Magyar Hírlap, 2016. július (49. évfolyam, 153-178. szám)
2016-07-23 / 172. szám
folytatás az I. oldalról Mivel a pápai bulla híre - az akkori kezdetleges hírközlési viszonyok következtében - Magyarországra csak a nándorfehérvári diadal, azaz július 22-e után érkezett meg, a győzelmet ünneplő itthoni harangozás emléke fokozatosan összekapcsolódott a III. Callixtus által elrendelt európai gyakorlattal - annál is inkább, mivel a következő pápák nem vonták vissza az eredetileg az 1456. évi török veszély elhárítására elrendelt harangozást és imádkozást. Aztán az 1500-as szentévben egy másik Borgia-pápa, VI. Sándor az újra erősödő török veszedelem hatására szintén bullában fordult a keresztény világhoz, és ismételten elrendelte a mindennapi harangszót, de attól kezdve már déli 12 órakor harangoztak, és ez a szokás terjedt el világszerte. Ezzel szemben az a tény kevésbé ismert, hogy valóban a nándorfehérvári diadalhoz kötődik az egyik legszentebb keresztény ünnep, az Úr Jézus Krisztus színeváltozása (transfiguratio Domini). A pápához ugyanis 1456. augusztus 6-án érkezett meg a július 22-i győzelem híre, és ennek hála emlékezetéül tette augusztus 6 -ra ezt a nagy katolikus ünnepet. Míg a déli harangszó nándorfehérvári legendája egy kommunikációs félreértés, illetve jóindulatú összemosás következménye, Dugovics Titusz önfeláldozó hőstette durva csúsztatás. A legenda forrása Antonio Bonfini 15. századi itáliai humanista történetíró híres műve, amit Mátyás király megbízásából írt (Rerum Ungaricarum Decades, azaz A magyarok történetének évtizedei). A nándorfehérvári csatáról írja: „Emlékeznek egy zászlóval odalopakodó törökre, aki gyorsan kúszott fölfelé a legmagasabb toronyra, hogy királyának jelvényét annak a csúcsára kitűzze, és ezzel bátorságot öntsön a többiekbe, akik még nem nyomultak be, hogy ők is jöjjenek a városba, a magyart pedig le akarta hajítani, hogy a keresztényeket elcsüggessze. Nyomban utánaered egy magyar, és mielőtt amaz a nemzeti zászlót ledobná, a torony tetején verekedni kezdenek. És mert a magyar másképp nem tudja megakadályozni, megragadja a törököt, és a legmagasabb csúcsról azzal együtt a mélybe veti magát.” (Kulcsár Péter fordítása) Csakhogy Bonfini nem említett nevet, ráadásul ugyanezt a történetet a boszniai Jajca 1464-es török ostroma leírásakor is elmesélte. Az itáliai történetíró művét Európa-szerte többször kinyomtatták, más történetírók is felhasználták szövegét, így az önfeláldozó hős alakja a 16-17. században önálló életre kelt. A legenda szinte valamennyi szak- és tankönyvbe bekerült, és többek között Wagner Sándor közismert, a Magyar Nemzeti Galériában látható festménye (1859) is megörökítette Dugovics Titusz önfeláldozását. A kora újkori magyar történetírók azonban furcsa módon egyáltalán nem emlékeztek meg az állítólagos hőstettről. A fordulat a 18. század végén történt, amikor Pétzeli József 1788 -ban kiadta a Haszonnal mulattató mesék című művét. Ő Jajca várába helyezte a Bonfini által elsőként megírt hőstettet, s a magyar vitézt második Deciusként emlegette. Nála jelent meg az a motívum is, hogy a tett és a vár megvédése között egyértelmű összefüggés található. Hatvany Pál 1796-ban már Nándorfehérvárra helyezte az eseményeket, Kisfaludy Sándor pedig 1809-ben a legnagyobbakhoz hasonlította az önfeláldozó katonát. A romantika korában a vitéz alakja szépirodalmi figura lett, Vörösmarty Mihály két költeményt is szentelt neki, de ő is, mint Kisfaludy, névtelen vitézt emlegetett. A Dugovics Titusz nevet először Döbrentei Gábor író tette közzé a Tudományos Gyűjtemény 1824-es évfolyamában, miután Vas vármegye egyik esküdtje, a Nemesdömölkön élő Dugovics Imre átadott neki három dokumentumot, amelyek szerinte azt igazolták, hogy ő annak a Dugovics Titusznak a leszármazottja, aki az 1456. évi nándorfehérvári ostrom közben magával rántotta a zászlós törököt. Csakhogy levéltárosok és történészek az utóbbi években kiderítették, hogy a Mátyás királynak tulajdonított adománylevél, amelyben Bertalanra, Dugovics Titusz fiára birtokot ruházott, minden bizonnyal hamis, továbbá az 1588 ban kiállított oklevél és Bercsényi Miklós 1705-ös, Dugovics György számára kiállított menlevele is meglehetősen kétes hitelességű. A dolgok mai állása szerint az a legvalószínűbb, hogy ha létezett is egy ismeretlen