Magyar Hírlap, 2001. május (34. évfolyam, 101-126. szám)
2001-05-24 / 120. szám
„A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” 2001. május 24., csütörtök • MAGYAR HÍRLAP 7 Megoldás, ha nem is zseniális Kun István A zseniális megoldás című írásában (MH, máj. 14.) szokásához hűen most is szenvedélyes hangon védi a termelőszövetkezeteket, melyek szerinte ma is életképes gazdasági egységek lennének, ha békén hagyták volna őket a rendszerváltó kormányok. Állítása alátámasztásául a volt NDK szövetkezeti gazdaságait említi, melyek „négyötöde ma is él és virágzik”. Információit biztosan nem a német mezőgazdasági minisztériumtól szerezte. A német agrártárca ugyanis minden évben kiadja az Agrarbericht der Bundesregierung című jelentését, amelyben egyebek közt a keleti tartományok mezőgazdasági vállalkozásairól is részletes statisztikákat közöl. Ezekben a szerző állításaival merőben ellentétes adatok és megállapítások olvashatók, íme néhány közülük: „Amikor az új tartományok beléptek az EU közös piacára, kiderült, hogy a mezőgazdasági szövetkezetek sem gazdasági, sem ökológiai szempontból nem bizonyultak életképesnek... Az újraegyesítéskor elengedett adósságaik rövid időn belül újratermelődtek, s 1995-ben az átalakult termelőszövetkezetek halmozott vesztesége már meghaladta az 5 milliárd márkát. A szakképzett munkaerő otthagyja a szövetkezeteket, mert jó esetben is csak a munkanélküli-segéllyel azonos bért tudnak fizetni az alkalmazottaknak...” A keletnémet szövetkezetek, melyek ma már gazdasági társaságként működnek, az új tartományok mezőgazdasági földterületének mintegy 40 százalékát művelik. Részesedésük azonban évről évre csökken. A szövetkezetek valóban túlélték az átmenet éveit, de jövőjüket a német agrárközgazdászok bizonytalannak ítélik. Részben azért, mert a közös agrárpolitika hátrányosan érinti őket, részben azért, mert hatékonyságbeli és piaci alkalmazkodási hiányosságok miatt a legtöbb termelőszövetkezet folyamatosan veszteséges. Hitelképességük alacsony, emiatt fejlesztéseiket nagyobbrészt saját forrásból kell megvalósítaniuk. A tagság tőkebefektetési ereje korlátozott, és tegyük hozzá: hajlandósága sincs meg hozzá, ami kétségessé teszi tartós fennmaradásukat. Kun István elfelejti megemlíteni azt a mellbe vágó tényt, hogy a keletnémet mezőgazdaságban az újraegyesítés első évtizedében a foglalkoztatottak száma közel 90 százalékkal csökkent! Részben azért, mert a gazdasági társasággá átalakult nagyüzemek kíméletlenül racionalizáltak, részben azért, mert a szövetkezetek nem tudtak megfelelő fizetést nyújtani, még a szakképzetlen munkaerőnek sem. A keleti tartományok mezőgazdaságának átalakulását társadalmi szempontból nehezen elfogadható jelenségek is kísérték. A valóban nagyvonalú költségvetési támogatásokból néhány tízezer, többségében az előző rendszerben vezető pozíciót betöltő személy profitált. Ezzel egy időben közel félmillió volt termelőszövetkezeti tag és egykori állami gazdasági dolgozó vált munkanélkülivé és - hangsúlyozom - vagyontalanná. A szerző agrárközgazdász Kárnak igaza van, a németek nem viseltek szemellenzőt a keletnémet mezőgazdaság átalakításakor. A fentiek alapján remélem, elismeri, hogy az ott lejátszódó folyamatok jogi-közgazdasági szempontból nézve kísértetiesen hasonlítanak a magyar mezőgazdaságban történtekre. Ez ott csak azért nem okozott nagyobb társadalmi feszültséget, mert Németország szociális hálója révén a mezőgazdasági munkaerőpiacról kiszorult embereknek is a korábban megszokottnál magasabb életszínvonalat biztosított. A szocialista Magyarországnak azonban nem volt gazdag nyugati nagybácsija. A szövetkezetek