Magyar Hírlap, 2012. február (45. évfolyam, 27-51. szám)

2012-02-03 / 29. szám

MAGYAR HÍRLAP TÖRTÉNELEM 2012. FEBRUÁR 3., PÉNTEK A MAGYAR KORMÁNY ELLENI LÁZÍTÁSÉRT MÉLTÓ JUTALMAT KAPTAK A BÉCSI UDVARTÓL Egy önjelölt szlovák „forradalmár” ÉHN LÁSZLÓ A szlovák-magyar ellentétek egyik legkonfliktusosabb pontja az 1848-49-es szabadságharcban a ma­gyarok ellen fellépő szlovák ban­dák megítélése. Őket a legnagyobb hősnek kikiáltott pánszláv agitátor, Ludovít Stúr irányította. Az önjelölt forradalmár csúfos kudarcot vallott, aminek legfőbb oka, hogy a tótok egyáltalán nem reagáltak a lázításra. A szlovák nép elsöprő többsége tá­mogatta a magyar szabadságharcot, sőt a teljes népességhez viszonyított arányukat tekintve még több honvé­det adtak az országnak, mint a ma­gyarok. Ennek ellenére - vagy talán éppen ennek köszönhetően a szlo­vák nemzettudat erről a tényről szin­te egyáltalán nem vesz tudomást. Az 1848-49-es időszak nemzeti hőseit kizárólag a szlovák nemzeti mozga­lom vezéregyéniségei alkotják, azok, akik a saját népük akaratával szembe menve, egészen a végsőkig küzdöttek a magyarok ellen. E mozgalom leg­fontosabb vezetője Dudovít Stúr, és két alvezére, Michal Miloslav Hodza és Jozef Miloslav Hurban. Mi lehet ennek a magyarázata? A szlovák vezetők nem a ma­gyar reformellenzéktől, hanem kez­dettől fogva a bécsi udvartól vár­ták saját nemzeti követeléseik teljesítését. Nem hittek abban, hogy a metternichi rendszer valaha is össze­omolhat, ezért amikor ez 1848 már­ciusában megtörtént, és a jobbágy­felszabadítás hatására a reformokat a felvidéki szlovák lakosság hálával üd­vözölte, teljesen elveszítették a talajt lábuk alól. A tömegek hangulatának változását észlelve nem tudták, mi­tévők legyenek, és tulajdonképpen innen eredeztethető az a követke­zetlenség és kapkodás, ami későbbi, 1848-49-es tevékenységüket mind­végig jellemezte. Az el nem küldött 14 pont Az első kapaszkodót Stúr számára Josif Rajncic szerb pátriárka nyújtot­ta, akivel „felismerte egymás testvé­ri megsegítésének és a közös ellenség elleni felkelésnek a szükségességét”, és „Rajacic átadta Stúrnak a nemze­ti ügy támogatásához szükséges esz­közöket”. A szlovák triumvirátus másik két tagja közben járta az or­szágot, szervezte a híveket, népgyű­léseket tartott, és megpróbálta ki­használni a zűrzavaros időszakot. Többnyire sikertelenül, a jobbágyfel­szabadítás után a jobbágyok fellázítása okafogyottá vált, és a nép nem értet­te, hogy miért kellene most felkelnie, harcolnia azok ellen az urak ellen, akik ezt kieszközölték számára. E gyűlések közül a legjelentősebb a május 10-én tartott liptószentmiklósi, ahol a résztvevők egy a Batthyány­­kormánynak átnyújtandó programot kívántak megfogalmazni, amely tar­talmazta volna a szlovák nemzeti kö­veteléseket. Össze is gyűlt a „nép” - összesen harminc-negyven ember, zömében evangélikus diák, tanító vagy lelkész. Heves vita után egy 14 pontos programot fogadtak el, amely a „szlovák nemzet kívánságai” meg­nevezéssel került be a történelembe. Még, ha szemet is hunyunk a finoman szólva sem diplomatikus hangvéte­le fölött, akkor is szembetűnők a ki­mondottan teljesíthetetlen követelé­sek. De ez nem is meglepő, a