Magyar Ifjúság, 1984. szeptember-december (28. évfolyam, 36-52. szám)
1984-09-07 / 36. szám
ESEMÉNYEK, HÍREK, TUDÓSÍTÁSOK panoráma TELEVÍZIÓ Máté-Sipos: Róma 21 óra-Brávó! A riportfilm a filmről szólt. Legalábbis az újság ezt ígérte. Ebben nincsen semmi különös. Az utóbbi időben bőven láthattunk bevált és kísérletező riportereket, jópofáskodó és szakértőnek mutatkozó kérdezőket a tévé képernyőjén, akik a filmről — legyen az angol, német, western, vagy „művészfilm” — próbáltak valami élőt kicsikarni a megkérdezett külföldi sztároktól, rendezőktől. Mivel a két riporter — Máté Judit és Sípos Áron — hasonló, de másfajta munkáit sem igen ismerem — mint kiderült, sajnálatos! — azzal a gyanúval ültem le a képernyő elé, hogy újra láthatok egy erőtlen erőlködést. Nem így történt. Az olasz filmről beszélgetést kezdeni — csak így, hogy az „olasz filmről” — nagyon könnyűnek látszó dolog. Európában az egyik legismertebb, legnépszerűbb filmipar, nálunk kiváltképpen az. De éppen mert az utca embere is tud róla hallomás, olvasmányok és a sok forgalmazott film kapcsán egyet s mást, az ügy csak látszatra könnyű. Mert ugye, mindenféle „legendák”, jól hangzó értesülések lengik körül a film sztárjait: elérhetetlenek, szűkszavúak, gorombák, zárkózottak, elfoglaltak és a többi. S már ez maga elég a csábításhoz: no, nézzük, hogy két magyar riporternek mi sikerül olyan nevek viselőivel, mint Fellini, Antonioni, Monica Vitti, Nino Manfredi, Ugo Tognazzi, Alberto Sordi, Dino Risi és Rodolfo Sonego. Első látásra reménytelen nekifutásnak sejlik ezekkel a sztárokkal „civilt” játszatni. Mégis sikerült. A riportfilm az olasz film kulisszatitkairól, film és társadalom kapcsolatáról, színész és rendező viszonyáról beszéltette a megkérdezetteket. Nino Manfredi és Monica Vitti hallomásokat cáfoló közvetlensége, szerénysége és természetessége — bár színész esetében ilyesmit írni? — nem egyszerűen megnyerő volt, hanem belevitte a beszélgetésbe a nézőt, a hallgatót is. Ugyannyira, hogy Manfredi még a kamerát is ráfordíttatta az utcai körben állókra, kiszólt hozzájuk, „kommentálta” őket a róla készülő riport számára. Fellini egészen másról és másként beszélt, mint Antonioni, s nemcsak mint rendező, hanem mint ember is megmutatkozott pillanatokra. Ezek a művészek általában vigyáznak az inkognitójukra, ahogy mondani szokták , „nem adják ki magukat”. A riport nem „ült le”, nem csodálta őket méla borjúszájként, az egész film hajtott, gesztikulált, nem iskolázott, hanem beszélgetett, miközben a riporterek egy pillanatra sem nyomakodtak a képbe, sem snájdig zsúrfiúként, sem fallacsiskodó szexbébi gyanánt. Ha a közönség szerette eddig Monica Vittit, vagy a sziporkázóan szellemes, vaskos temperamentumú Manfredit, ez csak erősödhet a riportfilm után. Annál, aki éjjel a 2. csatornát nézte (?). A műsor nem elsősorban a filmszakmának, tehát a kritikusoknak és esztétáknak szólt, mégis biztos vagyok abban, hogy ők sem becsülhetik le ennek az érdekességéhez képest „rövidre nyírt” produkciónak az értékeit. Amit pedig a megkérdezettek, sem a riporterek nem mondhattak el igazán, azt „elmesélte” a riportfilm kiválóan megválasztott zenéje: A szívíraiakklánja című film dallamai. Brávó televízió! Várhelyi András : Felvétel a Pinceszínházba! Tizenhét és huszonöt év közötti fiatalok jelentkezését várja — szeptember 10-én és 11-én, 18 órakor — a Pinceszínház igazgatósága. A felvételre ne jöjjetek készületlenül! Tanuljatok meg néhány verset, prózarészletet, és dalt, a mozgáspróbákhoz gyakorlóruhát hozzatok magatokkal. Aki hangszeren játszik (zongora kivételével), azt se felejtse otthon. Várjuk a jelentkezéseteket! Címünk: Pinceszínház — Budapest IX., Török Pál u. 3. Tel.: 176-390. A szobrász és műve Segesdy György Munkácsy-díjas Érdemes művész ezen a képen egy olyan szobrával látható, amelyet az év elején állítottak fel az EVITERV Váci úti épületének előcsarnokában. Az alkotó azóta sem pihen: jelenleg a Szombathelyi Képtár elé kerülő szobrán dolgozik. Úttörővendégek A KISZ Heves megyei Bizottsága és az Úttörőszövetség megyei elnöksége úttörődelegációt hívott meg a Szovjetunió Csuvas Autonóm Szovjet Szocialista Köztársasága katasztrófa sújtotta területéről. Harminchárom úttörő és az őket kísérő úttörővezetők