Magyar Ifjúság, 1964. január-június (8. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-04 / 1. szám
SZÍNHÁZI HÉT ! * BÜCHNER A MADÁCH SZÍNHÁZBAN AdAM: Ki vagy te, hogy Dantonnal így beszélsz? (MADACH: „AZ EMBER TRAGÉDIÁJA”) fm drámaíró, aki viaskodik a halhatatlansággal: íM Georg Büchner. Százhuszonhét esztendeje ha- — 1 B lett. Nevét váltakozó kegyelettel őrzi a vilá m lóg. irodalomtörténetek egyszer-egyszer méltatják két sorra, máskor annyira sem. Georg Büchner azonban újra és újra kivívja Imjának a kétsoros halhatatlanságot, amikor egy-egy színháznak eszébe jut ez a régi dráma. A „Danton halála": lüktető menetű, forradalmi szellemű darab, sok pátosszal és két nagy szereppel. A két nagy egyéniség, aki párharcát vívja a francia forradalomban: Danton és Robespierre. Együtt harcolnak a történelem eljövendő, új rendjéért. Szabadságért, köztársaságért. Aztán Danton már elérkezettnek látja az időt, hogy a jólét és kényelem hirdetésénél megálljon. Robespierre pedig egyenesen megy tovább, mert még mindig a szigort és a terrort tartja időszerűnek. Szembe fordulnak egymással is, az élettel is. De kinek ad igazat majd a történelem? Ez a patetikus, színpadi kérdés: a ..Danton halála". A színpadon két nagy színész viaskodik egymással. Danton: Bessenyei Ferenc. Ezzel a szerepével mutatkozik be, mint a Madách Színház új tagja. Magával hozott, amit erényének ismertünk, mindent. A nagyszerű orgánumot, és az a sóhajoktól az égzengésig terjed. A széles gesztusokat, a mimika parányi rezdüléseit, a tekintet erejét. Az átélés és kifejezés olyan páratlan gazdagságát, aminél több már el sem lenne képzelhető, ha nem látnánk. De Bessenyei most — a törvényszéki jelenetben — túltett a „mindenen” is. Danton emberi szenvedésében úgymagasodik fel a színész, hogy könnyek nélkül zokog és szárnyak nélkül repül a harcban... Robespierre: Gábor Miklós. Alakítása pattogóbb, zártabb, hiszen ez a szerepe. Nem hoszszú és nem változatos szerep, nem is annyira látványos. De nagy alakítás. Egyszer az előszínpadon áll egyedül. A rendíthetetlen Robespierre megvallja minden gyarlóságát. Csak beszél a színész, tulajdonképpen nem is „játszik". Nincsenek gesztusai. Csupán szavai, és azok is egyszerűek, észinték. Szépségükkel megtelik a színház. Színpad, nézőtér. Nem szabad elfelejteni, hogy a német szöveg fordítója: Kosztolányi Dezső. Rendező: Ádám Ottó, Simon Gy. Ferenc BESSENYEI FERENC magyarázni a magyarázhatatlant Állványok között, mészporos folyosón mennek a klubba. Az ajtóban vitatkoznak. „Tessék beengedni bennünket, nem jött el az egész osztály, csak öten jöttünk" ... Nem lehet elküldeni őket. Beülnek a hosszú, keskeny terem végébe. Talán észre sem veszik fejük felett a márványtáblát. Ebben a helyiségben volt egykor a Japán Kávéház. Írók, festők, színészek találkozóhelye. Most ők jöttek ide: a vers barátai. Kik és hogyan kerültek, ilyen szenvedélyes, meghitt kapcsolatba a verssel? — Plakáton olvastam, hogy aki a könyvesboltokban évente legalább 120 forintért verseskötetet vásárol, felét mai költőktől, a Versbarátok Körének tagja lehet — mondja Szalai Sára, a Kőbányai Gyógyszergyár fiatal vegyészmérnöke. — Nem is gondoltam, hogy ilyen sokan járnak ide. Szeretem ezeket a vitákat. Lassanként a fél