portrét írt, melyben megjegyezte: „Szép volna egy új Elek-kötet, tanulmányaival és útirajzaival...” Ő ugyanis pontosan tudta, hogy Elek Artúr életművének legértékesebb és leginkább időtálló részét irodalmi és képzőművészeti kritikái jelentik, és ezekben korántsem annyira szelíd, halk szavú, tartózkodó és félénk, mint hiszik róla. Gyergyai Albert egyenesen úgy látta: „A Nyugat írói körének alig volt keményebb, szókimondóbb, HARCKEDVELŐBB tagja...” Utóbbi jelző viszont már sejtenünk engedi, hogy Elek Artúr miképp kerülhetett bíróság elé. Ügyének érezte például, hogy tudassa a közvéleménnyel, amióta a Műcsarnokot a Képzőművészeti Társulatra bízták, ott „köznapi nyelven szólva egy zárt klikk tett hatalomra szert s igyekszik minden tőle idegen törekvésnek ellene szegülni. A Műcsarnokot egy megmerevedett csoport sajátította ki önmaga számára...” A történelmi festészet, a patetikus állami és hivatalos művészet képviselői megtehették, hogy sorra zárták ki a társulatból Csók Istvánt, Fényes Adolfot, Márffy Ödönt, Vaszary Jánost, Rudnay Jánost és másokat, akik így sem a zsűribe nem kerülhettek be, sem a nagy reprezentatív kiállításokon nem vehettek részt, és persze díjban sem részesülhettek. 1926-tól, amióta beállt ez az állapot, Elek Artúr évről évre megírta, hol az Újság, hol a Nyugat hasábjain, hogy a műcsarnoki festészet képviselői „nyakas és megátalkodott képviselői a középszernek”, hogy „a maguk élménye helyett náluknál különb régi művészek élményeit igyekeznek Színrebontás Bíróilag regulázott vélemények Nyerges András amazok módján kifejezni, de semmit sem tudnak hozzátenni a magukéból”, s épp ezért botrány, hogy „a kicsiny tehetségűek klikkje intrikáival kiközösítette magából a magyar művészetet!” A műcsarnokiak monopolizált helyzetét (a hatalomhoz való közelségen kívül) semmi sem igazolja, hiszen „az utóbbi évek tárlatainak eredménye siralmas”. Büszkén számlálta elő a főtárgyaláson, hogy a nagybányaiak utódait védi, a Szinyei Merse Társaságot, a KUT-ban tömörült modern művészeket, a legfiatalabb festők tömörülésének, a KÉVÉ-nek tagjait. Méhes Ignác bíró fölháborodva vonta kérdőre ezek után: „Hogy merte a Képzőművészeti Társulatot kis tehetségűek klikkjének nevezni?” Elek önérzetes (és csöppet sem szerény vagy félénk) felelete így hangzott: „Azt hiszem, kritikai jogom annak megállapítása, hogy kit tartok kis vagy nagy tehetségnek!” Tévedett. A Műcsarnok épp ezt a jogát vonta kétségbe az eljárással. Az is hamar kiderült, hogy ami a Méhes-tanács előtt zajlik próbaper, melyben ezúttal a képzőművészet terepén (de ha kell, máskor más terepen) a jobboldal akarja megregulázni Eleket és példája által összes esztétikai ellenlábasát. A Magyarság című lap, melynek főszerkesztője, Milotay István maga is tanúként állt ki a „műcsarnoki festészet” felbőszült képviselői: Dudits Andor, Bosznay István, Márton Ferenc, Karlovszky Bertalan mellett, tudósításában már eleve így tette fel a per tárgyát képező kérdést: „Korrektül járt-e el az a kritikus, aki minősíthetetlenül elfogult támadásokban részesítette azt a Társulatot, amely MINDIG A NEMZETI MÚLT TRADÍCIÓIT ápolta?” Amiből is bárki érthette, hogy itt nem jó és rossz festők, hanem hazafiak és hazaárulók állnak szemben egymással. Tanúja volt a társulatnak a fehérterror egykori Ébredő-politikusa, Csilléry András is, aki úgy vélte: az Elek által védett művészcsoport „vét a nemzeti kultúra ellen”. Ezúttal is csatasorba állt a konzervativizmus oldalán a földrajztudósnak érdemes Cholnoky Jenő, aki nem szépítette, miről van szó: „A Társulat nem engedi be a destrukció szellemét! Mindig