Magyar Ifjúság, 1974. május-augusztus (18. évfolyam, 18-35. szám)

1974-05-24 / 21. szám

sárga ingben és világoskék nadrágban, elin­dultam az ünneplő sereg kellős közepe felé. Csábítottak, a csodálatos színek, az arany szá­lakkal átszőtt szárik meg az ismeretlen han­gulat, ami ide hozta a sok ezer ünneplőt. Hajamra meg a nyakamba kaptam néhány csepp lila vizet, de sebaj, barátaim azt mond­ták, hogy a Holin csak könnyen mosható fes­tékkel locsolkodnak. Vidáman kattintgattam fényképezőgépeimet, sokan még meg is kö­szönték, hogy megörökítem őket, amikor vá­ratlanul tucatnyi fiatalemberből álló sereg­gel találtam szembe magamat. Vödörben hoz­ták a sűrű piros meg lila lét, s festékkel át­itatott rongyot tartottak a kezükben. Arcuk, ruhájuk is vérpiros volt , s ahogyan köze­ledtek, télen nyílt szét előttük a tömeg. Gyor­san letettem róla, hogy megörökítsem őket, látván, amint láncot alkotva igyekeznek kö­rülvenni... Három rendőr ácsorgott a közel­be, feléjük indultam, de már késő volt! Kí­sérőm, Raoul is lemaradt, látván reménytelen helyzetemet, s lemondott a segítségnyújtásról — mert mit tehetnénk ketten a tucatnyi el­szánt „holistával” szemben?! (Igaz, én huligá­noknak neveztem őket, de barátaim nem osz­tották véleményemet.) Közrefogtak, s a három rendőr szeme láttá­ra a vödörbe mártott lila, meg piros ron­gyokkal festeni kezdték arcomat, ingemet, vi­lágoskék nadrágomat... Egyiknek a kezét hátracsavartam, s kiáltoztam, de senki sem sietett segítségemre. Mint utóbb kiderült, a rendőrök is kaptak a lila léből, s különben is, türelemmel kell fogadni az ilyen „ked­vességet” ... Szerencsémre a Marina hotelt hamar elértem, s ruhástól a zuhany alá áll­tam, mosóporral szórván be magamat... In­gem és nadrágom azonban örökre befogadta a „könnyen mosható” lila festéket, s azóta sem vált meg a Holi emlékeitől! Csak az vi­gasztalt, hogy három nappal később, Mauri­tius függetlenségének ceremóniáján még a miniszterelnök ősz haja is lila színben pom­pázott — a Holira emlékeztetve a mauritiu­siakat ... Egyik helybéli kollégám, akivel együtt fo- A SZERZŐ FELVÉTELEI lóttam március 12-én, ugyancsak a Champ de Marson a függetlenség hatodik évfordulóján rendezett parádét, azt mondta: „Jó ez a sok ünnep meg fesztivál, mert elfeledteti a mau­ritiusiakkal a sokasodó gondokat.” AZ ÉLET A CUKORNÁDHOZ IGAZODIK ! A mauritiusi naptárban például nem talál­tam ünnepet a cukornádaratásra, erre a há­rom-öt napig tartó kemény munkára, pedig a cukornádtermelés (évi 700 ezer tonna cu­kor!) a szigetország gazdasági életének leg­főbb szektora. Mert nem véletlenül nevezik Kubához hasonlóan „cukorszigetnek” Mauri­tiust, vagy mint egy költő írta: „a világra édességet csöpögtető gyöngy­szem”-nek. A ve­tésterület legnagyobb részét, közel kilencven százalékát még mindig a hollandok által meghonosodott cukornád borítja. Itt a kevés tejet adó zebuteheneket sötét istállókban tartják, s csak lassan terjed a tea s a sziget­lakók ellátását szolgáló zöldségfélék terme­lése. Mauritius életritmusa a cukornádhoz iga­zodik. A munkások fele a nagy cukornádültet­­vényeken és a kéttucatnyi feldolgozó üzem­ben dolgozik. Augusztusban kezdődik, s oly­kor decemberig tart az aratás. A