labort idecsábítom ... — A II-es számú Gyermekkönyvtárban dolgozom — mondja Sánta Mária. — Szeretünk verset olvasni. Majdnem minden klubesten itt voltunk, igaz? — kérdezi a mellette ülő fiatalembertől. — Igaz — mondja Kovács János. — Én a Fővárosi Tanszerjavító Vállalatnál dolgozom. Asztalos vagyok. Megtelik a terem. A ruhatár előtt ágaskodnak, akiknek már nem jutott hely. Üldögélnek a karzatra vezető lépcsőkön. Fiatalok. Néhány szavas megnyitó. Aztán Ladányi Mihály olvassa fel „Próféta Szentandráson” című versét. Vers a faluról, gondokról, a falu és a költő gondjairól. Nagy tapsot kap. Soós Zoltán szavalja a ..Fiatal Költők Antológiájában megjelent versét, a „Három kiáltást". Vers a mai fiatalok problémáiról, arról, hogy ki felel az apák bűnéért, s ki húz hasznot érdemeikből. A vita fesztelen, közvetlen. Aki szólni kíván, nyújtja a karját. Nevet senki sem mond. — Ladányi verse olyan, mint a föld. Rövid, tömör szavak, egyszerű, mégis sok mindent elmond a költő. — Azzal szeretném kezdeni, hogy munkás-íróklubot vezetek, s így én is belekontárkodtam az irodalomba. Üzemben vagyok naphosszat, „kétkezi dolgozó”. S bizony, sokszor előkerül a szó: nálunk inkább az értelmiség problémáiról írnak az írók. Főhős a filmen, versben, rádióban — bárhol — a tévelygő mérnök, orvos, vagy költő. Higgyék el, több versbarát lenne, ha többet írnának rólunk... Ezután felpezsdül a vita. Védőbeszédek hangzanak el a költők és írók mellett. Sorolják a munkástárgyú darabokat, regényeket. Aztán visszakanyarodnak a versekhez. Amikor Soós Zoltán versét kezdi valaki a karzaton bírálni, már kilenc óra van. Heves ellenkezést vált ki a bírálat, többen védelmükbe veszik a verset. A terem tapsol. A vitát lezárni nehéz. S nehéz minden hónap utolsó csütörtökén, amikor az egykori Japán Kávéházban összegyűlnek a vers lelkes hívei... Dolecskó Kornélia GISZTÁROKKAL |Mm M1 A Vaclavskán sűrű sorokban fekete lük a nép. Tarka léggömbök korsóznak fel-alá, s valamennyinek kacsa, nyúl, kutya, vagy manó fa mája van. Egyiknek-másiknak sajátos fényű, kis izzólámpa ég a belsejében és sejtelmes színeket varézeol a vékony, áttetsző gumigömbre. A léggömbzsinórok alsó végében másféle hangon rikoltanak a kürtök, szilveszteri sípok, fujókák. Innen-onnan netaszó hallatszik, amelyet csak a párkyárusok, Prága kedvelt utcai virsli és kolbász „álló-büfései” tudnak túlkiabálni. Ott tülekszem a prágai szilveszterben, lassan, de biztosan haladva a világhírű prágai virsli irányába, a párkyárus bódéja felé. Nem kis küzdelem árán, imár-már elérem a sor végét, de ekkor váratlanul másfelé hullámzik a tömeg, majdnem elsodornak. Hirtelen vaskos kéz nyúlik elétm, nyílik, majd visszazárul egy ököl, hív, kínálja, kapaszkodjak belé. Utolsó pillanatban kapom el, egy erő húzni kezd, úgyhogy előttem lassan szétválik a tömeg s ott állok a két végén, a sorban párkyra várva ... Egy sűrű, gondosan ápolt szakáll nevet felém, s a szakáll felett egy jól ismert arc, nagy mosolygós szemekkel: Jan Werich, Prága ünnepelt, színpadi és filmszínésze .. . — Pocsék évem lesz, ha Interjúval kezdődik — harsogja felém üdvözlés helyett, nem éppen lekötelező őszinteséggel. — De nem bánom, majd az óév számlájára írom ... Az órájára néz. — Húsz perc múlva már egy