Magyar Horgász, 2007 (61. évfolyam, 1-12. szám)
2007. január / 1. szám
Hatvanéves a Magyar Horgász, és ebből az alkalomból tettük fel a kérdést néhány ismert horgásznak, szakírónak, versenyzőnek: mit jelentett számára a lap, hogyan segítette abban, hogy elkötelezze magát a horgászatnak. íme a válaszok: RÉG VOLT... IGAZ VOLT Ki emlékszik a Magyar Horgász „barna korszakára”? A címlapon, és ha jól emlékszem, beljebb is, a fekete-fehéren kívül talán a barna volt az egyetlen szín, azóta a fehér is megsárgult a régi oldalakon. Nos, aki emlékszik, az jó pár évtizede forgatja kezében a horgászbotot... Pedig akkor ezzel a barnával talán még a televíziót is megelőztük, amely, ha volt egyáltalán, csak fekete-fehéren sugárzott. Ha tévedek az évek és színek rakosgatásával, majd kiigazít valaki, akinek könyvespolcán talán az összes horgászújság megvan, szép rendben, akár évfolyamonként bekötve. Kíváncsi lennék, hány ilyen hűséges horgászcsalád lehet szerte a hazában, melyek megőrizték mind a 60 évfolyamot. S vajon ki tudná megmondani, hogy meddig tartott A HORGÁSZÚJSÁG - mert így hívtuk- „ingyenes” korszaka: aki horgászigazolványt váltott, annak minden hónapban hozta a posta az újságot. Más újság volt az, na. Nem volt médiafergeteg, harsogó színkavalkád, mint ami ma minden újságosbódén és környékén látható. Jaj, dehogy vágyom vissza azt a kort, félreértés ne essék! Vinné az ördög inkább még a maradékát is! De akkor az igaz írott szónak súlya, becsülete és értéke volt. A digitális fényképek tömege, kápráztató színei ma sem helyettesítik a gyenge mondandót, legfeljebb elfedni igyekeznek. Más világ van, fogadd el, nab. Nem tudom, képtelen vagyok. Ez nem az én világom már. Nekem örökké hiányozni fognak azok az írások a régi szerzők, akiktől fényképek nélkül is oly sokat tanultam, csupán a cikkekből, a leírt szó hiteléből. Legfeljebb egy-egy elmosódott kép örökítette meg az emlékezetes fogást, kezdetleges rajz segített megérteni a páternoszter szereléket, a felfektetős készséget, a balinalom-műlégy kombinációt. Ma már szinte mindennek csak reklámértéke van? A 70-es években jött a Magyar Horgász „zöld korszaka” - ez váltotta a barnát, ha jól emlékszem. Szinte hinni nem akartam a szememnek, amikor az első írásom - mi másról? a Kiss Pál-féle villantókról - megjelent, fekete-fehér rajzokkal. (Horgászmesterem még meg is dicsért érte... Ma már restellem, hogy én írtam meg, s hogy egyáltalán megírtam. Pali bátyánk önzetlensége, segítőkészsége mindnyájunknak intő példa lehet: soha, semmit nem titkolt el mások elől, még akkor sem, ha sokadszorra szorult ki kedves horgászhelyeiről, mert mások kíméletlenül ellepték a Tőle tanult villámokká!!). Tudom, már nosztalgiázom, mások is mondják. De jól van ez így. A régiekből a jókat emlegetem, példának. Hát, nem hat - nem az én dolgom. Igaza volt Kanalas Józsinak: „Vagy megszokod ezt az új horgászvilágot, vagy nem horgászol.” Én az utóbbit választottam - egyelőre. Mert hiszem, bár nagyon nem remélem, hogy lehet még rendet, nyugalmat - és TISZTASÁGOT! - teremteni a természetes horgászvizeken. Ebben a Magyar Horgász is sokat tehet. Úgy legyen. NAGY ANDRÁS BÉLA VIRÁGZÓ MANDULAFÁK ALATT Kötődésem szeretett újságunkhoz hoszszú ideje tart, de mint általában a szerelemnek, úgy ennek a kapcsolatnak is feledhetetlenek egyes mozzanatai. Legelőször, immár negyvenhat éve, néhai Balogh Pál volt mohácsi