Magyar Ifjúság, 1974. szeptember-december (18. évfolyam, 36-52. szám)

1974-10-18 / 42. szám

— nem is kevesen — min­den követ megmozgatnak azért, hogy egy-egy ilyen helyre kerüljenek. Talán furcsa embernek is tarta­nak, mert „elástam” ma­gam, én azonban biztos va­gyok abban, hogy jól vá­lasztottam. Itt önállóan dolgozhatok, többet tehe­tek, mint a klinikákon. En­nek köszönhetem, hogy most, öt év gyakorlata után már érett orvosnak tartha­tom magam a gyógyításban és a betegek ellátásában. Idővel talán szakosodnom kellene. De az az igazság, hogy minden érdekelt és érdekel, ami összefügg a gyógyítással, az orvosi hi­vatással. A kellő gyakorlat megszerzése után pedig még mindig nem lesz késő a specializálódás. Mindez azonban nem mond ellent annak, hogy nagyon komo­lyan érdekel az elméleti munka, a kutatás. Vannak terveim, de korai lenne be­szélni róluk. Egyszer talán majd ez lesz a koronája munkámnak. Járjuk a körzetét. A dok­tor elporzik előttünk a kis Riga-mopedjével, amelynek csomagtartóján épp hogy elfér a mindentudó orvosi táska, a minirendelő. A falu szélén pulikutya ha­sal a porban, közeledtünk­­re lustán mozdul egyet. Ha­rang kondulása veri fel a délelőtt csendjét. Üresnek tűnik a falu. A léckeríté­sek tövében itt-ott kakas és néhány tyúk kapirgál. A mészárszék ajtajában ácsorgó hentes nagyot kö­szön. Az orvos a kis motor­ról bólint, és mint a régi vándorló mesteremberek, máris odábbáll „hordozha­tó” tudósával, szerszámai­val. Karancsberényben lassít, majd lekanyarodik az útról a moped. A fodrásznál, a fűszeresnél most az az ese­mény, hogy itt a doktor. Döngölt, földes szobába lé­pünk. Kecskelábú tűzhely, rokkant ágy, kopott asztal és egy öreg néni jelenti a „házat”. Szoba, konyha, kamra egy helyiségben. A néne panaszkodik. A dok­tor pedig türelmesen hall­gatja, bólingat. Előkerül a gyógyszeresdoboz. Valami­kor szaloncukrot őrizhetett. Ráncos, aszalt, foltos kéz keresgél benne. — Ebből kellene még, doktor úr, híjján van má’ — rebegi a nénike. Nem tudja a gyógyszer nevét, de a kis dobozka színét meg­jegyezte. — Jó a mejtemre — fűzi hozzá, és aprón, ösz­­szekuporodva nézi a fiatal orvost, lesi a szavát. Talán a dédanyja lehetne... Nagyot szippantunk a friss levegőn. Dr. Annau Károly rám néz, és némi tűnődés után megjegyzi: — A télen kezembe akart csúsztatni egy százast. Örökké szégyellném ma­gam, ha valaha is elfogad­nék akár egy fillért is tő­lük .­.. A karancsberényi falu­szélén az utolsó ház Ková­cséké. Emeletes, takaros épület. Csupa­ ablak, zárt verandáján széles, kényel­mes ágyban fekszik a beteg öregasszony. Régi ismerő­sök, Kovács néni megmoz­dul, megelevenedik az or­vos láttán. — Hogy tetszik lenni? — kérdezi a doktor. — Nem jól... — Laza volt? — Nem. — Tessék sóhajtani... még... jól van. Rutin szavaknak, rutin vizsgálatnak tűnik az egész. Pedig nem az, mert az or­vos már hozzászokott ah­hoz, hogy ne csak arra fi­gyeljen, amit kérdez ... Kovács néni az országút­­ra lát az ágyból és még a szemben levő hegyek, lan­kák egy-egy darabkája is belefér az ablakkeretbe. Lassan már egy esztendeje nem tud mozdulni. Ez az ablak jelenti számára az életet, meg a doktor, aki hetenként hozza és itt hagyja, itt felejti nála a re­ményt. Óvatosan, szinte észrevétlenül, szerényen, mint egy ajándékot. Karancsberény és Ka­­rancsalja között fekszik Karancslapujtő. Itt egy éve helyettesíti a volt kollégát Annau doktor. De már nem sokáig. Fiatal orvos házas­pár készül ide. A szomszé­dot is megkeresték, ő tá­jékoztatta őket a lehetősé­gekről, a helyi körülmé­nyekről. Végül igent mond­tak. A tanács most hozatja rendbe leendő