Magyar Idők, 2019. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-12 / 10. szám
www.magyaridok.hu Fáy Zoltán » A szentek kultuszának rendszerint vannak jól látható jelei. A liturgikus tisztelet szabályozott formái mellett minden esetben megjelenik a magánáhítat. Elég ellátogatni Szent Ferenc vagy Szent Antal sírjához, mindig nagy tömeg imádkozik előtte, próbálja megérinteni a vasrácsot vagy a sírkövet. Mindszenty József tiszteletének is jól látható jelei vannak az esztergomi bazilika altemplomában: ha valami különleges okból senki nem imádkozna is a sír előtt, mindig friss koszorúk és virágok, égő gyertyák és hálatáblák mutatják, hogy a boldoggá avatás elhúzódása ellenére is eleven tisztelete van az 1975-ben elhunyt, sokat szenvedő esztergomi főpásztornak. A bebörtönzött és megkínzott érseket az egész világon ismerik, Magyarországon annak ellenére sem merült feledésbe a neve, hogy a rendszerváltásig a hatalom képviselői és a hivatalos történészi narratíva emberei mindent megtettek befeketítésére és/vagy jelentőségének kisebbítésére. Tagadhatatlan, hogy Mindszenty József tiszteletéről a nyomtatásban megjelent írások alapján is nyerhetünk képet. Erre tett kísérletet Mészáros István Mindszenty - Egy „kultusz” a XXI. században című, 2005-ben megjelent kötetében, amely Mindszenty-bibliográfia, de tartalmazza a negatív Mindszenty-képet erősítő publikációkat is, röviden összefoglalva az írások tartalmát. Hévízi Sára és Kiss Gabriella most megjelent gyűjtése, az Egy szentéletű ember - Mindszenty-tisztelet 1975-től napjainkig megjeleníti Mészáros István bibliográfiáját, de a szerzők kiegészítik azt a 2005 utáni írásokkal. Számomra a legérdekesebb része e gyűjtésnek a nyolcvanas évek Mindszenty-cikkei. A Magyarországon megjelent írások kivétel nélkül a bíboros „ellentiszteletét” mutatják. Sok név ismerős lehet a kor történetével foglalkozók számára. Gergely Jenő és Balogh Sándor írásai nem okoznak meglepetést. Arra viszont valószínűleg már kevesebben emlékeznek, hogy 1983-ban Glatz Ferenc is írt egy Mindszentyvel kapcsolatos sajátos szöveget a Históriában. Vagy hogy a mindenhez értő Lengyel László az Élet és Irodalomban tett bizonyságot a katolikus reakcióval szemben megmutatkozó éberségéről. Izsák Lajos viszont 1985-ben egyenesen a Századokban bizonygatta, hogy Mindszenty maga tehetett a bebörtönzéséről, talán még a megkínzását is provokatív viselkedésének köszönheti. A Mindszenty-tisztelet mellett létezik ugyanis nagyon erős Mindszenty-gyűlölet, amelynek mélyén magának a katolikus hitnek a gyűlölete áll. Ezért kár lenne azt gondolni, hogy a Mindszenty-ellenesség eltűnt a szocializmus bukásával. Talán csak annyira rendült meg, amennyire elvesztette financiális és eszmei támogatását. De Aczél Endrétől Del Medico Imréig sokan támadták még néhány évvel ezelőtt is a bíborost, és biztosan napjainknak is megvannak az önkéntes és hivatásos gyűlölködői. Hogy ezek a megnyilvánulások a Mindszentytisztelet részét képezik? Közvetett módon valószínűleg igen. De bármennyire érdekesek is ezek a bibliográfiai tételek, a címében Mindszenty tiszteletének bemutatását ígérő könyvbe nem kellene fölvenni a bíborost támadó vagy egyenesen gyalázó írásokat. Ezek inkább másik, szintén érdekes bibliográfia részét jelenthetnék. Az is megfontolandó, hogy 2018-ban a nyomtatott Excel-változat helyett inkább szabadon elérhető, de a jelen kötetnél teljesebb, több - valamennyi országos és vidéki - napilapot, a jelentős folyóiratokat szemléző és folyamatosan bővíthető, javítható nyilvános adatbázis lenne célszerű. És ha a cím a „Mindszenty-tisztelet” formát használja, akkor nem szorítkozhat csak a hazai megjelenésekre. De ha már közzététel tekintetében a nyomtatott változat mellett döntöttek a szerzők, könynyebb papírra kellett volna nyomtatni legalább a táblázatokat, hogy ne szakadjanak le a könyvespolcok a többkilós, de fölöslegesen vastag könyv alatt. Apróság, de ilyesmire érdemes figyelni. Mint ahogyan a megjelenésre is. Nemhiába alakult ki a könyvnyomtatás története során a címnegyedív. Az