Magyar Hírlap, 2002. április (35. évfolyam, 76-90. szám)

2002-04-16 / 88. szám

2002. április 16., kedd KULTÚRA A gimnazista Anne-Sophie Brasme regényét kevesebb mint egy év alatt 15 nyelvre fordították le Tizennyolc évesen a világhírnév felé A két nap múlva kezdődő IX. Bu­dapesti Nemzetközi Könyvfeszti­vál vendége lesz a 18 éves Anne- Sophie Brasme, akinek első regé­nye tavaly augusztusban jelent meg Franciaországban hatalmas sikert aratva. A könyvből három nap alatt 5 ezer példány fogyott el, egy év alatt pedig 33 ezer. Azóta 15 nyelvre fordították le, de külföldön először magyar kiadó, az Ulpius-Ház adja ki, méghozzá a könyvfesztivál alkal­mából. Kozár Alexandra A még gimnazista Anne-Sophie Brasménak kísértetiesen hasonló sors jutott, mint annak idején Framjoise Sagannak, aki szintén 18 évesen robbant be az irodalom­ba, s első regénye, a Bonjour tristesse (Jó reggelt búbánat) szin­tén világsiker lett. Brasme azon­ban őt is lekörözte: még csak 17 éves volt, mikor a francia Fayard kiadónál megjelent könyve, a Respire (Lélegezz). A két barátnő szenvedélyes, de teljesen egyolda­lú kapcsolatát leíró történet tragi­kusan végződik: a folyton megalá­zott, megszégyenített Charléne megöli barátnőjét, Sarah-t, akinek árnyékában teljesen elveszett sa­ját személyisége. Charléne bör­tönben van, itt emlékezik vissza, s meséli el élete történetét egész kiskorától. Az első igazi barátnőt, Vanessát, majd Sarah-t, a végze­tes, ám semmiféle testiséggel nem járó szenvedélyt, mely első szerel­mi kapcsolatában, a Maxime-mal kialakuló viszonyban is gátolja őt. A két kamaszlány kapcsola­tában az elnyomó és elnyomott, az úr és szolga relációjával állunk szemben. Charlene-nek minden­képp szüksége van egy erős sze­mélyiségre, akitől függhet, akire kivetítheti szeretetét, Sarah-nak meg szüksége van arra, hogy ha­talmát úton-útfélen érzékeltesse. A megaláztatások egyre gyako­ribbá válnak, míg egy szilveszteri estén elérik csúcspontjukat. Sa­­rah-t mindenki ünnepli, míg Charlene-t a kutya se veszi észre. A lányok táncolnak, Sarah pedig­­ egy durva nyilvános megszégyení­tés után - megdermedve, véresen fekszik a hideg padlón. Úgy tűnik, kínálkozna egy kiút ebből az őrült betegségből, az ön­kéntes függésből. Maxime, a kez­detben jelentéktelennek tűnő osz­tálytárs, aki végre odafigyel Charlene-re, megérti és szereti őt. Gyengéd kapcsolat szövődik kö­zöttük, de közben Sarah elveszti minden hatalmát az osztályban, és segítségért fordul a lányhoz: ő örömmel megadja neki azt, de mi­helyt helyreáll a korábbi egyen­súly, újra átnéz rajta, sőt porig aláz­za. Ekkor érlelődik meg Charléne­­ben a végső elhatározás, egyetlen kiút van: megölni Sarah-t. „A regénynek természetesen vannak önéletrajzi elemei, egy va­lóban létezett barátság képezi alapját, mely a valóságban azért nem volt ennyire szélsőséges. Mindenesetre semmiképp nem akartam ily módon bosszút állni, a Sarah alakját ihlető lányt már há­rom éve nem láttam, nem beszél­tem vele. Az is lehet, hogy nem is olvasta a regényt.” Anne-Sophie Brasme regényét eddig tizenöt nyelvre fordították le, a közeljövőben többek között Angliában, Oroszországban, Hollandiában, Horvátországban, Szlovákiában, Olaszországban és Koreában jelenik majd meg. Ná­lunk