lakásukat. Annan doktor azt mond­ja, hogy neki is jólesett a környékbeli kollégák ér­deklődése, gondoskodása. Annak idején azonnal be­fogadták, természetes hát, hogy most ő is hasonló mó­don közeledik a letelepe­dőkhöz. — Én itt akarok marad­ni. Végleg. Lassan úgy is­merem körzetem egészség­­ügyi arcát, mint egy nagy családét. Még elég fiatal ahhoz, hogy a kényelmesebb vá­rosba iparkodjon. Mégis marad, jól érzi magát, örö­mét leli az önálló, felelős­ségteljes munkában. Pedig nem fenékig tejföl az élete. Lakásában is, ren­delőjében is csak akkor van víz, ha eleget esik az eső. Telefonja nincs, lent­ről a faluból, a posta mel­lől telefonálhat sürgős eset­ben a mentőkért. Kocsiról nem is álmodo­zik. Luxus lenne — mond­ja. Hajdanában itt befogtak és kocsival jöttek az orvo­sért, úgy vitték a beteghez. Most talán ló is elvétve akad a környéken, ő pedig télen-nyáron beéri a mo­peddel, és a gyógyításba vetett hitével. Varga László „Lassan úgy is­merem körzetem egészségügyi arcát, mint egy nagy családét!” A körzeti orvos­nak otthon a rendelő, és munkahely az otthon Étvágy van... Ilyenkor tanév elején min­den dolgozó szülő nagy gond­ja, hogyan oldja meg iskolás gyermekének napközi étkez­tetését. Több országos hatás­körű szerv foglalkozik a gyer­mekélelmezés helyzetének to­vábbi javításával. Köztük az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság, amely tanulmány­ban dolgozta fel a gyermek­­élelmezés fejlesztéséhez szük­séges tennivalókat. Tavaly mintegy 45 ezer gyermek részesült bölcsődei ellátásban, a bölcsődéskorú gyermekek 10—12 százaléká­nak tudtak helyet biztosítani. Az óvodáskorú gyermekek 62—66 százalékának jut hely az intézményekben. Jelenleg a legkedvezőtlenebb az álta­lános iskolások ellátottsága. Országosan a kisdiákok 21 százaléka, Budapesten 44 szá­zaléka részesül napközi ott­honos ellátásban. A jelenlegi körülmények szerint étkezést általában csak a napközis gyermekek kapnak. Szerte az országban csupán tízezer nem napközibe járó gyermek ebé­delhet az iskolában. A fej­lesztést sürgeti az a tény, hogy az első osztályosok be­iratkozásakor a szülők 75— 80 százaléka igényelte a nap­közi otthonos ellátást. Ez ösz­­szefügg az édesanyák nagy­arányú foglalkoztatottságával, továbbá az új egész napos is­kolatípus elterjedésével is. Valamivel jobb a helyzet a középiskolás diákok körében: mintegy 55 százalékuk része­sül étkeztetésben. Az iskolai étkeztetést Bu­dapesten a Gyermekélelme­zési Vállalat, továbbá üzemi vendéglátó vállalatok végzik. Súlyos gond, hogy az iskolák jó részében nincs konyha és étterem. A közegészségügyi­járványügyi szervek 1973. évi felmérése azt mutatta, hogy a meglevő bölcsődei, óvodai, iskolai konyhák túlterheltek, átlag 25—60 százalékkal több adagot főznek a megenge­dettnél. Ugyancsak hátrá­nyos, hogy a gyermekek egy részének a felnőttek étkezését biztosító konyhákról szállít­ják az ételt. A kicsinyeknek emiatt nem tudják a koruk­nak megfelelő étrendet biz­tosítani. A bölcsődés és óvo­dáskorú gyermekellátás ja­vítása érdekében tehát to­vább kell fejleszteni a kony­hai kapacitást. Szükséges, hogy a tejipar speciális tejtermékválaszték biztosításával, a konzervipar a darabos gyermekételkon­­zervek forgalomba hozatalá­val, gyü­mölcslevek, nektárok gyártásával bővítse a válasz­tékot. Indokolt továbbá, hogy a különböző élelmiszeripari ágazatok félkész- és készéte­lek nagyobb választékával, gyorsan elkészíthető termé­kekkel segítsék a gyermek­gondozási szabadságon levő édesanyákat. Ezzel lehetővé válna, hogy a nap nagy ré­szét gyermekükkel tölthessék, és ne a konyhában ételkészí­téssel. 15

Next