horgász vitrinjéből könyörögtem ki a halak képei miatt a gyűjtögetett újságpéldányokat. Amint megtanultam olvasni, és találkozhattam az akkor csak horgászoknak hozzáférhető lappal, minden betűjét izgalommal böngésztem. Az engedéllyel együtt, tizennégy éves koromtól már nekem is járt minden darab. Emlékszem, elsős gimnazista voltam, és egy reggelen, mert éppen megjelent az áprilisi szám, azért lógtam a suliból, mert meghaltam volna, ha azonnal nem olvashatom végig. Felmentem vele a Mecsek oldalába, és az éppen virágzó mandulafák alatt méhzümmögés, madárcsicsergés kíséretében olvastam a tavaszi számot. Amikor befejeztem az izgalmas írásokat, kezdtem elölről. Vannak évtizedekkel ezelőtti lapszámok, melyek anyagaira szó szerint emlékszem. Azt persze soha nem gondoltam, hogy a Magyar Horgász az én életemben másképp is fontos szerepet fog betölteni. Máig nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy magam is az olvasókhoz „szólhatok”, de el kell mondanom: az újság számomra semmiképpen nem csak munkát jelent. Annál sokkal többet. A sok-sok mai horgászbarátság mellett hogyan feledhetném az újság kapcsán megismert Zabos Géza emberi nagyságát, mindig kedves, érdeklődő barátságát vagy Szász Imre tartózkodó bölcsességét, a mindig alig ráérő horgász vízre vágyó sóhajtását. Ha legkedvesebb Duna-partomra mindenkit és mindent, magammal vihetnék, akit s amit én a Magyar Horgásztól kaptam, nem is lenne elég ott a hely. De egy dolog biztos, a legfrissebb lapszámot is magammal vinném, bár néha előfordul ugyan, hogy valamivel elégedetlenkedem, hisz szeretném, ha minden szempontból hibátlan lenne a lapunk, ám a megjelenés előtt most is ugyanolyan izgatottan és örömmel számolom a napokat. A Mecsekre is felmennék tavasszal az áprilisi számmal, de sajnos már kivágták azokat a mandulafákat... A Magyar Horgász viszont megvan, vigyázzunk rá! BOKOR KÁROLY ÖSSZEFONÓDVA HORGÁSZATTAL, LAPPAL 1950-51-ben érintett meg a horgászat. Tizenhárom éves koromtól, 1953-tól vagyok tagja egyesületemen, a Nagybudapesti Horgászok Egyesületén átívelően a nagy horgászcsaládnak. 1953- tól gyűjtöm lapunkat, s 1969 júliusától rendszeresen írok is hasábjain. Az 1993. évtől pedig boldogan vallhatom magam a Magyar Horgász szakírójának. Ifjúkorom első lappéldányaival találkozva havonta gyönyörűséget töltött el az a sok élmény, amelyeket Berényi János, Antos Zoltán, Vígh József, Rácz Elemér, dr. Janitsáry Mikós, Szalkay Béla és még sok más jeles szerző írásai jelentettek Visszagondolva a régi időkre, azt állíthatom, elsősorban környezetem jelesebb és szívesen nyilatkozó horgásztársaitól nyertem a gyakorlati tapasztalatokat, amiket lapbeli olvasmányaim alapján finomíthattam. Leginkább a szakmai fogások és az útleírások izgatták fantáziámat. Duna-parti lakos és ízig-vérig dunai horgász lévén nagyon a szívembe zártam Vemárszky Jenő valamikori cikksorozatának - ismerjük meg a Nagy- Dunát - sorait. Ennyit a múltról. Megvallom, az olvasnivalók sokasága közül számomra manapság is a Magyar Horgász a legkedvesebb. Horgászfilozófiám: folyamatosan tanulni, majd pedig a megtanultakat saját gyakorlatban továbbfejlesztve, finomítva közzétenni. Versenyhorgász koromban rengeteget tanultam jeles élversenyzőinktől, amit aztán hivatásszerű foglalkozásomban is kiválóan hasznosíthattam. Nagyon sok tudnivalót nyertem lapunk írásaiból kedvenc horgászmódszereim, a