kormányoktól és „kurzustól” független alkalmazkodási problémáit egyébként jól példázza az a tény, hogy a Hornkormány alatt sem állt meg a termelőszövetkezeti szektor sorvadása annak ellenére, hogy abban a ciklusban a szövetkezetek a jogi védelem mellett - a központi költségvetésből is - kiemelt támogatásban részesültek. Kun kifogásolja, hogy a Horn-kormány miért nem söpörte le az üzletrészekről szóló törvényeket, emiatt a szövetkezetek hiába vásárolták meg a külső üzletrészeket, azok hamarosan újraképződtek. Csodálkozom, hogy mint szociális érzékenységéről közismert ember nem azon dolog, hogy a szocialista-szabaddemokrata kormány miért nem fizette ki az üzletrész-tulajdonosokat, és miért nem ösztönözte őket arra, hogy a megmaradó vagyonrésszel és tulajdonosi körrel piacgazdaság-konform gazdasági társasággá alakuljanak át. Mert igaza van, így „a gazdaságok ahelyett hogy fejlesztenének, készülnének az uniós kihívásokra fizethetnek a végtelenségig”. Ezért állítom, hogy ideológiai háború nélkül is bekövetkezett volna a termelőszövetkezetek térvesztése, bár elismerem, hogy valószínűleg lassabban, kisebb vagyonvesztés mellett. A külső üzletrészek újratermelődnek, a szövetkezet gazdasági stabilitását a folyamatos tőkekivonás veszélyezteti, ami az uniós csatlakozásra való felkészülést gyakorlatilag lehetetlenné teszi. Valamit tenni kell, mert az a közel 300 ezer tulajdonos, aki benyújményem szerint csak az, ha a rendezést szolgáló kormányzati lépések nem hozzák hátrányos helyzetbe a szövetkezet aktív tagjait, a nyugdíjas üzletrész-tulajdonosokat és tulajdonnal nem rendelkező alkalmazottakat sem. Tehát történjék meg a külső üzletrész-tulajdonosok kifizetése legalább névértéken most, azonnal és legkésőbb télen kerüljön sor a nyugdíjas tagok üzletrészének költségvetési pénzből való megvásárlására is. A viták elkerülése végett szintén névértéken. A külső üzletrészek felvásárlásával az állam - a hírek szerint erre egy külön létrehozandó gazdasági társaságon keresztül - tulajdonos lesz a szövetkezetekben. E kisebbségi vagyonrészek hatékony állami menedzselése azonban szinte lehetetlen lenne, ezért kézenfekvő lépés, hogy a most privatizálandó 12 állami gazdaság menedzsmentje és a dolgozói számára felkínált hasonló hitelfeltételek (20 éves futamidő, 3% kamat stb.) mellett a megmaradt aktív tagok és egyéb tulajdonosok vásárolják meg az állami tulajdont, természetesen ezúttal már piaci értéken. A tranzakció során a termelőszövetkezeteknek át kellene alakulniuk gazdasági társasággá, melynek révén világos tulajdonosi struktúra jöhetne létre, valódi tulajdonosokkal és végre csak a gazdálkodásra koncentráló menedzsmenttel. Egy másik megoldás lehetne, hogy az állam a hitelkonstrukció helyett vissza nem térítendő támogatássá alakítja át a szövetkezetekben szerzett vagyonát. Cserébe e nagyvonalú támogatásért kiköthetne olyan feltételeket, melyek a falusi társadalom érdekeit szolgálják. Például a szövetkezeten belüli munkahelyek megtartása legalább öt évig, a környékbeli kistermelők, mezőgazdasági kényszervállalkozók integrálása az árutermelésbe, szaktanácsadás és gépi szolgáltatások végzése egyéni gazdák számára stb. Az ilyen feladatokat vállaló egykori és új típusú szövetkezetek, gazdasági társaságok megsegítése társadalompolitikai szempontból is indokolt, mert a szövetkezeti tagok döntő hányada tőke és piacgazdasági ismeretek hiányában nem képes önálló, sikeres gazdálkodásra. Megélhetésük a legkisebb társadalmi költség mellett a hosszabb távon is jól működő gazdaságokban biztosított. Ez olyan társadalmi realitás, melyet a szövetkezetekkel szemben előítéletekkel bíró politikai erőknek is