Magyar Ifjúság, 1961. július-december (5. évfolyam, 26-52. szám)
1961-07-01 / 26. szám
ÚJ A VÉLEMÉNYE? A Komszomolszkaja travna ankétja a Fórumra Június 25-én kezdődik Moszkvában a Világifjúsági Fórum. Ezzel az eseménnyel kapcsolatosan több szovjet lap, a Komszomolszkaja Pravda, a Lityeraturnaja Gazeta, a Szmena, a Junoszty és a Vokrug Szveta kérdőívvel fordul a különböző országok fiataljaihoz. A Fórum célja a sokoldalú véleménycsere. Viszont sokan nem juthatnak el a Fórumra ezeken a válaszokon keresztül mégis hangot kaphat az ő véleményük is a világ ifjúságának nagy találkozóján. A kérdések a következők: 1. véleménye szerint melyek korunknak azok a legfontosabb problémái, amelyeknek megoldása csak akkor lehetséges, ha a világ ifjúsága egyesíti erejét? 2. Hazájában a fiatalság problémái közül (a munka, a képzés, a kultúra, a technika és a szociális fejlődés terén) melyek a legfontosabbak? 3. Mit kell tenni ön szerint a béke megszilárdítása érdekében? Hogyan vélekedik az általános és teljes leszerelésről? 4. Mi a véleménye a különböző országok fiataljai kapcsolatainak kiszélesítéséről? 5. Mi a véleménye hazája fiatalságáról és problémáiról? 6. Ön szerint mi a legjellemzőbb kortársaira (céltudatosság, kötelességtudat, céltalanság, lelkesedés, szkepticizmus stb.)? 7. Van-e személyes célja az életben? 8. Mi ez a cél és hogyan gondolja elérni ? 9. Hisz-e abban, hogy eléri célját? 10. Hány éves? Képzettsége? Foglalkozása? Neme? Hol él , milyen országban, faluban vagy városban? Válaszát elküldheti szerkesztőségünknek, vagy közvetlen Moszkvába, a következő címre: Redakcija Komszomolszkaja Pravda, Moszkva. otrockja, tlpafyfo & | , v., A FESTŐ ■yy'/t. v. ,*//. CSŐBÚTOR v ./Ki'/r/ AZ EGYSINÜ VASÚTTAL megyünk az olasz Párizs Lágymányosára egy csepp Magyarországot látni. Belgák, csehszlovákok és brazil lányok az útitársak, s egy pergőnyelvű, nyughatatlan olasz bácsi, aki kéretlen szívélyességgel magyaráz: — Torinóban ötven éve már volt egy kiállítás, azt is a munka tiszteletére rendezték. Láttam, ahogy megnéztem ezt is, de ide most jövök másodszor ... — Mi tetszett akkor? — A brazil pavilon ... Mindenki kapott ingyen egy csésze kávét... — És most? Gondoltam, az olasz pavilont ajánlja majd, vagy az amerikait, aminek méreteiről, modern megoldásáról sokat beszéltek Torinóban. — Ha bemennek a főépületbe, keressék az emeletre vivő lépcsőt, ott találják a magyar kiállítást, — azt nézzék meg. Mint egy kis oázis ebben a nyugtalan, moderneskedő, de alig érthető kavargásban. A „MONORATOIA" MEGÉRKEZIK, s bácsi sietős léptekkel tűnik el. Az egysínű vasút több, mint fél kilométeres pályán viszi a látogatókat a főbejárattól a kiállítási csarnokig. A magyar ifjúsági küldöttség pedig ott áll a hatalmas, betonból és üvegből épített, óriási oszlopokra támaszkodó épület előtt és mintha öszszebeszéltünk volna, valamennyien a mozgólépcsőt keressük, az emeleti oázishoz vezető utat... A kiállításon szereplő országok mindegyike külön témát kapott. A Szovjetunió például a munkahely egészségügyét mutatja be, Csehszlovákia a termelőszövetkezetek fejlődéséről ad számot, az angol pavilonban láthatjuk a tudomány nagy szerepét a termelőmunkában, a magyar részleg témája pedig a kézműipar. Múlt századi egyedi remekekkel kezdődik kiállításunk: díszes ormánysági ládával, mézeskalács-sütők formáival. Mellettük