Magyar Ifjúság, 1966. január-június (10. évfolyam, 1-25. szám)

1966-03-05 / 9. szám

Okleveles stb. Az az ember, aki mindent feltesz valamely célra, amit kora ifjúságától a misztikus életcél kifejezéssel jelölt önmaga elé, az az ember, aki az érvényesülés útjának keresésében elegendő poggyásznak tartja a saját akaratot és képességet, ez az ember sohasem csa­lódhat. Ez a dolgok logikája, az élet elemi matemati­kája. Miért van tehát akkor a megtorpanás? Miért a bu­kás, a rosszízű hétköznapok felfedezése, az életcél festett, vásári csillogása?! Hol a hiba? A képletben, vagy a körülményekben? Egy levél néhány sora van előttem. Lényegre törekvő mondanivaló, jól elhatárolt szándék: „Nem akartam végleg szakítani a mezőgazdasággal, ezért nem mentem a TVK-ba dolgozni, ahol biztosítottak volna nekem munkahelyet. Ragaszkodtam a választott pályához, azt gondolva, hogy ott szükség van rám. Tévedtem.” A szoba ablakából végtelennek tűnik a síkság. Szántóföldekre lát, ha reggel kinéz. Ha ablakot nyit, mint most, traktordübörgést hoz a februári tavasz. A végtelen csak ábránd. A reggelek leverők. A február eseménytelenül vánszorog Páll Tamásné a gödöllői Agrártudományi Egyete­men 1964-ben kiállított jeles diploma szerint képes arra, hogy ne csak ablakból szemlélje a mezőgazdaság változó képét. Érdeklődési köre elsősorban az ál­latter­­nyésztésre terjed. A diploma nem tesz különbséget férfi és nő között. A diploma, azt mondják, feljogosít arra, hogy tulajdo­nosa elfoglalja méltó helyét. Pátl Tamásné hónapok óta nem kap munkát. Si­etve teszem hozzá, a képzettségének megfelelő mun­kát. Választani csak aközött tudhatott, hogy feladja az elveit, és újból kezdi az életet valamelyik idegen író­asztal mögött, vagy háztartásbeliként Itthon ragad a tiszaszederkényi lakásban. Különös dolgok formálják az embert, hűségesnek maradni önmagához. Férje után jött Tiszaszederkényre, a vegyiművek lakótelepére. Első dolgának tartotta, hogy a mezőcsáti járás mezőgazdasági osztályán munkát kérjen. Felír­ták a nevét. Később a megyei tanácsnál próbálkozott­ Miskolcon. Felírták a nevét. Aztán sorrajárta a közel­ben található termelőszövetkezeteket. Hiszen, ha nem nőről lenne szó... Akkor következett a férj. Az üzemi párttitkár előtt szóvá tette az ügyet Nem a pénz miatt, hanem, mert a feleség dolgozni akart A főtechnológus felajánlotta: az a tsz, amely fel­veszi az agronómus asszonyt, cserébe féláron kapja a műtrágyát Az asszony csak dolgozni akart Az üzemi párt­titkár ma Miskol­con él, s így em­lékezik: „A polgá­ri járási pártbi­zottság tikára kért tőlem valamit, s azt mondtam, ab­ban az esetben te­szem meg, ha ezt az asszonyt elhe­lyezik.” Polgár Hajdú megyében van, de az egyezség létre­jött Államvizsga után újból élőiről kez­dődött minden. A járási tanács­nál felírták a ne­vét A megyei ta­nácson olyan munkát kért, amelyben hasz-„____ nosíthatja az egyetemet.’ Majd értesítik­. Vége volt az évnek, újból kiszemelt két tsz-elnököt A másodiktól már azt kér­te: „Ha szakirányítóra nincs szükség, legalább állat­­gondozói munkakörben alkalmazzon." Az elnök azt mondta: „Elvtársnő, lejárt már az az idő, amikor dip­lomával a kezükben utcát söpörtek a szakemberek.”