mondtam, hogy verjük ki korbáccsal a destruktívokat. A destruktív művészet háta mögött mindig ott rejlik Kun Béla és Szamuely arca!” Zala György szobrász sem finomkodott: „Amikor a franciák itt kiállítottak, megmondtam, hogy a destruktívok Charentonból, a francia Lipótmezőről származnak.Amikor a bíróság bizonyítást rendelt el azt illetően, hogy Elek szerint a Műcsarnok tárlatai „demoralizálóak”, Zádor István előadta, hogy tudomása van róla, egy művésznek azzal adták ki a díjat, hogy „KÉPE UGYAN NEM JÓ, de hazafias magatartása miatt megérdemli. Ugyanakkor Szőnyi Istvánnak egy képét azzal utasították vissza, hogy a zsűri tagjait világnézeti különbség választja el tőle...” Azt lehetett hinni, Elek ügye csöppet sem áll rosszul, hiszen Vaszary János, Csók István, Lyka Károly, Kárpáti Aurél s még sokan azt vallották, hogy saját tapasztalataik egybevágnak az inkriminált cikkekben foglaltakkal. Elek Artúr az ítélethozatal előtt egy nappal mégis csüggedt levelet írt barátjának, Fülep Lajosnak Pécsre: „El fognak ítélni, semmi kétség, hiába olyan tiszta az igazam, mint a napfény...” Úgy is történt: 1932. május 5-én kétrendbeli rágalmazásban bűnösnek mondta ki a bíróság. Méhes Ignác ehhez indokolásképpen még hozzátette: „A tárgyalás során nem merült fel olyan adat, amely Elek Artúr állításait igazolta volna...” Akit maga az ítélet nem, azt is felbőszítette ez az indoklás. El is terjedt a hír, hogy a perben „politikailag motivált” ítélet született. Hangoztatni ezt akkoriban sem lehetett, sőt, Farkas Zoltánnak a Nyugatban közölt, Elekkel szolidáris cikkében le kellett szögeznie: „Távol áll tőlünk, hogy a Magyar Királyi Bíróság pártatlanságában kételkedjünk; távol áll, hogy az ítélet bírálatába bocsátkozzunk...” Aztán mégis sietett megjegyezni, hogy bár bírói döntés mondta ki: a Képzőművészeti Társulat nem klikk, és tagjai tehetségesek, szerinte „...mai tehetségtelen, jelentéktelen és káros összetételében majdnem szuverén jogokat gyakorol a Műcsarnok termei felett”, s ez korántsem üdvös állapot. Lássuk hát, gondolhatta Farkas Zoltán, indul-e per ezért is? Ő megúszta, de Elek Artúr sorsát a műcsarnoki festőkről írt kritikái mégis végzetesen befolyásolták. Kismonográfiájában Marianna D. Birnbaum céloz rá, hogy az évenkénti „giccskiállításokról” szóló cikkei miatt őt különösen s régóta gyűlölte Kolosváry-Borcsa Mihály, aki 1944 tavaszán lett sajtókormánybiztos. Elek Artúr még azt az örömöt sem szerezte meg neki, hogy a munkaszolgálat alóli felmentés dolgában tőle kért volna segítséget - ez a szemérmes és félénk író inkább főbe lőtte magát, amikor a behívója megérkezett. Igaz, így viszont nem kellett 1949 októberében még egyszer átélnie azt, hogy megfellebbezhetetlen verdikt mondja ki (ha nem is bírói, de kultúrpolitikusi): a festőknek szakítaniuk kell „az impresszionizmussal, a polgári dekadens festészettel” (Révai József), s a követendő irány a történelmi festészeté. A MAGYAR HÍRLAP KULTURÁLIS MAGAZINJA AZ AHOGY TETSZIK KIZÁRÓLAGOS TÁMOGATÓJA A PANNON GSM Szerkeszti: Gréczy Zsolt „Keresztbe fekszünk a küszöbön” Tudomásul kell venni, hogy Kelet-Közép-Európában a kultúrának központi, állami védelemre van szüksége, mert az emberek nem tudják megfizetni a valós árat - mondta lapunknak Kerényi Imre. A Madách Színház igazgatója komoly veszélyben látja a fővárosi színházi műhelyeket, s azt vizionálja, hogy a jelenlegi anyagi feltételek mellett kevesebb lesz az előadás, a premier, és egyre nehezebb helyzetbe kerülnek a színészek. A budapesti színigazgatók kérincselnek, és a nyilvánosságot is igénybe veszik a talpon maradás