Magyar Ifjúság, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)

1964-01-04 / 1. szám

SZÍNHÁZI HÉT ! * BÜCHNER A MADÁCH SZÍNHÁZBAN AdAM: Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? (MADACH: „AZ EMBER TRAGÉDIÁJA”) fm drámaíró, aki viaskodik a halhatatlansággal: íM Georg Büchner. Százhuszonhét esztendeje ha­­- — 1 B lett. Nevét váltakozó kegyelettel őrzi a vi­­l­á m lóg. irodalomtörténetek egyszer-egyszer mél­­tatják két sorra, máskor annyira sem. Georg Büchner azonban újra és újra kivívja Imjá­nak a kétsoros halhatatlanságot, amikor egy-egy színház­nak eszébe jut ez a régi dráma. A „Danton halála": lükte­tő menetű, forradalmi szellemű darab, sok pátosszal és két nagy szereppel. A két nagy egyéniség, aki párharcát vívja a francia forradalomban: Danton és Robespierre. Együtt harcolnak a történelem eljövendő, új rendjéért. Szabadságért, köz­társaságért. Aztán Danton már elérkezettnek látja az időt, hogy a jólét és kényelem hirdetésénél megálljon. Robes­pierre pedig egyenesen megy tovább, mert még mindig a szigort és a terrort tartja időszerűnek. Szembe fordulnak egymással is, az élettel is. De kinek ad igazat majd a tör­ténelem? Ez a patetikus, színpadi kérdés: a ..Danton ha­lála". A színpadon két nagy színész viaskodik egymással. Danton: Bessenyei Ferenc. Ezzel a szerepével mutatkozik be, mint a Madách Színház új tagja. Magával hozott, amit erényének ismertünk, mindent. A nagyszerű orgánumot, és az a sóhajoktól az égzengésig terjed. A széles gesztuso­kat, a mimika parányi rezdüléseit, a tekintet erejét. Az átélés és kifejezés olyan páratlan gazdagságát, aminél több már el sem lenne képzelhető, ha nem látnánk. De Besse­nyei most — a törvényszéki jelenetben — túltett a „min­denen” is. Danton emberi szenvedésében úgy­­magasodik fel a színész, hogy könnyek nélkül zokog és szárnyak nél­kül repül a harcban... Robespierre: Gábor Miklós. Ala­kítása pattogóbb, zártabb, hiszen ez a szerepe. Nem hosz­­szú és nem változatos szerep, nem is annyira látványos. De nagy alakítás. Egyszer az előszínpadon áll egyedül. A rendíthetetlen Robespierre megvallja minden gyarlósá­gát. Csak beszél a színész, tulajdonképpen nem is „ját­szik". Nincsenek gesztusai. Csupán szavai, és azok is egy­szerűek, és­zinték. Szépségükkel megtelik a színház. Színpad, nézőtér. Nem szabad elfelejteni, hogy a német szöveg fordítója: Kosztolányi Dezső. Rendező: Ádám Ottó, Simon Gy. Ferenc BESSENYEI FERENC magyarázni a magyarázhatatlant Állványok között, mészporos folyosón mennek a klubba. Az ajtóban vitatkoznak. „Tessék beengedni bennünket, nem jött el az egész osztály, csak öten jöttünk" ... Nem lehet elkül­deni őket. Beülnek a hosszú, keskeny terem végébe. Talán észre sem veszik fejük felett a márványtáblát. Ebben a helyi­ségben volt egykor a Japán Kávéház. Írók, festők, színé­szek találkozóhelye. Most ők jöttek ide: a vers barátai. Kik és hogyan kerültek, ilyen szenvedélyes, meghitt kapcso­latba a verssel? — Plakáton olvastam, hogy aki a könyvesboltokban évente legalább 120 forintért verses­kötetet vásárol, felét mai köl­tőktől, a Versbarátok Körének tagja lehet — mondja Szalai Sára, a Kőbányai Gyógyszer­gyár fiatal vegyészmérnöke. — Nem is gondoltam, hogy ilyen sokan járnak ide. Szeretem ezeket a vitákat. Lassanként a fél labort idecsábítom ... — A II-es számú Gyermek­­könyvtárban dolgozom — mondja Sánta Mária. — Szere­tünk verset olvasni. Majdnem minden klubesten itt voltunk, igaz? — kérdezi a mellette ülő fiatalembertől. — Igaz — mondja Kovács János. — Én a Fővárosi Tan­­szerjavító Vállalatnál dolgo­zom. Asztalos vagyok. Megtelik a terem. A ruhatár előtt ágaskodnak, akiknek már nem jutott hely. Üldögélnek a karzatra vezető lépcsőkön. Fia­talok. Néhány szavas megnyitó. Aztán Ladányi Mihály olvas­sa fel „Próféta Szentandráson” című versét. Vers a faluról, gondokról, a falu és a költő gondjairól. Nagy tapsot kap. Soós Zoltán szavalja a ..Fiatal Költők Antológiájá­ban megje­lent versét, a „Három kiál­tást". Vers a mai fiatalok problémáiról, arról, hogy ki fe­lel az apák bűnéért, s ki húz hasznot érdemeikből. A vita fesztelen, közvetlen. Aki szólni kíván, nyújtja a karját. Nevet senki sem mond. — Ladányi verse olyan, mint a föld. Rövid, tömör szavak, egyszerű, mégis sok mindent elmond a költő. — Azzal szeretném kezdeni, hogy munkás-íróklubot veze­tek, s így én is belekontárkod­­tam az irodalomba. Üzemben vagyok naphosszat, „kétkezi dolgozó”. S bizony, sokszor elő­kerül a szó: nálunk inkább az értelmiség problémáiról írnak az írók. Főhős a filmen, vers­ben, rádióban — bárhol — a tévelygő mérnök, orvos, vagy költő. Higgyék el, több versba­rát lenne, ha többet írnának rólunk... Ezután felpezsdül a vita. Védőbeszédek hangzanak el a költők és írók mellett. Sorol­ják a munkástárgyú darabokat, regényeket. Aztán visszaka­nyarodnak a versekhez. Amikor Soós Zoltán versét kezdi valaki a karzaton bírál­ni, már kilenc óra van. Heves ellenkezést vált ki a bírálat, többen védelmükbe veszik a verset. A terem tapsol. A vitát le­zárni nehéz. S nehéz minden hónap utolsó csütörtökén, ami­kor az egykori Japán Kávé­házban összegyűlnek a vers lelkes hívei... Dolecskó Kornélia GIS­ZT­ÁROKKAL |M­m M1 A Vaclavskán sűrű sorokban fekete l­ük a nép. Tarka léggöm­bök korsóznak fel-alá, s vala­mennyinek kacsa, nyúl, kutya, vagy manó fa mája van. Egy­ik­­nek-másiknak sajátos fényű, kis izzólámpa ég a belsejében és sejtelmes színeket varézeol a vékony, áttetsző gumigömbre. A léggömbzsinórok alsó végé­ben másféle hangon rikoltanak a kürtök, szilveszteri sípok, fu­­jókák. Innen-onnan netaszó hal­latszik, amelyet csak a párky­­árusok, Prága kedvelt utcai virsli és kolbász „álló-büfései” tudnak túlkiabálni. Ott tülekszem a prágai szil­veszterben, lassan, de biztosan haladva a világhírű prágai virsli irányába, a párky­árus bódéja felé. Nem kis küzdelem árán, imár-már elérem a sor vé­gét, de ekkor váratlanul más­felé hullámzik a tömeg, majd­nem elsodornak. Hirtelen vas­kos kéz nyúlik elétm, nyílik, majd visszazárul egy ököl, hív, kínálja, kapaszkodjak belé. Utolsó pillanatban kapom el, egy erő húzni kezd, úgyhogy előttem lassan szétválik a tö­meg s ott állok a két végén, a sorban párkyra várva ... Egy sűrű, gondosan ápolt sza­káll nevet felém, s a szakáll felett egy jól ismert arc, nagy mosolygós szemekkel: Jan We­­rich, Prága ünnepelt, színpadi és filmszínésze .. . — Pocsék évem lesz, ha In­terjúval kezdődik — harsogja felém üdvözlés helyett, nem éppen lekötelező őszinteséggel. — De nem bánom, majd az óév számlájára írom ... Az órájára néz. — Húsz­ perc múlva már egy esztendővel