mártogatás-tapogatás, a wobblerezés és a gumihalazás még jobb elsajátítása terén. Rendkívül leketnek a hazai és a horgászvilágról szóló útleírások. Mint a versenyhorgászattal korábban hivatásszerűen fogalkozó egykori MOHOSZ munkatársat most is érdekelnek a hazai és a nemzetközi versenyeredmények. Megcsodálom a Rekordlistánkon szereplő „óriásokat” és zsákmányul ejtőiket. Vannak kedvenc szerzőim, akiknek írásait mindig előre veszem: Bokor Károly, Nagy András Béla, Ferenczy Dénes, Matula Gy. Oszkár, Murányi Antal, Papp Károlyné dr., Szarvas Zoltán és Szörényi Zoltán, de az olvasmányokat mindig a HORGÁSZTANYÁN címmel jelentkező közérdekű írássorozat vezeti be. Ezek mindig érdekesek és tanulságosak. Lehet belőlük meríteni. A fentiekből azt summázhatnám: életvitelem, lelkivilágom teljesen összefonódott a horgászattal, a hatvanéves Magyar Horgásszal. HUNYADY ATTILA A HORGÁSZAT VARÁZSA Emlékszem egy tizenéves srácra, aki az összes idejét a tóparton töltötte. Bármennyit magába tudott volna fogadni a vízparton szerzett élményekből. Imádta a természetet, a nád susogását, a falevelek zörgését, a halak csobbanását, a vízfelszín hullámzó fényeit. Néha megállt körülötte az idő, ilyenkor egyszerűen hátradőlt a fűben és nézte a lassan tovagördülő felhőket, a horgászat volt az élete. Információra éhesen minden hónapban izgatottan várta a MAGYAR HORGÁSZT, aminek az összes betűjét kiolvasta, a horgászversenyekről szóló írásokat többször is. Évek alatt az újság hasábjain keresztül megismerte a halakat, a horgászmódszereket, a szerzőket, a versenybeszámolókból pedig a legjobb horgászokat, Engert Jánost, Tímár Gábort, Katus Gyulát, Gresina Imrét. (Az újságon keresztül elérte őt a horgászversenyzés varázsa) Úgy érezte, hogy ismeri őket, hiszen „mindent" tudott róluk, pedig még soha sem látta őket. Ha megtehette volna felgyorsította volna az időt, hogy találkozhasson velük és tanulhasson tőlük, hiszen a horgászat volt az élete. A MAGYAR HORGÁSZBÓL megismerte a versenyrendszert és részt vett minden versenyen, amin csak tehette. Találkozott személyesen is a már „ismert” példaképeivel, és tanult tőlük, amennyit csak lehetett. Eltelt 10 év, és valami egészen különös dolog történt, a srác életében és az újsághoz fűződő kapcsolatában fordulópont következett be. Huszonhat évesen megnyerte a Magyar Egyéni Bajnokságot. Az újság, amelyet mindig olyan nagy szeretettel olvasott, most őróla is írt. A tizenéves srác, aki az újság összes betűjét kiolvasta, találkozott későbbi önmagával. Az idő felgyorsult körülötte, jöttek a versenyek, jöttek az eredmények, és amellett hogy kedvenc újságának rendszeres olvasója volt, ezután rendszeres szereplőjévé is vált. Eltelt újabb 10 év. Ma már nemcsak az élete, hanem a munkája is a horgászathoz kötődik. A MAGYAR HORGÁSZON keresztül minden hónapban megpróbálja eljuttatni az elmúlt 20 évben megszerzett ismereteit az információra éhes horgászok számára. Az újság hasábjain adja tovább mindazt, amit az újságtól kapott, a horgászat iránti szeretetét. Amikor a szemét becsukja, még mindig hallja a nád susogását, a falevelek zörgését, a halak csobbanását, arcán ott látszanak a vízfelszín hullámzó fényei - ma is a horgászat az élete. Jó volna újra megtalálni a srácot, aki körül néha megáll az idő, egymás mellett hátradőlnénk a fűben, és együtt néznénk az égen lassan tovagördülő felhőket... MAGYAR SZILÁRD M 1*1