Magyar Hírlap, 2017. szeptember (50. évfolyam, 204-229. szám)
2017-09-16 / 217. szám
III. 2017. szeptember 16. Válogatás Jókai Mór elbeszéléseiből (1 .) ... mest ram aztán kimángorlotta kegyelmedet, mint a szapult vásznat A két szász Apafi Mihály uram idejében sokat járt a szász választófejedelem Erdélyországban; úgy látszott, hogy nagyon megszerette azt az eredeti, őssajátságú fajt, míg az erdélyi urak is megkedvelve a vidám és bátor, a mulatságra mindig kész s legmerészebb kalandokra vállalkozó ifjút, kézről kézre adták a fejedelmi vendéget; egész Erdélyben létele egy folytonos lakodalom volt, ma itt, holnap amott, mindenütt vendégszerető kiskirályok, mindenütt déli hölgyek, mindenütt új kaland. E szilaj mulatozás közben udvari cselédsége úgy szertemaradozott tőle, hogy utoljára az ország minden részeiben lehet belőlük találni, csak nála senkit. A magyar urak cselédei elmarasztották a szász cimborákat, s ha a fejedelem valaha egy fullajtárt Kolozsvárról elküldött Felvincre, az előbb bejárta Vásárhelyt és Dévát, míg oda eljutott, ahova küldve volt. Így történt egy ízben, hogy egy fullajtárja a szász fejedelemnek el lévén küldve Fejérvárra valami sürgetős levéllel, Enyeden összetalálkozott Toldalagiék lovászaival, azok leitatták, félkótyagosan nekiindult az útnak, az útban összejött Apor hajdúival, kik éppen menyasszonyt vittek Sólymosra; a lakodalmas nép elfogta a legényt, elvitte magával; Sólymosról odább ment a násznép korlátába a vőlegény apjához Balázsfalvára; a fullajtárt oda is elvitték magukkal, s miután ott egy kicsinyt kijózanodván, kérdezősködik, hogy merre menjen Fejérvárra, olyan szépen útbaigazították, hogy estefelé csakugyan eljutott Szebenbe. Nem tévesztett el egyebet, csak azt, hogy nyűgöt helyett délnek tartott. Itt aztán megértve a városházán, hogy tíz mérfölddel van messzebb Fejérvártól, mint reggel volt, elkezde hathatósan káromkodni minden nyelven, szidta a szebenieket, mintha azok tévedtek volna el, nem ő, mire nézve jónak láttatott minél hamarabbi bekvártélyozása valami jó emberhez, ki a szászok közt legvendégszeretőbb volt. Az egy becsületes vargamester volt a bástyasoron, ki is megértvén, hogy a szász választófejedelem fullajtárja jön hozzá szállásra, igen megörült, gondolván, milyen jól fog ő mulatni e messze földrül jött rokonnal, ki vele azon egy nyelvet beszélt, és kiálla előre a kapuban, s föltevé zöld bársonysipkáját, hogy legyen mivel köszönnie az érdemes vendégnek. A fullajtár nem soká váratta magát, s miután a hellebárdos, aki odáig vezette, rábízta őt a gazdájára, összeölelkezett, összecsókolózott vele; a varga bevitte őt tisztaszobájába, leültette a lócára, az inas lehúzta csizmáit és menten kifényesíté; a két szász ezalatt diskurzushoz látott. Előbb a fullajtár beszélt a vargának, azután a varga beszélt a fullajtárnak, s miután mind a ketten eleget beszéltek egymásnak, akkor jutottak arra a tudomásra, hogy egyik sem érti, amit a másik beszél. - Der Duivel! - kiálta fel János varga, lecsapva zöld bársonysüvegét az asztalra, - tud kend magyarul? - Hogyne tudnék? Esztendeje, hogy itt őgyelgek. - No hát beszéljünk magyarul, mert amit németül szóltál, azt nem értem. Tehát beszéltek mindketten magyarul. És mivel tudvalévő dolog, hogy a bor minden nyelvre megtanít, tehát hogy annál jobban megértsék egymást, előhozott János mester egy nagy veder jóféle bort, azt két kupával az asztalra tette, s nekifeküdtek mind a ketten. Mindkettő gyakorlott bajnok volt ilynemű harcokban, folyt a beszélgetés oly fennhangon, mintha veszekedtek volna. - Hiszen kend is csak győzi, János mester, én is győzöm, szólott a fullajtár - de úgy mégsem győzi senki, mint az én uram, az maga megiszik egy ülő helyében egy vederrel. - Megiszik Apafi Mihály uram kettővel - viszonzá a varga. - De nem megy ám ennek a fejébe. - Biz Apafi Mihály uram sem tölti azt oda. A fullajtár meghúzta az orrát, s elhallgatott. Jónak látta egy pohár borral növelni haragját, úgy kezdett megint a szóhoz. - Hallja kend, az én uramnak van egy akkora karbunkulusa a gyűrűjében, mint egy dió. - Van Apafi Mihály uramnak hat, akkora, mint a fejem! - kiálta villogó szemekkel a varga. A fullajtár fújni kezde dühében, odakönyökölt a varga elébe, s félvállról