Magyar Ifjúság, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)
1966-03-05 / 9. szám
Okleveles stb. Az az ember, aki mindent feltesz valamely célra, amit kora ifjúságától a misztikus életcél kifejezéssel jelölt önmaga elé, az az ember, aki az érvényesülés útjának keresésében elegendő poggyásznak tartja a saját akaratot és képességet, ez az ember sohasem csalódhat. Ez a dolgok logikája, az élet elemi matematikája. Miért van tehát akkor a megtorpanás? Miért a bukás, a rosszízű hétköznapok felfedezése, az életcél festett, vásári csillogása?! Hol a hiba? A képletben, vagy a körülményekben? Egy levél néhány sora van előttem. Lényegre törekvő mondanivaló, jól elhatárolt szándék: „Nem akartam végleg szakítani a mezőgazdasággal, ezért nem mentem a TVK-ba dolgozni, ahol biztosítottak volna nekem munkahelyet. Ragaszkodtam a választott pályához, azt gondolva, hogy ott szükség van rám. Tévedtem.” A szoba ablakából végtelennek tűnik a síkság. Szántóföldekre lát, ha reggel kinéz. Ha ablakot nyit, mint most, traktordübörgést hoz a februári tavasz. A végtelen csak ábránd. A reggelek leverők. A február eseménytelenül vánszorog Páll Tamásné a gödöllői Agrártudományi Egyetemen 1964-ben kiállított jeles diploma szerint képes arra, hogy ne csak ablakból szemlélje a mezőgazdaság változó képét. Érdeklődési köre elsősorban az állatternyésztésre terjed. A diploma nem tesz különbséget férfi és nő között. A diploma, azt mondják, feljogosít arra, hogy tulajdonosa elfoglalja méltó helyét. Pátl Tamásné hónapok óta nem kap munkát. Sietve teszem hozzá, a képzettségének megfelelő munkát. Választani csak aközött tudhatott, hogy feladja az elveit, és újból kezdi az életet valamelyik idegen íróasztal mögött, vagy háztartásbeliként Itthon ragad a tiszaszederkényi lakásban. Különös dolgok formálják az embert, hűségesnek maradni önmagához. Férje után jött Tiszaszederkényre, a vegyiművek lakótelepére. Első dolgának tartotta, hogy a mezőcsáti járás mezőgazdasági osztályán munkát kérjen. Felírták a nevét. Később a megyei tanácsnál próbálkozott Miskolcon. Felírták a nevét. Aztán sorrajárta a közelben található termelőszövetkezeteket. Hiszen, ha nem nőről lenne szó... Akkor következett a férj. Az üzemi párttitkár előtt szóvá tette az ügyet Nem a pénz miatt, hanem, mert a feleség dolgozni akart A főtechnológus felajánlotta: az a tsz, amely felveszi az agronómus asszonyt, cserébe féláron kapja a műtrágyát Az asszony csak dolgozni akart Az üzemi párttitkár ma Miskolcon él, s így emlékezik: „A polgári járási pártbizottság tikára kért tőlem valamit, s azt mondtam, abban az esetben teszem meg, ha ezt az asszonyt elhelyezik.” Polgár Hajdú megyében van, de az egyezség létrejött Államvizsga után újból élőiről kezdődött minden. A járási tanácsnál felírták a nevét A megyei tanácson olyan munkát kért, amelyben hasz-„____ nosíthatja az egyetemet.’ Majd értesítik. Vége volt az évnek, újból kiszemelt két tsz-elnököt A másodiktól már azt kérte: „Ha szakirányítóra nincs szükség, legalább állatgondozói munkakörben alkalmazzon." Az elnök azt mondta: „Elvtársnő, lejárt már az az idő, amikor diplomával a kezükben utcát söpörtek a szakemberek.”Utolsó kísérletképpen felutazott Budapestre, a Földművelésügyi Minisztérium illetékeséhez, tanácsért Az illetékes telefonon tárgyalt vele: „Menjen haza elvtársnő, el lesz intézve az ügye.” Tizenhat évig tanult, szülei akarata ellenére választotta ezt a pályát. Másfél év óta nem látogatja őket, ez a másfél év túltett minden szülői