­Utolsó kísérletképpen felutazott Budapestre, a Föld­művelésügyi Minisztérium illetékeséhez, tanácsért Az illetékes telefonon tárgyalt vele: „Menjen haza elv­társnő, el lesz intézve az ügye.” Tizenhat évig tanult, szülei akarata ellenére vá­lasztotta ezt a pályát. Másfél év óta nem látogatja őket, ez a másfél év túltett minden szülői elképzelé­sen. Nagyon konok a vétkében is, most sem bánja, hogy azt választotta, amihez kedve volt, a mezőgaz­daságot Fanyar cinizmusa nem engedi elfelejteni az egyetemet: „Úgy becsüljék meg magukat, hogy szemé­lyenként 120 ezer forintjába kerültek az államnak.” — Meg tudná mondani, mi rögződött meg magá­ban ez alatt a másfél év alatt? , — A megalázás. A szinte állandó szégyen, hogy kilincselnem kell szüntelenül. Nem csupán Páll Tamásné igazságáért, hanem annak a szükségszerűségnek, vagy véletlennek a ki­nyomozásáért indultam el, amely, úgy látszott, hosszú utat jelent. Hogy nem így lett, annak örülök, de érzem, hogy idegen világok maradtak feltáratlanul. A megyei tanács mezőgazdasági osztályának ve­zetőjével, dr. Schuszter Zoltánnal beszélhettem elő­ször, egy tsz-elnököknek szervezett továbbképzés al­kalmából. A megye agrárszakember problémáiról kér­tem tájékoztatást. — Itt a megyében nagy szakemberhiány van —– mondta. — Nincs agrárfőiskolánk, s ezért Hajdú és Pest megyére számíthatunk. De hozzánk nehezebben jönnek, mint máshová, mert a téeszek ötven százaléka lejtős szántóterületen van, a gazdálkodás sokkal nehe­zebb. Soós miniszterhelyettes éppen tegnap állapította meg, hogy nem jó a szakember ellátottságunk. Az én véleményem szerint 80—100 szakemberre volna szük­ség. De különösen hiányoznak az állattenyésztési szakemberek. Erre azt mondtuk jellemzésül, hogy nagyüzemi állattenyésztést folytatunk, kisüzemi irá­nyítással. — Ez a megye egész területére vonatkozik? — Igen. Itt nehéz dolga van a szakembernek, ne­héz jó eredményt felmutatni, amire egyébként min­denki törekszik, de tény, hogy bármilyen szívesen is fogadnánk, nincs elég jelentkező. — A nőket is szívesen fogadják? — Az én véleményemre kíváncsi, vagy a téesze­kér­el — Az ön véleményére? — Nézze, tény, hogy a nőkben megvan az akarat, ami magában nem elég. Az a tapasztalat, hogy száz nő közül nyolcvan az irodába húzódik. Én személy sze­rint nem vagyok ellensége a női agrárszakemberek­nek, mert van példánk eredményes munkájukra. — S a téesz? — A téeszek nem fogadják szívesen. Csak szemé­lyes ismerősként lehet őket elhelyezni. — Ha történetesen jelentkezne egy állattenyésztő szakember, aki szerencsétlenségére asszony, önök fo­gadnák őt? — Természetesen. — Másfél éve munka nélkül várja a választ Pátl Tamásné Tiszaszederkényben! — Van önnek ideje? — Igen. — Jó. Akkor keressük meg a téesz-elnököt, ahol dolgozott. — A téesz-elnök Hajdú megyéhez tartozik, de itt van az ön beosztottja, a mezőcsáti járási tanácstól. — Rendben van. Az események most már gyorsan peregnek. A me­gyei vezető a legmértékadóbb helyről hallotta: „Igen, az