tudomásul kell venniük. Ha nem sikerül rövid időn belül stabilizálni az átalakult szövetkezetek gazdálkodását, akkor jó részük a nyugati farmerek könnyű prédájává fog válni. Ők tudják, a nagyüzemi gazdálkodás versenyképessége vitathatatlan, ha az ízig-vérig piacorientált vállalkozási formában történik. A magyar mezőgazdaság természeti adottságai révén kiváló terepet nyújt ilyen nagybirtokok létrehozására. Ha itthon a mezőgazdasági társaságok és vállalkozások életképessé tétele, illetve az uniós csatlakozásra való felkészítésük helyett továbbra is ideológiai csatákat folytatunk birtokpolitika címén, akkor megjósolom: a magyar mezőgazdaság fényesnek ígérkező uniós történelmét más szereplők írják majd helyettünk. „Ha a mezőgazdasági vállalkozások életképessé tétele, illetve az uniós csatlakozásra való felkészítésük helyett továbbra is ideológiai csatákat folytatunk birtokpolitika címén, akkor megjósolom: a magyar mezőgazdaság fényesnek ígérkező uniós történelmét más szereplők írják majd helyettünk. ”tátta igényét a törvény szerint járandóságáért, most kissé dühös és csalódott. A polgári kormány határozott szándéka az ügy lezárására abszolút érthető, különösen most, a választások előtt. A PR- ben profi Orbán-kormány szimpatizánsok gyűjtésére ilyen kínálkozó alkalmat nem fog kihasználatlanul hagyni. Más párt is ugyanezt tenné helyette, pontosabban tehette volna...A szövetkezeti külső üzletrészek kifizetése költségvetési pénzből helyes és társadalmilag is hasznos lépés.Egyrészt mert a mezőgazdaságból egykor és ma élőknek az elmúlt évtizedben bekövetkezett jövedelemvesztése abszolút és relatív értelemben is oly mértékű, hogy a 30-50 milliárd forintba kerülő kormányzati lépés ehhez képest jelképes kártérítésnek minősíthető. Másrészt mert a csatlakozás előtti utolsó percekben vagyunk, hogy a szövetkezetek gazdasági-társadalmi szerepét és jövőjét illetően társadalmi konszenzusra jussunk. Ehhez az üzletrészügyet végérvényesen le kell zárni. A kormány azonban minden jó szándéka ellenére hibázott az üzletrészprobléma megközelítése során. Ezt a hibát, mint közismert, az Alkotmánybíróság korrigálta, de a gond megmaradt. Mi lenne tehát a társadalom többsége számára elfogadható és egyben gazdaságilag is előnyös megoldás? Vele Raskó György Levél AmerikábólT íz éve élek Amerikában, követem a politikát itt és otthon (Magyarországon), amenynyire ez innen lehetséges. Három éve tanulok amerikai jogot. Idei utolsó dolgozatunk az Európai Unióról szólt. Ebben ki kellett térnem a „nemzeti” és az „integracionalista” felfogás előnyeire és hátrányaira, az uniós és a kelet-közép-európai országok felfogására az Európai Uniót és annak működését illetően. Természetesen írok Magyarországról is. Tegnap reggel érkezett meg a The Economist folyóirat legutóbbi (május 19-ei) száma, egy sor cikk foglalkozik benne az Európai Unióval. Mindjárt az első cikkben: Európa mágneses vonzása (Europe’s magnetic attraction) olvasom a következőt. Idézem: „Ahogy Kövér László, Magyarország vezető pártjának elnöke tavaly kijelentette, az Európai Unió megbánta a tagságáért folyamodó országoknak tett ígéretét, mint a kutya, amely kilencet kölykezett (Like a dog that has had a litter of nine).” Majd így folytatja a cikk írója: „De azok, akik az Európai Uniót a nagyvonalúság hiányával vádolják, annak híján leginkább saját maguk vannak” („But criticizing the EU, for its lack of generosity is in itself rather ungenerous”). Meg kell hogy mondjam, fel-háborodással olvastam Kövér László úr megjegyzését. Ilyen felelőtlen, durva és arrogáns megjegyzést itt sem politikustól, sem újságírótól, sem jogásztól még nem hallottam, nem