Magyar Hírlap, 2001. május (34. évfolyam, 101-126. szám)

2001-05-24 / 120. szám

„A HÍR SZENT, A VÉLEMÉNY SZABAD” 2001. május 24., csütörtök • MAGYAR HÍRLAP 7 Megoldás, ha nem is zseniális Kun István A zseniális megoldás című írásában (MH, máj. 14.) szo­kásához hűen most is szenvedélyes hangon védi a termelőszövetkeze­teket, melyek szerinte ma is élet­képes gazdasági egységek lenné­nek, ha békén hagyták volna őket a rendszerváltó kormányok. Állí­tása alátámasztásául a volt NDK szövetkezeti gazdaságait említi, melyek „négyötöde ma is él és vi­rágzik”. Információit biztosan nem a német mezőgazdasági mi­nisztériumtól szerezte. A német agrártárca ugyanis minden évben kiadja az Agrarbericht der Bun­desregierung című jelentését, amelyben egyebek közt a keleti tartományok mezőgazdasági vál­lalkozásairól is részletes statiszti­kákat közöl. Ezekben a szerző állí­tásaival merőben ellentétes ada­tok és megállapítások olvashatók, íme néhány közülük: „Amikor az új tartományok beléptek az EU közös piacára, kiderült, hogy a me­zőgazdasági szövetkezetek sem gazdasági, sem ökológiai szem­pontból nem bizonyultak életké­pesnek... Az újraegyesítéskor el­engedett adósságaik rövid időn be­lül újratermelődtek, s 1995-ben az átalakult termelőszövetkezetek halmozott vesztesége már megha­ladta az 5 milliárd márkát. A szak­képzett munkaerő otthagyja a szö­vetkezeteket, mert jó esetben is csak a munkanélküli-segéllyel azo­nos bért tudnak fizetni az alkalma­zottaknak...” A keletnémet szövetkezetek, melyek ma már gazdasági társaság­ként működnek, az új tartományok mezőgazdasági földterületének mintegy 40 százalékát művelik. Részesedésük azonban évről évre csökken. A szövetkezetek valóban túlélték az átmenet éveit, de jövő­jüket a német agrárközgazdászok bizonytalannak ítélik. Részben azért, mert a közös agrárpolitika hátrányosan érinti őket, részben azért, mert hatékonyságbeli és pia­ci alkalmazkodási hiányosságok m­iatt a legtöbb termelőszövetke­zet folyamatosan veszteséges. Hi­telképességük alacsony, emiatt fej­lesztéseiket nagyobbrészt saját for­rásból kell megvalósítaniuk. A tag­ság tőkebefektetési ereje korláto­zott, és tegyük hozzá: hajlandósága sincs meg hozzá, ami kétségessé te­szi tartós fennmaradásukat. Kun István elfelejti megemlíte­ni azt a mellbe vágó tényt, hogy a keletnémet mezőgazdaságban az újraegyesítés első évtizedében a foglalkoztatottak száma közel 90 százalékkal csökkent! Részben azért, mert a gazdasági társasággá átalakult nagyüzemek kíméletle­nül racionalizáltak, részben azért, mert a szövetkezetek nem tudtak megfelelő fizetést nyújtani, még a szakképzetlen munkaerőnek sem. A keleti tartományok mezőgazda­ságának átalakulását társadalmi szempontból nehezen elfogadható jelenségek is kísérték. A valóban nagyvonalú költségvetési támoga­tásokból néhány tízezer, többségé­ben az előző rendszerben vezető pozíciót betöltő személy profitált. Ezzel egy időben közel félmillió volt termelőszövetkezeti tag és egykori állami gazdasági dolgozó vált munkanélkülivé és - hangsú­lyozom - vagyontalanná. A szerző agrárközgazdász Kárnak igaza van, a németek nem viseltek szemellenzőt a kelet­német mezőgazdaság átalakítása­kor. A fentiek alapján remélem, elismeri, hogy az ott lejátszódó fo­lyamatok jogi-közgazdasági szem­pontból nézve kísértetiesen ha­sonlítanak a magyar mezőgazda­ságban történtekre. Ez ott csak azért nem okozott nagyobb társa­dalmi feszültséget, mert Németor­szág szociális hálója révén a mező­gazdasági munkaerőpiacról kiszo­rult embereknek is a korábban megszokottnál magasabb életszín­vonalat biztosított. A szocialista Magyarországnak azonban nem volt gazdag nyugati nagybácsija. A szövetkezetek kormányoktól és „kurzustól” független alkalmaz­kodási problémáit egyébként jól példázza az a tény, hogy a Horn­­kormány alatt sem állt meg a ter­melőszövetkezeti szektor sorva­dása annak ellenére, hogy abban a ciklusban a szövetkezetek a jogi védelem mellett - a központi költ­ségvetésből is - kiemelt támoga­tásban részesültek. Kun kifogásol­ja, hogy a Horn-kormány miért nem söpörte le az üzletrészekről szóló törvényeket, emiatt a szö­vetkezetek hiába vásárolták meg a külső üzletrészeket, azok hamaro­san újraképződtek. Csodálkozom, hogy mint szociális érzékenységé­ről közismert ember nem azon do­log, hogy a szocialista-szabadde­mokrata kormány miért nem fi­zette ki az üzletrész-tulajdonoso­kat, és miért nem ösztönözte őket arra, hogy a megmaradó vagyon­résszel és tulajdonosi körrel piac­­gazdaság-konform gazdasági tár­sasággá alakuljanak át. Mert igaza van, így „a gazdaságok ahelyett hogy fejlesztenének, készülnének az uniós kihívásokra­­ fizethetnek a végtelenségig”. Ezért állítom, hogy ideológiai háború nélkül is bekövetkezett volna a termelőszövetkezetek tér­vesztése, bár elismerem, hogy va­lószínűleg lassabban, kisebb va­gyonvesztés mellett. A külső üzletrészek újraterme­lődnek, a szövetkezet gazdasági stabilitását a folyamatos tőkekivo­nás veszélyezteti, ami az uniós csatlakozásra való felkészülést gyakorlatilag lehetetlenné teszi. Valamit tenni kell, mert az a közel 300 ezer tulajdonos, aki benyúj­ményem szerint csak az, ha a ren­dezést szolgáló kormányzati lépé­sek nem hozzák hátrányos hely­zetbe a szövetkezet aktív tagjait, a nyugdíjas üzletrész-tulajdonoso­kat és tulajdonnal nem rendelkező alkalmazottakat sem. Tehát tör­ténjék meg a külső üzletrész-tulaj­donosok kifizetése legalább név­értéken most, azonnal és legké­sőbb télen kerüljön sor a nyugdíjas tagok üzletrészének költségvetési pénzből való megvásárlására is. A viták elkerülése végett szintén névértéken. A külső üzletrészek felvásárlásával az állam - a hírek szerint erre egy külön létrehozan­dó gazdasági társaságon keresztül - tulajdonos lesz a szövetkezetek­ben. E kisebbségi vagyonrészek hatékony állami menedzselése azonban szinte lehetetlen lenne, ezért kézenfekvő lépés, hogy­­ a most privatizálandó 12 állami gaz­daság menedzsmentje és a dolgo­zói számára felkínált hasonló hi­telfeltételek (20 éves futamidő, 3% kamat stb.) mellett­ a megma­radt aktív tagok és egyéb tulajdo­nosok vásárolják meg az állami tu­lajdont, természetesen ezúttal már piaci értéken. A tranzakció során a termelőszövetkezeteknek át kel­lene alakulniuk gazdasági társa­sággá, melynek révén világos tu­lajdonosi struktúra jöhetne létre, valódi tulajdonosokkal és végre csak a gazdálkodásra koncentráló menedzsmenttel. Egy másik meg­oldás lehetne, hogy az állam a hi­telkonstrukció helyett vissza nem térítendő támogatássá alakítja át a szövetkezetekben szerzett vagyo­nát. Cserébe e nagyvonalú támo­gatásért kiköthetne olyan feltéte­leket, melyek a falusi társadalom érdekeit szolgálják. Például a szö­vetkezeten belüli munkahelyek megtartása legalább öt évig, a kör­nyékbeli kistermelők, mezőgazda­­sági kényszervállalkozók integrá­lása az árutermelésbe, szaktanács­­adás és gépi szolgáltatások végzé­se egyéni gazdák számára stb. Az ilyen feladatokat vállaló egykori és új típusú szövetkezetek, gazda­sági társaságok megsegítése társa­dalompolitikai szempontból is in­dokolt, mert a szövetkezeti tagok döntő hányada tőke és piacgazda­sági ismeretek hiányában nem ké­pes önálló, sikeres gazdálkodásra. Megélhetésük a legkisebb társa­dalmi költség mellett a hosszabb távon is jól működő gazdaságok­ban biztosított. Ez olyan társadal­mi realitás, melyet a szövetkeze­tekkel szemben előítéletekkel bí­ró politikai erőknek