idősebb leszek, hogy az ördög vinné el. Hatvan perc múlva pedig dolgozni fogok. Éjjel egy órakor előadásunk lesz a „Divadlo Satiry”-ben. Már évek óta ott lépek fel. Nem lesz jó év... Interjúval kezdő­dik, munkával folytatódik ... — Ez csak babona! Hogyan is lehetne egy olyan sokolda­lúan művelt ember, mint ön, babonás? — Századunk gyermeke va­gyok. Az élet szoktatott a ba­bonára. Amikor Prágában meg­láttam a napvilágot, egyáltalán nem voltam babonás. Jókedvűen viseltem az elemi és középisko­lák csapásait, sőt apám csapá­sait is, amelyek az iskolai ese­mények miatt csattantak rajtam esténként. Bár tanulni mindig szerettem, nem voltam jó diák. De 1917 — 20 között megválto­zott minden. Olyan gimnázium­ba kerültem, ahol méltó bará­tokra találtam. Tejgenek hívták az egyik fiút, Josef Voskovec­­nek a másikat. A harmadikat Adolf Hoffmeisternek. Jóban-rosszban összetartottunk. Ezek a fiúk, velem együtt, az avant­­gardehoz álltak közel, sőt ké­sőbb teljesen azonosultak vele. Adolf Hoffmeister már egye­temre járt, jogásznak készült. Mi pedig már főiskolások vol­tunk, amikor 1926-ban kibérel­tünk egy üzlethelyiséget és ma­gunk írta és játszotta avant­­gardeista darabokat mutattunk be. Mivel darabjainknak erős politikai éle volt, különösen a német nyelvű polgári sajtó erő­sen támadott bennünket. Pe­dig a közönségnek nagyon tet­szettünk. Hivatalosan mégis megbuktunk. Azóta vagyok ba­bonás ... Jóízűt harap a virslijéből és nevet. — Az üzlethelyiségünket ké­sőbb bezárták. Csakhogy akkor már kapcsolatot találtunk a haladó szellemű „Felszabadult Színház”-zal. Az utcán egyre többen isme­rik fel Werichet. Körülállnak bennünket. — 1929-től a „Felszabadult Színház” tagjai­­ lettünk vala­mennyien. A napi rögtönzések köré építettünk mindent és si­került aktuális politikai színhá­zat csinálnunk. Mindenki írt, játszott, rendezett, sőt, ha kel­lett, zenét is szerzett. Rövide­sen nemcsak a közönség, de a rendőrség köreiben is figye­lemre méltó sikereket arattunk. A tűzoltó- és rendőrpáholy mellé hamarosan egy titkos­­rer­t­őr-páholyt is létesítettünk. Itt minden este „táblás házunk” volt. D© nem fékeztük a nyel­vünket. Egy politikai színház nem félhet, nem alkudhat meg! — Ekkoriban már gyakran szerepeltem filmeken, és szín­házunk is egyre népszerűbb lett. Ahogy mi népszerűsítettünk, úgy lettek egyre népszerűtle­nebbek a németek. Németel­le­nes műsoraink iránt a külföld is érdeklődni kezdett, s 1933 késő őszén Róma, Párizs, Lon­don, majd New York várta együttesünket. A „Nehéz Bor­bála­” című szatírával és a „Caesar” című darabommal sze­repeltünk. Párizs és London kö­zött jártunk, amikor meghallot­tuk, hogy a németek lerohantál­ Csehszlovákiát. Napokkal ké­sőbb, kerülőúton értesítettek, hogy már az első délután rend­őrök kerestek a lakásomon. Ha otthon élnek, azt hiszem, ma már odafent a Tejúton rende­lem meg ezt a­­párkot. .. Nem térhettünk haza. Amerikában maradtam, ahol Brecht, Weil és sok más emigráns társaságában színházat alapítottunk és olyan filmekben szerepeltünk, ame­lyek a németek ellen szóltak, és harcra mozgósítottak. Szere­peltünk rádiókban, írtunk cik­keket, röplapokat. Ez huszad­rendű dolog, de a világ ekkor ismerte és szerette meg igazán a nevünket. Azután legyőzték a fasizmust és mi 1945-ben a szabadság első