Magyar Idők, 2019. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

2019-01-12 / 10. szám

12 LUGAS Felkai Miklós egy dobozgitárról és Erdős doktor üvöltéséről Tengerjáró A hetvenes-nyolcvanas évek fővároscentrikus Magyarországán minimális remény mutatkozott vidéki tehetségek kibontakozására. Némelyeknek azonban sikerült. Felkai Miklós iskolai amatőr zeneka­rait hátrahagyva Debrecenből indult Budapestre, hogy előbb az Apostol, majd a Color együttes­ben kamatoztathassa gitártudományát. Tanítványokat vállal, emellett több formációt is fenntart. Hegedűs István ♦ ♦ Ö­nnel beszélgetve néhány mondat után szinte bizonyos, hogy szóba kerül szü­lővárosa, Debrecen. Lokálpatrióta? - Ezt így soha nem fogalmaztam meg ma­gamban. Miután Debrecenben születtem, amely­hez ezer szállal kötődöm, büszke vagyok a vá­rosra. És ezt természetesnek tartom. De azt is mondhatnám, ha netán valamiért elismernek, azt ne azért tegyék, mert fővárosi vagyok. Sze­rencsére itt írattak be a Péterffy utcai zeneisko­lába, ahol Kodály-módszerrel oktattak. Dobos­nak készültem, de a szüleim fiatalnak találtak ehhez, így zongora szakra jártam. Középisko­lásként ért a The Beatles és a The Shadows zenei hatása. 1964-ben nagy nehezen kaptam egy „do­bozgitárt”, később a csehszlovákiai nagyapám­tól Jolana típusú hangszert, amelyet piros lap­gitár követett. Ez volt az álmom. Egy évvel ké­sőbb az első komoly zenekarom a Kingstones együttes volt, majd különböző formációkban akkordgitároztam, ám egyre erősödtek szóló­gitáros-ambícióim. A Rangersben Lámer Emil töltötte be a szólógitáros posztot, amikor kide­rült, hogy zenésztársaimnak jobban tetszenek az én szólóim, kitették a saját zenekarából. Eb­ből lett a Lux együttes, amely immár fél évszá­zada töretlenül működik. - Azóta folyamatosan a pályán van, több ze­nei stílust is kipróbált. Anélkül, hogy beskatu­lyáznánk, hová helyezné önmagát? - Remélem, senkit sem sértek meg vele, egy­szerűen zenésznek tartom magam. Ezen belül a rock a műfajom, amely rendkívül szerteágazó. A metál nem igazán érintett meg, a blues, a fú­ziós dzsessz és a dallamos hard rock viszont an­nál inkább. Azon dolgoztam, hogy mindez tet­ten érhető legyen a gitározásomban. - Honnan a zenei véna? Művészcsaládból származik? - Nem tudok róla. A holland származású nagy­mamám, aki a húszas években települt át Ma­gyarországra, állítólag zongorázott, ami azért érdekes, mert nem emlékszem rá, hogy valaha is leült volna a hangszer mellé. Apám nem foglal­kozott a kultúra ezen ágával, sőt lenézte a beat­zenét. Nem is nagyon örült neki, hogy zenélésre adtam a fejem. Anyám már muzikálisabb volt, szeretett táncolni, de összességében a hangszeres dolgokhoz senkinek nem volt köze a családban. - Beszéltünk a szülővároshoz való ragaszko­dásához, később mégis a fővárosban telepedett le. - Még a katonai szolgálat alatt a Radar Beat el­nevezésű formációmmal eljutottam a Salgótarjá­ni Országos Pop-rock Fesztiválra, ahol az amatőr zenekarok versenyében ezüstdiplomát kaptunk. Itt találkoztam többek között az Apostol együt­tessel, amelyhez 1975-től csatlakoztam. Ugyanez év január elsején Budapestre költöztem. Itt meg­említeném első találkozásomat Erdős Péterrel, a hanglemezgyár nagy hatalmú márkamenedzse­rével. Az Országos Rendező Iroda büféjében in­dulásra készen vártam a többieket, amikor Vég­vári Ádám behívott a nagy előadóterembe a Ne­­oton együttes próbájára. Előttem Csepregi Éva ült, mellette pedig Erdős doktor, aki a nézőtér­ről irányította a folyamatokat. Amikor észre­vett, éktelen dühvel rám üvöltött, hogy azonnal takarodjak ki a teremből. Évának kellett felvilá­gosítania, hogy a nagy bajuszú, lóhajú fiatalem­ber nem azonos az általa mélyen utált Schuster Lóránttal... Nagyon kínos helyzet volt. Össze­sen öt évet töltöttem az Apostollal, majd a Co­lor együtteshez igazoltam. - Amely korábban is szép sikereket ért el. Még­is min feneklett meg? - A Bokor testvérek alapította debreceni Co­lor már három esztendővel korábban megnyer­te a Ki mit tud?