Magyar Hírlap, 2012. február (45. évfolyam, 27-51. szám)
2012-02-03 / 29. szám
MAGYAR HÍRLAP TÖRTÉNELEM 2012. FEBRUÁR 3., PÉNTEK A MAGYAR KORMÁNY ELLENI LÁZÍTÁSÉRT MÉLTÓ JUTALMAT KAPTAK A BÉCSI UDVARTÓL Egy önjelölt szlovák „forradalmár” ÉHN LÁSZLÓ A szlovák-magyar ellentétek egyik legkonfliktusosabb pontja az 1848-49-es szabadságharcban a magyarok ellen fellépő szlovák bandák megítélése. Őket a legnagyobb hősnek kikiáltott pánszláv agitátor, Ludovít Stúr irányította. Az önjelölt forradalmár csúfos kudarcot vallott, aminek legfőbb oka, hogy a tótok egyáltalán nem reagáltak a lázításra. A szlovák nép elsöprő többsége támogatta a magyar szabadságharcot, sőt a teljes népességhez viszonyított arányukat tekintve még több honvédet adtak az országnak, mint a magyarok. Ennek ellenére - vagy talán éppen ennek köszönhetően a szlovák nemzettudat erről a tényről szinte egyáltalán nem vesz tudomást. Az 1848-49-es időszak nemzeti hőseit kizárólag a szlovák nemzeti mozgalom vezéregyéniségei alkotják, azok, akik a saját népük akaratával szembe menve, egészen a végsőkig küzdöttek a magyarok ellen. E mozgalom legfontosabb vezetője Dudovít Stúr, és két alvezére, Michal Miloslav Hodza és Jozef Miloslav Hurban. Mi lehet ennek a magyarázata? A szlovák vezetők nem a magyar reformellenzéktől, hanem kezdettől fogva a bécsi udvartól várták saját nemzeti követeléseik teljesítését. Nem hittek abban, hogy a metternichi rendszer valaha is összeomolhat, ezért amikor ez 1848 márciusában megtörtént, és a jobbágyfelszabadítás hatására a reformokat a felvidéki szlovák lakosság hálával üdvözölte, teljesen elveszítették a talajt lábuk alól. A tömegek hangulatának változását észlelve nem tudták, mitévők legyenek, és tulajdonképpen innen eredeztethető az a következetlenség és kapkodás, ami későbbi, 1848-49-es tevékenységüket mindvégig jellemezte. Az el nem küldött 14 pont Az első kapaszkodót Stúr számára Josif Rajncic szerb pátriárka nyújtotta, akivel „felismerte egymás testvéri megsegítésének és a közös ellenség elleni felkelésnek a szükségességét”, és „Rajacic átadta Stúrnak a nemzeti ügy támogatásához szükséges eszközöket”. A szlovák triumvirátus másik két tagja közben járta az országot, szervezte a híveket, népgyűléseket tartott, és megpróbálta kihasználni a zűrzavaros időszakot. Többnyire sikertelenül, a jobbágyfelszabadítás után a jobbágyok fellázítása okafogyottá vált, és a nép nem értette, hogy miért kellene most felkelnie, harcolnia azok ellen az urak ellen, akik ezt kieszközölték számára. E gyűlések közül a legjelentősebb a május 10-én tartott liptószentmiklósi, ahol a résztvevők egy a Batthyánykormánynak átnyújtandó programot kívántak megfogalmazni, amely tartalmazta volna a szlovák nemzeti követeléseket. Össze is gyűlt a „nép” - összesen harminc-negyven ember, zömében evangélikus diák, tanító vagy lelkész. Heves vita után egy 14 pontos programot fogadtak el, amely a „szlovák nemzet kívánságai” megnevezéssel került be a történelembe. Még, ha szemet is hunyunk a finoman szólva sem diplomatikus hangvétele fölött, akkor is szembetűnők a kimondottan teljesíthetetlen követelések. De ez nem is meglepő, a szerzők ugyanis nem szánták tárgyalási alapnak, mert elfogadása esetén a szlovákoknak a magyarok mellett kellett volna fegyvert ragadniuk a délszlávok ellen, akikről a petíció megfogalmazói már rég tudták, hogy harcra készülnek. Azonban nem ez a fő ok, ami miatt a petíció nem érhette el deklarált célját, azt ugyanis sosem küldték el a kormánynak. A vezetők tevékenysége a hadjáratok alatt többnyire vélt vagy valós ellenfeleik feljelentéséből és hatalmaskodásból állt A magyar kormány, miután több forrásból értesült Stúr és Harban lázításairól és konspirációiról, elfogatóparancsot adott ki ellenük, ám addigra ők már rég távoztak Prága felé, ahol május végén megnyitották a szláv kongresszust. Itt felvették a kapcsolatot három volt cseh tiszttel, akik később segítettek nekik a fegyveres harc előkészítésében. A kongresszuson fokozatosan a radikálisabb elemek befolyása alá kerültek, és amikor kitörtek az utcai zavargások, a szlovák nemzeti vezetők is tevékenyen részt vettek bennük. A csetepaté néhány napig tartott, Windischgrätz tábornagy az ellenállást letörte és a küldötteket szétzavarta. # Nemzetőrök a zsoldosok ellen A szlovák vezetőknek a szláv kongresszus kudarca nagy csalódást okozott. Ők egy szláv forradalom ábrándjával mentek oda. A magyarokkal való kapcsolatfelvételt eleve kizárták, ezért már csak egy lehetőség maradt számukra - Prágából Bécsbe menekültek, és délszlávok közvetítésével felkínálták szolgálataikat annak a császári udvarnak, amelyet Stúr még Prágában „a szervilizmus, a besúgás, a reakció, a jezsuitizmus és más ocsmányságok