napjaiban, visz­­szatértünk Prágába. Azóta film, színház, televízió, rádió az éle­tem, meg egy-két darab, és néhány könyv, szatírák, politi­kai darabok, mesék ... A tömeg nyomása szinte el­viselhetetlen. Werich meg is jegyzi: — A virsliért van az egész! Hirtelen ötlettel kiabálni kezd: — Nyers a közepe! Nem jó a párka! Nyers a közepe... Másfelé hullámzik a tömeg. Valamennyire enyhül a szorí­tás. Fellélegzünk: — Milyen kevés kell ahhoz, hogy valaki, önös érdekből, azért, mert egy kicsit több levegőt akar, mint amennyi jut, félrevezesse, tévutakra irányítsa az embereket. Ennek a virslinek semmi baja. De elég egyetlen hamis mondat és mindenki másfelé indul. Azt hiszem, ezúttal először hazud­tam a közönségnek. Életem­ben először és már bánom is, hogy megtörtént. Micsoda fe­lelőssége van az embernek. Micsoda felelőssége van a szí­nészeknek! Ez jó lecke ne­kem ... Mintha valamennyi prágai itt lenne a Vencel-téren. Két kór­ista lány sodródik a tömeg alján Werich felé. A színész nem engedi őket tovább. Kö­zöttünk táncolnak az emberek, ő is mindjárt felkéri az egyi­ket. Keringőznek. Színes, tar­ka fények villóznak, nagy kör alakul a táncolókból, s úgy keringőzik át az új év első perceit, hogy észre sem ve­szik, amikor az egyik év a másikba lép ... — Valamikor, a negyvenes évek elején, Amerikában, Spencer Tracynak felkínáltak egy szerepet, egy nácibarát filmben. „Nagyszerű a szerep” — újságolta. Megpróbáltam le­beszélni róla. Ennek kapcsán sokat vitáztunk a művész fele­lősségéről. Emlékszem, akkori­ban mindig egy eklatáns, jó példát kerestem. Hát ez az! Holnap megírom neki az egé­szet. Ha már néhány pár virs­livel kapcsolatban ez a hely­zet, mi lehet, ha mélyebb, ha komolyabb dolgokról van szó! Szórakozottan az órájára pillant, azután ijedten búcsút int és elsiet a színház felé. Fenyves György JAN WER­ICH A koppányi aga testamentuma Fekete István regénye alapján Írta: Cs. Horváth Tibor Rajzolta: Sebök Imre 2 LEVÉL A DASS­ÉK Ogly agának, ÁNYBA. KÍVÁNNÁM. g^ M£GÚEL£NTSD TÁT, MI KORON BAJT TOSZOL VELEM EGY KARDRA. TUDD MEG VITÉZ AGA,HOGY KA BABOCSAI GA'SPA'R.F/A VAGYOK, KINEK 7 VETTED ÉVEKNEK ELŐTTE. EZ LEVÉLHEZ ■$T HAMARSA'GGAL ADJAP tudtomra, ISSÍ-E VAGY SEM, MERT EN APAM FEJÉÉRT IDET AKAROM. í£Z€££M.££F.£%0a0/V nt György hava első szerdáján.­­ D 15B6. & a BOCSA/ LÁSZLÓ. « Nem adnék a fejedért egy Ny Életlen fokost, LACI FIAM... LEVÁ­GNA AZ­­ MÉG, ENGEM IS, PEDIG, ÉN PRÓBÁLTAM EGY KEVESET, fi Alighogy a küzdők szembeállnak. megcsi­ KORDUL * KILINCS. ÉS BELÉP CSOMAY VAR KAPITÁNY. CSATTAN A HANGJA. MINT AZ Csak játék, nemzetes KAPITÉNY URUNK. »«preh. FOGADÁ­SRA MEGY.Szépen. írtad. DIÁK. Kft Teged­en is 4 x LEVÁGLAK. MEGPRÓBÁLHATJUK, Bogics Markó szeme felcsillan: »ahányszor megvágsz, annyi kan­csó BORT fizetek!« Nem megtiltottam MINDEN , TITKOS VIADALT? .Csomag lehiggad:» az más, hát lassúk!" Egy világsikerű kiadványról Újra megjelent a Képző­­művészeti Kiadó gondozásá­ban, nem tudom, hányadik kiadásban: Barcsay Jenő: „Művészeti Anatómiá”-ja. Ez a pompás tankönyv, amelyet New-York és Delhi, London és Leningrád akadémiáin tankönyvül használnak a művésznövendékek. A több nyelvre lefordított mű nagy sikerének azonban nemcsak ez a titka. Vásárol­ják és nagy becsben tartják a művészet kedvelői, a mű­gyűjtők is, mert a kiváló technikával