esztendővel idősebb leszek, hogy az ördög vinné el. Hatvan perc múlva pedig dolgozni fogok. Éjjel egy órakor előadásunk lesz a „Divadlo Satiry”-ben. Már évek óta ott lépek fel. Nem lesz jó év... Interjúval kezdődik, munkával folytatódik ... — Ez csak babona! Hogyan is lehetne egy olyan sokoldalúan művelt ember, mint ön, babonás? — Századunk gyermeke vagyok. Az élet szoktatott a babonára. Amikor Prágában megláttam a napvilágot, egyáltalán nem voltam babonás. Jókedvűen viseltem az elemi és középiskolák csapásait, sőt apám csapásait is, amelyek az iskolai események miatt csattantak rajtam esténként. Bár tanulni mindig szerettem, nem voltam jó diák. De 1917 — 20 között megváltozott minden. Olyan gimnáziumba kerültem, ahol méltó barátokra találtam. Tejgenek hívták az egyik fiút, Josef Voskovecnek a másikat. A harmadikat Adolf Hoffmeisternek. Jóban-rosszban összetartottunk. Ezek a fiúk, velem együtt, az avantgardehoz álltak közel, sőt később teljesen azonosultak vele. Adolf Hoffmeister már egyetemre járt, jogásznak készült. Mi pedig már főiskolások voltunk, amikor 1926-ban kibéreltünk egy üzlethelyiséget és magunk írta és játszotta avantgardeista darabokat mutattunk be. Mivel darabjainknak erős politikai éle volt, különösen a német nyelvű polgári sajtó erősen támadott bennünket. Pedig a közönségnek nagyon tetszettünk. Hivatalosan mégis megbuktunk. Azóta vagyok babonás ... Jóízűt harap a virslijéből és nevet. — Az üzlethelyiségünket később bezárták. Csakhogy akkor már kapcsolatot találtunk a haladó szellemű „Felszabadult Színház”-zal. Az utcán egyre többen ismerik fel Werichet. Körülállnak bennünket. — 1929-től a „Felszabadult Színház” tagjai lettünk valamennyien. A napi rögtönzések köré építettünk mindent és sikerült aktuális politikai színházat csinálnunk. Mindenki írt, játszott, rendezett, sőt, ha kellett, zenét is szerzett. Rövidesen nemcsak a közönség, de a rendőrség köreiben is figyelemre méltó sikereket arattunk. A tűzoltó- és rendőrpáholy mellé hamarosan egy titkosrertőr-páholyt is létesítettünk. Itt minden este „táblás házunk” volt. D© nem fékeztük a nyelvünket. Egy politikai színház nem félhet, nem alkudhat meg! — Ekkoriban már gyakran szerepeltem filmeken, és színházunk is egyre népszerűbb lett. Ahogy mi népszerűsítettünk, úgy lettek egyre népszerűtlenebbek a németek. Németellenes műsoraink iránt a külföld is érdeklődni kezdett, s 1933 késő őszén Róma, Párizs, London, majd New York várta együttesünket. A „Nehéz Borbála” című szatírával és a „Caesar” című darabommal szerepeltünk. Párizs és London között jártunk, amikor meghallottuk, hogy a németek lerohantál Csehszlovákiát. Napokkal később, kerülőúton értesítettek, hogy már az első délután rendőrök kerestek a lakásomon. Ha otthon élnek, azt hiszem, ma már odafent a Tejúton rendelem meg ezt apárkot. .. Nem térhettünk haza. Amerikában maradtam, ahol Brecht, Weil és sok más emigráns társaságában színházat alapítottunk és olyan filmekben szerepeltünk, amelyek a németek ellen szóltak, és harcra mozgósítottak. Szerepeltünk rádiókban, írtunk cikkeket, röplapokat. Ez huszadrendű dolog, de a világ ekkor ismerte és szerette meg igazán a nevünket. Azután legyőzték a fasizmust és mi 1945-ben a szabadság első napjaiban, viszszatértünk