is olvastam. Nem beszélve egy ország vezető politikai pártjának (akkor még) elnökéről... Az első dolog, amit a jogászoknak itt megtanítanak, az az, hogy a politikából nem okos érzelmi kérdést csinálni. Továbbá hogy ha egy vita során elveszted a hidegvéredet, elvesztetted az ügyet, amiért harcoltál. És ha ostoba megjegyzést teszel, az nemcsak rólad mond véleményt, hanem sajnos azokról is, akiket képviselsz. Végül pedig hogy ne eszement megjegyzésekkel, hanem érvekkel gyere. A cikk írója szerint a tagságért folyamodó országok „nem jönnek gazdag hozománnyal”. Ha minden tagjelölt ország az EU- ba olvad, az unió területe 34 százalékkal, lakossága 29 százalékkal, GDP-je csak öt százalékkal nő - ne persze a jelenlegi árfolyamon mérve. Az átlagos GDP vásárlóérték-csökkenése egy főre vetítve 16 százalék lesz, ami Spanyolország, Portugália és Görögország csatlakozása idején csak hat százalék volt. Kérdem én akkor, milyen alapon érzékelteti egy magyar politikus a világgal, hogy az tesz szívességet Magyarország taggá válásával az EU-nak? A kellemetlen a dologban az, hogy kijelentésével Kövér László úr nem csupán személye és pártja politikai hitelét rontja, hanem nehezíti egy egész ország lehetőségét is a föllendülésre. Veronica Beretvas Kingston, Pa, USA MH-ÁLLÁSPONT Visszakérik az iskolapénzt Nagyon jó és helyes célt tűzött ki az Oktatási Minisztérium: tegyen minden egyetemi és főiskolai hallgató legalább középfokú nyelvvizsgát. Helyes. Hiszen az Európához csatlakozó Magyarország diplomásaitól meg lehet követelni, hogy ne maradjanak nyelvi analfabéták, és használható, viszonylag magas szintű nyelvtudást is igazoljanak, mikor diplomájukat átveszik. Csakhogy a legutóbbi időkig a hallgatókat a nyelvtanulás igen magas költségekbe verte, és leginkább azokat terhelte meg, akik amúgy is szegény családokból kerültek egyetemre. Többszörösen hátrányos helyzetűeknek tekinthetők a felsőoktatás részvevői közül a levelező hallgatók, akiktől éppúgy megkövetelik az államvizsgán és a szakdolgozat elkészítésén kívül a legalább középfokú nyelvismeret igazolását, mint a nappali tagozat diákjaitól. Sokba kerül a nyelvtanulás. A hallgatók nagy részének megfizethetetlenül sokba. Most - közeledve a választásokhoz - a minisztérium rájött, hogy a tanulás ingyenességének ígérete és a sokba kerülő nyelvvizsga valahogy nem klappol egymással. S elérkezett az az idő is, amikor a választási ígéreteket számon kérik az egykor a Fideszre szavazó ifjak. Kihasított tehát egy tetemes összeget a kormány, amiből visszafizethető lenne a nyelvvizsga díja a hallgatóknak. Persze csak akkor, ha ez az összeg valóban rendelkezésre áll. Aki idén szerzi meg a nyelvvizsga-bizonyítványt, az szerencsés lehet. A jövő még kérdéses, a múltban vizsgázók pedig becsapottan reklamálhatnak. Még súlyosabb lesz a helyzet, amikor a középiskolásokon fogják számon kérni, már az érettségivel együtt, az idegennyelvtudást. Hiszen egy-két év múlva az érettségi bizonyítvánnyal együtt kell megszerezni az idegennyelv-ismeret középfokú bizonyítványát. Természetesen nem a nyelvtudásért tett erőfeszítéseket kifogásoljuk, hanem a megalapozatlan sietséget, a kapkodást. A munkamódszert, ami nem tetszik a szülőknek és persze a közép- és felsőiskolai vezetőknek, akik képtelenek teljesíteni az előírásokat. A kormány törekvése tehát dicséretes. Az azonban nem, hogy nem számolták ki pontosan a pénzügyi feltételeket. Valamint az sem, hogy nem mindenütt állnak rendelkezésre azok a nyelvtanárok, akik nemcsak tanítani, hanem megtanítani is képesek lennének az idegen nyelveket. Ki tudja, miért, szerda reggel hirtelen az a kiskamasz jutott eszembe, aki