asszony remek munkaerő. Rendkívül agilis agrár­mérnököt ismertem meg benne." „Akkor miért nem segítették?” „Meg is beszéltem az egyik téesz vezetőivel az al­kalmaztatását”. „És?” „Sajnos kitudódott, hogy a fiatalasszony terhes ...” Becsukom a jegyzetfüzetet, ami ezután követke­zik, az két ember ügye: a vezetőé és a beosztotté. Ez a védekezés dermesztő. S úgy tűnik, nemcsak megma­gyarázza az értelmetlen közömbösséget, hanem fel­sejlik belőle, hogy aki tette, annak gondolatvilágában ismeretlen a fogalom Az emberért ítélni. Király Ernő ... i»# . . _ '^M­kPVBIH FALUSI FIATALOK PARLAMENTJE GYENESSEI ISTVÁN, KAPOSVÁR! — Mezőgazdasági technikumba járok, élethivatásom tehát a mezőgazdasághoz fűz. Mielőtt eljöttem, felmé­rést végeztem az osztálytársaim körében, s ez elgon­dolkoztató. A lányok 50 százaléka úgy képzeli el a jö­vőjét a mezőgazdaságban, hogy technikum után to­vábbtanul. A másik 50 százalék nem akar szakterüle­ten maradni. A fiúknál kedvezőbb a kép, csak 20 szá­zalék akar végleg szakítani a választott szakmával. SZARVAS GÁBOR, JÁSZFELSŐSZENTGYÖRGY: — A szakmunkás-bizonyítvány értéke körüli helyze­tet kellene tisztázni. Jelenleg a községi tanfolyamokon sokkal könnyebben megadják a bizonyítványt, mint a bentlakásos iskolákban, é és miután a munkaegység­normák sok vonatkozásban elavultak, tehát új könyv kiadására lesz szükség, javaslom, hogy ez az új nor­­makönyv jelölje meg az egyes munkák végzéséhez szükséges szakmunkás-képesítést is. NAGY ISTVÁN, NAGYSZÉNÁS: “ Kőművesként dolgozom a Lenin Tsz-ben, s azokat a sérelmeket szeretném felvetni, amelyek okát jelen­tik többek között a faluról való elvándorlásnak is. Mindenek előtt az SZTK-t kellene rendezni, erről na­gyon sok szó esik. Aztán: tele az ország hirdetéssel, hogy „Vásárolj OTP-re!” De kik vásároljanak? Csak a havi fixből élők. El kellene intézni, hogy akik a mező­­gazdaságban dolgoznak. Ilyen esetekben se legyenek hátrányos helyzetben. BALÁZS NÁNDOR, SZENYER: — Mint tanácstitkár, s a járási KISZ munkatársa, ta­pasztalataim alapján mondhatom: országos rendelet­tel kelene valamennyi tsz-t utasítani, hogy komolyan foglalkozzék az utánpótlással, a fiatalokkal. Szükség lenne arra is, hogy a vezetőségben mindenütt ott ül­jön a KISZ képviselője. Itt vetném fel az egyetemet végzettek ügyét is: a falura kerülők közül kevesen kapcsolódnak be a KISZ-munkába. Szerintem az egye­temi és főiskolai KISZ-szervezeteknek ezzel is kellene foglalkozni­ok. HORVÁTH GYÖRGY TSZ-ELNÖK, KISLANG: — Nagyon megbecsüljük azokat a fiatalokat, akiket foglalkoztatunk. Egy adat a létszámot illetően: 654 dolgozó tag közül 35 százalék fiatal. Ennek az arány­nak kialakulását talán az magyarázza, ha elmondom, hogy szövetkezetünkben az átlagbérek 1850-től 2650 fo­rintig terjednek. Az előbbit a növénytermesztők kap­ják, nyolc hónap munka után. Az utóbbi az állatte­nyésztők fizetése volt 1965-ben. Mi keressük a megol­dást, amellyel otthon tarthatjuk a fiatalokat, s eh­hez szabjuk a bérezési rendszert is. Tavaly bevezet­tük, hogy ha valaki 100 forintot keresett egy nap alatt, abból 70-et kifizettünk neki. Havonta 1420 forint készpénzelőleget adtunk, azt hiszem ezzel versenyké­pesek vagyunk az iparral. Még egy példáját szeretném elmondani a fiatal munkaerő megnyerésére való tö­rekvésünknek. Ez a szociális és kulturális alap egyre növekvő összege. 