Prágába. Azóta film, színház, televízió, rádió az életem, meg egy-két darab, és néhány könyv, szatírák, politikai darabok, mesék ... A tömeg nyomása szinte elviselhetetlen. Werich meg is jegyzi: — A virsliért van az egész! Hirtelen ötlettel kiabálni kezd: — Nyers a közepe! Nem jó a párka! Nyers a közepe... Másfelé hullámzik a tömeg. Valamennyire enyhül a szorítás. Fellélegzünk: — Milyen kevés kell ahhoz, hogy valaki, önös érdekből, azért, mert egy kicsit több levegőt akar, mint amennyi jut, félrevezesse, tévutakra irányítsa az embereket. Ennek a virslinek semmi baja. De elég egyetlen hamis mondat és mindenki másfelé indul. Azt hiszem, ezúttal először hazudtam a közönségnek. Életemben először és már bánom is, hogy megtörtént. Micsoda felelőssége van az embernek. Micsoda felelőssége van a színészeknek! Ez jó lecke nekem ... Mintha valamennyi prágai itt lenne a Vencel-téren. Két kórista lány sodródik a tömeg alján Werich felé. A színész nem engedi őket tovább. Közöttünk táncolnak az emberek, ő is mindjárt felkéri az egyiket. Keringőznek. Színes, tarka fények villóznak, nagy kör alakul a táncolókból, s úgy keringőzik át az új év első perceit, hogy észre sem veszik, amikor az egyik év a másikba lép ... — Valamikor, a negyvenes évek elején, Amerikában, Spencer Tracynak felkínáltak egy szerepet, egy nácibarát filmben. „Nagyszerű a szerep” — újságolta. Megpróbáltam lebeszélni róla. Ennek kapcsán sokat vitáztunk a művész felelősségéről. Emlékszem, akkoriban mindig egy eklatáns, jó példát kerestem. Hát ez az! Holnap megírom neki az egészet. Ha már néhány pár virslivel kapcsolatban ez a helyzet, mi lehet, ha mélyebb, ha komolyabb dolgokról van szó! Szórakozottan az órájára pillant, azután ijedten búcsút int és elsiet a színház felé. Fenyves György JAN WERICH A koppányi aga testamentuma Fekete István regénye alapján Írta: Cs. Horváth Tibor Rajzolta: Sebök Imre 2 LEVÉL A DASSÉK Ogly agának, ÁNYBA. KÍVÁNNÁM. g^ M£GÚEL£NTSD TÁT, MI KORON BAJT TOSZOL VELEM EGY KARDRA. TUDD MEG VITÉZ AGA,HOGY KA BABOCSAI GA'SPA'R.F/A VAGYOK, KINEK 7 VETTED ÉVEKNEK ELŐTTE. EZ LEVÉLHEZ ■$T HAMARSA'GGAL ADJAP tudtomra, ISSÍ-E VAGY SEM, MERT EN APAM FEJÉÉRT IDET AKAROM. í£Z€££M.££F.£%0a0/V nt György hava első szerdáján. D 15B6. & a BOCSA/ LÁSZLÓ. « Nem adnék a fejedért egy Ny Életlen fokost, LACI FIAM... LEVÁGNA AZ MÉG, ENGEM IS, PEDIG, ÉN PRÓBÁLTAM EGY KEVESET, fi Alighogy a küzdők szembeállnak. megcsi KORDUL * KILINCS. ÉS BELÉP CSOMAY VAR KAPITÁNY. CSATTAN A HANGJA. MINT AZ Csak játék, nemzetes KAPITÉNY URUNK. »«preh. FOGADÁSRA MEGY.Szépen. írtad. DIÁK. Kft Tegeden is 4 x LEVÁGLAK. MEGPRÓBÁLHATJUK, Bogics Markó szeme felcsillan: »ahányszor megvágsz, annyi kancsó BORT fizetek!« Nem megtiltottam MINDEN , TITKOS VIADALT? .Csomag lehiggad:» az más, hát lassúk!" Egy világsikerű kiadványról Újra megjelent a Képzőművészeti Kiadó gondozásában, nem tudom, hányadik kiadásban: Barcsay Jenő: „Művészeti Anatómiá”-ja. Ez a pompás tankönyv, amelyet New-York és Delhi, London és Leningrád akadémiáin tankönyvül használnak a művésznövendékek. A több nyelvre lefordított mű nagy sikerének azonban nemcsak ez a titka. Vásárolják és nagy becsben tartják a művészet kedvelői, a műgyűjtők is, mert a kiváló technikával