vitéz, aki Nándorfehérvár 1456-os ostrománál véghezvitte nevezetes hőstettét, csak az 1820-as évek elején nevezték el Dugovics Titusznak egy addig vitatott nemességű család túlbuzgó és gyanús önigazoló manővereinek köszönhetően. A legendák sorát folytathatjuk a nándorfehérvári diadal főhősével, Hunyadi Jánossal, akinek születési ideje, helye, származása a régmúlt idők homályába vész. Bármilyen különös, hiszen a magyar történelem egyik legnagyobb és legsikeresebb hadvezéréről, a Magyar Királyság kormányzójáról, Mátyás király édesapjáról van szó, de tény, hogy nagyon keveset tudunk családjáról, gyermekkoráról, neveltetéséről. A legelterjedtebb nézet szerint Hunyadi ősei havasalföldi, illetve dél-erdélyi oláh kenézek voltak, de apja már magyar köznemesként Zsigmond király udvarában szolgált. Létezik olyan feltevés is, hogy Hunyadi János Zsigmond király törvénytelen fia volt, míg Pietro Ransano 15. századi itáliai dominikánus szerzetes, humanista történetíró és a már említett Bonfini is a római Corvinusok ősrégi családja leszármazottjának tartotta a Hunyadi nemzetséget, s Mátyás király (természetesen) ez utóbbi felfogást tette magáévá. Érdekes, hogy a szintén az oszmán hódítók elleni harcra életét feltevő, világhírű törökverő hadvezér, Zrínyi Miklós a nándorfehérvári diadal után éppen kétszáz évvel, 1656-ban a fő példaképének tartott Mátyás király életéről való elmélkedéseiben így írt Hunyadi Jánosról: „Az én pennám meg fog akadozni Mátyás király nemzetsége számlálásában s eleget versengettek már a historicusok abban. Bonfinius rómaiaktul s régi tündöklő Corvinusoktul hozza ki a genealógiát, el is hittem, hogy úgy vagyon; a magyar írók pedig nem egyeznek vele ebben, hanem hogy Zsigmond királytul és egy bujor (bojár) asszonytul való volna, nem törvényes házasságból, hanem szerelem gerjedésébül. Ha így volna is, nem volna mindebben mit szégyenleni... Amaz erős vitézségi Hercules, aki ez világot betöltötte szép neve zengésével, ki fia volt? Jupiteré, Alcmenából. Sok száz másnak, vitéz nevű főembereknek eredetét nem tudjuk, fabulákkal támogatván tudatlanságunkat, így ha Hunyadi János is régi seculumokban (évszázadokban) lett volna, ennek is Jupitert atyjául adták volna, vélvén a régiek, hogy csaknem lehetetlen emberiül fajozni annak, kinek jó cselekedetei nagyobbak más embereknek rendinél. Hunyadi Jánosnak fia Hunyadi Mátyás volt, s nem elég-e az? Mutasson ilyen apát s ilyen fiat nekem egy historicus, aki ezer esztendőre fonja is némely királynak genealógiáját... Azért Hunyadi János Mátyásnak tartott világosságot; annál a szép carbunculusnál látták meg Mátyást a magyarok, kit talán meg nem találtak volna olyan könnyen, ha az a világosság nem lett volna. Az atyja érdeméért lén király, akit még királyságra valónak nem ismertek volna...” Fogadjuk el a hős Zrínyi bölcs érvelését, és ne Hunyadi János származásáról, hanem dicső tetteiről és történelmi szerepéről töprengjünk a nándorfehérvári diadal 560. évfordulóján. Hiszen a legendákkal és tévhitekkel szemben előttünk áll a történelmi igazság, amit Benedek Elek, „a nagy mesemondó” plasztikusan így összegzett: „Hunyadi János elsőnek tette halhatatlanná a Hunyadi nevet; ő az, ki a magyar névnek az egész világon hervadhatatlan dicsőséget szerzett hadvezéri lángelméjével, s akinek élete pályája az önzetlen honszerelemnek, a habozást nem ismerő önfeláldozásnak mindörökké ragyogó példaképe marad.” Mert bármilyen mesébe vagy kalandregénybe illő Hunyadi János rendkívüli életpályája, a történelmi igazság, egyben tanulság az, hogy az ember az, ami megtörtént vele, s amit megcselekedett. „Az embernek nincs más természete, csak az, amit cselekedett” - állapította meg a huszadik század legnagyobb spanyol filozófusa, Ortega. Magyar kortársa, Ravasz László református püspök pedig arra figyelmeztetett, Isten a feladatokban mutatja meg minden nemzedéknek, hogy milyen naggyá lehet, és a feladatok annál nagyobbak, minél törpébb egy kor, minél elesettebb egy nemzedék. A nagy feladat, ami Hunyadi János előtt állt, és aminek egész életét szentelte, hazája, Magyarország megvédése volt a török hódítóktól. Éppen az ő életében vált az oszmán állam az akkori világ egyik legnagyobb birodalmává, amely nagyobb és erősebb haderővel rendelkezett, mint bármelyik európai állam. A rettegett mongol katonaállam és a