1963-ban 250 ezer, 64-ben 703 ezer, 65- ben pedig 892 ezer forintot fordítottunk erre a célra. HODER JÓZSEF KOSSUTH-DÍJAS, NYUGALMAZOTT TSZ-ELNÖK, KISBÉR: — Tíz éve járuik ebbe az épületbe, mint képviselő, de most is nagyon szívesen jöttem, mert tudom, hogy or­szágos dologról esik szó. A kérdésünk az, hogy miért mennek el a fiatalok? Az egyik felszólaló szerint, mert nincs eszpresszó, a másik szerint, mert 11 forintot osztottak. Ha humorista lennék, azt kérdezném most, hogy minek oda eszpresszó, ahol nincs pénz?! Valaki azt mondta itt, hogy a szomszédos tsz-be mennének inkább a fiatalok, mert ott 54 forint a munkaegység. Dehát miért nem nézik meg azt is, hogy miért oszta­nak 54 forintot? Émn 16 évig voltam tsz-elnök. Ismerem az embereket s ezért kicsit úgy tűnik nekem: a fiata­lok tudják, hogy felkaroljuk őket és — ne haragudja­nak, de megmondom —, ők ezt ki is használják. Mi a fiatalokat szeretjük és elvárhatjuk tőlük, hogy segít­senek nekünk. Persze, azt is hozzá kell tenni, hogy a tsz-parasztot sok vonatkozásban nem úgy bírálják el, mint az ipa­ri dolgozót. Erre pedig figyelni kell, mert ha nem lesz megoldás időben, odajutunk, hogy mire megoldanánk, nem lesz kinek ... Azt javaslom, hogy a párt, a Föld­művelésügyi Minisztérium és a társszervek hívják ösz­­sze azt a 2000 gyakorlati szakembert, aki képes ar­ra, hogy megállapítsa azokat az ösztönzőket, ame­lyeket az egész ország keres. PETROVSZKI ISTVÁN, A KISZ BÉKÉS MEGYEI BIZOTTSÁGÁNAK ELSŐ TITKÁRA: — A népművelési szervek nem töltik be azt a sze­repet, amelyet a falun élő emberek tudatának for­málásában be kellene tölteniök. A népművelés egészét összevisszaság hatja át. Egy kézbe kell adni mind­azt, ami a javulást eredményezné. A nagytömegű mű­velődés időszaka lejárt, s ezt a művelődési házakban is kifejezésre kell juttatni. Tarthatatlan az az állás­pont, hogy a társastánc, a tánczene nem népművelési feladat. Jó lenne, ha a Művelődésügyi Minisztérium ebben a kérdésben is szakvéleményt nyilvánítana. HALÁSZ PETER, AZ MSZMP KÖZPONTI BIZOTTSÁGA MEZŐGAZDASÁGI OSZTÁLYÁNAK HELYETTES VEZETŐJE: — A fiatalok ügye nagyon fontos a jövő szempont­jából. Éppen ezért az elvándorlás nem magyarázható az urbanizáció világjelenségével, mert ez nálunk na­gyobb arányú. Én az egyik legfontosabb tényezőnek a bérezést ítélem, s egyre több fórumon is ez a vé­lemény. Rendszeres jövedelemre van szükség. Joggal tették szóvá a társadalombiztosítási rendszer hibáját is. Elmondhatom, hogy már munkában van a megoldás. Ugyancsak indokolt az OTP-ből való ki­zárás elleni tiltakozás is. Szeretném megnyugtatni a fiatalokat, hogy erről is tárgyalunk. Viszont nagyon sok lehetőséget nem használnak ki a fiatalok. Azt ta- ' nácsolom, küzdjenek jogaikért. Ugyanakkor javítani való van a szemléletben is, a fiatalok és az öregek között egyaránt. De ahhoz, hogy