mai alkotások: herendi porcelánok, üveg és fémtárgyak. Ez a rész szimbolizálja a „kez ’-et. A következő rész azt mutatja, mit adott az emberi értelem és tehetség — a „fej”. Itt az Eötvös-ingától Bláthy-Zipernovszky-Déri transzformátorán át Csonka János karburátoráig mindent megtalálni, amivel a magyar tudósok, feltalálók gazdagították a világot. — Magam sem tudtam — mondta Signore Agnelli, a Fiat gépkocsigyár egyik igazgatója, — hogy magyar mérnökök találták fel a karburátort... A „SZÍV” a magyar kiállítás harmadik vezérgondolata. Mit adott a népnek a felszabadulás után kibontakozó emberi munka? Maketten mutatjuk a látogatóknak a szentendrei kultúrházat, a Hámán Kató úti úttörőpalotát ... A legtöbben is mégis egy óriási készülék előtt állnak. A Gamma daganatkutatója egyetlen a világon. A tudomány csodája. A beteg ráfekszik, bekapcsolják a motort, s egy tű az előtte elhelyezett grafikonon pontosan kirajzolja a belső daganat helyét. — Eleinte kevesen jöttek hozzánk — mondja Kalmár György, a magyar kiállítás vezetője. — Aztán megtört a jég. A gyerekek, akik az iskolával voltak itt először, másnap elhozták szüleiket, s a szülők a barátokat, azok meg vidéki ismerőseiket is. „E un solliero dopo tanti schemi astratti — Megkönnyebbülés ez anynyi absztrakt tabla után” — írta vendégkönyvünkbe professoressa Odine Mari, egy lányiskola igazgatónője... A CIRCORAMA épületében, ahol a Walt Disney társaság pompásan szép filmjét látjuk a mai Olaszország népéről, tájairól, találkoztunk ismét öreg olasz barátunkkal. — Látták? — kérdi rögvest. . — Mit? — Hát a magyar kiállítást! Most mondom csak, hogy magyarok vagyunk, s persze hogy első dolgunk volt oda menni. — Becsüljék meg nagyon ezt az életet — szólt. — Én láttam Budapestet. 20—25 éve, az új Magyarországról csak most kaptam képet. De egy nagyon őszintén, szép, finom vonásokkal megrajzolt képet. Grazie, amici — Köszönöm barátaim ... ONODY GYÖRGY -K”KicKX'K'K'KyrKnnK+-*'Xlcxn*'*******1r*'tr*lr**-****ick***-**** ***'*■**+-* OÁZIS TORINÓBAN Kókuszdióval... Olajkutak nélkül aligha képzelhetnénk el Romániát. Az olajkút immár nemcsak Prahova — a román kőolaj „bölcsője” — jellegzetessége, hanem végigkíséri a látogatót szinte az egész országban — Moshestiben, Moldvában, Erdélyben, s a tengerpart mentén. Olajkút rajza díszíti a Román Népköztársaság címerét is. Ploestiben egész ,,olaj-dinasztiákkal” találkoztunk. A nagyapa, aki még bádogsisakban, kötélhágcsón szállt le az olajkút mélyére és vödörrel húzták fel az ott mert olajat, most háza melletti kis kertjét gondozza. Az ..apa” a Himalája mellett, Indiában fúrja az olajkutakat, a fiú pedig az olajipari technikumon tanul.. . Dumitrescu Dumitru, az ötvennyolc esztendős mester, több, mint három évtizedes szakmai gyakorlattal — egy prahovai „olajcsalád” jellegzetes képviselője. Dumitrescu Dumitru apja néhány évtizeddel ezelőtt még szekérrel járta Ploesti utcáit: olajat árult, mint ma a szódavizes. Ő azonban már a kőolajipari gépekhez szegődött. Tizenhat esztendős korában került a belga Concordia érdekeltség javítóműhelyébe, amelyből — elsősorban az utolsó évtizedben — kifejlődött m áz.Május 1. kőolajipari gépgyár. A fabódés javítóműhelyből Európa egyik legjelentősebb gyára lett. Fúrótornyokat — jelenleg 4500 méter mélységig, — szivattyúkat, finomítóberendezéseket és komplex