profeszszionális bizánci államszervezet-közigazgatás legfontosabb elemeit ötvöző totális oszmán állam II. Murád, majd fia, II. „Hódító” Mehmed (Mohamed) szultán uralkodása alatt az egész Balkánt, 1453 május végén pedig Konstantinápolyt (Bizánc), a régi Keletrómai Birodalom fővárosát is elfoglalta, és ezután további európai terjeszkedésének útjába Magyarország került. A több római pápa által is szorgalmazott és támogatott keresztény összefogás, közös katonai akció vagy eleve meghiúsult, vagy vereséggel végződött (mint 1444-ben a várnai csata, ahol elesett Ulászló magyar király is). Éppen ebben az időszakban vált a legfontosabb magyar politikussá Hunyadi János, akinek pályája - miután egészen fiatal korától katonáskodott - Zsigmond király udvari vitézeként kezdett felívelni az 1430-as években. Az első nagy fordulatot Habsburg Albert rövid uralkodása (1437-1439) jelentette, amikor a király és a királyné négy délkeleti végvár korszerűsítését és megvédését bízta rá és testvérére. II. Murád 1439-ben elfoglalta az al-Duna menti Szendrő várát, amely még Zsigmond uralkodása alatt, 1426-ban szerződéses úton került Szerbiától a Magyar Királysághoz Nándorfehérvárral, a legerősebb délvidéki várral együtt. A szendrői ostrom után a király Szörényi bánná nevezte ki Hunyadit, aki ezzel bekerült az országos tisztséget betöltő bárók közé, s a következő évben, Albert hirtelen halálát követően a lengyel Jagelló Ulászló (1440-1444) mellé állt az özvegy Erzsébet királynéval és a csecsemő V. Lászlóval, valamint az őket támogató bárókkal szemben. Hunyadi jól döntött, mert az ifjú és tapasztalatlan király uralma megszilárdításának jutalmául 1441-ben erdélyi vajdává, majd egyben temesi ispánná és nándorfehérvári kapitánnyá nevezte ki. Az általa korábban apródként már megismert, Magyarország kulcsának, illetve déli kapujának tartott - a Duna és a Száva összefolyásánál fekvő - vár kapitányságát Hunyadi János 1441 nyarán vette át a raguzai származású Tallóci Jovántól (Jánostól), aki az előző évben II. Murád szultán seregének két hónapos ostromától sikeresen megvédte a legfontosabb déli végvárunkat - így példát és tanulságot nyújtott Hunyadinak, hőstette (az első nándorfehérvári diadal) azonban szinte teljesen feledésbe merült. Hunyadi 1441-es kinevezése új fejezetet nyitott a török elleni védelem megszervezésében, mert egységesen irányíthatta a török csapatok által ekkor már folyamatosan támadott, fosztogatott és pusztított egész déli és délkeleti határvidék védelmét. Kivételes katonai tehetsége, elszántsága, ereje, haditettei ettől kezdve már jól ismertek, az ezt követő másfél évtizedben - 1456. augusztus 11-i haláláig - szinte szünet nélkül harcolt a török ellen, igaz, váltakozó sikerrel. Ő volt sokáig az utolsó keresztény hadvezér, aki nagyszabású támadó hadjáratokat vezetett a Balkánon, mélyen benyomulva a török hódoltsági területre. (Mátyás király ebben nem követte apja példáját.) Sok nagy győzelmet aratott, de súlyos vereségeket is túl kellett élnie, mint például Bulgáriában az 1444 es várnai csatát vagy Szerbiában az 1448 as (második) rigómezei ütközetet. A török magyar viaskodásban új helyzetet teremtett az 1451 ben trónra lépő II. Mehmed szultán, aki méltán kapta meg a „Hódító” előnevet. Az ifjú uralkodó két év múlva, csaknem két hónapos ostrommal bevette Konstantinápolyt, és ezzel teljesen elfoglalta a Nyugatrómai Birodalmat csaknem ezer évvel túlélő Bizánci Birodalmat. A következő hódítási iránya Szerbián át Magyarország lett, s 1456 tavaszán a szultán mintegy hetvenezres haderejével, a kor legerősebb tüzérségével és kétszáz hajóból álló dunai flottájával Nándorfehérvár bevételére indult. Az akkor már mintegy ötvenéves Hunyadi pályája csúcsán állt mint az ország legnagyobb, leggazdagabb földbirtokosa, s bár túl volt kormányzói megbízatásán (1446-1453), hatalma és befolyása nem csökkent. Ugyanis a tizenhárom éves Habsburg V. László király (ténylegesen 1453 és 1457 között uralkodott) Magyarország főkapitányává és a királyi jövedelmek kezelőjévé is kinevezte Hunyadit, aki emellett Beszterce város örökös grófja lett. Régi, lekötelezett híve, Vitéz János váradi püspök a királyi titkos kancellária élére került, elsőszülött fia, Hunyadi László pedig horvátdalmát bán és temesi ispán lett. A hős és a szent II. A MAGYAR HÍRLAP HÉTVÉGI MELLÉKLETE