-ot, és második helyen végzett a Metronóm '11 dalversenyén. Komoly és rit­ka eredmény, hogy vidéki zenekarként elsőként juthatott lemezlehetőséghez. De a Color szov­jetunióbeli turnéján a többi magyar zenekar­nál bevett szokáshoz hasonlóan jó áron túlad­tak bizonyos hangszereken, amelyeknek másfél millió forintra becsült vámtételét nem fizették meg. Feljelentés alapján vám- és devizabűntett alapos gyanújával nyomozást indítottak, majd a szállító teherautót és az új hangtechnikai fel­szereléseket lefoglalva fokozatosan ellehetetle­nítették a zenekart. A nyomozók végigjárták a médiát is, aminek eredményeképpen a rádió nem játszotta a dalainkat, a televízióban nem jelenhettünk meg, sőt a hanglemezgyár is el­állt az időközben elkészült harmadik nagyle­mezünk megjelentetésétől. Ennek hatására az alapító fivérek - Gyula, Tibor és Attila - úgy döntöttek, hogy illegálisan elhagyják az orszá­got. A két idősebb testvér ma is az Egyesült Ál­lamok megbecsült polgára, amíg a legfiatalabb, Attila idővel hazaköltözött.­­ Bencsik Sándor zenekarában Deák Bill Gyu­lával is dolgozott. Ez a formáció meglehetősen kérészéletűnek bizonyult.­­ Bencsik Samu külföldre távozását követően hívtak a zenekarba. Ideiglenesen, hiszen a gitá­rost valamennyien visszavárták. Amíg az Apos­tol tele volt bulival, itt alig-alig akadt pár fellé­pés. Közben jött Samu halálhíre, de mi is nagy­jából egy évig tartottunk ki. A lejtmenet okát főképp a zenekarok széttöredezésében, osztó­dással való szaporodásában látom. Bill a szóló­pályát választotta, Zsóci és Zoli a Beatricében folytatta, én pedig külföldön vendéglátós zené­lésbe fogtam. - Nem gondolt arra, hogy odakinn esetleg több babér terem, és véglegesen valamely nyugati or­szágban próbáljon szerencsét? - Kiutazásom előtt a velencei Lidóban zenéltem, és meg kell hogy mondjam, nem igazán éreztem jól magam. Eltökélt célunk volt a külföldi munka­­vállalás, erre alakultunk. Életemben először kor­rekt feltételekkel a Tor Scandinavia hajón játszot­tam. Ám a munkaviszony nem volt folyamatos, nagyjából kéthavi terminusokban tartottak igényt ránk. Arra, hogy végleg hátat fordítsak Magyar­­országnak, egy tengerjáró hajón nem sok lehető­ség kínálkozik. A szárazfölddel ellentétben ott le­hetetlenség hosszú távú kapcsolatokat teremteni. Szakmai szempontból Amerikában más a hely­zet, hiszen a földrészen egymást érik a rockkocs­mák, ahol jobbnál jobb zenék szólnak, és persze jó a közönség is. Ez akár kihívást is jelenthet an­nak, aki szerelmes az amerikai muzsikába. Mint például nekem. Ám ott a nyelvtudás, amely nél­kül lehetetlen érvényesülni. Jóval később világo­sodott meg bennem, hogy Bokor Tibi miért be­szélt rá, hogy iratkozzunk be együtt angoltanfo­lyamra... Ennek ellenére nem sok minden ragadt rám. Ami a kihívást illeti, ott voltak még a vissza­jelzések, amikor a hajón odajöttek az emberek, és méltatták a játékom. Ami mintha nem is magyar, hanem amerikai stílusú lenne. Mégsem ájultam el mindettől, inkább