kvintesszenciájának” nevezett. A céljuk az volt, hogy a horvát Jellasiccsal együtt megtámadják a kibontakozó magyar szabadságharcot, és egy magyarellenes felkelést robbantsanak ki a szlovákok közt. Az udvari körök hathatós támogatásával sikerült nekik Bécsben összesen ötszáz „szlovák” önkéntest öszszetoborozniuk, akik még a szlovák történészek szerint is „igazi söpredék voltak”. Szeptember 16-án Bécsben létrehozták a Szlovák Nemzeti Tanácsot, majd a következő napon az „önkéntesekkel” katonai különvonattal és császári felszereléssel elindultak Morvaországba, ahonnan szeptember 19-én Hurbanék Miavánál átlépték a magyar határt. Nyomban megmozdultak a környék - zömében szlovák! - nemzetőrei, akik megelégelve a bécsi zsoldosok fosztogatásait, lázításait, végül felvették a harcot a betolakodókkal, és tíz napon belül ki is verték őket az országból. Már csak hab a tortán, hogy itt mint megfutamodott zsoldosok meg is kapták a méltó „jutalmat”: a császári egységek először lefegyverezték, aztán egyszerűen lekaszabolták őket, így esett el ennek a hadjáratnak az utolsó halottja is. Bármennyire hihetetlen, de a szlovák nemzeti vezetők ezek után is hajlandók voltak tovább harcolni a császár mellett, annak ellenére, hogy - Hurban szerint - Windischgrätz tábornagy akasztófára valónak minősítette a szlovák triumvireket. Csak Jellasics közbenjárásának köszönhető, hogy még két hadjáratra sor került, ezúttal viszont már császári tisztek irányítása alatt. Az első mindjárt decemberben, a másik 1849 nyarán indult meg. Öszszességben mindkét kísérletről elmondható, hogy a várakozásokat messze alulmúlta, a nép nem áramlott Szúr és Harban táborába, nem segítettek szónoklataik sem az ezeréves elnyomásról, sem a nemzetiségi jogokról, amelyeket majd a császár biztosít. A helyzetet tovább rontotta az önkéntesek fegyelmezetlensége, önkényes fosztogatásai, zsarolásai, ami rendkívül rossz fényt vetett rájuk még saját szövetségeseik előtt is. Majdnem mindenhol közönnyel vagy kimondottan megvetéssel fogadták őket. A politikai vezetők tevékenysége a hadjáratok alatt a szónokláson kívül többnyire vélt vagy valós ellenfeleik feljelentéséből és hatalmaskodásból állt. „A gyümölcsöt megette a farkas” A szabadságharc leverése után késhegyre menő harc és tülekedés indult a hivatali állások elnyeréséért, a bécsi udvar azonban a szlovák nemzeti vezetőkben nem bízott, ezért mellőzte őket. Stúr és társai minden fórumon azt hirdették, amit a közönség hallani akart: a prágai szláv kongreszszuson lelkes forradalmárok, a császár előtt hű alattvalók voltak, a népet pedig földosztással és az úri vagyon prédálásával izgatták. Naivitás volt feltételezni, hogy a császári udvar erre nem figyel fel. Kaptak némi kárpótlást (vagy jutalompénzt?), némelyiküknek még állás is jutott, a vezetőket viszont rendőri megfigyelés alá helyezték. Ez volt tehát a császári udvar hálája, amit Húrban nagyon találóan a következőképpen foglalt össze: „Vége a forradalomnak. A szlávok ontották benne a vérüket, de a magyarok nyertek. Szart kaptunk érte (...). A gyümölcsöt az a farkas ette meg, amelyet mi akartunk megenni. ” A mozgalom vezetőin a teljes levertség és csalódás uralkodott el. Passzivitásba vonulva kétségbeesésükben utolsó menedéküket az ortodox pánszlávizmusban lelték, amely majd keletről elhozza a szlávok számára a felszabadítást. ■ Saját népe sem követte Stúrt, a szlovák lázadóvezért FOTÓ: NAGY MAGYARORSZÁG WWW.MAGYARHIRLAP.HU A szlovák nemzeti panteon legfőbb alakja Jludovít Stúr 1815-ben született Zayugrócon, az ottani tanító fiaként. Győrben, majd Pozsonyban tanult, ahol a szlovák diáktársaság vezetője lett. 1837-1838-ban a pozsonyi evangélikus líceum szláv tanszékén helyettes tanár lett, itteni tanítványai alkották később a szlovák nemzeti mozgalom legfontosabb bázisát. 1848-49-ben a törvényes magyar kormány ellen felkelést szervezett, sikertelenül. 1849 után nem vállalt semmilyen hivatalt, a szlovák irodalomnak szentelte életét. 1855 végén vadászat közben egy árkot átugorva olyan szerencsétlenül esett el, hogy a vállán átvetett puska elsült, és lábon lőtte magát, nem sokkal később ebbe halt bele. n HIRDETÉS Partner boltok Korábbi számainkat keresse az Anima boltjaiban: II. ker., Mamut, Lövőház utca 2-6. tsz. 13-15., I. ker. pavilon a Moszkva téri metrókijáratnál, II. kér, Moszkva tér, 16-os villamos megálló, V. ker. Arany János utcai metróállomás VII. kér, Népszínház utca 17, IX. ker. Ecseri úti metróállomás. XI. ker. Hunyadi János utca 19, XII. kér. MOM Park, Alkotás utca 53. alsó szint 18 XIV. ker., Mexikói úti metróvégállomás. XIX. ker. Üllői út 277. nmem boaventi». ttrtnim»»«t»utn Kapható: pályaudvarokon, településközpontokban, a RELAY és INMEDIO üzletekben