Magyar Ifjúság, 1974. szeptember-december (18. évfolyam, 36-52. szám)
1974-09-06 / 36. szám
kitűnő iramú és színvonalú mérkőzés. Sajnos, időm lejárt, pedig szerettem volna még idehívni valakit a fiúk közül. Búcsúznom kell, viszontlátásra két hét múlva az osztrák—magyaron. Óvári páter leejti mikrofonöklét. Kimerültnek látszik. Az öreg boldogan magyaráz, még mindig fején tartva a készüléket. A bírót is megdicséri. Óvári páter készülődni kezd. — Nem tudom, fogtok-e buszt kapni. Talán legjobb lenne, ha lesétálnátok a Verseny utcán a Baross térig, addig eloszlik a tömeg — javasolja az öreg, s hunyorít hozzá, mintha csak a többiekkel, vagyis velem űztek volna bolondot. — Kezét csókolom, apukám, sietünk. A házigazda is megkérdezi az eredményt, a mérkőzés főbb eseményeit és a góllövőket. Mindezt olyan természetesen, mint ahogy ezután Óvári páter érdeklődik a gyerekek és a tehenek felől. Kiérve a kapun Óvári páter rekedten magyaráz. — Apuka megállt annál az időnél, amikor az a baleset történt, így aztán ezek a maiak semmit se mondanak neki. — Valóban megtörtént mérkőzések ezek? — Nem. Abban az időben meg teljesen analfabéta voltam a focihoz. Nem mintha most különösen oda lennék érte. Viszont Apukával ez az egyetlen közös témánk. — Akkor hogy csinálod? — Rendszeresen hallgatom a mérkőzéseket, jegyzetelek, majd behelyettesítem a régi nevekkel. Szóval megkomponálom egy kicsit. Arra viszont nagyon kell vigyázni, hogy mindig más legyen, mert ebben a tekintetben Apukának félelmetes a memóriája. Kell egy kicsit készülni hétköznap, akkor nem támadhat semmi hézag. — Magnóval nem lehetne? — Próbáltam. Először sok minden cirkuszt csináltam. Egy haverral átalakítottunk egy régi rádiót, s én a konyhából közvetítettem magnóról, de felesleges erőlködés volt. Így, egymás mellett ülve a legjobb. — Nem tudja, hogy te mondod? — Nem tudom ... Mindegy. Így a legjobb mindkettőnknek... Menjünk, mert nem kapunk rendes vacsorát. Tudniillik a győzelmeket mindig megünnepeljük a többiekkel. Visszaindultunk. Budapest határában Óvári páter hátraszól: — Hidazunk? Ezt nem ismerőn. Abból áll, hogy átmegyünk az Árpád-hídon Pestre. Kis idő múlva már a Margit-hídon jövünk vissza Budára. Óvári páter közben pedig alighanem az életét mesélheti. — ... ötvenegyig voltam kispap Egerben, mindössze másfél évig... A Lánchídon robogunk Pest felé. — ... Szibériában tanultam ki a hegesztő szakmát... Az Erzsébet-hídon robogunk vissza Budára. — ... Akkor még misszionárius akartam lenni és Közép-Ázsiakutató. A Szabadság-hídon dübörgünk át Pestre. — ... Kegyelemből, kötél helyett küldtek a frontra ... A Petőfi-híd közepén lassítani kezd. — Szóval, egy kicsit kiestem a dolgok menetéből, de mégsem jártam úgy, mint az egyik paptanárom, egy bizonyos Bertalan atya, aki azt hiszem, hat nyelven beszélt, de lehet, hogy azóta már még egyszer ennyi nyelven szidja a komcsi világot Ez a kajla Bertalan atya, két diplomával a teológia mellett, egy rozoga triciklin moslékot hord, ősszel pedig gyönyörű hal és bárány alakú birsalmasajtokat készít Megállunk. — Ide is járhattam volna — mutat a Műegyetem épülettömbjére. Búcsúzkodunk. — Nézd csak — bök meg hirtelen, s a rakparton sétálókra mutat. Magányos öregekre és szerelmespárokra. — Mi van velük? — kérdezem, pedig egészen másra vagyok kíváncsi. — Nem is tudom, csak jó lenne arra gondolni, hogy beton dolog az, amit most csinálnak, hogy nincs benne véletlenség. Többet nem hajlandó elárulni. Megfogja a kormányt int a szemével és csudaszép ívet rajzolva felkanyarodik a hídra. Ember és kutya Édesapám éjszaka jött haza egy agyonázott, nyakig csatakos kutyával. Igaz, késő ősz volt csúnya esős idők jártak, de ilyen piszkos, mocskos állatot még sohasem láttam. Anyánk könyörgött apámnak, zavarja ki, vissza az éjszakába ezt a dögöt, de az öreg nem tágított - Nem megy - mondta-,nem akar menni. Nem hagy el. Pamukék sarkán mellém szegődött, hiába zavartam, szidtam, rúgtam, velem jött Megetettük, megfürdetjük és majd reggel elkergetjük — mondta nevetve apám és engem keltett föl, hogy én ministráljak a szertartásnál. Szelíd állat volt, fürdés után szép, szultáni jelenség. Rajta is maradt a név, Szultánnak neveztük szegény korcsot és nálunk maradt mert élete végéig soha senki nem kereste. Mindent megkapott tőlünk, ami akkoriban járt a kutyáknak. Szeretetet fabódét láncot a nyakba, nagy lábas moslékot evés idején, fár élt az udvarunkban, éjszaka szabad vott,de nem élt vele, ott hortyogott mindig a kutyaálban, az