elképzelésen. Nagyon konok a vétkében is, most sem bánja, hogy azt választotta, amihez kedve volt, a mezőgazdaságot Fanyar cinizmusa nem engedi elfelejteni az egyetemet: „Úgy becsüljék meg magukat, hogy személyenként 120 ezer forintjába kerültek az államnak.” — Meg tudná mondani, mi rögződött meg magában ez alatt a másfél év alatt? , — A megalázás. A szinte állandó szégyen, hogy kilincselnem kell szüntelenül. Nem csupán Páll Tamásné igazságáért, hanem annak a szükségszerűségnek, vagy véletlennek a kinyomozásáért indultam el, amely, úgy látszott, hosszú utat jelent. Hogy nem így lett, annak örülök, de érzem, hogy idegen világok maradtak feltáratlanul. A megyei tanács mezőgazdasági osztályának vezetőjével, dr. Schuszter Zoltánnal beszélhettem először, egy tsz-elnököknek szervezett továbbképzés alkalmából. A megye agrárszakember problémáiról kértem tájékoztatást. — Itt a megyében nagy szakemberhiány van —– mondta. — Nincs agrárfőiskolánk, s ezért Hajdú és Pest megyére számíthatunk. De hozzánk nehezebben jönnek, mint máshová, mert a téeszek ötven százaléka lejtős szántóterületen van, a gazdálkodás sokkal nehezebb. Soós miniszterhelyettes éppen tegnap állapította meg, hogy nem jó a szakember ellátottságunk. Az én véleményem szerint 80—100 szakemberre volna szükség. De különösen hiányoznak az állattenyésztési szakemberek. Erre azt mondtuk jellemzésül, hogy nagyüzemi állattenyésztést folytatunk, kisüzemi irányítással. — Ez a megye egész területére vonatkozik? — Igen. Itt nehéz dolga van a szakembernek, nehéz jó eredményt felmutatni, amire egyébként mindenki törekszik, de tény, hogy bármilyen szívesen is fogadnánk, nincs elég jelentkező. — A nőket is szívesen fogadják? — Az én véleményemre kíváncsi, vagy a téeszekérel — Az ön véleményére? — Nézze, tény, hogy a nőkben megvan az akarat, ami magában nem elég. Az a tapasztalat, hogy száz nő közül nyolcvan az irodába húzódik. Én személy szerint nem vagyok ellensége a női agrárszakembereknek, mert van példánk eredményes munkájukra. — S a téesz? — A téeszek nem fogadják szívesen. Csak személyes ismerősként lehet őket elhelyezni. — Ha történetesen jelentkezne egy állattenyésztő szakember, aki szerencsétlenségére asszony, önök fogadnák őt? — Természetesen. — Másfél éve munka nélkül várja a választ Pátl Tamásné Tiszaszederkényben! — Van önnek ideje? — Igen. — Jó. Akkor keressük meg a téesz-elnököt, ahol dolgozott. — A téesz-elnök Hajdú megyéhez tartozik, de itt van az ön beosztottja, a mezőcsáti járási tanácstól. — Rendben van. Az események most már gyorsan peregnek. A megyei vezető a legmértékadóbb helyről hallotta: „Igen, az asszony remek munkaerő. Rendkívül agilis agrármérnököt ismertem meg benne." „Akkor miért nem segítették?” „Meg is beszéltem az egyik téesz vezetőivel az alkalmaztatását”. „És?” „Sajnos kitudódott, hogy a fiatalasszony terhes ...” Becsukom a jegyzetfüzetet, ami ezután következik, az két ember ügye: a vezetőé és a beosztotté. Ez a védekezés dermesztő. S úgy tűnik, nemcsak megmagyarázza az értelmetlen közömbösséget, hanem felsejlik belőle, hogy aki tette, annak gondolatvilágában ismeretlen a fogalom Az emberért ítélni. Király Ernő ... i»# . . _ '^MkPVBIH FALUSI FIATALOK PARLAMENTJE GYENESSEI ISTVÁN, KAPOSVÁR! — Mezőgazdasági technikumba járok, élethivatásom tehát a mezőgazdasághoz fűz. Mielőtt eljöttem, felmérést végeztem az osztálytársaim körében, s ez elgondolkoztató. A lányok 50 százaléka úgy képzeli el a jövőjét a mezőgazdaságban, hogy technikum után