cukornád­szárakat gépkocsival szállítják a gyárakba, miután a vasútvonalakat a hatvanas évek vé­gén „aszfaltozták” — egyszerűen országúttá változtatták. Ilyenkor tavasszal, a ciklonok időszakában magukra hagyják a cukornádföldeket é­s a több mint ötvenezer cukornádarató munkást, a többnyire napszámból élő szegény hindukat és kreolokat. De ők legalább az év egyik felé­ben munkához jutnak. A másik ötvenezer semmiféle jövedelemmel nem számolhat. Nap­hosszat ülnek, ácsorognak a füstös kocsmák előtt vagy szegényes házikójuk küszöbén. A hatalmon levők inkább elviselnék egy ciklon pusztítását a szigeten amire már sok pél­da volt, mint egy politikai ciklont — a mun­kások és munkanélküliek elégedetlenségének kitörését. A Carol tájfun 1960-ban több mint 200 kilométeres sebességgel tört a szigetre, és 235 ezer tonna cukornádtermést tett tönkre, ötvenezer ember otthonát pusztította el. De mi szakadna a szigetre, ha az elégedet­lenség törne ki tájfunszerűen? Az iskolából kikerülő és munka nélkül őgyelgő fiatalok ezrei, napi 4—5 rúpiát kereső szakképzet­­len munkásnők?... Ettől a tájfuntól fél a kormány, s felismer­vén a helyzet megváltoztatásának, szükséges­ségét, széles körű ipartelepítést kezdeménye­zett. 1970-ben határozták el a szabad ipari „exporttermelési zónák” létesítését, hogy Mauritiusi Hongkonghoz és Szingapúrhoz ha­sonlóan külföldi cégek részvételével iparosít­sák, és ezzel törjék meg a „cukorrabszolgasá­got”. A kivándorlás nem lehet megoldás, no­ha felállították a kivándorlásügyi miniszté­riumot, és évente mintegy négyezer mauri­tiusi próbál szerencsét külföldön ... Tavaly az adómentes és különféle kedvezményekkel el­látott „exportzónákban” levő tizennyolc cég már 2500 embert foglalkoztatott, s az idén 14 újabb cégnek engedélyezték a letelepedést — mintegy harminc további pályázat vár elbí­rálásra. Főként kevés nyersanyagot igénylő gyárakat telepítenek a szigetre, köztük tran­zisztorokat, zsebszámológépeket, játékokat előállító üzemeket. Az egyik vállalat parányi drágaköveket csiszol ékszerek és órák számá­ra: egész heti termelését egyetlen ládában re­pülőgépen küldik Európába. De a kis üze­mek létesítésével alig csökken a munkanél­küliség. Végigvezettek az egyik angol cég kor­szerű, már 1200 munkást — főként lányokat — foglalkoztató kötöttáruüzemén. Az alkal­mazottak számát 1800-ra növelik — de még ez is csupán néhány százalékos enyhítést hoz, a legtöbb üzem pedig mindössze félszáz vagy száz munkaalkalmat kínál a mauritiusiaknak. Mégis egy-egy új üzem megnyitása nagy ünnep a munkára áhítozó mauritiusiak szá­mára, noha ez is a külföldtől való függőség szálait erősíti. Itt olcsó a munkaerő, olcsóbb, mint Hongkongban vagy Szingapúrban. És mi lesz Mauritiussal, ha újra megnyitják a Szuezi-csatornát? A Távol-Keletről és Indiá­ból a Jóreménység fokának megkerülésével Európába tartó hajók akkor elkerülik Mau­ritiust, s a szigetország újra távol esik majd a nagy tengeri útvonalaktól. Mi lesz akkor Mauritiussal? Ezt a kérdést a Holi csak órákra feledtette ... Port Louis kikötője, ahol horgonyt vetnek az Európából Afrika megkerülésével a Távol- Keletre tartó hajók Hindu táncosok örvendenek az ünnepnek Mangókínálat a piacon 2.

Next