eperfa alatt. Amikor megszokott nálunk, felvette szokásainkat és pontosan úgy örült mindennek, mint mi, hárman fiatal fiúk, testvérek. Tavasszal az idegen macskákat hajkurászta, időnként a szemtelen verebekre is vakkant ott egyetegyet Nyáron vittük a folyóra, versenyt úszott velünk. Kinn a szárazon elbújtunk a bokrok mögé öltözni, ott állt, vigyázott és várt ránk. Hazafelé a város szélén Kovács pacalosnál vettünk neki egy jó adagot, tukmáltuk először, aztán rákapott. Később már előrefutott, megállt a nyitott, enyhén illatos bolt előtt és várt Télen magunk is rákaptunk a pacalra. - Nem a macskátoknak lesz az, gyerekek? — kérdezte ravaszkásan a pacalos, de azért jó bőven mérte és előkelő zsírpapírba csomagolta az ételt Értette, hogyne értette volna a szituációt Akkoriban a szegénység szégyenét takargatva mindenki a macskájának kért egy-két kiló pacalt, csak mi egyedül a kutyának, és az öreg pacalos nem szerette a formabontást Mondanom sem kell, mi a pacalt nagyon szerettük és máskor is, jobb időben is megettük, annál is inkább, mert kisvárosunkban sokáig tartotta magát a hír, hogy a szabadkőműves elveket valló polgármester úr és a járásbíróság méltóságos elnöke szintén pacalt eszik és az ő cselédlányuk is a macskának kéri, sőt rendeli a finom, százrétű gyomrot. Télen, ha nagy hó esett felénk, mi testvérek Scott kapitánynak és Amundsennek képzeltük magunkat, Szultánt a szánkónk elé fogtuk és rohantunk fel az Északi-sarkig, Mátrafüredig. Ott megpihentünk, zsíros kenyerünket megfeleztük vele és Szultán boldogságában a hóban fürdött. Később betörtük a hegyi patak jegét, egymás után lefetyeltük a jó hús vizet. A patak partján a hóba tűztünk egy gallyat. Rákötöttük zsebkendőnket: „Itt jártak az Amundsen fivérek, ezt a területet az emberiség számára mi hódítottuk meg!” Nem emlékszem, hányadik tavaszt értük meg, csak azt tudom, hogy tizennyolc éves férfi voltam már. Éjjel kettőkor lopakodtam hazafelé, tavaszi eső pásztázta a földet. finom illatok szálltak, szerelemtől bódultan, csendben lopakodtam ajtónk felé. Szultán nem rohant felém, pedig mindig ezt tette. Ilyenkor összetapogatott, nyaldosta kezemet, örült, hogy nincs egyedül a sötét éjszakában, és örültem én is, hogy nem halt még ki a szeretet a szívekből. Megdörzsöltem a szemem, a hold fényében két állat sziluettjét láttam. — Te is, Szultán, öregfiú? - kérdeztem, de nem sokat hederített rám. Valószínű ő is megtalálta az igazit, pedig de régóta kereste már. — Gratulálok, barátom. Nagyon szép időnk van. Szép, szerelmes tavaszi éjszakánk — mormogtam, és a konyhából ételt hoztam neki. — Kínáld meg a kisasszonyt is — de hiábavaló volt minden ékesszólásom. Finoman harapdázták egymás ajkát, orrcimpáik remegtek, izmaik megfeszültek, delejes álomban élték a nászt Ha jól emlékszem, másnap kitört a háború. Szultánt csak egyszer sértettük meg, nem is sértés volt ez, annál súlyosabb: megszégyenítés. Jó apám kinn a fa alatt szalonnát evett, hozzá méregerős, hegyes zöldpaprikát A kutya ott ólálkodott, kért, könyörgött, ahogyan csak kutya tud kérni szemével, farkának gyors mozgásával. Betett neki az öregem egy falatot a szalonnából is, a kenyérből is. Azután meggondolta magát és hogy teljes legyen az étkezés ember és állat között, a szalonna mellé az erős paprikából is dobott neki egy falatot A repülő paprika íve félúton megtört. Szultán elkapta és erős férfiállkapcsával összedarálta. Prüszkölt szegény és szégyenkezve a fal mellé feküdt onnét sandított vissza ránk nagy, szomorú szemével. És én röhögtem. Amikor később a háború alatt századunkat kivezényelték egyegy kivégzést elrettentő példakép végignézni, mindig Szultán tekintete kísértett Amikor hadifogságból hazajöttem, már nem élt Jól szerettük-e vagy sem, ki tudja? Sohasem szólt, csak tűrte szótlanul. Örömében, bánatában egyformán csaholt Mindez tegnap este jutott eszembe, amikor elgondolkozva baktattam hazafelé az esőben, és két önfeledt, játékos kutya nekem rontott, férfiasan, nagyokat csaholva. Ijedten hátrahököltem, bokáig álltam a víztócsában amikor meghallottam a kacagó női hangot. - Hogyan lehet ezektől az aranyos kutyusoktól félni. Hiszen nem is harapnak, egyáltalán nem harapósak. - Talán őket kéne megnyugtatni, asszonyom. Én sem harapok, ugye Szultán' — mormogtam, de az asszony ez is meghallotta, mert méltatlankodó hangon annyit mondott még - Ez itt Dick, amaz pedig Mady... Igaz is, miért ne lehetne Die és Mady, fiú és lány együtt ahogy ilyenkor illik, ugye Szultán? Suha Andor