is tudomásul kell venniük. Ha nem sikerül rövid időn belül stabilizálni az átalakult szövetkezetek gazdálkodását, ak­kor jó részük a nyugati farmerek könnyű prédájává fog válni. Ők tudják, a nagyüzemi gazdálkodás versenyképessége vitathatatlan, ha az ízig-vérig piacorientált vál­lalkozási formában történik. A magyar mezőgazdaság természeti adottságai révén kiváló terepet nyújt ilyen nagybirtokok létreho­zására. Ha itthon a mezőgazdasági társaságok és vállalkozások élet­képessé tétele, illetve az uniós csatlakozásra való felkészítésük helyett továbbra is ideológiai csa­tákat folytatunk birtokpolitika cí­mén, akkor megjósolom: a magyar mezőgazdaság fényesnek ígérkező uniós történelmét más szereplők írják majd helyettünk. „Ha a mezőgazdasági vállalkozások életképessé tétele, illetve az uniós csatlakozásra való felkészítésük helyett továbbra is ideológiai csatákat folytatunk birtokpolitika címén, akkor megjósolom: a magyar mezőgazdaság fényesnek ígérkező uniós történelmét más szereplők írják majd helyettünk. ”­tátta igényét a törvény szerint já­randóságáért, most kissé dühös és csalódott. A polgári kormány ha­tározott szándéka az ügy lezárásá­ra abszolút érthető, különösen most, a választások előtt. A PR- ben profi Orbán-kormány szim­patizánsok gyűjtésére ilyen kínál­kozó alkalmat nem fog kihaszná­latlanul hagyni. Más párt is ugyan­ezt tenné helyette, pontosabban tehette volna...A szövetkezeti külső üzletrészek kifizetése költ­ségvetési pénzből helyes és társa­dalmilag is hasznos lépés.­Egy­részt mert a mezőgazdaságból egykor és ma élőknek az elmúlt évtizedben bekövetkezett jövede­lemvesztése abszolút és relatív ér­telemben is oly mértékű, hogy a 30-50 milliárd forintba kerülő kor­mányzati lépés ehhez képest jel­képes kártérítésnek minősíthető. Másrészt mert a csatlakozás előtti utolsó percekben vagyunk, hogy a szövetkezetek gazdasági-társadal­mi szerepét és jövőjét illetően tár­sadalmi konszenzusra jussunk. Ehhez az üzletrészügyet végérvé­nyesen le kell zárni. A kormány azonban minden jó szándéka ellenére hibázott az üz­letrészprobléma megközelítése során. Ezt a hibát, mint közismert, az Alkotmánybíróság korrigálta, de a gond megmaradt. Mi lenne te­hát a társadalom többsége számá­ra elfogadható és egyben gazdasá­gilag is előnyös megoldás? Vele­ Raskó György Levél AmerikábólT­ íz éve élek Amerikában, kö­vetem a politikát itt és ott­hon (Magyarországon), ameny­­nyire ez innen lehetséges. Három éve tanulok amerikai jogot. Idei utolsó dolgozatunk az Európai Unióról szólt. Ebben ki kellett térnem a „nemzeti” és az „integ­­racionalista” felfogás előnyeire és hátrányaira, az uniós és a ke­­let-közép-európai országok fel­fogására az Európai Uniót és an­nak működését illetően. Termé­szetesen írok Magyarországról is. Tegnap reggel érkezett meg a The Economist folyóirat legutób­bi (május 19-ei) száma, egy sor cikk foglalkozik benne az Euró­pai Unióval. Mindjárt az első cikkben: Európa mágneses von­zása (Europe’s magnetic attrac­tion) olvasom a következőt. Idé­zem: „Ahogy Kövér László, Ma­gyarország vezető pártjának el­nöke tavaly kijelentette, az Euró­pai Unió megbánta a tagságáért folyamodó országoknak tett ígé­retét, mint a kutya, amely kilen­cet kölykezett (Like a dog that has had a litter of nine).” Majd így folytatja a cikk írója: „De azok, akik az Európai Uniót a nagyvonalúság hiányá­val vádolják, annak híján legin­kább saját maguk vannak” („But criticizing the EU, for its lack of generosity is in itself ra­ther ungenerous”). Meg kell hogy mondjam, fel-­­háborodással olvastam Kövér László úr megjegyzését. Ilyen fe­lelőtlen, durva és arrogáns meg­jegyzést itt sem politikustól, sem újságírótól, sem jogásztól még