továbbtanul. A másik 50 százalék nem akar szakterületen maradni. A fiúknál kedvezőbb a kép, csak 20 százalék akar végleg szakítani a választott szakmával. SZARVAS GÁBOR, JÁSZFELSŐSZENTGYÖRGY: — A szakmunkás-bizonyítvány értéke körüli helyzetet kellene tisztázni. Jelenleg a községi tanfolyamokon sokkal könnyebben megadják a bizonyítványt, mint a bentlakásos iskolákban, é és miután a munkaegységnormák sok vonatkozásban elavultak, tehát új könyv kiadására lesz szükség, javaslom, hogy ez az új normakönyv jelölje meg az egyes munkák végzéséhez szükséges szakmunkás-képesítést is. NAGY ISTVÁN, NAGYSZÉNÁS: “ Kőművesként dolgozom a Lenin Tsz-ben, s azokat a sérelmeket szeretném felvetni, amelyek okát jelentik többek között a faluról való elvándorlásnak is. Mindenek előtt az SZTK-t kellene rendezni, erről nagyon sok szó esik. Aztán: tele az ország hirdetéssel, hogy „Vásárolj OTP-re!” De kik vásároljanak? Csak a havi fixből élők. El kellene intézni, hogy akik a mezőgazdaságban dolgoznak. Ilyen esetekben se legyenek hátrányos helyzetben. BALÁZS NÁNDOR, SZENYER: — Mint tanácstitkár, s a járási KISZ munkatársa, tapasztalataim alapján mondhatom: országos rendelettel kelene valamennyi tsz-t utasítani, hogy komolyan foglalkozzék az utánpótlással, a fiatalokkal. Szükség lenne arra is, hogy a vezetőségben mindenütt ott üljön a KISZ képviselője. Itt vetném fel az egyetemet végzettek ügyét is: a falura kerülők közül kevesen kapcsolódnak be a KISZ-munkába. Szerintem az egyetemi és főiskolai KISZ-szervezeteknek ezzel is kellene foglalkozniok. HORVÁTH GYÖRGY TSZ-ELNÖK, KISLANG: — Nagyon megbecsüljük azokat a fiatalokat, akiket foglalkoztatunk. Egy adat a létszámot illetően: 654 dolgozó tag közül 35 százalék fiatal. Ennek az aránynak kialakulását talán az magyarázza, ha elmondom, hogy szövetkezetünkben az átlagbérek 1850-től 2650 forintig terjednek. Az előbbit a növénytermesztők kapják, nyolc hónap munka után. Az utóbbi az állattenyésztők fizetése volt 1965-ben. Mi keressük a megoldást, amellyel otthon tarthatjuk a fiatalokat, s ehhez szabjuk a bérezési rendszert is. Tavaly bevezettük, hogy ha valaki 100 forintot keresett egy nap alatt, abból 70-et kifizettünk neki. Havonta 1420 forint készpénzelőleget adtunk, azt hiszem ezzel versenyképesek vagyunk az iparral. Még egy példáját szeretném elmondani a fiatal munkaerő megnyerésére való törekvésünknek. Ez a szociális és kulturális alap egyre növekvő összege. 1963-ban 250 ezer, 64-ben 703 ezer, 65- ben pedig 892 ezer forintot fordítottunk erre a célra. HODER JÓZSEF KOSSUTH-DÍJAS, NYUGALMAZOTT TSZ-ELNÖK, KISBÉR: — Tíz éve járuik ebbe az épületbe, mint képviselő, de most is nagyon szívesen jöttem, mert tudom, hogy országos dologról esik szó. A kérdésünk az, hogy miért mennek el a fiatalok? Az egyik felszólaló szerint, mert nincs eszpresszó, a másik szerint, mert 11 forintot osztottak. Ha humorista lennék, azt kérdezném most, hogy minek oda eszpresszó, ahol nincs pénz?! Valaki azt mondta itt, hogy a szomszédos tsz-be mennének inkább a fiatalok, mert ott 54 forint a munkaegység. Dehát miért nem nézik meg azt is, hogy miért osztanak 54 forintot? Émn 16 évig voltam tsz-elnök. Ismerem az embereket s ezért kicsit úgy tűnik nekem: a fiatalok tudják, hogy felkaroljuk őket és — ne haragudjanak, de megmondom —, ők ezt ki is használják. Mi a fiatalokat szeretjük és elvárhatjuk tőlük, hogy segítsenek nekünk. Persze, azt is hozzá kell tenni, hogy a tsz-parasztot sok vonatkozásban nem úgy bírálják el, mint az ipari