szerzők ugyanis nem szánták tárgyalási alap­nak, mert elfogadása esetén a szlo­vákoknak a magyarok mellett kellett volna fegyvert ragadniuk a délszlávok ellen, akikről a petíció megfogalma­zói már rég tudták, hogy harcra ké­szülnek. Azonban nem ez a fő ok, ami miatt a petíció nem érhette el dekla­rált célját, azt ugyanis sosem küldték el a kormánynak. A vezetők tevékenysége a hadjáratok alatt többnyi­re vélt vagy valós ellenfe­leik feljelentéséből és ha­talmaskodásból állt A magyar kormány, miután több for­rásból értesült Stúr és Harban lázítá­­sairól és konspirációiról, elfogatópa­rancsot adott ki ellenük, ám addigra ők már rég távoztak Prága felé, ahol május végén megnyitották a szláv kongresszust. Itt felvették a kapcso­latot három volt cseh tiszttel, akik később segítettek nekik a fegyveres harc előkészítésében. A kongresszu­son fokozatosan a radikálisabb ele­mek befolyása alá kerültek, és amikor kitörtek az utcai zavargások, a szlo­vák nemzeti vezetők is tevékenyen részt vettek bennük. A csetepaté né­hány napig tartott, Windischgrätz tá­bornagy az ellenállást letörte és a kül­dötteket szétzavarta. # Nemzetőrök a zsoldosok ellen A szlovák vezetőknek a szláv kong­resszus kudarca nagy csalódást okozott. Ők egy szláv forradalom ábrándjával mentek oda. A magya­rokkal való kapcsolatfelvételt eleve kizárták, ezért már csak egy lehetőség maradt számukra - Prágából Bécs­­be menekültek, és délszlávok köz­vetítésével felkínálták szolgálataikat annak a császári udvarnak, amelyet Stúr még Prágában „a szervilizmus, a besúgás, a reakció, a jezsuitizmus és más ocsmányságok kvintesszenciájá­nak” nevezett. A céljuk az volt, hogy a horvát Jellasiccsal együtt megtámad­ják a kibontakozó magyar szabadság­­harcot, és egy magyarellenes felkelést robbantsanak ki a szlovákok közt. Az udvari körök hathatós támoga­tásával sikerült nekik Bécsben össze­sen ötszáz „szlovák” önkéntest ösz­­szetoborozniuk, akik még a szlovák történészek szerint is „igazi söpredék voltak”. Szeptember 16-án Bécsben létrehozták a Szlovák Nemzeti Taná­csot, majd a következő napon az „ön­kéntesekkel” katonai különvonat­­tal és császári felszereléssel elindultak Morvaországba, ahonnan szeptember 19-én Hurbanék Miavánál átlépték a magyar határt. Nyomban megmoz­dultak a környék - zömében szlovák! - nemzetőrei, akik megelégelve a bé­csi zsoldosok fosztogatásait, lázítása­­it, végül felvették a harcot a betolako­dókkal, és tíz napon belül ki is verték őket az országból. Már csak hab a tor­tán, hogy itt mint megfutamodott zsoldosok meg is kapták a méltó „ju­talmat”: a császári egységek először lefegyverezték, aztán egyszerűen le­kaszabolták őket, így esett el ennek a hadjáratnak az utolsó halottja is. Bármennyire hihetetlen, de a szlo­vák nemzeti vezetők ezek után is haj­landók voltak tovább harcolni a csá­szár mellett, annak ellenére, hogy - Hurban szerint - Windischgrätz tá­bornagy akasztófára valónak minősí­tette a szlovák triumvireket. Csak Jel­lasics közbenjárásának köszönhető, hogy még két hadjáratra sor került, ezúttal viszont már császári tisztek irányítása alatt. Az első mindjárt decemberben, a másik 1849 nyarán indult meg. Ösz­­szességben mindkét kísérletről