berendezéseket készít. Nemcsak a romániai szükségleteket látja el, hanem a termelés 50 százaléka külföldre megy, közte Indiába is. Sokan jártak Indiában ebből a gyárból... Szoltán Oszkár, a főmérnök irányította India földjén az első román fúrófelszerelés felállítását, Djavara Mucinál. Azon a vidéken sok gázkitörés volt, s ezeket az „istenek” cselekedetének tekintették, s tiszteletére templomot is építettek a helybeliek. A hegy már kétezer esztendeje zarándokhely volt. A sziklára épített templom néhány üregén jött ki a gáz, amely a pap gyertyagyújtására robbant, s erre felhozták az áldozati eledeleket az „isteneknek” ... A geológusok megmondák, hogy ha olajért fúrnak, ott feltörhet a gáz is, elvonva a zarándokhelytől... De az igazi szenzáció Djavara Muciban néhány hét múltán a hatalmas olajfúró volt, s messzi környékről jöttek csodálni a folyékony fekete aranyat, amely fellendíti a vidék gazdasági életét... — India egy másik vidékén félszáz indiait taínítottunk, harmincan románok az olajfúrásra, — tette hozzá Dumitrescu Dumitru. — Amikor vég-re oda jutottunk, hogy felállítsuk az első szonidát, összegyűltek a környékbeliek, a varázsló pedig egy kókuszdiót hozott, s imája kíséretében pezsgő helyett ezzel avattuk fel a hatalmas tor-nyot! , India, Afganisztán, Kína ... Románia, ahová nem is olyan régen a kőolajipari felszerelések minden darabját külföldről hozták, immár más országokat segít saját olajiparuk megteremtésé-ben.... SEBES TIBOR \t • *1 iW fúrótorony olajat kutat Olaszországi, kínai, laoszi, portugáliai és romániai írásunk A POKOL KAPUJA A tenger Portugália életének egyik legfontosabb közege. Ebből a szempontból is két csoportra oszlanak az emberek: akik élvezik az óceán szépségeit és akik életfogytiglan rabszolgaként szolgálják a végtelen víztükröt. Estoril, a „portugál Riviéra” központja talán a legszebb hely, amit valaha láttam. Pálmás sétányok, hófehér villák, tűző napfény, zajtalan luxuskocsi-csodák, a szállodák előtt tábornok-külsejű és az érkezők előtt közlegény-alázattal meghajtó portások. Még a természetesen Shell-tulajdonban levő benzinkutak személyzetének egyenruhája is hófehér. A paradicsomtól nem meszsze már ott van egy kis halászfalu, amelynek a neve is szimbólum: Boca do Inferno. A Pokol Kapuja. A nevét ugyan egy természeti tüneménytől nyerte — az óceán mennydörögve zúdul be itt a századok során maga vájta sziklaüregekbe — de ez a név a halászok életmódja, a hihetetlenül kemény munka és a hihetetlenül kis jövedelem miatt is stílszerű. Ha kedvező az idő, nincs ünnep és nincs éjszaka, a langyos, csillagos éjszakákon is hálóhúzók és szigonyosok kiáltásaitól hangos a vidék. Hajnali 3 óráig a kereskedők már útnak is indítják a zsákmányt Lisszabon és a többi nagyváros felé. Mert ha jó az idő, kereskedő számára sincs erre záróra. Nehézzé és veszélyessé teszik a halászatot a primitív eszközök. A kisebb csónakokon kívül 16 660 halászhajó járja a hullámokat és ebből 1961-ben csak mintegy 1500 motoros, a többi olyan, mint évszázadokkal ezelőtt, vitorlás. A tonhalat például így fogják: nagy csoport halász több csónak segítségével óriási köralakú hálót feszít ki. Kis „bejáratot" hagynak a tonhalak számára és amikor már több zsákmány úszott be a körbe, megfeszítik a hálót, felszínre kényszerítik a hatalmas példányokat. Ekkor ... ekkor valami mesébe