dolgozót. Erre pedig figyelni kell, mert ha nem lesz megoldás időben, odajutunk, hogy mire megoldanánk, nem lesz kinek ... Azt javaslom, hogy a párt, a Földművelésügyi Minisztérium és a társszervek hívják öszsze azt a 2000 gyakorlati szakembert, aki képes arra, hogy megállapítsa azokat az ösztönzőket, amelyeket az egész ország keres. PETROVSZKI ISTVÁN, A KISZ BÉKÉS MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK ELSŐ TITKÁRA: — A népművelési szervek nem töltik be azt a szerepet, amelyet a falun élő emberek tudatának formálásában be kellene tölteniök. A népművelés egészét összevisszaság hatja át. Egy kézbe kell adni mindazt, ami a javulást eredményezné. A nagytömegű művelődés időszaka lejárt, s ezt a művelődési házakban is kifejezésre kell juttatni. Tarthatatlan az az álláspont, hogy a társastánc, a tánczene nem népművelési feladat. Jó lenne, ha a Művelődésügyi Minisztérium ebben a kérdésben is szakvéleményt nyilvánítana. HALÁSZ PETER, AZ MSZMP KÖZPONTI BIZOTTSÁGA MEZŐGAZDASÁGI OSZTÁLYÁNAK HELYETTES VEZETŐJE: — A fiatalok ügye nagyon fontos a jövő szempontjából. Éppen ezért az elvándorlás nem magyarázható az urbanizáció világjelenségével, mert ez nálunk nagyobb arányú. Én az egyik legfontosabb tényezőnek a bérezést ítélem, s egyre több fórumon is ez a vélemény. Rendszeres jövedelemre van szükség. Joggal tették szóvá a társadalombiztosítási rendszer hibáját is. Elmondhatom, hogy már munkában van a megoldás. Ugyancsak indokolt az OTP-ből való kizárás elleni tiltakozás is. Szeretném megnyugtatni a fiatalokat, hogy erről is tárgyalunk. Viszont nagyon sok lehetőséget nem használnak ki a fiatalok. Azt ta- ' nácsolom, küzdjenek jogaikért. Ugyanakkor javítani való van a szemléletben is, a fiatalok és az öregek között egyaránt. De ahhoz, hogy több segítséget igényelhessenek, többet is kezdeményezzenek. Több átgondolt célt tűzzenek maguk elé, és ehhez segítséget. KLENCZNER ANDRÁS, FÖLDMŰVELÉSÜGYI MINISZTERHELYETTES: — Az állandó foglalkoztatással kapcsolatban rövidesen olyan rendelkezést adunk ki, amely lehetővé teszi, hogy a téli időszakban ipari feldolgozó tevékenységet végezhessenek a mezőgazdasági üzemek. Ez sokat jelent a fiataloknak is. BARTOLÁK MIHÁLY, a szövosz ELNÖKHELYETTESE: — Hozzám két kérdést intéztek. Az egyik az volt, hogy lehet-e közös objektumot kialakítani a falu kulturális tevékenységének összehangolására. Igen, mi ezt messzemenően támogatjuk. Már rendelet is van erre, azt ajánlom, hazatérve beszéljék meg a dolgot a község vezetőivel. A másik kérdés az OTP-hitel volt. Az igényt mi is jogosnak tartjuk, harcolunk érte. De addig is azt javaslom, lépjenek be a takarékszövetkezetekbe, mert ezek az intézmények áruvásárlásra is adnak hitelt. GÖNYEI ANTAL FŐOSZTÁLYVEZETŐ- HELYETTES, MŰVELŐDÉSÜGYI MINISZTÉRIUM: — Kétségtelen tény, hogy a kulturális javak egyenlőtlenül oszlanak meg. Tavaly határozat született a Népművelési Tanács létrehozására. Maír előírás van arra is, hogy új művelődési otthon nem épülhet klubszoba, szakköri helyiség nélkül. Erre a fiataloknak is ügyelniük kell, jogukban áll tiltakozni, ha nem így van. Azt akarjuk, hogy a művelődési otthont mindenütt bocsássák a fiatalok rendelkezésére. A harmadik ötéves terv során egyébként a beruházási költségek 20 százalékát a művelődési otthonok javítására, korszerűsítésére, berendezésére fordítjuk. A minisztérium két hónappal ezelőtt jóváhagyta, hogy gondoskodni kell a társastánc-oktatók képzéséről. Talán az ősztől kezdve megindul az első, egyéves