érdekében. - Régóta meglehetősen rosszul keresnek a színészek. Miért nem öt éve, miért most jelezték, hogy baj van? - Folyamatosan mondtuk a magunkét, csak halkan. Tulajdonképpen a rendszerváltozás óta a fővárosi színházpolitika el akar érni bizonyos célt, és mi keresztbe fekszünk a küszöbön. - Mire gondol? - Mondok egy példát. Németh Sándor volt az Operett Színház igazgatója, és volt egy kulturális ügyekért felelős főpolgármester-helyettes, aki azt mondta, hogy beköszöntött a piacgazdaság, itt van a kapitalizmus, az operett sikerműfaj, emeljék fel a helyárakat, és gyorsan elvettek a színháztól 60 millió forintot. Ekkor mi szépen, halkan kényszerítettük a fővárost, hogy visszaadja ezt az összeget. Mi tudtuk, hogy az operettszínházban énekkar, zenekar, tánckar van, sok közreműködőt igényel a műfaj, és a jegyárakból nem termelhető ki az elvont 60 millió. Akkoriban az is felvetődött, hogy az Operettnek nincs is szüksége társulatra, sőt olyan nagyon az operett műfajára sincs szükség, mert az akkori kulturális ügyekért felelős főpolgármester-helyettes éppen nem szerette az operettet. Most viszont fordult a kocka, az operett annyira fontos nemzeti üggyé vált, hogy a színházat esetleg a minisztériumhoz csatolnák. Hogy lehet ennek a hektikusságnak elejét venni? Hogy lehetne elérni, hogy ne személyeken múljon, hogy valami megsemmisítendő, vagy nemzeti ügy? Nem csak az operettről van szó, ilyen alapon bármiről kijelenthető, hogy meg kell vonni tőle a támogatást, vagy bármiről mondható az ellenkezője, hogy kiemelten dotálandó. Hogy nem kell kabaré vagy több kabaré kell, nem kell bulvár- illetve művészszínház, vagy több kell belőlük. - Minden politikus vagyúj politikai erő az általa gerjesztett változásban méri meg önmagát, és meg akarja változtatni a valóságot. Például a sikerszínházakat ’92-93-ban lepontozták, csak a valóság erősebb volt, mint a politika. Több ilyen jellegű hiba történt a rendszerváltozás óta Budapest színházi életében. - Tehát miért most hallatják hangosabban a hangjukat? - Tudatosan és eltökélten bíráljuk a főváros színházpolitikáját. Ez egy liberális színházpolitika, ami ellen normális ember nem beszél, hisz bizonyos helyzetekben az igazolja önmagát. De ez a liberális színházpolitika a kitalálása pillanatában - vagyis a rendszerváltás éveiben - Bécsre, Berlinre, Londonra és New Yorkra figyelt. Ezen városok mögött jóléti társadalmak állnak és hatalmas, német vagy angol nyelvterület, óriási turizmussal. Az ottani színházművészetbe beszállt a magántőke. Azt gondolták, hogy ami ott működik, nálunk is működni fog. És azt mondták, hogy a Nagymező utca Broadway, pedig az nem Broadway, hanem a Nagymező utca. Kelet-Közép- Európában a dolgok mások, mert nincs jóléti társadalom, nincs akkora nyelvterület, és nem száll be a magántőke. Az első pillanattól mondtuk, hogy szponzorációból annyit lehet összeszedni, mintha télikabátra gombot vásárolnánk, és jó esetben a gallért. Hogy nem száll be a magántőke, az nem azzal van összefüggésben, hogy a színházaknak minimális a reklámértékük? Ami viszont azzal is összefügg, hogy a színészek jó része „kikopott” a tömegkommunikációból, tehát egy szponzor mondjuk Kokéra „teszi” a pénzét és nem Bessenyei Ferencre vagy Darvas Ivánra. Alig vannak színházi közvetítések, nincsenek sok emberhez eljutó magyar filmek vagy tévéjátékok, és az a néhány száz néző, aki esténként egyegy színházban ül, elenyésző reklámértéket jelent ahhoz képest, mintha valaki egy szappanopera előtt-után-közben hirdet. - Ezzel egyetértek. A színház valóban nem reklámfelület, az az igazi reklámfelület, ami a televízióban