több segítséget igé­nyelhessenek, többet is kezdeményezzenek. Több át­gondolt célt tűzzenek maguk elé, é­s ehhez segítséget. KLENCZNER ANDRÁS, FÖLDMŰVELÉSÜGYI MINISZTERHELYETTES: — Az állandó foglalkoztatással kapcsolatban rövide­sen olyan rendelkezést adunk ki, amely lehetővé teszi, hogy a téli időszakban ipari feldolgozó tevékenységet végezhessenek a mezőgazdasági üzemek. Ez sokat je­lent a fiataloknak is. BARTOLÁK MIH­ÁLY, a szövosz ELNÖKHELYETTESE: — Hozzám két kérdést intéztek. Az egyik az volt, hogy lehet-e közös objektumot kialakítani a falu kul­turális tevékenységének összehangolására. Igen, mi ezt messzemenően támogatjuk. Már rendelet is van erre, azt ajánlom, hazatérve beszéljék meg a dolgot a köz­ség vezetőivel. A másik kérdés az OTP-hitel volt. Az igényt mi­ is jogosnak tartjuk, harcolunk érte. De ad­dig is azt javaslom, lépjenek be a takarékszövetke­zetekbe, mert ezek az intézmények áruvásárlásra is adnak hitelt. GÖNYEI ANTAL FŐOSZTÁLYVEZETŐ-­­ HELYETTES, MŰVELŐDÉSÜGYI MINISZTÉRIUM:­­ — Kétségtelen tény, hogy a kulturális javak egyen­lőtlenül oszlanak meg. Tavaly határozat született a Népművelési Tanács létrehozására. Ma­­ír előírás van arra is, hogy új művelődési otthon nem épülhet klubszoba, szakköri helyiség nélkül. Erre a fiatalok­nak is ügyelniük kell, jogukban áll tiltakozni, ha nem így van. Azt akarjuk, hogy a művelődési otthont min­denütt bocsássák a fiatalok rendelkezésére. A harma­dik ötéves terv során egyébként a beruházási költsé­gek 20 százalékát a művelődési otthonok javítására, korszerűsítésére, berendezésére fordítjuk. A miniszté­rium két hónappal ezelőtt jóváhagyta, hogy gondos­kodni kell a társastánc-oktatók képzéséről. Talán az ősztől kezdve megindul az első, egyéves tanfolyam. Addig is a KISZ-szel egyetértésben a megyékben ke­resnek megoldást. A Népművelési Intézet utasítást ka­pott rá, hogy foglalkozzék az amatőr tánczenekarok­kal, elsősorban a jazz-klubok alapján. Ami pedig a falura kerülő, egyetemet végzett fiatalok KISZ-tevé­­kenységét illeti, elmondhatom hogy mi a falusi nép­művelési munkának szeretnénk megnyerni őket. Az Agrár- és az Orvostudományi Egyetemen már az idén fakultatív népművelési oktatás indul meg. A T. Ház asztalára Heteken át hangzott fel ugyanaz az ismert szignál a rádióban, minden szombaton ott állt ennek az oldalnak az élén a megszokott állandó cím: Falusi fiatalok parlamentje. A zárókép magától értetődő: az Országház képével fejezzük be ezt a tartalmas vélemény­cserét, amelyben sok olvasónk és rádióhallgató vett részt. A fiatalok parlamentje egyetlen ülé­sét az Országháziban tartotta, a Vadászteremben. Az oly sok vihart látott falak között hangzottak azok az interpellációk, amelyekre nemigen akad példa a T. Ház történetében. Hiszen a képvi­selők életkora a második X körül jár! S hogy nem disszonáns ez a hang, hanem érett, megfe­lelő ahhoz a mondanivalóhoz, amelyről szó esett, bizonyítja, hogy az elnöki asztalnál fele­lős beosztásban ülő párt-, gazdasági- és kulturális vezetők jegyezték az „interpellációkat“­. A tanácskozás az eddigi viták gondolatmenetét