nem hallottam, nem is olvastam. Nem beszélve egy ország vezető politikai pártjának (akkor még) elnökéről... Az első dolog, amit a jogá­szoknak itt megtanítanak, az az, hogy a politikából nem okos ér­zelmi kérdést csinálni. Továbbá hogy ha egy vita során elveszted a hidegvéredet, elvesztetted az ügyet, amiért harcoltál. És ha os­toba megjegyzést teszel, az nem­csak rólad mond véleményt, ha­nem sajnos azokról is, akiket képviselsz. Végül pedig hogy ne eszement megjegyzésekkel, ha­nem érvekkel gyere. A cikk írója szerint a tagságért folyamodó országok „nem jön­nek gazdag hozománnyal”. Ha minden tagjelölt ország az EU- ba olvad, az unió területe 34 szá­zalékkal, lakossága 29 százalék­kal, GDP-je csak öt százalékkal nő - ne persze a jelenlegi árfolya­mon mérve. Az átlagos GDP vá­sárlóérték-csökkenése egy főre vetítve 16 százalék lesz, ami Spa­nyolország, Portugália és Görög­ország csatlakozása idején csak hat százalék volt. Kérdem én akkor, milyen ala­pon érzékelteti egy magyar poli­tikus a világgal, hogy az tesz szí­vességet Magyarország taggá vá­lásával az EU-nak? A kellemet­len a dologban az, hogy kijelen­tésével Kövér László úr nem csupán személye és pártja politi­kai hitelét rontja, hanem nehezí­ti egy egész ország lehetőségét is a föllendülésre. Veronica Beretvas Kingston, Pa, USA MH-ÁLLÁSPONT Visszakérik az iskolapénzt Nagyon jó és helyes célt tűzött ki az Oktatási Minisztérium: tegyen minden egyetemi és főiskolai hallgató legalább középfokú nyelv­vizsgát. Helyes. Hiszen az Európához csatlakozó Magyarország diplomásaitól meg lehet követelni, hogy ne maradjanak nyelvi analfabéták, és használható, viszonylag magas szintű nyelvtudást is igazoljanak, mikor diplomájukat átveszik. Csakhogy a legutóbbi időkig a hallgatókat a nyelvtanulás igen magas költségekbe verte, és leginkább azokat terhelte meg, akik amúgy is szegény családokból kerültek egyetemre. Többszörö­sen hátrányos helyzetűeknek tekinthetők a felsőoktatás részve­vői közül a levelező hallgatók, akiktől éppúgy megkövetelik az államvizsgán és a szakdolgozat elkészítésén kívül a legalább középfokú nyelvismeret igazolását, mint a nappali tagozat diák­jaitól. Sokba kerül a nyelvtanulás. A hallgatók nagy részének megfi­zethetetlenül sokba. Most - közeledve a választásokhoz - a minisz­térium rájött, hogy a tanulás ingyenességének ígérete és a sokba kerülő nyelvvizsga valahogy nem klappol egymással. S elérkezett az az idő is, amikor a választási ígéreteket számon kérik az egykor a Fideszre szavazó ifjak. Kihasított tehát egy tetemes összeget a kormány, amiből visszafizethető lenne a nyelvvizsga díja a hallga­tóknak. Persze csak akkor, ha ez az összeg valóban rendelkezésre áll. Aki idén szerzi meg a nyelvvizsga-bizonyítványt, az szerencsés lehet. A jövő még kérdéses, a múltban vizsgázók pedig becsapot­­tan reklamálhatnak. Még súlyosabb lesz a helyzet, amikor a középiskolásokon fog­ják számon kérni, már az érettségivel együtt, az idegennyelv­tudást. Hiszen egy-két év múlva az érettségi bizonyítvánnyal együtt kell megszerezni az idegennyelv-ismeret középfokú bizo­nyítványát. Természetesen nem a nyelvtudásért tett erőfeszítéseket kifogá­soljuk, hanem a megalapozatlan sietséget, a kapkodást. A munka­­módszert, ami nem tetszik a szülőknek és persze a közép- és felső­­iskolai vezetőknek, akik képtelenek teljesíteni az előírásokat. A kormány törekvése tehát dicséretes. Az azonban nem, hogy nem számolták ki pontosan a pénzügyi feltételeket. Valamint az sem, hogy nem mindenütt állnak rendelkezésre azok a nyelvtaná­rok, akik nemcsak tanítani, hanem megtanítani is képesek lenné­nek az idegen nyelveket. K­i tudja, miért, szerda reggel hirtelen az a kiskamasz jutott