pihentek a tarnamérai ifjúsági táborban augusztus 9—18-ig. A csuvas delegáció meglátogatta a sástói és bükkszéki úttörőtáborokat, ahol baráti találkozókra került sor. Kedves fogadtatásban részesültek Visontán a Gagarin Hőerőmű Vállalatnál, Hevesen és Tarnamérán a termelőszövetkezetekben. Augusztus 18— 20-ig Budapest nevezetességeivel ismerkedtek a delegáció tagjai. Megnézték a vízi és légi parádét és a tűzijátékot is. Hazautazásuk előtt a Kerepesi temetőben megkoszorúzták a felszabadító szovjet katonák sírjait. Irodalmunk megismertetéséért A magyar irodalom népszerűsítésére vállalkozó fiatal külföldi műfordítók táboroztak a Győr-Sopron megyei Mihályiban. A Magyar Írók Szövetsége és a KISZ Központi Bizottsága ezúttal második alkalommal rendezte meg a táborozást szakmai tapasztalatcsere céljából. A másfél hetes programra tíz országból érkeztek résztvevők, akik a táborozás során a hazai műfordítás jeles képviselőivel közösen foglalkoztak a műfordítói munka tartalmi és módszertani kérdéseivel. A gyakorlati foglalkozásokon az ő segítségükkel ültették át saját anyanyelvükre költészetünk és prózairodalmunk alkotásait. Az első — tavalyi — tábor sikerét mutatja, hogy a résztvevők közül azóta többen publikáltak hazájukban a magyar irodalomból készített fordításokat, s néhány tavalyi táborozó ismét eljött Mihályiba. KÖNYV A képpé varázsolt idő Az utókor gyakran felejt — ebből adódóan gyakran igazságtalan. A lexikonok, tudományos szakkönyvek, s a részben belőlük táplálkozó közvélemény szinte egy hangon Lumiére-t kiált, ha a mozgófényképezés feltalálóját kérdezik, így tanítják az iskolában: végtére az iskola is azt adhatja tovább, amit megőrzött a kollektív emlékezet. Korántsem méltatlan persze, hogy Lumiére-t is betáplálta magába: a lyoni fotócikkgyáros cinematographe-ja vitathatatlan technikatörténeti tény. Auguste és Louis azonban nem saját kútfejükből vették az ötletet. 1894-ben apjuk vásárolt egyet az Edison-féle egyszemélyes kinetoscopeból — s ebből lett aztán a kinematográf. De minden idők legtermékenyebb feltalálója sem saját ötletét materializálta, a zseniális elme csak megsejtett valamit a fotótechnika fejlődésének törvényszerűségeiből. Louis Aimée Augustin Le Prince Angliában élő francia feltaláló már 1886- ban benyújtotta „megelevenített képek vetítésére” szolgáló készülékének szabadalmát. LePrince 1890. szeptember 16-án nyomtalanul eltűnik a történelemből , és eltűnik az utókor hálája elől. A történet izgalmas és megírójához, Nemeskürty Istvánhoz méltóan igazságot szolgáltat, de A képpé varázsolt idő sokkal többet akar, mint esetleges téves ismereteket cáfolni: a nyolcszáz oldalnyi filmtörténet ismereteket ad. Az alcím jól fedi az írói szándék és a létrejött mű lényegét: a magyar film története és helye az egyetemes kultúrában, párhuzamos kitekintéssel a világ filmművészetére. Le Prince és a lovak mozgását először fotografáló Muybridge vagy a filmszalagra már ekkortájt meséket rajzoló Emile Reynaud alakja csupán keret: bennük testesül meg a „kitekintés”. Mert a képpé varázsolt idő elsősorban — egy eddig hiányzó — nemzeti filmtörténet. Ami — élvezhetőségét tekintve — inkább regény. Nemeskürty, mint eddigi munkáiban, itt is úgy ír, hogy azt olvasni lehet — folyamatosan, élvezettel. A századelő egykori mozgóképszínházainak, a gyorsan felívelő, majd olykor még gyorsabban lehulló csillagok életének történetét tudományos igényű élvezetes kultúrhistóriává kerekíteni, olvasmányos kézikönyvet teremteni — ez „nemeskürtyi” feladat. A kezdetektől a második világháború végéig követi a könyv a magyar filmgyártást, nem hagyja ki a kisebb vagy jelentéktelenebbnek tetsző állomásokat sem. Hiszen Nemeskürtynél, a hosszú ideig gyakorló stúdióvezetőnél, senki sem tudja jobban: bármelyik mai magyar filmben, ha sokszoros áttételeken keresztül is, ott a Meseautó, A kölcsönkért kastély vagy a Halálos tavasz és Szeleczky Zita vagy Csortos Gyula és a többi, azóta is meleg hangú nosztalgiával emlegetett filmszínész-úttörő pályaképe, életműve. A mindezek biztos kezű, imponáló tárgyi tudásra épülő összefoglalásaként teremtett nagymonográfia névmutatójával, részletes filmjegyzékével filmészeti irodalmunk egyik alappillére lett. Képes album a képpé varázsolt időről. E. Nagy Lajos