megjelenik. Mi viszont a televízióból valóban teljesen kikoptunk. A fenntartónak ezt az adottságot is kezelnie kell. De ez tízéves folyamat. A fővárosi önkormányzat évről évre rosszabb pozícióba kerül a központi állami pénzek színházi viszszaosztásánál. A főváros ugyan színháztulajdonos, de a teátrumai érdekében nem lobbizik elég sikeresen a mindenkori kormányoknál. A saját támogatás terén a rendszerváltozás óta majdnem mindig a főváros a sereghajtó. Övé a legalacsonyabb százalékú önrész a színházak támogatásában. Budapest nagyon olcsón birtokolja tizenkét színházát. 2000-ben ez 889 milliójába került, miközben Győr a maga egyetlen színházáért 273 millió forintot fizetett. Világpiaci árat fizetünk az energiáért, a szolgáltatásért, a nyersanyagért, majdnem mindenért. Kizárólag az emberektől tudjuk elvonni mi, szörnyű színházigazgatók a pénzt. Az ember a leggyengébb, őt tudjuk kizsákmányolni. Mivel a szubvenciónk reálértéke csökkent, kénytelenek vagyunk kizsákmányolni a humán munkaerőt, ami pedig a színházban a legértékesebb. Mivel kezelhetetlenné vált már a helyzet, azt kérdezzük a fővárostól: nem akarja-e megváltoztatni a színházpoli-tikáját. Vidéken általában próbálnak összegereblyézni állami és önkormányzati pénzt a színházak számára. A minisztérium alá tartozó intézményeknél például Kocsis Zoltán karnagy úr 420 ezer forint havi fizetést tud adni egy zenekari tagnak. Ha ez a gázsi „megtörtént”, akkor a színházban én hiába mondom a rézfúvósnak, hogy gyere el kétezer vagy háromezer forintért esténként, mert nem jön el. A minisztériumi fenntartású színházak is kicsit jobban állnak. És Schwajda György Szolnokon is és most a Nemzeti Színház Rt.-nél is kiemelt helyzetet tudott kivívni. Az új kihívásokra a fővárosnak mint színháztulajdonosnak is megfelelő stratégiával kellene válaszolnia. - Nincs arról is szó, hogy hosszú ideig önök nem engedték, vagy még most is önök nem engedik újragombolni a kabátot? Lengyelországtól Csehországig sokfelé szinte lenullázódtak a színházak a rendszerváltás környékén. Nálunk az éhenhaláshoz kevés, a megszűnéshez sok támogatással lényegében fönnmaradt az a struktúra, ami évtizedek óta úgyahogy működik A környező országokban viszont a „romokon” sok minden újraépült. Prágában vagy Varsóban, Krakkóban gazdag kulturális élet virágzik A magyar színházigazgatók viszont attól való félelmükben, hogy úgy összeomlanak a színházak, mint a filmgyártás, összefogtak, meggátolták az összeomlást, miközben pozícionálták is magukat, és esetleg nem engedtek olyan mozgásokat sem, amelyek előre vittek volna. - Erre nehéz válaszolni, mert nem ismerjük pontosan a cseh, a lengyel példát. Annyi biztos, hogy az ottani rendszerváltozások után jó néhány színház bejáratát bedeszkázták. És az is igaz, hogy Csehországban és Lengyelországban kulturális pezsgés van. A lengyeleknél minden hétfőn, a közszolgálati tévében főműsoridőben, színházi produkciót adnak, többmilliós nézettséggel. Az a gyanúm, hogy hirtelen piacosítani akarták a kultúrát, ebből csőd lett, és utána visszatáncoltak, módosították a színházpolitikát. De mivel sok színházat bezártak, létrejöttek új formációk. Azt nem fogadom el, hogy mi nem hagytuk megújulni a struktúrát, azt sem, hogy Budapesten ne lenne kellően gazdag a színházi kínálat. - A főváros azon túl, amit mindig el lehet mondani, hogy az egészségügynek meg a pedagógusoknak is kell, mondhatja akár azt is, hogy a teljes színészfoglalkoztatás már Budapesten, sőt az országban is megszűnt. New Yorkban is hoszszabb ideig taxizik a színész, mire újabb szerephez jut. Igaz, hogy Amerikában a