Magyar Ifjúság, 1987. január-április (31. évfolyam, 1-17. szám)

1987-01-02 / 1. szám

panoráma Bakancsosok Mozgalmi és peda­gógiai tanácsko­zásokon éppen úgy, mint a mindenna­pi munkában, szin­te legnagyobb kér­désként vetődik fel: miilyen mód­szerrel, módsze­rekkel lehet a fiatalság érdeklő­dését kielégíteni, életük kitelje­sítését szolgálni? Mert szocioló­giai közhely, hogy a szülő nem ér rá, a túlterhelt pedagógus szabadidejében dolgozatfüzeteket, tesztlapokat, munkafüzeteket ja­vít, és nevelési, szakszervezeti, kerületi, szakcsoporti értekezle­teken ülésezik délutánokon át. Hogyan volna ideje a gyerme­kekkel külön is foglalkozni? Nevelni tehát. Maradna a tízper­ces szünet, amit például több helyütt, épp az oktatásügy de­mokratizálódására hivatkozva, a helyi önállóság fényes gyakorla­taként, épp mostanság akarnak öt percre zsugorítani. Iménti kérdésünk mégse re­ménytelen. Legutóbb — jó pél­daként — a budapesti III. ke­rületi Zápor utcai általános is­­kola életébe pillanthattunk be. (A Bakancsosok című műsor Gyenes Károly, Kocsis Jenő és Béres Károly munkája.) Mi is a bakancsosok társasága? Ország­járás, turisztika, evezés, sírés­zes kasszába teszik. A fiatalok testülete, a vezetőség dönt arról aztán, hogy a pénzből sífelszere­lést vagy teniszütőket vásárolja­nak. S ahogy kitűnt a riport­filmből, a bakancsos tagságnak fokozatai vannak. A kisebbek, amolyan tappancsosok, heti egy­két foglalkozáson ismerkednek a természettel, két-három kilo­méteres túrákon vesznek részt. Az igazi bakancsosok már — szárazon és vízen — komoly hegyi, erdei kirándulások része­sei; a harmadik fokozat: az ex­pedíciósoké, akik 25—30 kilomé­teres távokat bejárnak naponta, továbbá síelnek és barlangá­­szattal is foglalkoznak; s akinek kedve tartja a lovagot. Az említett kedvtelések sok időt igényelnek. Nemcsak a délutá­nokon, hanem a hétvégeken is együtt tartanak a fiatalok, és nyárra is szerveznek közös prog­ramokat. Lehet ezt a vállalko­­­zást úgy tekinteni, mint amely tartalmas együttléteket kínál azoknak a gyerekeknek, akiknek az életéből hiányzik az ottho­­niasság érzése. Pótlás tehát, merthogy a szülői gondoskodás­ban zavar mutatkozik. Hivata­losabban mondva: a hátrányos helyzetű gyermekeknek teremt méltó közösségi életet. De túl ezen, azt gondolom, hogy igazi és egészséges ereje éppen abban van e vállalkozásnak, hogy a gyermek formálódása kihat a családra is. "A szülők is változ­­nk, gazdagodnak, mint ahogy a riportban is hallottuk. Mert ez az önként vállalt nemes, közös­ségi mozgalom az egymásra ha­szerepel a programjukban, s ----------- — minden más, amihez kedv mu­­tásokban teljesedhet ki­­tatkozik a gyerekek körében. A­­gombatermesztéshez például. A gyermekek, amint láttuk, a lép­csőfeljáró alatt termesztik a gombát, eladják, s a pénzt köz Szép példát mutatott ez a mű­sor. A példát úgy értjük: nem biztos, hogy ebben a formában, de kezdeményező, s közösségi gondolkodásra van szükség or­szágszerte. S ehhez jó szellemű igazgatás kell, s olyan, az ügy­ért, a gyermekekért szívét-lel­­két adó pedagógus, amilyen Horváth László. Aki a maga el­gondolását a gyermekek között éppúgy üggyé tudta emelni,­mint a tantestületben. Magunknak is jót kívánunk, ha gyermekeinknek mondjuk: mi­nél több ilyen lankadatlan, talpa­­lást is vállaló pedagógussal ta­lálkozzanak! A. L. Történelmi labirintusok Tiszteletlen dolog­nak tűnik a törté­nelemmel, a törté­neti tényekkel va­ló játék. Szorgos kutatók és szak­­történészek kiát­kozó szavait vehe­ti magára az, aki „homo ludens”-ként nem átall valamiféle történelmi kirakójá­tékkal kísérletezni, netán arra vetemedik, hogy egy valós ese­mény félresiklatásával a „mi lett volna, ha” régióiba kalando­zik el. Pedig múltunk számos fehér foltja szinte kínálkozik az effajta megközelítési mód szá­mára. A történész számára természete­sen elsőrendű fontossággal a for­rások bírnak, de a feltárt tények összetartó kovászaként mégis nélkülözhetetlen alternatívákat próbára tevő, cselekvési lehető­ségekkel és emberi személyiség­­jegyekkel eljátszó alkotókedv. A Helikon Kiadó Labirintus so­rozatának szerzőitől nem idegen a történelmi nyomozó játék. A hitelességet, pontos tényszerűsé­get szem előtt tartva, láncszem­ről láncszemre haladva derítik fel a hajdan volt idők egy-egy máig tisztázatlan, vitatott ese­ményét, rejtélyes, vagy koráb­ban szándékosan hamisan ábrá­zolt figuráját. Nem egyszer pe­dig valódi történelmi bűnügyek szálait bogozzák — vállaltan népszerűsítő, olvasmányos for­mában. A sorozat