az Ulpius Kiadó jelenteti meg a könyvfesztiválra Laky Krisztina fordításában. Az írónő személyesen is eljön a Budapest Kongresszusi Központba, hogy regényét maga mutassa be. Ám utána egyből vissza kell repülnie, hisz az iskolából nem maradhat el. Brasmét a siker nem szédítette el, tanárai ugyanúgy kezelik, mint eddig, és ő sem gondolja, hogy ez az ünneplés bármire is feljogosíta­ná. Metzben él szüleivel, idén fog irodalmi érettségit tenni. Tanul­mányait a bölcsészkaron szeretné folytatni, részben azért, hogy írás­készsége még jobban fejlődjön. E célból a Sorbonne-t szemelte ki. „Nagykorában” pedig irodalom­kritikus vagy kulturális újságíró szeretne lenni. És persze író. „Hatéves koromtól fogva gon­dolok arra, hogy író leszek, és ír­tam is rengeteget, de eddig sose fe­jeztem be semmit. Ez a regény az első, amit igazán fel tudok vállal­ni. Apámnak mutattam meg elő­ször, ő az első számú kritikusom. Aztán pedig Élise Ficher írónő­nek, akit szintén a Fayard ad ki. Vele a metzi könyvfesztiválon ta­lálkoztam először, és kértem, olvassa el a kéziratomat. Megígér­te, de nem biztatott semmivel, hi­szen évente mintegy 300 kézirat érkezik hozzá. Amikor aztán elol­vasta, nagyon tetszett neki, és ő ajánlotta a kiadónak. Múlt nyáron pedig, mikor épp egy olaszországi vakációról jöttem haza, nagyon kellemes hír várt az üzenetrögzí­tőmön: a Fayard volt az, és közöl­ték, hogy kiadnak.” Az elsőkötetes írókat azonban sokan próbálják befolyásolni. „Egyik kritikusom, szintén egy író, azt tanácsolta, mindenképp le­gyen a két lány között szexuális kapcsolat, mert ez így nem eladha­tó. De ezt visszautasítottam, ugyanis egyáltalán nem erről van szó, hanem egy erőteljes lelki-szel­lemi függésről, egy felemésztő szenvedélyről, mely minden foko­zaton, fázison keresztülmegy.” A könyvben a főhősnő, Charlene kamaszkoráról beszélve elmondja, gyakran az írásba me­nekült, mert érezte, annyira más mint a többiek, annyira külön vi­lág, és egyedül papíron tudta elfoj­tásait, vágyait igazán kiírni magá­ból. „Én azért nem vagyok annyi­ra patologikus eset, mint a regény­ben szereplő Charlene. Igaz, ka­maszkoromban nekem is kevés barátom volt, nem jártam egyálta­lán szórakozni, ezért inkább ír­tam. De 15-16 éves koromtól ez megváltozott, én is normális let­tem, mint a többiek. De természe­tesen most is szükségem van izolá­cióra, nyugalomra, és ezt csak az írás tudja megadni.” Anne-Sophie Brasme a köny­vet rekordidő alatt írta, mindössze két hónapot töltött vele. Ekkor persze csak a szereplők léteztek számára, az iskolába járást leszá­mítva semmi mással nem foglalko­zott. „A kiadó gyakorlatilag nem változtatott a művön, de azt java­solták, néhány részletet, ami nem vitte igazán előre a történetet, hagyjak ki, én pedig egyetértet­tem. Néhány szereplőt is kihagy­tam a végső változatból, akik szin­tén nem adtak különösebb többle­tet. Meg egy ilyen történet nem le­het kétszáz oldal. De a végső vál­tozatot teljesen magaménak foga­dom el.” Anne-Sophie Brasme rengeteg mesét, verset írt, regényekbe kez­dett bele. A későbbiekben színda­rabot is szeretne írni, bár tudja, a dramaturgia teljesen más kvalitá­sokat igényel, mint a regényírás. „Az ember 17 évesen még nem író. Ahhoz még sok időnek kell el­telnie. Második