taxizással is többet keres. Éppen az ön főiskolai osztályával történt meg először, hogy tavasszal nem kaptak a hallgatók szerződést. Ez gyakorlattá válik? - Az is a rendszerváltozás hozadéka, hogy a képzés alanyi állampolgári joggá vált. Az elhelyezésért ma már se Nyugaton, se Keleten senki nem vállal felelősséget. Egyre nehezebb elhelyezkedni, mert a színházak a teljesítményüket az aluldotáltság miatt kezdik visszafogni. Ami számunkra iszonyú, mi nem erre esküdtünk föl, hanem arra, hogy minden este hétkor menjen fel a függöny. - Talán évtizedek óta nem volt februárban ennyire kevés bemutató Budapesten, mint amennyi most lesz... - Már fogjuk is vissza a teljesítményünket. Bármelyik kollégámmal beszélek, nagyon meggondolja a következő évi tervezésnél, hogy hány premiert tart. - De attól, hogy szinte minden színész kényszervállalkozóként rohangál, hogy összeszedje a megélhetéshez valót, gyakorlatilag nem bomlottak föl a társulatok? - Fölbomlottak, a régi társulati szellem sincs már meg, szerencsés esetben egy-egy produkció erejéig föllángol a régi csapatszellem. Én már nem is társulatról, hanem „fészekaljáról” vagy érdekközösségről beszélnék. Minden színház körül van egy „kupac” ember, akik együtt szoktak dolgozni. Hogy még ekkora a magyar színházművészet, annak az az oka, hogy a „színházi banda” a kardinális kérdésekben mindig megfogta egymás kezét. Ezért állunk jobban, mint például a filmesek. - Kell-e ön szerint társulat ahhoz, hogy a Macskákat vagy a Nyomorultakat sok százszor eljátsszák, vagy azokat a típusú bulvárdarabokat, amelyeket a Madách Kamarában adnak - néhány szereplővel, egy díszletben - műsoron tartsák? - Adott, hogy kik szoktak a Víg, a Katona József, a Radnóti Színház környékén vagy nálunk dolgozni. Akiket mi foglalkoztatunk, öt-nyolc szerződési formával kötődnek hozzánk. Van, akinek egyetlen vendégmunkája van, és van, aki közalkalmazott. A gazdálkodás rákényszerített minket, hogy a közalkalmazotti státusokat leépítsük. Ha egy művésznő szül vagy ha egy idős kolléga betegeskedik, próbáljuk tartani a közalkalmazotti státusukat, ami nagyon költséges. Színésztúltermelés van, sokkal több a tehetség, mint amennyi a feladat. Óhatatlanul egyre kevesebb a fellépés és a fizetés is. Mi viszont szeretnénk, ha a tehetségeknek azért lenne valami munkájuk, ezért érdekeltek vagyunk abban, hogy több bemutatót tartsunk, hogy több estén játsszanak a színészek, nagyobb fellépti díjért. Ha azt mondanánk, hogy mostantól kezdve ne legyen társulat, az nem oldana meg semmit, mert ekkor is körülbelül ugyanannyiba kerülne az előadások fenntartása. Hiszen a színészeket ha fellépnek, mindenképpen ki kell fizetni. És akkor már mégiscsak jobb, ha vannak összeszokott kollégák. Ha nincs pénz, akkor nem a társulatok megszüntetésén, hanem azon kell gondolkodnia a fővárosnak, hogy fenn tud-e tartani ennyi színházat. - Még több színház közhasznú társasággá válása jelenthet valami könnyebbséget? - A kht. fővárosi, illetve állami babona. Ettől megint nem lesz több a pénz. Esküszöm, hogy ’95-96 óta lényegében majdnem minden színház úgy dolgozik, mintha kht. lenne. Hiszen liberalizálódtak a gazdálkodás feltételei. - A rendszerváltozás óta miért gyenge a kulturális lobbi érdekérvényesítő képessége a fővárosban, a parlamentben? - Szerintem ez nem egyértelmű. Azt tapasztalom, hogy az NKÖM a kultúra bizonyos bugyraiba szórja a pénzt. A Széchenyi-filmtől kezdve a Petőfi Irodalmi Múzeumon át Kocsis Zoltán zenekaráig, s a millenniumi pályázatokon is elég jelentős pénzt osztott el a minisztérium. A főváros esetében az a fajta osztogatás, amit