illő következik. A szigonyos halászok — megannyi modern Poseidon — a tengerbe vetik magukat és a megsebzett, vergődve menekülő tonhal hátára ugranak, így hamarabb kimerül az áldozat ... Nem véletlenül nevezte el a helyi köznyelv ezt a nehéz, életveszélyes halászati módot a tengeri bikaviadalnak. A Pokol Kapujától nem messze, egy másik halászfaluban, Costa de Caparicában hatalmas szemet festenek a csónakok felfelé szökő orrára, „hogy figyelje az ördögöt”, egy harmadik falucskát pedig — hasonló okból — Olhaónak, Nagy Szemnek hívnak. Olhaóban — így élnek Portugáliában a mór hódítás maradványai a sok tekintetben konzervált keresztény középkor maradványai mellett — a lányok, asszonyok ma is csak lefátyolozva mehetnek ki a házból. Így élnek 1961-ben a nyomor és a babona bilincseiben, a természetnek és a tőkének kiszolgáltatva, az amanhat, a holnapot várva az óceán ibériai rabszolgái. HARMATH ENDRE Feszülnek az izmok... A parti homokról a vizbe vonszolják bárkáikat a halászok. »'tyyvium viu , a nap meg éppenhogy kibújt az ezerlakosú Phongsavan mögött emelkedő magas hegy mögül. A déli irányból vezető úton parasztasszonyok igyekeztek szinte futólépésben a városkába. Eladásra szánt portékájukat cipelték, a vállukra vetett, kettéhasított, hajlékony bambuszrúd végeire akasztott kosaraikban. A főutcán ellenkező irányból hét, rikítósárga lepedőbe burkolózott, kopaszra borotvált bonc — buddhista pap — haladt libasorban. Reggeli kolduló sétájukat végezték ... Néhány ház előtt fiatal és idős asszonyok álltak, derekukhoz szorított égetett agyagedénnyel. A várakozó asszonyok amikor a boncok már csak három-négy lépésre toltak tőlük, leérdepeltek. Erre Buddha panjai is megálltak és egyenként a térdeplő elé léptek. Az pedig, a derekához szorított edénybe nyúlva, egy-két marék főtt rizst tett az eléje járuló bonc rizsestálkájába. Buddha laoszi papjai naponta háromszor koldulják így végig a város utcáit. " Egyik koldulóútjukról hazatérőben, távolról követtem őket, hogy megtudjam, hol áll a hajlékuk, mint itt nevezik: a pagoda. Előző nap ugyanis azt hallottam, hogy a phongsavani pagodában néhány Vientianéból elmenekült bonc is él. Még aznap reggel úgy kilenc óra tájban tolmácsom kíséretében el is sétáltam a város nyugati oldalán meghúzódó pagodához. A pagoda előtti kertben néhány fiatal bonc Vékony bambuszrudakat szabdalt a virágoskert díszítéséhez. Elmondva a laoszi üdvözlő szót, a „kombárdi”-t, az éppen mellettünk állótól megkérdeztük: — Beszélhetnénk-e a Vientianéból elmenekült bonctársaikkal? A megkérdezett fürgén fellépdelt a pagodába, majd néhány perc múlva megjelent az ajtóban és szívélyesen invitált befelé. A vastag bambuszoszlopokra épült pagodába — padlózata egy fél méterre lehet a földtől — egy keskeny deszkalépcsőn jutottunk fel. A lépcsőről egy szinte üresen tátongó, hosszú, homályos előtérbe jutottunk. Mindjárt a bejáratnál mintegy méter magas nagy tamtamdob állott. Az előtérből elég széles ajtó nyílott a pagoda belső termeibe. Az ajtó előtt, helyi szokás szerint, kiléptünk a cipőből és csak azután léptük át a küszöböt. A pagoda amit egyben templomként, szálláshelyként és iskolaként is használnak — legbelső részében, Buddha oltára elött, öt boncot pillantottam meg törökülésben. Intettek, hogy menjünk csak közelebb. Ilyen invitálás után egészen az oltár közepéig