művemet nem fo­gom elkapkodni, mindenképp egy érettebb, megfontoltabb regényt akarok.” Aki azonban elolvassa a köny­vet, ellenkező véleményen lesz. Brasme, 18 év ide vagy oda, bi­zony már író lett. Anne-Sophie Brasme hatéves kora óta tudja, írnia kell „Nagy vetítés” a MEO-ban A MEO - Kortárs Művészeti Gyűjtemény a videoművészet nemzetközi sztárjainak ad ott­hont május 12-éig. A nagy vetítés című bemutató kivételes abban a tekintetben, hogy Magyarorszá­gon még nem rendeztek ilyen szé­les körű, kizárólag videoalkotá­­sokat felvonultató kiállítást. Dudás Éva Bár a nagyobb külföldi művészeti seregszemléken a kiállított műre­mekek komoly hányadát a vi­­deoalkotások teszik ki, nálunk vi­szonylag még ismeretlen ez az új művészeti ág, így A nagy vetítésre szánt alkotások kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy a nem­zetközi videoművészet élvonalá­nak aktuális és progresszív műveit vonultassák fel a közönség előtt. A kiállított alkotások tematiká­jukban a kortárs művészet olyan aktuális kérdéseivel foglalkoznak, mint a fogyasztói társadalom, a ki­sebbségi lét, az elmúlás, a nőiség és a szexualitás, a művészek által használt filmnyelv pedig a mozi­szerűtől a lírai dokumentációig terjed. Az egykori bőrgyár köz­ponti termében e modern művé­szeti ág egyik legismertebb alko­tója, Bill Viola filmje, a The Pas­sing pereg. A filmről - melyben a művész egyébként saját családtag­jait szerepelteti - azt tartják, hogy Viola legpoétikusabb munkája. Ezt a hosszabb lélegzetű alkotást Tracey Moffat ausztrál származá­sú videoművész filmje, a Night Cries: A Rural Tragedy (Éjszakai kiáltások: falusi tragédia) követi, mely Moffat első komoly vissz­hangot kiváltó alkotása. Az 1990-ben Cannes-ban díjat kapott film egy teljesen izolált, szürreális tanyán játszódik, ahol egy közép­korú, bennszülött ausztrál nő ápolja haldokló, fehér bőrű édes­anyját. A nevelt lány arca mély gyűlöletet tükröz, mely valójában arra az asszimilációs törvényre utal, mely alapján Ausztráliában a bennszülött gyermekeket fehér nevelőszülőkre bízták. A MEO felső termében a progresszívebb munkák kaptak helyet, mint pél­dául Chris Cunningham alkotásai, akinek neve talán nem ismeretlen a hazai közönség előtt sem. Első rövidfilmje, „A flex” szándékosan agresszív alkotás, mely fizikai erő­vel kíván hatni az érzékekre a film és a zene eszközével. Cunningham másik filmje, a Come to Daddy (Gyere apucihoz) számos díjat és elismerést kapott - mondhatjuk, hogy nem véletlenül - és ma is ez minősül a legsajátosabb zenés vi­deofilmnek. A művész harmadik videója, mely A nagy vetítésen szerepel a Windowlicker (Ablak­nyaló), a sztereotip rapklippek pa­ródiája. A filmet sokan rasszistá­nak minősítették, ám Cunnin­gham azt vallja, sokkal inkább ne­vezhető szexistának, de még így is jóval kevésbé az, mint más hason­ló témájú videók. Cunningham mellett a felső te­remben Pipilotti Rist és Janine Antoni filmjei peregnek. A svájci származású Rist munkáinak té­mája a női lét, nem csoda, hogy al­kotásai hemzsegnek a nőiséghez társított szimbólumoktól, hason­lóan Antonihoz, aki a női szexua­litás keresésében olyan anyagokat használ a nőiség metaforájaként, mint a zsír, a hajfesték vagy a cso­koládé. Ezzel a nőiség