eszembe, aki beszabadulván a vörös lámpás házba, nem adja alább, és az ott dolgozó hölgyek minden igényét egy szuszra kielé­gíti. Amikor aztán felébred, kap egy pofont a mamától, hogy vedd ki a kezed a takaró alól, te kölök, szégyelld magad, már megint pú­pos a paplan. Olvasom, hogy a miniszterelnök hétfőn Lausanne-ban bejelen­tette: hazánk 2012-ben nyári olimpiát rendezne. Szintén jövőbe látó fiatalsági és testedzési minisztere, Deutsch Tamás ehhez hozzátette: várhatóan júliusra már az is kiderül, hogy az épülő, szépülő, gazda­godó Fidesz-Magyarországnak mennyibe kerülne e nagy esemény megrendezése. Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke vi­szont óvatosabban fogalmazott. Budapest igazi sportfőváros, mond­ta, jóllehet más egy sportág világbajnokságának és megint más egy olimpiának (jelenleg huszonhat sportág) otthont adni. Hozzá még egy érett férfi óvatosságával azt is megjegyezte, hogy a sportlétesít­mények terén jelentős lemaradásunk van, elképzelhető tehát, hogy reális esély a rendezésre csak 2016-ra lesz, írjuk rögtön ide: sebaj, az a fő, hogy akkor is egy futurológiában otthonosan mozgó, „korlátolt” felelősségű társaság legyen majd ha­talmon. A mama ezúttal nem annyira a galád hazai média képében jelent­kezett, bár némi nemzetietlen berzenkedés azért ott is támadt. Pél­dául a magyar televíziózás jeles doyenje (azon kevesek egyike, aki az elmúlt tíz-egynéhány évben sem vesztette el arcát) annak a ma­radi véleményének adott hangot, hogy nemcsak Magyarország, ha­nem más, a miénkhez hasonló méretű ország is alkalmatlan arra, hogy lebonyolítson egy nyári olimpiát. És alighanem szintén efféle holmi valóság közeli korlátokra gondolhattak azok a külföldi újsá­gok, amelyek végül is kiosztották a pofont. Mégpedig úgy - és ez a legfájóbb nyakleves hogy tudomást se vettek az itthon nagy dér­­rel-dúrral tálalt bejelentkezésről, jottányi betűt se szentelve a lau­­sanne-i fellépésnek. Komolyan mondom, nem szép dolog ez, nem is túl elegáns, mert a kormányok, ugye, jönnek-mennek, de Budapest az mégiscsak Bu­dapest. Madrid, London, Buenos Aires vagy a kandidáló nyolc egye­sült államokbeli nagyváros valóban potensebb országok metropoli­sai, de ha már a jelöltlistára feliratkoztunk, Timesék, BBC-ék, Reu­­tersék mondhattak volna rólunk valamit. De mint hírlik, nemcsak ők, rajtuk kívül a mértékadó világsajtó egésze hallgatott. Talán azért, amiért Schmitt Pált sportdiplomata kollégái a NOB-elnökvá­­lasztás idején barátilag majd nyilván félrevonják, s megkérdezik tő­le: Palikám, értjük mi a politikai csíziót, de mondd csak, tényleg ko­molyan gondoljátok ti ezt? Szóval ez így kifelé maga a testet öltött országblamázs, avagy stílszerűen szólva a kapitális öngól, no de sebaj. Az a fő, ha hiba­százalékkal is, de azért átgondoltan működik itt az Országimázs Központ. Ugyancsak politikai csízióként fogta fel a dolgot Demszky Gábor, aki felettébb rafináltan kommentálta a miniszterelnök „merész és nagyra törő” elképzeléseit. Mint mondta, a terv „bizakodásra ad okot a fővárosiak számára”, s becslése szerint megvalósítása (Demszky, úgy látszik, már májusban tudja, amit Deutsch majd csak júliusban) mintegy ezerötszázmilliárd forint. Azért ilyen sok, mert legalább két új híd, két új metróvonal, továbbá némi úthálózati, lé­giközlekedési és autópálya-fejlesztés is kell, ami annyit tesz, hogy Budapestnek 2012-ig évente úgy cirka százmilliárd lenne kívánatos. S persze a főpolgármester örömmel üdvözli, hogy a kormány ennek leperkálására immár készen áll. Mondtam is este a kapualjunkban cihelődő, túlélési sportot űző hajléktalannak, sebaj, tarts ki haver, ha ők összefognak, ahol ma fek­szel, ott 2012-ben olimpia lesz. Galló Béla

Next