haladtunk és ott összetett kézzel mélyen meghajolva üdvözöltük vendéglátóinkat, a középen ülő legidősebb bonc a padlóra mutatott, hogy foglaljunk mi is helyet. Miután elhelyezkedtünk, tolmácsom útján máris feltettem az első kérdést: — Igaz-e, hogy Vientianéban a legszebb pagodát felgyújtották az amerikabarát katonák és ezért menekültek el a városból? Míg tolmácsom ismertette kérdésemet, és az egyik bonc anyanyelvén válaszolt, körülnéztem a pagodában. Az előttünk levő leghels/í róc? KülfölóbAn ! HnH rt *ö ni n rgott oltárasztal, közepén egy nagy aranyozott Buddha-szobor, két oldalán pedig kisebb alakokból egy-egy Buddha-szobor csoport. Az oltártól jobbra, a fal előtt, egy könyvállványt láthattam, megtömve könyvekkel. A jobb fal mellett pedig egy égésien alacsony ágy volt. Mellette hordozható kis telepes rádió. A nagyterem két oldalán voltak a boncok fekhelyei. A padlóra terített pokróc töltötte be az ágy szerepét. Nézelődésemből tolmácsom hangja zökkentett ki. — Kérdésére — kezdte — Bramaha Singharaja válaszolt. — Két hete érkezett meg Phongsavanba, de Vientianét már másfél hónapja elhagyta. Ezért ért ide ilyen soká, mert a járt utakat elkerülve, az őserdei ösvényeken kereste meg a Patet Lao harcosait. Azt mondta, Vientiane legnagyobb és legszebb pagodája a decemberi harcok során valóban elpusztult, találat érte. De nem szándékosan rombolták le. — Miért hagyták el akkor mégis a fővárost? — Azután, hogy Kong Le kapitány csapatai elvonultak — mondotta Singharaja —, Nosavan tábornok négy társunkat kivégezhette. Mi ugyanis az ő jelenlétükben is kimondtuk a lakosságnak, hogy a nép ügyét Kong Le koitány és a Patet Lao-mozgalom szolgálja. S ők nem tudták elviselni, hogy kimondtuk az igazságot. Arra számítottak, hogy társaink kivégzésével elnémíthatnak bennüinket. De mi otthagytuk őket. Látogatásom idején, elhangzott a felhívás a tűzszünetre, így megkérdeztem Singharaja boncot, helyesli-e a tűzszünetet? — Egyetértek vele — mondta. — Ha beköszönt a béke, a nép boldog lesz. A nép is, és mi, a boncok is békét akarunk. De ha Nosavan, az amerikaiak szolgája, visszautasítja a tűzszüneti felhívást és az egyezkedést, azt mondjuk a népnek, harcoljatok az amerikaiak szolgái ellen. Látogatásom elején a pagodába lépve még úgy találtam: Buddha papjai sötétségben és homályban élnek. De Singharaja none szavai arról győztek meg, hogy Buddha laoszi papjai a pagodák homályában is a néppel éreznek... VWX>N\X>>XVSXNN>^>CyXXXVVv\XXXXXXXXXXX>XXXXVX>XXXXXXXXX-\XV\X'v Boncok a phongsavan! pagoda előtt. Balról a harmadik a riportban szereplő Singharaja BŐGŐS LÁSZLÓOBCSE(fSSl9BOBK£|^^N&^9CQ6Bfi£BDQR£Bi SANGHAJ Vangcse utca 108 Kínában tett utazásaim emlékei között elevenen élnek Sanghaj képei. Igaz, többször is alkalmam volt megfordulni ebben a Tokió után legnagyobb távol-keleti metropolisban, de egyetlen látogatás is magával ragadja a távolból érkező idegent. A Sanghaj szálló 17. emeletéről — innen a legjobb a kilátás — látható az egész nyolcmilliós óriásváros. A Huangpu folyó, amely kettészeli Sanghajt, csakúgy, mint a Duna fővárosunkat, mágnesként vonzza a Duna-part pestbudai látképéhez szokott tekintetet. Ám a hasonlóságokat hiába keresi a szem, a különbségeket leli meg. A szélesen hömpölygő folyam szürke hullámaiból nem karcsú hidak emelkednek ki, hanem óceánjáró gőzösök acélbástyái. S