reprodukált lapok önmagukban is gyönyörűséget nyújtanak; mindegyikük önálló értékű műalkotás. Barcsay Jenő — modern művészetünk kétségkívül legkiválóbb képviselője — e több évig készített munkájával tanúságot tett amellett, hogy az igazi modernség — legyen az még annyira elvont is — nem nélkülözheti a mesterség alapelemeit; valóban kvalitásos műalkotást csak az a művész teremthet, aki a természetábrázolás titkainak fölényes ura. Mint Barcsay mester, — akinek érzékenyvonalú anatómiai tanulmányai lebilincselő hatást keltenek a szemlélőben, az emberi test formáinak szuggesztív tolmácsolása révén. Álló, ülő és fekvő figurái, rövidülésben rögzített aktjai, pompás emberpéldányok, — nem egyikük a régi nagy mesterek múzeumi becsű tanulmányaival vetekszik. A „Művészeti Anatómia" rajzainak jórésze ugyancsak múzeumba került, a Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményébe. A kötet révén azonban mindenki számára hozzáférhetőek ezek a remek grafikák, amelyeknek gyűjteményét kitűnően egészíti ki az „Ember és drapéria" című kötet. E két kitűnő könyv mellé méltán sorakozik majd a mester „Tér és forma" című rajzgyűjteménye, amelynek kiadását — mint halljuk — végre tervbe vette a Corvina Kiadó. Artner Tivadar Tóth Imre: Utca (fametszet) A fiatal képzőművész-nemzedék egyik legtehetségesebbje: Tóth Imre, aki a miskolci művésztelepen él és dolgozik. Alkotásaira legutóbb a miskolci grafikai biennálén figyeltünk fel. Az elmúlt nyáron pedig a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának országos — budapesti — kiállításán szerepelt nagy sikerrel és díjat nyert: olaszországi tanulmányutat. A művész nemrég tért haza Rómából. Most egy grafikai lapját mutatjuk be: az „Utca” című fametszetét. Gépkocsink egyenletes sebességgel haladt. Londonból reggel — valamivel nyolc óra előtt — indultunk, s már a századik kilométert is magunk mögött hagytuk. Az autósztráda hol egyenesen, hol pedig kanyarogva vezet észak-nyugatra, Coventry, a második világháborúban oly sokat szenvedett angol város felé. Északkeletre Oxfordba juthatnánk, mi azonban nem a nagymúltú egyetemi várost, hanem William Shakespeare szülővárosát, Stratfordot akartuk megismerni. S míg peregtek a kilométerek, azt kutattuk: vajon, amikor háromszázötven-egynéhány esztendővel ezelőtt Shakespeare először indult el, hogy a fővárossal megismerkedhessen, milyen útvonalon haladhatott? Alighanem itt, ezeken a kanyarokon ügetett utasával a postakocsi... Stratford-upan-Avon Stratfordot az Avon folyó úgy futja körül, mint az inda. Innen a Város neve is: „Stratford az Avon folyón át”. Kora délután érkeztünk. A nap fél órára kisütött és sugaraival beragyogta ennek a csodálatos városkának utcáit, meghatóan szépen ápolt házsorait, buja növényzetű parkjait. A régi Stratford, persze, már csak egy esze ház bensejében él. Ilyen például a Shakespeareszülő ház, amelynek kőpadlója, s a gerendázat egy része még eredeti. A múzeummá átalakított ház üvegtárlóiban megakadt tekintetünk egy-egy fésűn, pipán, vagy a III. György korabeli pénzeken. Ezek azonban lehetnek hamisítványok is, keletkezési idejük és felhasználási körülményeik ma már szinte ellenőrizhetetlenek. De ami eredeti a Szonettek, a „Romeo és Júlia’*, a „Lear király” első, illetve