büszke voltam a magyarsá­gomra. Sőt a debreceniségemre. - Ma is aktívan dolgozik, zenekarokat tart fönn, tanítványokat vállal. Miként élhet meg egy zenész manapság Magyarországon, ha nem akar celebeskedni, és kitart az igényes kultúra mellett? - Nehezen, hiszen a trendek nem éppen az igényesség irányába mutatnak. A Felkai Jam és a Fantomasz formációmmal a blues és a west coast zene mellett köteleztem el magam, ame­lyekkel bizonyos körben ismertséget, népszerű­séget szereztünk magunknak. Ami a tanítvá­nyaimat illeti, érdekes dolgokat tapasztaltam: amikor a tizenhat éves sráctól érdeklődöm, va­jon milyen zenét hallgat otthon, tízből nyolc azt válaszolja, hogy Led Zeppelint és Jimi Hendrixet. Amit apukája az orra elé tett. És ami fontos, hogy nem kötelező jelleggel, hanem elmondása szerint azért, mert hatott rá. Ha utánaszámolok, nagy­jából ötszáz tanítvány került ki a kezeim közül, ebből talán százból lett zenész, és sokat mon­dok, hogy ennek talán a fele, ha érvényesül. És ez nem Hendrix-muzsika kérdése, hanem a ki­tartásé. Általában beleunnak, és a civil élet be­szippantja őket. A zenéből megélhetés lehetősé­ge pedig pusztán a szerencsén múlik. Például ha a fiatal tehetség beáll valamelyik sztár mögé kí­sérő hangszeresnek. Nincsen más választás, be kell olvadni, hiszen Magyarországon mondjuk egy Joe Satriani-szintű figura nem tud kinőni, hiszen itthon a hatvanas évektől kezdve inkább a középszert támogatták. Ezzel a közönséget el­szoktatták az igényességtől. A palettát beszűkí­tették, és ez máig ható probléma. Fotó: Bach Máté K­rúdy mondta egyszer: jó lenne ötven esztendő múl­va élni. Sóhajában benne volt a romboló idő, amely nála tempósabban tette a dolgát. Mi, akik, ha emlé­keinket 1956-ról szeretnénk összerakni, kimért időnk dolgában szerencsésebbek vagyunk, mint az író, mert ahogy a mondás tartja, az öregség maga betegség, de vannak túlélők is. Magam - túl a nyolcvanhatodikon - kézbe vettem most egy névsort. Ide írom: Obersovszky Gyula, Komoly Péter, G. Vészi János, D. Sza­bó László, Radó István, Kusinszky Endre, Garai Tamás, Gáli Jó­zsef, Radványi Sándor, Zsadányi Oszkár, Rozsnyai Simon, Pin­tér István, Gimes György, Szilvási Lajos, Dersi Tamás, Szentivá­­nyi Vera, Örkény István, Baracs Dénes, Forgács Ágnes, Párkány László, Szegedi Emil, Kozák Dezső, Gink Károly, Barabás Ta­más, Bárdi János. Ötvenhat október 24-én száz író, közíró közül nevezetteket választotta be végleges stábjába Obersovszky Gyula. Szerkesz­tőségi családdá november 9-én alakult volna a törzskar, ha a túl­áradó buzgalmat nem tapossák sárba a lánctalpak. De ne sies­sünk ennyire előre! Nézzünk vissza a túlcsorduló jókedv fényes napjaira. Azok kedvéért is, akik már - néhány kivétellel - az égi redakciókban róják soraikat. Ötvenhat október 22-e és november 5-e között a Budapesten megjelenő, országos jelentőségű újságok között az Igazság kü­lönlegességnek számított a név- és arculatváltozáson átesett ré­giek és azok között a sajtóorgánumok között, amelyek „vissza­szerezték” korábbi cégérüket. A győzelemtudattal munkát kere­ső újságírók, a minden politikai zöngétől idegenkedő írók azért kopogtattak az Igazság ajtaján, mert a forradalom céljaira ríme­lő új hangra vágytak. Keszi Imre író, művészeti kritikus felesé­gével, Hajnal Anna költővel az elsők között sietett be a redakci­óba, s mint egykori Szabad Nép-es, mai szóval megmondóem­ber, kommunistákat agyagba döngölő publicisztikával jelentke­zett volna a lap hasábjain, ha a szívós emlékezet