olvasót, a vásárlót és a könyvtárosokat is segíti, ha a szokásoknak megfelelő adatokat tartalmazza. (Hévízi Sára-Kiss Gabriella: Egy szentéletű ember. Mindszenty-tisztelet 1975-től napjainkig. [A Magyarországi Mindszenty Alapítvány ünnepi kiadása Brenner János boldoggá avatása alkalmából, 2018.] Ármegjelölés nélkül) ( OLVASÓLÁMPA A szent életű Mindszenty József bíboros tisztelői és gyűlölői Lefokozva A Jány Gusztáv-ügy elvarratlan szálai Hautzinger Gyula nyugállományú honvéd ezredes Az 1943. január 12-én megkezdődött doni tragédiára emlékezve a mostani évfordulón időről időre előkerül a 2. magyar hadsereg 1947-ben kivégzett parancsnokának, Jány (született Hautzinger) Gusztávnak a neve. Eddig megszokhattuk, hogy történészek, újságírók, családi vonatkozásban érintettek szólaltak meg vele kapcsolatban. Viszont először fordul elő (a lány 1993-as felmentési perében hivatalból eljárók kivételével!), hogy jogász veszi a fáradságot, és átrágja magát azon a hatalmas dokumentumanyagon, amely a perek során keletkezett. Érdekes ez azért is, mivel az egy generációval később, 1967-ben született Kolarovszki Tamásnak korábban semmilyen közvetlen indítéka nem volt arra, hogy foglalkozzon a témával. Jogi tanulmányait folytatva akadt a doni hadsereg kivégzett parancsnokának ügyére, amely fokozatosan felkeltette szakmai érdeklődését. Évfolyammunkát, majd sikeresen megvédett diplomamunkát írt az esetből. De a téma tanulmányai befejezése után sem hagyta nyugodni. Kutatásai folytatásának eredménye a „Nem kérek kegyelmet...” című könyv, amely a dokumentumok, korabeli újságcikkek, fényképek közreadásával objektíven igyekszik bemutatni a történéseket. Maga a szerző mondja, hogy azért választotta a két per anyagának gondos összegyűjtését és megjelentetését, hogy mindenki személyesen alakíthassa ki a véleményét a perek által kimondottakról. Mi volt a jellemző a végletes háborút követő korra? Amint a régi római mondás is vallja: „Vae victis”, azaz Jaj a legyőzötteknek! így álltak bosszút - sokszor a jog alapvető szabályait is figyelmen kívül hagyva - a vesztes háború különböző szintű vezetőin. Amint Jány Gusztávon is. A gond az, hogy mind a doni események, mind a Jány kivégzése óta eltelt több mint hét évtized sem hozott - részben magyarázható emberi okok miatt - megnyugvást. A másik ok, hogy a létező szocializmus évtizedei alatt mindig voltak olyanok, akik hibás történelemszemlélettől vezéreltetve fenntartották a bűnös nemzet, Hitler utolsó csatlósa nézetet, amelybe korszakoktól függetlenül beleillett a „doni hóhérnak” kikiáltott lány ügye is. Lassan három évtizeddel a rendszerváltozás után, tisztességes emberek próbálkozásai ellenére sem sikerült korrektül szembenézni múltunkkal. Mintha az emberek többségének nemzedékeken keresztül beleégett volna az agyába a második világháborúnak és az azt megelőzően történteknek a kommunista ideológia szerinti értelmezése. Ennek helyreigazításában igyekszik a szerző, Kolarovszki Tamás segítséget nyújtani. Jány Gusztáv esetében is vannak még elvarratlan szálak. Ahogy e lap hasábjain is megjelent publicisztikáimban utaltam rá, a Legfelsőbb Bíróság 1993-as ítélete nem tudta visszaállítani azt, ami egy katona számára életében és halálában az egyik legfontosabb korábban törvénytelenül elvett rendfokozatát. Ahogy más katonákét sem, akiket a bíróság felmentett a koholt vádak alól. Ebben a kérdésben koncepciótlanságra vall, hogy ugyanakkor volt olyan - mint kisbarnaki Farkas Ferenc -, aki a felmentő ítélet után, posztumusz visszakapta korábban jogtalanul elvett rendfokozatát. Bizonyos körökben felháborodást okozva. A sors fintora, hogy mindez szocialista-szabaddemokrata kormányzás alatt történt... Meggyőződésem, hogy ameddig nem kerül pont a többeket érintő rendfokozat-visszaadásra, addig ezek az ügyek nem jutnak nyugvópontra. („Nem kérek kegyelmet...” - Jány Gusztáv a népbíróság előtt, 1947. Szerk.: Kolarovszki Tamás. A makói József Attila Városi Könyvtár és Múzeum kiadványa, 2018, 392 oldal. Ármegjelölés nélkül) LUGAS - a Magyar Idők hétvégi melléklete