folytatta, mert a téma is ebből adódott: a mezőgazdaságban dolgozó fiatalok élet- és munkakörülményei; a kulturális lehetőségek; a szak­mailag képzett utánpótlás problémái határozták meg. A sok felszólaló közül idézünk néhányat, természetesen csak a mondanivaló részletét, a leglényegesebbet. A sokféle részből így kerekedik az egész, amely méltóan kapcsolódik a Ház ha­gyományaihoz. Vagyis ezek az interpellációk is olyan kérdésekre kérnek választ, amelyek nem­csak a falusi húszéveseket foglalkoztatják. „Pénzkérdés, vagy egyéb? Mi tölti ki az éle­tet? Megfutamodás, vagy jogos jövőkeresés? Mik a valódi okok? Szerteágazóak ezek a kér­dések, ezért lenne jó, ha beszélgetnénk ró­luk, ha keresnénk a megoldást, a kivezető utat...” Ezekkel a szavakkal fejeztük be három hó­nappal ezelőtt vitaindító riportunkat. Most, hátunk mögött a hozzászólások özönével, a Parlamentben tartott tanácskozással, hadd te­gyük hozzá mindjárt bevezetőben: a kérdések nem maradtak megválaszolatlanul. Szembenézni a valósággal Bárhonnan indultak el a vitatkozók, mindig visszajutottak egy alapkérdéshez: megtalálja-e a falusi fiatal otthon a jövőjét, vagy sem. S ez nem egyszerűen pénzkérdés, hanem az anya­gi- és munkakörülmények összessége. Ezt vizs­gálva azonban figyelembe kell venni azt, hogy — átformálva a közmondást — ahány község, ahány termelőszövetkezet, annyi adottság, kö­rülmény, taszító vagy vonzó tény. A változa­tosság még a helyzet előzetes ismeretében is elképesztő. A munkaegység értéke végletek között ugrál, de mint elmondták, gyakran szomszédos tsz-ek sem tudják megközelíteni egymást. Természetesen ez a különbség az át­lagéletkoron is meglátszik. Nemkülönben megtalálható a szélsőség az előlegfizetésben is: sok helyen megszokott, másutt hallani sem akarnak róla. Van, ahol a szakmunkás kép­zettségének megfelelő helyen dolgozik, s van, ahol vissza sem veszik. Az egyik elnök segíti, ösztönzi a KISZ-szervezetek munkáját, a bri­gádalakítást, a téli munka és tanulás szerve­zését, a másik fel sem figyel ilyesmire. S mivel ez a különbség fennáll, nem mond­hatjuk, hogy a falusi fiatalok mindenütt egy­formán megtalálják azt, ami szükséges az élet megalapozásához. Éppen ezért nem a­ mi volt, előbb, a tyúk, vagy a tojás? illetve az elván­dorlás, vagy a gyenge tsz? — kérdést kell el­dönteni, hanem bizonyos körülményeken vál­toztatni. Nagyon sok falusi vezető fő érve ugyanis így hangzik: azért gyenge a tsz, mert csak idős emberek dolgoznak benne, a fiatalok elszökdösnek. De miért mennek el? Nyilván­valóan azért, mert sem megfelelő munkát, sem megélhetést nem találnak. A hazatérés is bizo­nyíték erre, ahol fejlődik a szövetkezet, oda „visszavágynak” a fiatalok. Kiegészíti ezt még néhány olyan körülmény, amelyre a fiatalok nem nagyon figyelnek, de szüleik annál inkább számításba veszik, ami­kor igyekeznek városba küldeni gyermekeiket. Hodek József Kossuth-díjas, nyugdíjas tsz-el­­nök beszélt a tanácskozáson arról, hogy az or­vosi ellátás, táppénz, családi segély, nyugdíj és egyéb szolgáltatások messze alatta maradnak az ip­ari dolgozókénak. De többen