reprodukált la­pok önmagukban is gyönyö­rűséget nyújtanak; mind­egyikük önálló értékű műal­kotás. Barcsay Jenő — modern művészetünk kétségkívül leg­kiválóbb képviselője — e több évig készített munkájá­val tanúságot tett amellett, hogy az igazi modernség — legyen az még annyira el­vont is — nem nélkülözheti a mesterség alapelemeit; va­lóban kvalitásos műalkotást csak az a művész teremthet, aki a természetábrázolás tit­kainak fölényes ura. Mint Barcsay mester, — akinek érzékenyvonalú anatómiai tanulmányai lebilincselő ha­tást keltenek a szemlélőben, az emberi test formáinak szuggesztív tolmácsolása ré­vén. Álló, ülő és fekvő figurái, rövidülésben rögzített aktjai, pompás emberpéldányok, — nem egyikük a régi nagy mesterek múzeumi becsű ta­nulmányaival vetekszik. A „Művészeti Anatómia" raj­zainak jórésze ugyancsak múzeumba került, a Nem­zeti Galéria grafikai gyűjte­ményébe. A kötet révén azonban mindenki számára hozzáférhetőek ezek a re­mek grafikák, amelyeknek gyűjteményét kitűnően egé­szíti ki az „Ember és drapé­ria" című kötet. E két kitű­nő könyv mellé méltán so­rakozik majd a mester „Tér és forma" című rajzgyűjte­ménye, amelynek kiadását — mint halljuk — végre tervbe vette a Corvina Kiadó. Artner Tivadar Tóth Imre: Utca (fametszet) A fiatal képzőművész-nemzedék egyik legtehetségesebbje: Tóth Imre, aki a miskolci művésztelepen él és dolgozik. Alkotásaira legutóbb a miskolci grafikai biennálén figyeltünk fel. Az elmúlt nyáron pedig a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának országos — bu­­dapesti — kiállításán szerepelt nagy sikerrel és díjat nyert: olasz­országi tanulmányutat. A művész nemrég tért haza Rómából. Most egy grafikai lapját mutatjuk be: az „Utca” című fametszetét.­ ­ Gépkocsink egyenletes se­bességgel haladt. Londonból reggel — valamivel nyolc óra előtt — indultunk, s már a századik kilométert is magunk mögött hagytuk. Az autó­sztrá­da hol egyenesen, hol pedig kanyarogva vezet észak-nyu­gatra, Coventry, a második vi­lágháborúban oly sokat szen­vedett angol város felé. Észak­keletre Oxfordba juthatnánk, mi azonban nem a nagymúltú egyetemi várost, hanem Wil­liam Shakespeare szülővárosát, Stratfordot akartuk megismer­ni. S míg peregtek a kilométe­rek, azt kutattuk: vajon, ami­kor háromszázötven-egynéhány esztendővel ezelőtt Shakespea­re először indult el, hogy a fővárossal megismerkedhes­sen, milyen útvonalon halad­hatott? Alighanem itt, ezeken a kanyarokon ügetett utasával a postakocsi... Stratford-upan-Avon Stratfordot az Avon folyó úgy futja körül, mint az inda. Innen a Város neve is: „Strat­ford az Avon folyón át”. Ko­ra délután érkeztünk. A nap fél órára kisütött és sugarai­val beragyogta ennek a csodá­latos városkának utcáit, meg­hatóan szépen ápolt házsorait, buja növényzetű parkjait. A régi Stratford, persze, már csak egy­ esze ház bensejében él. Ilyen például a Shakespeare­­szülő ház, amelynek kőpadlója, s a gerendázat egy része még eredeti. A múzeummá átalakí­tott ház üvegtárlóiban meg­akadt tekintetünk egy-egy fé­sűn, pipán, vagy a III. György korabeli pénzeken. Ezek azon­ban lehetnek hamisítványok is, keletkezési idejük és felhasz­nálási körülményeik ma már szinte ellenőrizhetetlenek. De ami eredeti­ a Szonettek, a „Romeo és Júlia’*, a „Lear király” első, illetve második