tanfolyam. Addig is a KISZ-szel egyetértésben a megyékben keresnek megoldást. A Népművelési Intézet utasítást kapott rá, hogy foglalkozzék az amatőr tánczenekarokkal, elsősorban a jazz-klubok alapján. Ami pedig a falura kerülő, egyetemet végzett fiatalok KISZ-tevékenységét illeti, elmondhatom hogy mi a falusi népművelési munkának szeretnénk megnyerni őket. Az Agrár- és az Orvostudományi Egyetemen már az idén fakultatív népművelési oktatás indul meg. A T. Ház asztalára Heteken át hangzott fel ugyanaz az ismert szignál a rádióban, minden szombaton ott állt ennek az oldalnak az élén a megszokott állandó cím: Falusi fiatalok parlamentje. A zárókép magától értetődő: az Országház képével fejezzük be ezt a tartalmas véleménycserét, amelyben sok olvasónk és rádióhallgató vett részt. A fiatalok parlamentje egyetlen ülését az Országháziban tartotta, a Vadászteremben. Az oly sok vihart látott falak között hangzottak azok az interpellációk, amelyekre nemigen akad példa a T. Ház történetében. Hiszen a képviselők életkora a második X körül jár! S hogy nem disszonáns ez a hang, hanem érett, megfelelő ahhoz a mondanivalóhoz, amelyről szó esett, bizonyítja, hogy az elnöki asztalnál felelős beosztásban ülő párt-, gazdasági- és kulturális vezetők jegyezték az „interpellációkat“. A tanácskozás az eddigi viták gondolatmenetét folytatta, mert a téma is ebből adódott: a mezőgazdaságban dolgozó fiatalok élet- és munkakörülményei; a kulturális lehetőségek; a szakmailag képzett utánpótlás problémái határozták meg. A sok felszólaló közül idézünk néhányat, természetesen csak a mondanivaló részletét, a leglényegesebbet. A sokféle részből így kerekedik az egész, amely méltóan kapcsolódik a Ház hagyományaihoz. Vagyis ezek az interpellációk is olyan kérdésekre kérnek választ, amelyek nemcsak a falusi húszéveseket foglalkoztatják. „Pénzkérdés, vagy egyéb? Mi tölti ki az életet? Megfutamodás, vagy jogos jövőkeresés? Mik a valódi okok? Szerteágazóak ezek a kérdések, ezért lenne jó, ha beszélgetnénk róluk, ha keresnénk a megoldást, a kivezető utat...” Ezekkel a szavakkal fejeztük be három hónappal ezelőtt vitaindító riportunkat. Most, hátunk mögött a hozzászólások özönével, a Parlamentben tartott tanácskozással, hadd tegyük hozzá mindjárt bevezetőben: a kérdések nem maradtak megválaszolatlanul. Szembenézni a valósággal Bárhonnan indultak el a vitatkozók, mindig visszajutottak egy alapkérdéshez: megtalálja-e a falusi fiatal otthon a jövőjét, vagy sem. S ez nem egyszerűen pénzkérdés, hanem az anyagi- és munkakörülmények összessége. Ezt vizsgálva azonban figyelembe kell venni azt, hogy — átformálva a közmondást — ahány község, ahány termelőszövetkezet, annyi adottság, körülmény, taszító vagy vonzó tény. A változatosság még a helyzet előzetes ismeretében is elképesztő. A munkaegység értéke végletek között ugrál, de mint elmondták, gyakran szomszédos tsz-ek sem tudják megközelíteni egymást. Természetesen ez a különbség az átlagéletkoron is meglátszik. Nemkülönben megtalálható a szélsőség az előlegfizetésben is: sok helyen megszokott, másutt hallani sem akarnak róla. Van, ahol a szakmunkás képzettségének megfelelő helyen dolgozik, s van, ahol vissza sem veszik. Az egyik elnök segíti, ösztönzi a KISZ-szervezetek munkáját, a brigádalakítást, a téli munka és tanulás szervezését, a másik fel sem figyel ilyesmire. S mivel ez a különbség fennáll, nem mondhatjuk, hogy a falusi fiatalok mindenütt egyformán megtalálják azt, ami szükséges az élet megalapozásához. Éppen