második kiadásai. John Davies 1610-ből keltezett verse Shakespearehez. Korabeli nyomtatványok: Ovidius, Plutarchos művei, s az olasz novellák, amelyekből nem kisebb drámai alkotások születtek, mint az „Othello”, vagy a „Romeo és Júlia”. Az utókor elzarándokol ide, a Halhatatlan szülőföldjére. Különösen 1964-ben, amikor William Shakespeare születésének 400. évfordulójára emlékezünk ... Royal Shakespeare Theatre Az Erzsébet korabeli Angliát visszatükröző városka hangulatából kirí a Royal Shakespeare Theatre épülete. Négyzetalakú, égetett téglából emelt épület. Modern, ha a környezetével vetjük össze. Ám patinás, ha meggondoljuk, hogy ez: „A Shakespeare Színház”, ahol élnek, vagy kell, hogy éljenek a shakespeare-i hagyományok. A színházba belépve csalódtunk. Kamaraszínházt — ez volt az első gondolatunk, amikor megpillantottuk a kis nézőteret és a kamarajátékoknak megfelelő, kis színpadot. Tele voltunk kérdésekkel. Hol van itt hely a nagy Shakespeare-művek bemutatására? A hatalmas díszletekre? Statisztériára? A monumentális szcenikára? Sehol! A Royal Shakespeare Theatre-ben ugyanis (ellentétben a magyar Shakespeare-előadásokkal) a legpuritánabb eszközökkel tolmácsolják Shakespeare-t... Julius Cassat“ Jó példa a „Julius Caesar” előadása. Fekete körfüggöny zárta le a hátteret. A fekete, a gyász színe. S Caesar tragédiájához, a pártütők összeesküvéséhez, Casalus és Brutus párharcához eszményien illett ez a színkompozíció. A fehér tógák, amelyeket Caesar koránt előkelőségei viseltek, és a katonák zsákszínű egyenruhái ebben a fekete háttérben — az emelvényekkel három részre bontott színpadon — nem csupán a szem számára „oldó” anyagok, hanem drámai funkciót is betöltöttek. Számunkra szokatlan Shakespeare-előadás bontakozott ki előttünk. Alig húsz főnyi statisztéria mozgott a színpadon, ám, mozgatásában olyan dinamika és annyi eredetiség feszült, hogy egy valóban nagyszabású tömegjelenet hatását keltette. A színpad ily módon „kitágult**. S mi zavart? Talán csak egy, ahogyan a pártütők által megölt Caesar halálát „ábrázolták”. Caesar sebektől vérző testét olyan festékszagúan „ábrázolták” — tessék ezt szó szerint venni! —, hogy megrettentünk ekkora naturalizmus láttán. (Bár a rendező, John Blatchley, ebben is Shakespeare „utasításait” követi — legyünk őszinték!) Magyarországi vendégszereplés Látogatásunknak nemcsak a Shakespeare-évforduló adott időszerűséget, hanem a Shakespeare Theatre együttesének közelgő magyarországi vendégszereplése is. Nagyszabású turnéra indulnak, amelynek európai szakasza Berlinben kezdődik és Leningrádban végződik. Közben van: Budapest. S aztán az út folytatódik Tokióba, végül New Yorkba, az idei világkiállítás színhelyére. Mint másutt is, nálunk is két Shakespeare-előadást mutatnak be az angol vendégek: a „Lear király”-t és a „Tévedések vígjátéká”-t. Búcsú a szülőföldtől Előadás után Stratford sok kényelmes, bár igen drága szállodája várja a messziről idesereglett turistákat... Aztán másnap még egy utolsó sétát tettünk a városban. Felkerestük a templomot, ahol a Shakespeare-család sírboltjánál áll meg a vándor, hogy meghajtsa fejét a világ legnagyobb drámaírójának halhatatlan emléke előtt.. • Roy Dotrice és Susan Engel a „Julius Caesar”-ban