egyik új darabja, Benda Kálmán Erdély végzetes asszonya c. munkája. A cím el­lenére ne egy 16. századbeli „femme fatale” históriáját vár­juk, hiszen Mária Krisztierna Habsburg főhercegnő nem szen­vedélyes, érzéki ösztönlényként jelenik meg a kötet lapjain. A történelemcsinálás, a nagypoliti­ka szintjén azonban a személyes, magánéleti kapcsolatok milyen­sége országok sorsának alakítója lehet. Miként Mária Krisztierna és Báthory Zsigmond szeren­csétlen frigye, beteljesületlen násza — áttételeken keresztül ugyan — Erdély politikai össze­omlásának lett egyik okozója. Az objektív törvényszerűségeken túl olykor a fátum, a véletlen is elemi erővel szól bele a törté­nelembe, kiszámíthatatlan, em­beren úrrá levő üzeneteivel. Szakály Ferenc Vesztőhely az út porában c. kötete a Mohács utáni Magyarországra kalauzolja el olvasóit. Ezúttal a korszak egy kevésbé ismert figurájának, Lodovico Grittinek kalandos, ám dicstelen véget ért életpályáját követi nyomon a történész. Amíg a fő színtéren Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd politi­kai birkózása zajlik a magyar­ ­ Nagylemez előtt - nagylemez után Egy-egy ismert könnyűzenész könnyen elbújhat a kétmil­liós nagyvárosban, ki tudja, mit csinál, amikor nem föl­lépésre sminkelik, vagy nem alkot éppen. Vidéken élni azonban, ugyanabban a kör­ben mozogni, „civil” pályát folytatni, s közben jó érte­lemben sztárnak lenni: két­­lelkűséget jelent. A Szélkiáltó együttes Keserédes című első albuma siker volt, a szoká­sos példányszám kétszerese fogyott el, szó van következő nagylemezükről, az együttes tagjai pedig élik „civil” éle­tüket; vezetőjük, Lakner Ta­más éneket tanít a pécsi egyetem tanárképző karának 2. számú gyakorló iskolájá­ban. — Semmiiféle problémám nincs ebből a kétlelkűségbő­l. Én is , a tanítványaim is nagyon jól külön tudjuk vá­lasztani a gitáros-énekest és a tanár urat. Nem mondom, volt egy korszak, ami na­gyon nehéz volt: miután vé­geztem a főiskolán, egyszer csak azoknak lettem az osz­tályzatot osztó, vezető tanára, akikkel nemrég együtt tanul­tam, akik koncertjeinken, ak­kor is ott ültek, a törzskö­zönségünk voltak. — Úgy gondolom, a törzskö­zönség most is a tanárkép­zősökből kerül ki. No meg a gyakorló iskola nebulóiból. — Az utóbbiaknál semmi gond. Ha jól dolgozom velük, s igyekszem jól dolgozni, épp úgy tisztelnek tanárként, mint gitáros előadóként. A tanárképzősökkel időnként gáz van, néhányan igyekez­nek koncertjeinken az első sorban ülni, lelkesen vonag­­lani, időnként óra előtt meg­jelennek hónuk alatt a le­mezzel, hogy dedikáljam. Az ilyen próbálkozásokat mindig elfojtom, igyekszem olyan hi­degen nem tudomásul venni, amennyire ez emberileg le­hetséges. — A következő kérdés, azt hiszem, meglehetősen akadé­mikus, hiszen megzenésített versekből, úgymond, sanzo­nokból, vidékiként, ma aligha tudnátok megélni. Szóval, ha választani lehetne a „profi sztárság” és a tanítás között, melyiket választanád? — A kérdés talán nem is annyira akadémikus. Úgy gondolom, most rögtön meg­élhetnénk a Szélkiáltóból. A Hanglemezgyárban van két újabb nagylemeztervünk: egy gyereklemez, illetve egy hu­moros, groteszk, nonszensz versekből (főleg Morgenstern) összeállított album terve. Több rádióműsorban szerep­lünk, három videoklipünk megy, rajzfilmhez írunk kí­sérőzenét. Olyan hazai együt­tes vagyunk, amely egyálta­lán nem szervezi föllépéseit: több fölkérést kapunk, mint amennyinek eleget tudunk tenni. Szóval, nem volna akadálya, hogy csupán csak Szélkiáltások legyünk. A vá­lasztásom, választásunk nem kényszer eredménye. Nekem a civil munkám épp oly fon­tos, mint a zenekar. — Miért? — Gyerekek előtt állni ugyanazt jelenti, mint a szín­padon lenni: az ember per­cenként megméretik, és a si­ker hajszálon múlhat. Min­den, ami nehéz, amiért sokat kell dolgozni, sikerélmény. Magam is szerettem kórusban énekelni, most pedig kóruso­kat vezetek. A gyakorló is­kola énekkara vezetésemmel tavaly az Év Kórusa minő­sítést kapta.­­A pécsi Volán férfikara azért feladat szá­momra, mert a férfikarok Magyarországon manapság elég köztudomásúan csak kö­zelítik ama bizonyos békát, tehát itt produkálni igazán szép dolog. Szőkébb műfa­jomhoz is közelítek ebben a munkában: most szervezünk egy húsz fős dzsesszkórust — kicsit Edwin Hawkins-os, King Singer’s-es hangzással —, velük és a Baranya Big Banddel közös koncerteket tervezünk, s a Pécsi Nyári Színház produkcióiban sze­replünk. Szóval munka van elég, csak továbbra is legyen hozzá heti nyolc nap. Décsi Ágnes

Next