el­mondható, hogy a várakozásokat messze alulmúlta, a nép nem áram­lott Szúr és Harban táborába, nem segítettek szónoklataik sem az ezer­éves elnyomásról, sem a nemzetisé­gi jogokról, amelyeket majd a császár biztosít. A helyzetet tovább rontot­ta az önkéntesek fegyelmezetlensége, önkényes fosztogatásai, zsarolásai, ami rendkívül rossz fényt vetett rá­juk még saját szövetségeseik előtt is. Majdnem mindenhol közönnyel vagy kimondottan megvetéssel fogadták őket. A politikai vezetők tevékeny­sége a hadjáratok alatt a szónokláson kívül többnyire vélt vagy valós ellen­feleik feljelentéséből és hatalmasko­dásból állt. „A gyümölcsöt megette a farkas” A szabadságharc leverése után kés­hegyre menő harc és tülekedés indult a hivatali állások elnyeréséért, a bécsi udvar azonban a szlovák nemzeti ve­zetőkben nem bízott, ezért mellőz­te őket. Stúr és társai minden fóru­mon azt hirdették, amit a közönség hallani akart: a prágai szláv kongresz­szuson lelkes forradalmárok, a császár előtt hű alattvalók voltak, a népet pe­dig földosztással és az úri vagyon pré­­dálásával izgatták. Naivitás volt fel­tételezni, hogy a császári udvar erre nem figyel fel. Kaptak némi kárpótlást (vagy jutalompénzt?), némelyiküknek még állás is jutott, a vezetőket viszont rendőri megfigyelés alá helyezték. Ez volt tehát a császári udvar há­lája, amit Húrban nagyon találóan a következőképpen foglalt össze: „Vé­ge a forradalomnak. A szlávok on­tották benne a vérüket, de a magya­rok nyertek. Szart kaptunk érte (...). A gyümölcsöt az a farkas ette meg, amelyet mi akartunk megenni. ” A mozgalom vezetőin a tel­jes levertség és csalódás ural­kodott el. Passzivitásba vonulva kétségbeesésükben utolsó menedé­küket az ortodox pánszlávizmusban lelték, amely majd keletről elhozza a szlávok számára a felszabadítást. ■ Saját népe sem követte Stúrt, a szlovák lázadóvezért FOTÓ: NAGY MAGYARORSZÁG WWW.MAGYARHIRLAP.HU A szlovák nemzeti panteon legfőbb alakja Jludovít Stúr 1815-ben született Zayugrócon, az ottani tanító fiaként. Győrben, majd Pozsonyban tanult, ahol a szlovák diáktársaság vezetője lett. 1837-1838-ban a po­zsonyi evangélikus líceum szláv tanszékén helyettes tanár lett, itteni tanítványai al­kották később a szlovák nemzeti mozgalom legfontosabb bázisát. 1848-49-ben a törvényes magyar kormány ellen felkelést szervezett, sikertelenül. 1849 után nem vállalt semmilyen hivatalt, a szlovák irodalomnak szentelte életét. 1855 végén vadá­szat közben egy árkot átugorva olyan szerencsétlenül esett el, hogy a vállán átvetett puska elsült, és lábon lőtte ma­gát, nem sokkal később ebbe halt bele. n HIRDETÉS Partner boltok Korábbi számainkat keresse az Anima boltjaiban: II. ker., Mamut, Lövőház utca 2-6. tsz. 13-15., I. ker. pavilon a Moszkva téri metrókijáratnál, II. kér, Moszkva tér, 16-os villamos megálló, V. ker. Arany János utcai metróállomás VII. kér, Népszínház utca 17, IX. ker. Ecseri úti metróállomás. XI. ker. Hunyadi János utca 19, XII. kér. MOM Park, Alkotás utca 53. alsó szint 18 XIV. ker., Mexikói úti metróvégállomás. XIX. ker. Üllői út 277. nmem boav­enti». ttrtnim»»«t»utn­ Kapható: pályaudvarokon, településközpontokban, a RELAY és INMEDIO üzletekben

Next