sérelmezték azt is, hogy például az OTP hitelakcióiból a falun élők szinte teljesen ki vannak zárva. Jogos jövőkeresésnek tarthatjuk tehát a fa­lu elhagyását? Nem mondjuk ezt, mert az el­bírálás szinte egyénenkénti vizsgálatot kíván­na. S amikor ezt megtennénk, kiderülne, hogy elmennek a fiatalok a jó tsz-ből is. Miért? Ka­landvágyás, városvonzás, szülői ösztönzés, ba­ráti hívás, továbbtanulás, stb. okokkal. A vita sok résztvevője említett ilyen példákat. De volt, aki önkritikusan így fogalmazott: „Ké­nyelmesen elvégezzük az iskolát, aztán válogat­ni kezdünk. Tehetjük, mert eltartanak a szü­lők.” Itt álljunk meg egy pillanatra és vegyük az okok közé azt is, hogy nincs meg az anyagi kényszer az azonnali munkára, a gyors elhe­lyezkedésre. Társadalmi rendszerünk eredmé­nye, hogy a falusi gyereknek nem kell az is­kola mellett a földeken dolgoznia. De ennek másik oldala, hogy nem ismeri meg a föld­munkát, és ha végzett iskoláival, „van ideje” nézelődni. Így töltött ki egy kérdőívet néhány falusi fiatal: „Foglalkozása — munkanélküli.” Nem azért munkanélküli mert nincs munkale­hetőség, hanem mert otthon várja a „dolgok alakulását. És nem egyedi eset, hogy néhány­­ezres községben tucatszám tanulnak gép- és gyorsírói, p­edig esztendők telnek el, hogy egy gép- és gyorsíróra szükség lenne. Szembe kell tehát nézniök a valósággal a mezőgazdaság irányítóinak is, de azoknak is, akik ma talán látszatelőnyökért adják fel biz­tos holnapjukat. Igények, lehetőségek, s találkozások A vélemények, hozzászólások jelentős része a vidék kulturális életének vizsgálatával fog­lalkozott. Sokan hajlottak arra, hogy ebben keressék az elvándorlás fő okait, pontosabban a szórakozás mérsékelt lehetőségeit tették meg elsőszámú taszítóként. Hogyan is állunk ezzel? Messzemenően a vitában résztvevők vélemé­nyére alapozva, azt mondhatjuk, hogy — bár elismerve itt is a város és falu közötti jelentős különbséget, — az érvek között sok a felszínes, látszatrandó. „Nincs kultúrház, elmegyek.” Ilyen egyszerű lenne ez? Akkor miért van, hogy ahol van, onnan is elmennek. S bizony, gyakran a kevés lehetőséget kínáló községben több életet találunk, mint ott, ahol majd min­den van: kultúrház, könyvtár, presszó, mozi, középiskola stb. Igaza van annak a hozzászó­lónak, aki így teszi fel a kérdést: „Hogyan le­het az, hogy nem lehet találni egyetlen helysé­get sem, ahol megelégednének a helyi szórako­zási lehetőségekkel?“’ És így ad választ: „Ez azért van­, mert az igények állandóan növe­kednek. Minden új igény új p­roblémát hoz magával. Ennek az áradatnak p­edig nem le­het gátat szabni.” Az igényeknek és lehetősé­geknek azonban találkozniok kell, mégp­edig nem utolsósorban úgy, hogy élnek a lehetősé­gekkel. Ez viszont kétoldalú. Van, amikor szívesen néznék a tv műsorát, de a készülék hónap­ok óta rossz, vagy helyiséget nem találnak hozzá, esetleg az „óvatos” felelős hét lakattal elzárja. Van, amikor rendeznének klubestet, ki mit tud­ott színdarabot a kultúrházban, de éppen nekik nem jut egy szoba, ahol összejöjjenek. Van, amikor tanulnának, csak nincs meg a