időnként látni vidéki önkormányzatoknál vagy kormányérdekeltségekben, nem működik. Ettől kerültünk rossz helyzetbe. Tudomásul kell venni, hogy Kelet- Közép-Európában a kultúrának központi, állami védelemre van szüksége, mert az emberek nem tudják megfizetni a valós árat. Ha majd ötven-hatvan dollárért napi rendszerességgel eladhatom a Madách Színház jegyeit, nem lesz semmi gondom. - A Színházművészeti Szövetség nem válhatott kamarává, a színidirektoroknak is csak egyesületük van. Vagyis nincsenek tényleges jogaik. Kopogtathatnak, de nem muszáj nekik ajtót nyitni. Ha kérincsélnek, ha akarnak adni, kapnak valamit. Ezen kívül kialakulhat-e olyan valós jogviszony, amelynek alapján tudható, hogy végül is mi jár egy színháznak, zenekarnak vagy akár közszolgálati tévécsatornának? - Tudásunk és lehetőségünk nem terjed eddig. Viszont kötelességünk kérincsélni. És lehetőségünk a nyilvánosság előtt beszélni. Abban bízom, hogy a kultúrafinanszírozás ügyében a politikusok nem egységesek, és nem nyugodt a lelkiismeretük. Lehet, hogy bizonyos politikusokat megérint, amit beszélünk, és akkor javul a helyzetünk. - És ha mégsem kapnak pénzt? - „Eldőlhetnek” bizonyos műhelyek, csökkenhet a bemutatók száma, csökkenhet a színvonal, és esetleg még kevesebbet keresnek az embereink. De ha egyszer már létezik egy ekkora volumenű színházművészet, akkor ezt olcsóbb fönntartani, mint megszüntetni. Mert ha megszüntetjük, később sokkal több pénzért kell újra létrehozni. A közvélemény ugyanis követelni fogja a színházakat, hiszen a teátrumok tele vannak. Magyarországon a színházba járás feltételes reflex, olyan, mint a lottózás szenvedélye. Az állampolgárok nem fogják tűrni, hogy elveszik a kedves játékukat. Bóta Gábor XXI. SZÁZAD Érkezzék a másik busz Buszozom a városban, és hirtelen észbe kapok: ez már egy másik évezred! Mitől más? A napok ugyanolyanok És mégis... Körülbelül olyan érzés, mint a megállóban ácsorogni. Nem visszatekintek, hanem várakozom. Ahogy a buszra. Közben behúzom a nyakamat, toporgok. Bejött a hidegfront. Fronteffektus. Tömeg. Átszállás. Lépcsők. Fel-le. Permanens berregés. Ezt érzem. De mit látok? Most valamiféle víziót kéne kreálni, művészek ezt így csinálják. Víziót képeznek. (Magam részéről nem művész, hanem igazi rész szeretnék lenni, de ez csak vicc volt.) Szóval (a kép): Valamiféle ütés- és kopásálló üveglapnak látom az új évezredet. Vagy plexi? Végtelen, és valahogy minden síkba, egy dimenzióba kerül rajta. A XIX. századi ember és a XX. századi fantom. (Olyasmire gondolok, hogy teszem azt. Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Marx nevű, írt ezt, írt azt, hogy kísértet járja be... aztán ő maga vált fantommá.) Ember és kísértet, mint a vízfoltok az üveglapon. Formátlanul folydogálnak erre, arra, de leginkább szét. Most veszem észre, hogy én itt - úgymond - visszatekintek. Mégis. De nehogy azt gondolnam, hogy kiestem az időből, lekéstem a csatlakozást. Én igenis, elszántan, keményen! - várakozom. Ha én egyszer várakozni kezdek, akkor ott szél támad, és rengeni kezd a föld! (Igaz, a busz változatlanul késik.) A visszatekintésben is ott a várakozás, így ragad meg bennünk a múlt, mint valami fel nem dolgozott szerelmi viszony emléke vagy mint egy a tudatot állandóan őrlő téveszme. (Na ne!!!) Különben is, vigyázzunk csak, nehogy elfelejtsünk leszállni. Nehogy továbbvigyen a járat. Figyeljünk! Nézzünk csak közelre. Érkezzen a tumultus, a lökdösődés, a kecmergés - ideiglenes megérkezés egy másik évezredbe, másik megállóba. Érkezzék a remény, jöjjön a másik busz. Lehet átszállni. Payer Imre (1961) költő