kiadásai. John Davies 1610-ből keltezett verse Shakespeare­­hez. Korabeli nyomtatványok: Ovidius, Plutarchos művei, s az olasz novellák, amelyekből nem kisebb drámai alkotások születtek, mint az „Othello”, vagy a „Romeo és Júlia”. Az utókor elzarándokol ide, a Halhatatlan szülőföldjére. Különösen 1964-ben, amikor William Shakespeare születé­sének 400. évfordulójára emlé­kezünk ... Royal Shakespeare Theatre Az Erzsébet korabeli Ang­liát visszatükröző városka han­gulatából kirí a Royal Shakes­peare Theatre épülete. Négy­zetalakú, égetett téglából emelt épület. Modern, ha a környe­zetével vetjük össze. Ám pati­nás, ha meggondoljuk, hogy ez: „A Shakespeare Színház”, ahol élnek, vagy kell, hogy él­jenek a shakespeare-i hagyo­mányok. A színházba belépve csalód­tunk. Kamaraszínházt — ez volt az első gondolatunk, ami­kor megpillantottuk a kis né­zőteret és a kamarajátékok­nak megfelelő, kis színpadot. Tele voltunk kérdésekkel. Hol van itt hely a nagy Shakes­peare-művek bemutatására? A hatalmas díszletekre? Statisz­tériára? A monumentális szce­nikára? Sehol! A Royal Shakespeare Theat­­re-ben ugyanis (ellentétben a magyar Shakespeare-előadá­­sokkal) a legpuritánabb eszkö­zökkel tolmácsolják Shakes­­peare-t... Julius Cassat“ Jó példa a „Julius Caesar”­­ előadása. Fekete körfüggöny zárta le a hátteret. A fekete, a gyász színe. S Caesar tragédiájához, a pártütők összeesküvéséhez, Casalus és Brutus párharcá­hoz eszményien illett ez a színkompozíció. A fehér tó­gák, amelyeket Caesar koránt­­ előkelőségei viseltek, és a ka­tonák zsákszínű egyenruhái ebben a fekete háttérben — az emelvényekkel három részre bontott színpadon — nem csu­pán a szem számára „oldó” anyagok, hanem drámai funk­ciót is betöltöttek. Számunkra szokatlan Sha­kespeare-előadás bontakozott ki előttünk. Alig húsz főnyi statisztéria mozgott a színpa­don, ám, mozgatásában olyan dinamika és annyi eredetiség feszült, hogy egy valóban nagyszabású tömegjelenet ha­tását keltette. A színpad ily módon „kitágult**. S mi zavart? Talán csak egy, ahogyan a pártütők által megölt Caesar halálát „ábrázolták”. Caesar sebektől vérző testét olyan fes­­tékszagúan „ábrázolták” — tes­sék ezt szó szerint venni! —, hogy megrettentünk ekkora naturalizmus láttán. (Bár a rendező, John Blatchley, ebben is Shakespeare „utasításait” követi — legyünk őszinték!) Magyarországi vendégszereplés Látogatásunknak nemcsak a Shakespeare-évforduló adott időszerűséget, hanem a Sha­kespeare Theatre együttesének közelgő magyarországi ven­dégszereplése is. Nagyszabású turnéra indulnak, amelynek európai szakasza Berlinben kezdődik és Leningrádban vég­ződik. Közben van: Budapest. S aztán az út folytatódik To­kióba, végül New­ Yorkba, az idei világkiállítás színhelyére. Mint másutt is, nálunk is két Shakespeare-előadást mu­tatnak be az angol vendégek: a „Lear király”-t és a „Téve­dések vígjátéká”-t. Búcsú a szülőföldtől Előadás után Stratford sok kényelmes, bár igen drága szállodája várja a messziről ide­­sereglett turistákat... Aztán másnap még egy utolsó sétát tettünk a városban. Felkeres­tük a templomot, ahol a Shakespeare-család sírboltjá­nál áll meg a vándor, hogy meghajtsa fejét a világ legna­gyobb drámaírójának halha­tatlan emléke előtt.. • Roy Dotrice és Susan Engel a „Julius Caesar”-ban

Next