intézve hozzá a szót, monda: - Hallja kend, az én uram olyan erős ember, hogy egy malomkövet felvesz a vállára. - Elevenen? - kérdé flegmatice a varga, két könyökkel tehenkedve az asztalra. - Megveszett kend? Mit elevenen? A malomkövet? - No, mert Apafi Mihály uram felveszi ám a vállára az eleven bivalyt! A fullajtár lecsapta az asztalra a kupát s ordított, ahogy kifért a torkán. - De azt mondom kendnek, hogy mikor az én uram megfogja így a kezében a nehéz ezüstkupát, úgy meg tudja azt szorítani, hogy összevissza horpad, s kiömlik belőle a bor! - Azt Apafi Mihály uram is megcselekszi, csakhogy ő előbb kiissza belőle a bort. A fullajtár tökéletesen le volt gázolva, mérgében mit tehetett egyebet? kiitta a kupáját, s megint teletöltötte. - Szállók kendnek, varga gazda - szólt, a vargára köszöntve a poharat. -Állok elébe. - Az én uram, a választó herceg egészségéért! - kiálta, odanyújtva kupáját. A varga elvette, kiitta és mondá: - Isten éltesse sokáig. Ekkor a varga merítette meg a maga kupáját, s a fullajtárra köszönte. - Ez meg az én uramért, Apafi Mihály fejedelemért! A fullajtár zsebbe dugta a kezeit, s elfordult az asztaltól. - Köszönöm, varga gazda, nekem már sok volt a bor. - Soké? De több lesz, ha a nyakad közé öntöm az egész vederrel! - szólt a varga dühbe jővén. A fullajtár elkezdett nevetni, s csúfondárosan faragta ujját a varga orra alatt. - Azt mondom, öcsém - szólt a varga - hogy nyúlj ehhez a kupához, s ne várd, hogy az nyúljon te hozzád, mert azt nem köszönöd meg. A fullajtát látva, hogy a varga haragszik, még erősebben hahotázott, s minden módon inzultálta a dühöngőt. A varga mindig alantabb kezde beszélni társához, mint szokása az embernek, mikor már közel van hozzá, hogy valakit főbe üssön. - Még egyszer kérdem tőled, édes öcsém, - szólt a varga moderate, oly szelíden, mintha könyörögne, - iszol-e vagy sem? - s amint erre a fullajtár még nagyobbat röhögött, úgy vágta hozzá a kupát, hogy az székestül hanyatt dúlt. Erre a fullajtár is dühbe jött, s kirántva széles vadászkését, nekirohant a vargának, vérben villogó szemekkel. De János mester sem volt rest, hanem előkapott egy fokosbaltát a szegletből, s miután a vadászkést kiütötte ellene kezéből, nekiesett a fokossal, s úgy elverte, úgy elpáholta azt, mint a kétfenekű dobot, míg csak a fullajtár, bornak és ütlegeknek sokasága miatt le nem esett a lábáról, akkor aztán szépen lefektette az ágyba, s reggelig ott hagyta nyugodni a műhelyben. Reggelre kelvén az idő, a fullajtár is fölveté szemeit, s hát imé, amint kezeit, lábait kezdené mozgatni, el nem tudja képzelni magában, hogy mi lelhette őt? Semmi csontja sem volt helyén, ahova csak tapintott, mindenütt fájt valami részecskéje. - Ugyan mi bajom lehet nekem? - kérdezősködök az ott levő inasoktól - úgy érzem magamat, mintha valaki az éjjel álmomban szörnyen megdöngetett volna. - Azt ugyan jól álmodta kend, - felelt neki az egyik inas - mert az éjjel bor mellett összekaptak kendtek a gazdámmal, mestram aztán kimángorlotta kegyelmedet, mint a szapult vásznat. A fullajtárnak ekkor jutott eszébe a múlt éji mulatság. Rögtön egész méltatlankodással felvánszorgott fekhelyéről, s ment panaszra Veterani tábornokhoz, aki akkor legnagyobb úr volt Szebenben, igen derék vitéz úriember, a magyarságnak nagy védelmezője volt, és a jó tréfát sem utálta. Ehhez járult nagy sántikálva a fullajtár, elbeszélte, hogy őt a gazdája megveré, de elhallgatta, hogy miért? megmutogatta kék foltjait, és nagy elégtételt óhajtott. A tábornok odahivatta a vargát, s szembesítve a peres feleket, elmondatá magának a dolgot, melyet is elejétől végig jól megértvén, nyúla a zsebébe, s kivon belőle egy tízes aranyat, azt adá a vargának, mondván: - Imhol kendnek, amért ide fáradt. Kend pedig, fullajtár uram, már megkapta a magáét, az a kendé marad. Egyébiránt jövendőre tanulja meg kend, hogy ha inni akar, igyék a többi fullajtárokért, vagy akár a Hofmesterért, de az azon fellyül való személyeknek egészségéérti ivást bízza kend különb emberre. Kend is pedig, varga mester, ha máskor szomjazik, igyék a varga komákért, igyék a varga céhmesterért, a fejedelem egészségéért való italnak pedig hagyjon kend békét - mert kend nélkül is eleget isznak azért!