ezeket a messzi tengerekről érkező hatalmas hajókat apró dzsunkák, foltozott vitorlájú bárkák rajzzák körül... A bal parton pedig nem hegyormok, dombok tekintenek le a városra, hanem felhőkarcolók kőhasábjai. Lent az utcákon pedálos és motoros riksák, kerékpárok, a piros villamosok és a zöld trolibuszok szűnni nem akaró áradata. A járdákon az egyszerű kék vászonruhába öltözött, nyáron szalmakalapot viselő kínai járókelők sokasága. A Sanghaj szálló tetejéről lelátni arra a parkra, ahol ma vidám kínai gyerekek játszadoznak, futkároznak szabadon, háborítatlanul. Arra a parkra, ahol a gyarmati időkben tábla figyelmeztetett: kutyáknak és kínaiaknak tilos a bemenet. Tizenkét küldött... Újra meg újra elbűvöli a szemet ez a panoráma. De a város megannyi más látnivalóval és érdekességgel is meglepi az idegent. Az egyik — a kis vöröstéglás ház a Vangcse utcában — különösen kedves minden sanghajinak, minden kínainak. Ugyanis ebben a jelentéktelen külsejű kis házban zajlott le 40 esztendővel ezelőtt Sanghaj és egész Kína történetének egyik legfontosabb eseménye, a Kínai Kommunista Párt megalakulása. Távolabb a rakpart felhőkarcolóitól, az alacsony házak rengetegében találni rá a múzeummá alakított épületre. A ház kapuján emléktábla adja tudtul. 1921. július 1-én itt nyílt meg a Kínai Kommunista Párt első kongresszusa. A múzeum helyiségeiben kiállított dokumentumok és képek mesélik el ennek az alakuló kongresszusnak az érdekes történetét. 1920—1921-ben már számos illegális marxista kör működött Kínában. Ezek elhatározták, hogy párttá alakulnak. Sanghajt, a kínai munkásmozgalom egyik bölcsőjét választották a kongresszus színhelyéül. A Vangcse utca 108. számú házban ültek össze, amely akkor a sanghaji külföldi koncessziós területek egyikén, a francia negyedben állott. A küldöttek 12-en voltak, s mindössze 50 párttagot képviseltek. A francia gyarmati csendőrség azonban, amely ekkor különösen tartott a forradalmi mozgalmak terjedésétől, a nyomukra akadt. Néhány nap múlva körülvették a házat, és a pincétől a padlásig átkutattak mindent. Nagyon biztosak voltak a dolgukban, már a kommunista küldöttek kezén látták a bilincseket. De csak hűlt helyét találhatták a kongresszus részvevőinek, akik megneszelték a veszélyt, s idejekorán elhagyták az épületet és Sanghajt. Bambusztetős bárka Az alakuló kongresszus igen fontos befejező ülését már biztonságosabb helyen tartották. Sanghajtól nem messsze, egy csendes tavon nagyobb bárkába szálltak, ott folytatták munkájukat. Július 6-án, ezen a bárkán fogadták el a párt szervezeti szabályzatát és programját, ekkor választották meg a párt központi bizottságát is, amelybe beválasztották Mao Ce-tungot, a kínai nép nagy fiát, aki jelenleg a Kínai Kommunista Párt elnöke. A bambusztetős bárkát, amelyen a történelmi jelentőségű események lezajlottak, szintén nagy becsben tartják. Az eredetijét ugyan már nem találták meg, de elkészítették pontosan hű mását és kiállították Pekingben a forradalmi történelmi múzeumban. A kis sanghaji ház termeit nem lehet megilletődöttség nélkül járni. Hiszen elgondolkoztatóak a tények: a megalakulásakor 50 kommunistát számláló párt 40 esztendő alatt több mint 10 milliós párttal izmosodott, amely három forradalmi polgárháború harcain és viharain át vezette és vitte győzelemre a kínai százmilliókat ... CSONKA ERNŐ