társada­lomban megítélt helyének, illetve csapdáinak üzen, illetve a fogyasz­tást és a fogyasztói létet támadja. Nemzetközi videoművészeti seregszemle Magyarországon HANGLEMEZ Kamarazene dzsesszörökzöldekkel Örömmel hallgattam két magyar dzsesszénekesnő, Tisza Bea és Vadon Irén új lemezét, amelye­ken úgynevezett standardek, vagyis a műfaj amerikai örökzöld­jei szerepelnek, a megszokottól néha kissé eltérő, néha viszont na­gyon is hagyományos hangszere­lésben. Jó újra hallani ezt a reper­toárt, mert a fiatalabbak már egyáltalán nem ismerik, az idő­sebb nemzedékben pedig minden bizonnyal kellemes emlékeket éb­reszt. És jó hallani azért is, mert mindkét lemez jól felkészült előadók színvonalas produkciója. Magyarországon egyébként a dzsesszéneklésnek közel sincs olyan hagyománya, mint a hang­szeres játéknak. Ez talán azzal is magyarázható, hogy az ország év­tizedeken át el volt zárva az angol­szász kultúrától, s maga a vokális dzsessz is tiltott, majd éppen csak megtűrt műfajnak számított. Több énekesgeneráció nőtt fel úgy, hogy esélye sem volt felzár­kózni a nyugat-európai és tenge­rentúli színvonalhoz. A kilencve­nes években mindenesetre megin­dult egy pozitív folyamat, amit Bó­­dy Magdi, Bontovics Kati, Berki Tamás produkciói mellett­­ olyan énekesek feltűnése jelez, mint Té­li Márta, Winand Gábor, a tavalyi rádiós dzsesszénekverseny fiatal győztesei vagy éppen Tisza Bea és Vadon Irén. A vokális dzsessz persze továbbra sem tartozik a tá­mogatott zenei irányzatok közé. Vadon Irén A Song For You (Egy dal neked) című CD-jén a derűs, kiegyensúlyozott karakterek do­minálnak: az elmúlt években szín­padon is ilyennek ismertük meg a belvárosi Jazz Garden klub há­ziasszonyát. Az album meglepően szélesre nyitja a műfaji határokat: a szó szoros értelmében vett dzsessz mellett megjelenik a kö­zéptempójú, „levegős” blues (Peel Me A Grape), a leginkább Aretha Franklin által sikerre vitt autentikus soul (Dr. Feelgood), a gospeltradícióból táplálkozó populáris amerikai zene (Ray Vadon Irén: A Song for You Tisza Bea: Island 2002 Charles: Hallelujah I Love Him So), a korai funky-jazz (I Don’t Need No Dr.), sőt a rockos hang­zás (a többek között Joe Cocker által sikerre vitt Unchain My Heart) is. Ez az eklektikus reper­toár azonban nem rontja az össz­képet, sőt kifejezetten jót tesz, mert az énekesnő sokoldalúságát mutatja. Vadon Irént egy jól be­vált, régóta összeszokott csapat, a Creative Art Trio kíséri, amely­ben Vukán György zongorázik, Berkes Balázs bőgőzik és Balázs Elemér dobol. Különösen szépen és meggyőzően szól előadásukban a CD nyitószáma, Gibbon klasszi­kusa, a Garden in the Rain. Tisza Bea lemeze sokkal egysé­gesebb, ha úgy tetszik, szűkebb spektrumban mozog, de ez sem­miképpen sem negatív vonás, mert az évtizede koncertező - bár még mindig nagyon fiatal - éne­kesnő ebben a finoman hangsze­relt, kamarazenei jellegű stílus- és hangzásvilágban hallhatóan ott­hon érzi magát. Nem tudom, hogy a CD létrehozói és a közreműkö­dő muzsikusok - Nagy János (zon­gora, szintetizátor), Frei György (bőgő), Elek István (tenorszaxo­fon) és Kovács Zsolt (dob) - mit szólnak hozzá, de az Island (Szi­get) című lemez engem leginkább Diana Krall itthon is kedvelt albu­maira emlékeztet. A