ezért nem a mi volt, előbb, a tyúk, vagy a tojás? illetve az elvándorlás, vagy a gyenge tsz? — kérdést kell eldönteni, hanem bizonyos körülményeken változtatni. Nagyon sok falusi vezető fő érve ugyanis így hangzik: azért gyenge a tsz, mert csak idős emberek dolgoznak benne, a fiatalok elszökdösnek. De miért mennek el? Nyilvánvalóan azért, mert sem megfelelő munkát, sem megélhetést nem találnak. A hazatérés is bizonyíték erre, ahol fejlődik a szövetkezet, oda „visszavágynak” a fiatalok. Kiegészíti ezt még néhány olyan körülmény, amelyre a fiatalok nem nagyon figyelnek, de szüleik annál inkább számításba veszik, amikor igyekeznek városba küldeni gyermekeiket. Hodek József Kossuth-díjas, nyugdíjas tsz-elnök beszélt a tanácskozáson arról, hogy az orvosi ellátás, táppénz, családi segély, nyugdíj és egyéb szolgáltatások messze alatta maradnak az ipari dolgozókénak. De többen sérelmezték azt is, hogy például az OTP hitelakcióiból a falun élők szinte teljesen ki vannak zárva. Jogos jövőkeresésnek tarthatjuk tehát a falu elhagyását? Nem mondjuk ezt, mert az elbírálás szinte egyénenkénti vizsgálatot kívánna. S amikor ezt megtennénk, kiderülne, hogy elmennek a fiatalok a jó tsz-ből is. Miért? Kalandvágyás, városvonzás, szülői ösztönzés, baráti hívás, továbbtanulás, stb. okokkal. A vita sok résztvevője említett ilyen példákat. De volt, aki önkritikusan így fogalmazott: „Kényelmesen elvégezzük az iskolát, aztán válogatni kezdünk. Tehetjük, mert eltartanak a szülők.” Itt álljunk meg egy pillanatra és vegyük az okok közé azt is, hogy nincs meg az anyagi kényszer az azonnali munkára, a gyors elhelyezkedésre. Társadalmi rendszerünk eredménye, hogy a falusi gyereknek nem kell az iskola mellett a földeken dolgoznia. De ennek másik oldala, hogy nem ismeri meg a földmunkát, és ha végzett iskoláival, „van ideje” nézelődni. Így töltött ki egy kérdőívet néhány falusi fiatal: „Foglalkozása — munkanélküli.” Nem azért munkanélküli mert nincs munkalehetőség, hanem mert otthon várja a „dolgok alakulását. És nem egyedi eset, hogy néhányezres községben tucatszám tanulnak gép- és gyorsírói, pedig esztendők telnek el, hogy egy gép- és gyorsíróra szükség lenne. Szembe kell tehát nézniök a valósággal a mezőgazdaság irányítóinak is, de azoknak is, akik ma talán látszatelőnyökért adják fel biztos holnapjukat. Igények, lehetőségek, s találkozások A vélemények, hozzászólások jelentős része a vidék kulturális életének vizsgálatával foglalkozott. Sokan hajlottak arra, hogy ebben keressék az elvándorlás fő okait, pontosabban a szórakozás mérsékelt lehetőségeit tették meg elsőszámú taszítóként. Hogyan is állunk ezzel? Messzemenően a vitában résztvevők véleményére alapozva, azt mondhatjuk, hogy — bár elismerve itt is a város és falu közötti jelentős különbséget, — az érvek között sok a felszínes, látszatrandó. „Nincs kultúrház, elmegyek.” Ilyen egyszerű lenne ez? Akkor miért van, hogy ahol van, onnan is elmennek. S bizony, gyakran a kevés lehetőséget kínáló községben több életet találunk, mint ott, ahol majd minden van: kultúrház, könyvtár, presszó, mozi, középiskola stb. Igaza van annak a hozzászólónak, aki így teszi fel a kérdést: „Hogyan lehet az, hogy nem lehet találni egyetlen helységet sem, ahol megelégednének a helyi szórakozási lehetőségekkel?