ki nem löki a már betördelt nyomdai oldalról. Persze voltak pendlizők is, akik Az Igazság igazsága Párkány László 56 több forrásvizéből is kortyolgattak, hátha... alapon. Lukács Imre jobbról is, balról is kémlelte a csillagok állását. Dersi Tamás például november 4. után cserben hagyta a „színarany szavak” (így adták kézről kézre a felkelők az Igazságot) biztos fészkét, és pártlapokhoz csatlakozott. Nekem, a félig kész, legfiatalabb (bo­csánat, Baracs Dénes egy évvel alattam járt az újságíró-egyete­men) újdondásznak néha portáskodnom is kellett; én kísértem fel a New York palotában székelő félemeleti szerkesztőségi szo­bába a sápadt, reszkető kezű, Hajnal Anna kezét szorongató Ke­szi Imrét. Demeter Imre ismert színikritikust, midőn tanácsta­lanul téblábolt a sajtóház rideg aulájában, zsöllyebarátságunk révén kézen fogtam, és Obersovszky elé vittem immár nyomda­kész színházi helyzetjelentéseit. Kérdezhetné az olvasó, hogyan boldogult száz újságíró a pár négyzetméternyi szobácskában? (Ennyi volt az Igazság jussa a sajtóház félemeletén.) Úgy, hogy mindenki úton volt, vagy tele­fonkagylón lógott. Jómagam például káderdossziék máglyahalá­lánál jegyzeteltem a körúton, de ott voltam az Akácfa utca tor­kolatánál, a Sztálin-szobor szuvenírgyűjtögetői között is, akik egy darabka ércért alaposan megizzadtak. Békésből 15 teher­autó krumpli várt sorsára a II. kerületi Nemzeti Bizottság szék­háza előtt. Divatos kalapokban többnyire hölgyek osztogatták a küldeményt. Obersovszky íróasztala (talán kettő volt a szerkesztőségben) a szoba bal sarkában állt. Jól emlékszem: november 1-jén nyolcflek­­kes hírcsokorral álldogáltam íróasztalánál. Kéziratdzsungeléből fel sem nézett, bal kezét nyújtotta írásom felé, majd egy pillan­tást pazarolva a kiizzadt sorokra, hulló tölgyfalevélként eresztet­te íróasztala oldalára az írás minden második lapját. Évek múl­va jöttem rá, hogy mókás rostája nemcsak pontos, hanem hasz­nos is volt, mert „húzása” nélkül az egyetemi fegyelmi bizottság eltanácsolhatott volna. (Így csak megrovást kaptam a november 2-i számban megjelent, aláírt cikkemért.) Az apostoli tekintélyű szerkesztő irtotta a lapos közhelyeket, a forradalmi buzgalom szülte egyenszövegeket. Az Igazság néhány számának megjelenése után Németh László, Örkény István és még sokan a „naprakész” írók közül friss, érvényes kéziratokkal tisz­telték meg a lapot. Itt érdemes megjegyezni, hogy Szilvási Lajos, az újság egyik szellemi „hadbiztosa” egyik jótékony hatású írásá­val, a Ne lincselj! Gondolkozz! Tégy különbséget! című publicisz­tikájával - a lincsbíró és az ÁVH-s hóhérok gyilkosságai ugyan­azon a táptalajon éltek - az Igazság tekintélynövelője volt. Miként Tamási Lajos Piros vér a pesti utcán című verse, amely más lapok­ban is megjelent, és a forradalom himnikus költeménye lett. Ör­kény István is megtisztelte a lapot egy színes jegyzettel a novem­ber 2-i számban, a címe és néhány mutatványsora idekívánkozik: Fohász Budapestért. „Kívánom én is, légy mindörökké olyan, amilyen ma vagy, Budapest. Büszke és bátor emberek tanyája, magyarok jó útra vezérlője, az emberi fajta csillagfénye, Buda­pest. Légy vendéglátója a világ minden nemzetének, de ne tűrj meg többé megszálló hordákat, idegen zászlókat e megszentelt falak között. Légy mindig olyan, mint Budapest, Budapest, és tedd, hogy mi, méltatlan fiaid, méltók lehessünk hozzád és egy­máshoz. Élj örökké, munkában és dicsőségben, szabadság fővá­rosa, Budapest!” 2019. január 12., szombat

Next