beszabadulván a vörös lámpás házba, nem adja alább, és az ott dolgozó hölgyek minden igényét egy szuszra kielégíti. Amikor aztán felébred, kap egy pofont a mamától, hogy vedd ki a kezed a takaró alól, te kölök, szégyelld magad, már megint púpos a paplan. Olvasom, hogy a miniszterelnök hétfőn Lausanne-ban bejelentette: hazánk 2012-ben nyári olimpiát rendezne. Szintén jövőbe látó fiatalsági és testedzési minisztere, Deutsch Tamás ehhez hozzátette: várhatóan júliusra már az is kiderül, hogy az épülő, szépülő, gazdagodó Fidesz-Magyarországnak mennyibe kerülne e nagy esemény megrendezése. Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke viszont óvatosabban fogalmazott. Budapest igazi sportfőváros, mondta, jóllehet más egy sportág világbajnokságának és megint más egy olimpiának (jelenleg huszonhat sportág) otthont adni. Hozzá még egy érett férfi óvatosságával azt is megjegyezte, hogy a sportlétesítmények terén jelentős lemaradásunk van, elképzelhető tehát, hogy reális esély a rendezésre csak 2016-ra lesz, írjuk rögtön ide: sebaj, az a fő, hogy akkor is egy futurológiában otthonosan mozgó, „korlátolt” felelősségű társaság legyen majd hatalmon. A mama ezúttal nem annyira a galád hazai média képében jelentkezett, bár némi nemzetietlen berzenkedés azért ott is támadt. Például a magyar televíziózás jeles doyenje (azon kevesek egyike, aki az elmúlt tíz-egynéhány évben sem vesztette el arcát) annak a maradi véleményének adott hangot, hogy nemcsak Magyarország, hanem más, a miénkhez hasonló méretű ország is alkalmatlan arra, hogy lebonyolítson egy nyári olimpiát. És alighanem szintén efféle holmi valóság közeli korlátokra gondolhattak azok a külföldi újságok, amelyek végül is kiosztották a pofont. Mégpedig úgy - és ez a legfájóbb nyakleves hogy tudomást se vettek az itthon nagy dérrel-dúrral tálalt bejelentkezésről, jottányi betűt se szentelve a lausanne-i fellépésnek. Komolyan mondom, nem szép dolog ez, nem is túl elegáns, mert a kormányok, ugye, jönnek-mennek, de Budapest az mégiscsak Budapest. Madrid, London, Buenos Aires vagy a kandidáló nyolc egyesült államokbeli nagyváros valóban potensebb országok metropolisai, de ha már a jelöltlistára feliratkoztunk, Timesék, BBC-ék, Reutersék mondhattak volna rólunk valamit. De mint hírlik, nemcsak ők, rajtuk kívül a mértékadó világsajtó egésze hallgatott. Talán azért, amiért Schmitt Pált sportdiplomata kollégái a NOB-elnökválasztás idején barátilag majd nyilván félrevonják, s megkérdezik tőle: Palikám, értjük mi a politikai csíziót, de mondd csak, tényleg komolyan gondoljátok ti ezt? Szóval ez így kifelé maga a testet öltött országblamázs, avagy stílszerűen szólva a kapitális öngól, no de sebaj. Az a fő, ha hibaszázalékkal is, de azért átgondoltan működik itt az Országimázs Központ. Ugyancsak politikai csízióként fogta fel a dolgot Demszky Gábor, aki felettébb rafináltan kommentálta a miniszterelnök „merész és nagyra törő” elképzeléseit. Mint mondta, a terv „bizakodásra ad okot a fővárosiak számára”, s becslése szerint megvalósítása (Demszky, úgy látszik, már májusban tudja, amit Deutsch majd csak júliusban) mintegy ezerötszázmilliárd forint. Azért ilyen sok, mert legalább két új híd, két új metróvonal, továbbá némi úthálózati, légiközlekedési és autópálya-fejlesztés is kell, ami annyit tesz, hogy Budapestnek 2012-ig évente úgy cirka százmilliárd lenne kívánatos. S persze a főpolgármester örömmel üdvözli, hogy a kormány ennek leperkálására immár készen áll. Mondtam is este a kapualjunkban cihelődő, túlélési sportot űző hajléktalannak, sebaj, tarts ki haver, ha ők összefognak, ahol ma fekszel, ott 2012-ben olimpia lesz. Galló Béla