Magyar Ifjúság, 1985. január-április (29. évfolyam, 1-17. szám)
1985-04-26 / 17. szám
Sport , Világkupa, világjátékok, Európabajnokság, világbajnokság ... És még sorolhatjuk a különféle sportágakban szinte évente felbukkanó, nemzetközi szövetségek által jóváhagyott szuperbajnokságokat. Sportoló a megmondhatója, hogy lehet-e ennyi eseményen egyenletesen, jól szerepelni. Egy-egy sportág gárdája akár egy vándorcirkusz truppja, csak lakókocsi helyett repülőgépen utazva egyik nap Párizsban, másnap Moszkvában, harmadnap Helsinkiben lépnek porondra. Semmi prolongáció, mert máris szállnak tovább. A vetélkedések családi, bensőséges formája eltűnőben. Ezért néztem jó érzéssel a minap Bajáról közvetített magyar—jugoszláv úszóversenyt. Tudtam, hogy világcsúcsokat s élethalál küzdelmeket nem ígér, mégis jó érzéssel láttam, hogy a két ország versenyzőiegymás mellett felsorakozva hallgatják a Himnuszt, majd különféle távokon és úszásnemben, nemes versenyben, küzdenek egymás ellen. S mint a kommentátortól megtudtuk, nemcsak a hivatalos küzdelem szerepelt a közös programban, hanem együtt is edzettek a két ország sportolói. Hírügynökségek a bajai úszóeredményeket nem röpítették világgá, mégis a fiatal pillangózó, gyors- és hátúszó fiúk és lányok küzdelme azt erősítette, ami a sportversenyek emberi és erkölcsi erejét igazán adja: az emberek és népek közötti közeledést és a barátságot. Több mint évtizede nem szerepelt úszóválogatottunk országok közötti versenyen, hallottuk a közvetítésben. Igen, fogyogatnak ezek a személyességet is erősítő alkalmak. Miközben ősztől nyár elejéig vég nélkül követjük a különféle labdarúgókupák eredményeit, s ez alkalommal, örömünkre, a Videotonért is szurkolhatunk, én bizony nem feledem az ötvenes évek húsvétjait! Amikor is két élcsapatunk szombaton és hétfőn Budapesten és Bécsben játszott , a sógorokkal. Küzdelem és izgalom volt a javából, a szomszédság presztízse a családiasságon belül is nagy meccseket eredményezett. De jó volna ezeket a húsvéti tornákat újra viszontlátni! A tévé jóvoltából szívesen követjük csapataink tétmérkőzéseit. Vajha a nemzeti bajnokság eseményeinek tudósítása körül is több rugalmasság és hajlandóság mutatkozna! Sportszakíró kollégák külföldi példák nyomán is a változatok sorát említették, hogyan lehetne megoldani ezt a kérdést. Szemmélyes és bürokratikus okoskodások egyelőre erősebbnek mutatkoznak. Közvetítésekben nincs hiány persze, a sportkommentátorok alig győzik az utazást, s nem irigylésre méltó, hogy mennyiféle sportág szabályait, eredményeit kell napra- és adáskészen tudniuk. Lehetnek ugyan elfogultak egy-egy sportág iránt, de a muszáj-versenyeket is éppoly tárgyszerűséggel kell közvetíteni. Néha talán sok is a szó. Mintha mi magunk is nem látnánk az eseményt, gyakran mindent és részletesen magyaráznak. Nem szükséges pedig. Sokszor aztán ez a beszédkényszer hamis bölcsködéshez vezet. Mint a Videoton a Zseljeznicsar mérkőzésen. Amikor 2-0, majd 2-1 lett az eredmény, a Vidi ekkor támadott igazán. Szöglet szögletet követett. A kommentátor szerint mégis a jugoszlávok gólja a „Vidít visszavetette”. Ugyanazt a mérkőzést néztük pedig. És ott az történt, hogy a Videoton el- adott egy labdát, s a szpíker ezt ideologizálni akarta. Szinte reflexszerűen következett a sablon, a fölösleges beszéd. Azaz: nemrégiben gólt kapott a csapat, most pedig hibázott, ebből következett az elmarasztaló általánosítás. Valójában annyi történt, hogy X. Y. rosszul továbbította a labdát. De hisz ezt is láttuk! Kevesebb fölösleges beszéd kéretik tehát! S olykor a szöveg jobb ütemezésére is figyelni kellene! Bizonyára nemcsak a magam bosszúsága, hogy az öszszefoglalók alkalmával előre hallom az eseményeket, s a kép majd azután következik. Pedig, tíz-tizenöt másodpercre is, hadd legyek a játék vagy a dráma részese! A tizenegyes sikerül-e vagy nem! Miért tudatják a végeredményt már akkor, amikor a rúgó játékos készülődik? Az FTC—Honvéd összefoglalóban Zsinka még a félpályáról indult, amikor a kommentátor közölte a végeredményt. Engedtessék meg, hogy néhány másodpercig nyugtalan legyek: sikerül-e majd a beadás, Szabadi jól találja-e el azt a bőrt vagy elvéti, mint legtöbbször teszi. Ha van mondandó, hát a végeredmény után következzék. De csak akkor, ha van! (ablonczy) 6 panoráma „Mit jelent számotokra a béke? Éreztek-e valamit ennek a szónak a hallatán? Ha igen — s miért ne —, ragadjatok színes tollat, ecsetet, ceruzát, vagy bármit, készítsetek plakátot!” így szólt a felhívás, amelyet a budapesti Sziklai Sándor Kollégium Béke KISZ-alapszervezete tett közzé. A plakátpályázaton — a több értékes díjon felül — fődíjként egy utazás várt gazdájára: utazás a moszkvai VIT-re. A pályázat ünnepélyes külsőségek között megrendezett eredményhirdetésén lapunk is részt vett. A megnyitó, szünetében beszélgettünk a kollégium igazgatójával, dr. Gárdos Györgygyel. — Hogyan indult útjára ez a kezdeményezés ? — Kollégiumunk Béke KISZ- alapszervezete a diákparlamenten javasolta, hogy csináljunk egy plakátpályázatot a béke jegyében. Igyekeztünk terjeszteni az ötletet. Felhívást készítettünk, plakátokat nyomattunk, de mindezeket csak úgy lehetett megcsinálni, hogy támogatókra találtunk. — Kik voltak a támogatók? — A szakszervezetek, a Fővárosi Tanács Középfokú Oktatási és Nevelési Osztálya, a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Háza, az Országos Béketanács és a KISZ KB. Természetesen mindvégig részt vettek és főszerepet kaptak a kezdeményező alapszerv képviselői és az alapszervezet tanára. Minden tanulónk értesült a fejleményekről. Ezek a gyerekek nagyon sok olyan munkát, feladatot megcsináltak, amire egyáltalán nem gondoltunk. Látszott, hogy ez az ő ügyük. Nagyon sok meglepetést szerzett nekünk, hogy ilyen öntevékenyek tudnak lenni, ha az övék a kezedeményezés, az övék a végrehajtás. Úgy gondolták, hogy amiért dolgoznak, az nagy és nemes ügy, érdemes tehát pártfogolni. A gyerekeket is érdekli — úgy látszik —, hogy mi lesz a jövőjük. — A kollégium nevelőtestületét hogy hangolta ez az esemény? — Azt hiszem, a gyerekek lendülete magával ragadta a tanárainkat. De ennek a plakátpályázatnak, igazában más, és talán később gyümölcsöző haszna van: tanulóink aktívabbak lettek. Akik pedig aktívabbak, azok jobbat és többet vállalnak saját ügyeik intézéséből, tehát már most gyakorolják azt a demokratizmust, amellyel majd élniük kell a felnőtt életükben. S ez nem lebecsülendő haszon. — va — Kamaszkorom legizgalmasabb olvasmányélménye Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című könyve. A könyv első hazai megjelenése idején valódi csemegének számított, sokan és sokfélét beszéltek, írtak róla. Aztán az egyébként zajosnak nevezhető siker elült. Pár év múltán a regény sikerét megpályázó film is megjelent, azonos címen, a főszerepben Jack Nicolsonnal. Azt mondhatni, ugyanúgy „nyert”, mint a regény, bár a filmen már a nézők számonkértek egykét hiányt. Például azt, hogy a sikerdramaturgia jegyében a filmen, aztán még inkább a színpadi változatban elsikkad az indiánsága miatt megalázott Bromden, azaz a regény központi alakjának története. Pedig Kesey alighanem őmiatta fogott tollat. Filmen és színpadon jobbára a vagánytörténet maradt meg az írásból. Most, évekkel a film, a színpai változat hazai bemutatása után a Színművészeti Főiskola Ódry Színpadán találkozhatunk ismét a Kesey-regény hőseivel Dale Wasserman Kakukkfészek című drámai adaptációjában, Gábor Pál sikeres rendezésében. A történet főhőse, R. P. McMurphy (Kőszegi Ákos), vélhetően, hogy az erőszakos bűncselekményeiért kiszabott kényszermunka elől megmeneküljön, inkább a bolondokházát választja. Bekerülve e zárt világba, akut és krónikus őrültek, szadista ápolók, egy szkeptikus-alkoholista orvos és egy szuperszadista, cézáromén főnővér „csoportterápiás” közösségébe, későn döbben rá, hogy csapdába esett. Megpróbál taktikázni, alkalmazni a „kerítésen kívül" tanult trükköket, de mindez kevésnek bizonyul a meneküléshez. A „nagy bolondbuli” vége a főhős tragédiája lesz: beleesik a főnővér utolsó, kétségbeesett, de legkegyetlenebb csapdájába. Az egyik végzős osztály színészei kidolgozott, remek jellemformálással teszik emlékezetessé a figurákat és az előadást. Hogy mégis vannak fenntartásaim, ennek okát részben a főszereplő, Kőszegi Ákos (McMurphy) játékának tévedéseiben találom. Nehéz ugyanis elhinni neki az aránytalanul túlerőltetett lezserséget, s a vélhetően sokat gyakorolt — éppen ezért jócskán művi — visszafogottságot. Igaz, hogy a darab főhőse „nagy vagány”, de az én olvasatom szerint nemcsak verekedni, mókázni és ordítozni tud... A fenntartás másik része a sánta segédápoló színpadi idejének szól, akiről kiderül az éjszakai „őrjárat” során — kétszer is ismételve —, hogy zugivó. Szerintem a két korty ital nem ér meg ekkora, feszültséghatástalanító „hatásszünetet”. A darab másik főszerepét — néhány jelenetben az igazi főszerepet is meghaladó feladatként — Várnagy Zoltán (Bromden, a Főnök) kapta. A rendezői választás telitalálatnak bizonyult: a siketnémát szimuláló, bivalyerős, halott apjával magában beszélgető indián, az érzékeny, minden porcikájával játszó Várnagy Zoltán alakításában az előadás állandó feszült