Szerkesztő: Fehér Béla • társszerkesztő: Margittai Gábor, Szényi Gábor • tervezőszerkesztő: Tóth Tibor • olvasószerkesztő: Major Anita, Nácsai Katalin _______LUGAS 15 SZÓBAN FORGÓ Irónia idézőjelben Minya Károly Túlzás - és minden irónia - nélkül megállapíthatjuk, hogy az irónia az a nyelvi jelenség, amelyhez mindenki ért - ezzel kezdi Svindt Veronika iróniáról szóló írását az Édes Anyanyelvünk 2018. szeptemberi számában. Rögtön az elején tisztázzuk, mit is jelent az irónia! Nagyon egyszerűen fogalmazva: az ellenkezőjét vagy mást mondani ahhoz képest, mint amit/ amire gondolunk. Természetesen ettől függetlenül időnként nehezen „ér célba” az irónia, Balázs Géza szerint napjainkban, főleg a fiatalok, nem értik. Talán azért is, mert az iróniának nincsenek minden kétséget kizáróan azonosító nyelvi vagy nem nyelvi tényezői. Bár ez utóbbit illetően észrevehető, hogy a beszélő szokatlan beszédmódja, hangsúlya, hanglejtése érzékelteti a nem szó szerinti értelmezést. Ezt helyettesítheti az „idézőjelben mondom” kitétel, azaz kimondjuk, hogy a kifejezést ellenkező jelentés kifejezésére használjuk. Például: „Igazán örvendetes, hogy a napi veszteség, idézőjelben mondom, csak ötvenmillió.” Ezt megerősíthetjük azzal, hogy a középső és mutatóujjunkkal jelezzük a macskakörmöt. Az irónia értelmezéséhez a világról való tudásunk minél szélesebb spektruma, valamint a megnyilatkozó jellemének ismerete is szükségeltetik, ezenkívül a beszédhelyzet is egyértelműen segít. Természetesen a humorérzék sem árt. A Szathmári István szerkesztette Alakzatlexikon a következőképpen határozza meg az iróniát: „olyan helyettesítésen alapuló alakzat, amelylyel [...] az ellenkezőjét fejezzük ki annak, amit kimondunk; valójában becsméreljük azt, amit látszólag dicsérünk, illetőleg - ritkábban - valójában dicsérjük azt, amit látszólag becsmérelünk.” Egy köznyelvi példa (ez harmincpluszosoknak nyilvánvaló irónia): „Mi tanultunk olyan tárgyat, hogy tudományos szocializmus. Hát, az nagyon komoly tárgy volt, meg kell mondanom.” Petőfi Sándor Levél Arany Jánoshoz költeményében az úgynevezett kicsinyítő túlzás tekinthető iróniának: „Esküszöm erre neked túróstésztára, dohányra / És mindenfélére, mi csak szent s kedves előttem.” Vicc alapja lehet az önirónia: „Az ötvenes években egy pártgyűlésen megkérdezik a csendben üldögélő Kohn bácsit: - Kohn elvtárs, magának nincs véleménye? - Természetesen van, csak nem értek vele egyet.” Nyelvi-stiláris sokszínűségével a Meseautó előadás végeláthatatlan széria előtt áll a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház repertoárjában. Eredetileg filmként, majd annak remake-jeként is nagy népszerűségnek örvendett, ezúttal musical comedy műfajban volt látható. Az eklektikus tobzódás, illetve a változatos nyelvhasználati mód egymásra rétegződése sajátos erőt kölcsönöz a darabnak, és ami a fő eredeti humorral fűszerezi. A sikerhez szükség volt arra, hogy a film forgatókönyvét jól leporolják az újraalkotók, Galambos Attila dalszövegíró és Szente Vajk rendező, valamint a zenét szerző Bolha Tamás. Az ebben szereplő irónia mindenki számára érthető, újszerű és roppant mulatságos. Mi több, új műfajt, az antibeszéd válfaját teremti meg a főhősnő, Vera édesapja, amikor áldását adja a lánya és a bankigazgató frigyére: „Majd én beszélek! Csak nem gondolja komolyan, hogy azért neveltem fel a lányomat, hogy derült égből villámcsapásként beleszeressen egy felháborítóan gazdag, jóképű, sármos, sportos testalkatú fiatalember, hogy aztán majd tejben-vajban fürössze élete végéig a családjával együtt egy több tízezer hektáros birtokon, aminek a végében egy kis horgásztó van, ahol a fáradt cukorkaboltos [ti. Vera édesapja] hétvégenként kiengedheti a gőzt, mert már az ötödik leányvállalatot kell alapítania vidéken, miközben a vásott kis unokái rángatják a nadrágját, hogy menjen velük futballozni még így az itáliai nyaralás előtt, úgyhogy jobb lesz, ha tudomásul veszi, a válaszom két szó: Okés!” Az hiszem, ezt nem kell idézőjelben írni vagy mondani, mindenkinek világos az atyai áldás.