“’ És így ad választ: „Ez azért van, mert az igények állandóan növekednek. Minden új igény új problémát hoz magával. Ennek az áradatnak pedig nem lehet gátat szabni.” Az igényeknek és lehetőségeknek azonban találkozniok kell, mégpedig nem utolsósorban úgy, hogy élnek a lehetőségekkel. Ez viszont kétoldalú. Van, amikor szívesen néznék a tv műsorát, de a készülék hónapok óta rossz, vagy helyiséget nem találnak hozzá, esetleg az „óvatos” felelős hét lakattal elzárja. Van, amikor rendeznének klubestet, ki mit tudott színdarabot a kultúrházban, de éppen nekik nem jut egy szoba, ahol összejöjjenek. Van, amikor tanulnának, csak nincs meg a hozzájárulás, vagy nincs tanár, helyiség stb. Mondjuk meg őszintén, néha nevetséges, vagy siralmas — mindegy, hogyan nevezzük —, okokon bukik meg a jóindulat, a lelkes akarás, a legindokoltabb kulturális igény kielégítése. A másik, hasonló értékű oldal, amikor minden lehetőség kihasználatlanul áll, mert nincs aki szervezze a fiatalokat. A megállapítást elsősorban a KISZ-vezetőségeknek, szervezeteknek és maguknak a fiataloknak címezhetjük. Hadd tegyük hozzá, sok címet kellene megírnunk, ha az érdekelteknek aistán akarnánk elküldeni e sorokat. „Ahol nincs szórakozás, ott nincsenek is igazi fiatalok!” — fogalmazta egy hozzászóló és ezt a mondatot többször is idézték a parlamenti vitán. Nincs módunkban itt a falusi KISZ-szervezetek problémáit taglalni, de az nyilvánvaló, hogy az öntevékenység hiánya, a készrevárás, a fásultság joggal emlegethető fél sokuknál Visszatérve azonban ahhoz a kérdéshez, hogy mennyiben befolyásolja mindez az elvándorlást, így válaszolnánk: aki el akarja hagyni faluját, az gyakran nem azt veszi számba, hogy mit talál meg otthon, hanem — néha felületes ismeret, inkább illúziók alapján —, azt számítgatja, hogy mit nyújt a város. Adni, aztán kérni A szakemberek képzése, elhelyezkedése, megbecsülése okkal kaptt nagy helyet a három hónap és a zárótanácskozás vitájában. Aki a jövőt vizsgálgatja, akiben van törekvés, igény, az tanulni akar. A gépiesítésnek, fejlettebb növénytermesztésnek és állattenyésztésnek emberi vonatkozásai —, s tegyük hozzá, rendkívüli gondjai —, a mezőgazdasági szakmunkásképzésben és elhelyezésben sűrűsödnek. A fiatal szakember megjelenése a tsz-ben, a faluban* gyakran vált ki ellenkezést, gúnyt, fenntartást, mellőzést. Központi kérdés volt a vitában mindezek mellett a szakértelmének megfelelő elhelyezés, valamint az anyagi megkülönböztetés, mert mindkettő hol megvan, hol nincs. Ugyanakkor többen is hangoztatták: — nem indokolatlanul —, ahhoz, hogy valaki követelhessen, előbb adnia kell. Munkában, szerénységben, szorgalomban bizonyítani. Miből adódik ez a tipikusan mai konfliktus? Abból, hogy országos viszonylatban tudjuk, kell a szakmunkás, ma, de különösen holnap, helyileg viszont nem mindig igénylik őket, s csak azért küldenek iskolába fiatalokat, mert „felülről követelik”. Tisztelet a kivételnek, de így a helyi vezetők elvesznek a tegnapban, a holnapra gondolni pedig gyakran nem futja erejükből. A kivezető út A tanácskozás részvevői meglátogatták a Vörös Csillag Traktorgyárat Fotó: Ágoston Előrenézve A falusi fiatalok parlamentjének képviselői írásban és szóban elmondták örömüket, gondjukat, interpellációikat. A válaszok, amelyeket menetközben és a záróülésen kaptak, biztatók. Számos olyan intézkedés van folyamatban, amely szinte részletkérdésekben is összetalálkozott a felvetett problémákkal. Ennek ellenére mi is aláhúznánk a felszólaló vezetők véleményét: még több tudatos, konkrét cselekvésre van szükség. Vonatkozik ez mindenkire; arra, aki irányítja mezőgazdaságunk jelenét, tervezi jövőjét, s arra is, aki ennek alanya, kétkezi munkása.