hozzájárulás, vagy nincs tanár, helyiség stb. Mondjuk meg őszintén, néha nevetséges, vagy siralmas — mindegy, hogyan nevezzük —, oko­kon bukik meg a jóindulat, a lelkes akarás, a legindokoltabb kulturális igény kielégítése. A másik, hasonló értékű oldal, amikor min­den lehetőség kihasználatlanul áll, mert nincs aki szervezze a fiatalokat. A megállapítást el­sősorban a KISZ-vezetőségeknek, szervezetek­nek és maguknak a fiataloknak címezhetjük. Hadd tegyük hozzá, sok címet kellene megír­nunk, ha az érdekelteknek a­istán akarnánk el­küldeni e sorokat. „Ahol nincs szórakozás, ott nincsenek is igazi fiatalok!” — fogalmazta egy hozzászóló és ezt a mondatot többször is idézték a parlamenti vitán. Nincs módunkban itt a falusi KISZ-szervezetek p­roblémáit taglalni, de az nyilvánvaló, hogy az öntevékenység hiánya, a készrevárás, a fásultság joggal emlegethető fél sokuknál Visszatérve azonban ahhoz a kérdéshez, hogy mennyiben befolyásolja mindez az elván­dorlást, így válaszolnánk: aki el akarja hagyni faluját, az gyakran nem azt veszi számba, hogy mit talál meg otthon, hanem — néha felületes ismeret, inkább illúziók alapján —, azt számít­­gatja, hogy mit nyújt a város. Adni, aztán kérni A szakemberek képzése, elhelyezkedése, meg­becsülése okkal kap­­tt nagy helyet a három hónap és a zárótanácskozás vitájában. Aki a jövőt vizsgálgatja, akiben van törekvés, igény, az tanulni akar. A gépiesítésnek, fejlettebb nö­vénytermesztésnek és állattenyésztésnek embe­ri vonatkozásai —, s tegyük hozzá, rendkívüli gondjai —, a mezőgazdasági szakmunkáskép­­­zésben és elhelyezésben sűrűsödnek. A fiatal szakember megjelenése a tsz-ben, a faluban* gyakran vált ki ellenkezést, gúnyt, fenntartást, mellőzést. Központi kérdés volt a vitában mind­ezek mellett a szakértelmének megfelelő elhe­lyezés, valamint az anyagi megkülönböztetés, mert mindkettő hol megvan, hol nincs. Ugyan­akkor többen is hangoztatták: — nem indoko­latlanul —, ahhoz, hogy valaki követelhessen, előbb adnia kell. Munkában­, szerénységben, szorgalomban bizonyítani. Miből adódik ez a tipikusan mai konfliktus? Abból, hogy országos viszonylatban tudjuk, kell a szakmunkás, ma, de különösen holnap, helyileg viszont nem mindig igénylik őket, s csak azért küldenek iskolába fiatalokat, mert „felülről követelik”. Tisztelet a kivételnek, de így a helyi vezetők elvesznek a tegnapban, a holnapra gondolni p­edig gyakran nem futja erejükből. A kivezető út A tanácskozás részvevői meglátogatták a Vörös Csillag Traktorgyárat Fotó: Ágoston Előrenézve A falusi fiatalok parlamentjének képviselői írásban és szóban elmondták örömüket, gondju­kat, interp­ellációikat. A válaszok, amelyeket menetközben és a záróülésen kaptak, biztatók. Számos olyan intézkedés van folyamatban, amely szinte részletkérdésekben is összetalál­kozott a felvetett problémákkal. Ennek ellené­re mi is aláhúznánk a felszólaló vezetők véle­ményét: még több tudatos, konkrét cselekvésre van szükség. Vonatkozik ez mindenkire; arra, aki irányítja mezőgazdaságunk jelenét, ter­vezi jövőjét, s arra is, aki ennek alanya, kétkezi munkása.

Next