többnyire ugyancsak standardeket megszó­laltató kanadai énekes-zongorista példát mutat kolléganőinek, hogy egy igazi művésznek nemcsak sa­ját szólamára kell koncentrálnia, hanem a többieket is érzékenyen kell figyelni. Ez az érzékeny figye­lem Tisza Bea előadásmódjának is sajátja, de zenésztársai is kitűnően érzik az örökzöldek hangulatát, „feelingjét”. Retkes Attila Magyar Hírlap 13 Dialektusfesztivál az Urániában (MTI) Dialektusfesztivál címmel indul a néprajzi tárgyú filmek se­regszemléje Budapesten, az Urá­nia Nemzeti Filmszínházban hol­nap. A négynapos eseményen 29 film indul a versenyben, további 44 alkotást információs vetítésen tekinthetnek meg az érdeklődők. A magyarországi alkotók mellett a határon túlról, Romániából, Szlovákiából, Jugoszláviából, illet­ve az Amerikai Egyesült Álla­mokból is érkeztek filmek. A fesz­tivál filmjeit öttagú zsűri - Boglár Lajos, Kömczei Csilla, Lammel Annamária, Péterffy András, Sár­kány Mihály - szemlézi. Elhunyt Nagy Miklós irodalomtörténész (MTI) Hosszan tartó betegség után, életének 78. évében, szom­baton elhunyt Nagy Miklós iro­dalomtörténész, tanszékvezető egyetemi tanár, a XIX. századi magyar próza kutatója. Nagy Miklós 1949-től 1984-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem, majd azt követően tíz éven át a debre­ceni Kossuth Lajos Tudomány­­egyetem XIX. századi magyar irodalmi tanszékén tanított. 1962-től Jókai Mór összes művei kritikai kiadásának sorozatszer­kesztője volt, s monográfiát írt Jókai Mórról és Kemény Zsig­­mondról. A helyzet (MH) Tamás Gáspár Miklós A helyzet című kötetét ma dél­után öt órakor mutatják be az ELTE BTK (Bp. Múzeum körút 6-8.) Buzágh Aladár termében. Az Élet és Irodalom gondozásában megjelent kötetet György Péter esztéta méltatja. Meghalt Szegvári Károly festőművész (MTI) Életének 83. évében, va­sárnap elhunyt Szegvári Károly festőművész, VI. Pál pápa arany­érmével kitüntetett alkotó, Tó­szeg díszpolgára; temetéséről ké­sőbb intézkednek. Szegvári Ká­roly 1968-ban Terra di Madre ké­pével első díjat nyert az itáliai Fermóban. Munkáit bemutatta többek között a budapesti Csók Galériában, valamint láthatták képeit martfűi, nyíregyházi, pécsi és debreceni egyéni kiállításokon. Szegvári Károly alkotásai megta­lálhatók például a londoni Natio­nal Galleryben és a vatikáni mú­zeumban. A Magyar Hanglemezkiadók Szö­vetségének (Mahasz) hivatalos eladási listáját a 14. héten készült felmérések alapján a következő előadók és albumok vezetik: 1. Princess: A hegedű hercegnői 2. Mária: Judit és a zenemanók (aranylemez) 12. Robbie Williams: Swing When You’re Winning 13. Modern Talking: Victory 14. Nagyecsedi Fekete Szemek: Bilincs a szívemen (aranylemez) 15. Fiesta: Hozzám tartozol (platinalemez) 16. Kylie Minogue: Fever 17. Linkin Park: Anastacla: Freak of Nature A harmonikás (dupla platinalemez) 3. Romantic: Nap, Hold, csillagok (aranylemez) 4. Filmzene: Valami Amerika 5. Anastacla: Freak of Nature 6. Celine Dion: A New Day Has Come 7. TNT: Unplugged (aranylemez) 8. Shakira: Laundry Service 9. Filmzene: A gyűrűk ura 10. Zanzibar: Nem vagyok tökéletes 11. Földesi Judit: Hybrid Theory (aranylemez) 18. Britney Spears: Britney 19. Filmzene: Szerelem utolsó vérig 20. Tankcsapda: Baj van!

Next