Magyar Ifjúság, 1987. január-április (31. évfolyam, 1-17. szám)
1987-04-24 / 17. szám
lönbözne a 25 éve a pályán levő popzenésztől — lehet, hogy nem is különböznek (?) —, ám mindez csupán arra jó, hogy elmossa a lényeget: azt, hogy a lakosság igen széles rétegeinek szinte semmi beleszólása nincs a miniszterhelyettes döntésébe, azt, hogy az ügyeit intéző állampolgár egy tanácsi tisztviselőben — tisztelet a kivételnek — nem az ő érdekeit képviselő személyt, hanem tőle teljességgel független hatalmat lát. S ameddig ez így van, addig a „bátor”, miniszterekkel, rendőrfőnökkel vicceskedő kabaré nem cselekvésre és gondolkodásra ösztönöz, hanem épp ellenkezőleg: elandalít, illúzióba ringat; azt az illúziót kínálja, hogy itt minden rendben van, hiszen arról is lehet beszélni, hogy mennyi még a megoldatlan probléma. Változik a világ, s ezt a viharosan változó világot kellene követnie, megmagyaráznia a politikai humornak. A tiltás, a tűrés, a támogatás között gyakran csupán időrendi az elhatárolás , ami tegnap tilos volt, mára már szabad, s holnapra esetleg támogatottá is válhat. Ki gondolta volna például két évtizeddel ezelőtt, az általános iskola eminens növendékeként, hogy például nem csupán a nagyüzem az egyetlen járható út! Hogy nem igaz, miszerint minél nagyobb egy gyár,annál jobb és becsületesebb, minden más megoldás pedig eleve gyanús? Új kornak új hősökre van szüksége. Jó, hogy ez így van, kétségtelen. Ám az is biztos, hogy a ma embere gyakran értetlenül, netán félve nézi a világot, a változásokat. Az igazi politikai humor olyan szer, amely segíthet e változások „megmagyarázásában.” „Nálunk a korlátok üvegből vannak” — mondja Sándor György humoralista Lyukasóra című műsorában. A megfogalmazás lényegi és nagyon képletes. A humorkészítőket munkálkodásuk közben nem akadályozzák tiltó táblák. Magára valamit is adó szerkesztő és szerző jól tudja, hogy mit szabad és mit nem, hiszen a józan önkontroll minden tiltásnál jobban segíti a tájékozódást. Persze, időnként, éppen mert a korlátok üvegből vannak, még a bölcseket is érhetik meglepetések, ám ezek a „félreértések” elég ritkák, s főként arra jók, hogy mint kivételek erősítsék a szabályt. Mit szabad és amit nem? Régebben ezt cinikusan így fejezték ki: szabad országban szabad ember azt csinál, amit szabad. Mára a helyzetalaposan megváltozott, ma semmiféle olyan döntés nincs, mely rendeletileg szabályozná, hogy állami vezetőkről, pártfunkcionáriusokról karikatúra készüljön, őket a kabaréban „kiszerkesszék”. Meg lehet tenni, még bátorság sem kell hozzá, bár a dolog nem teljesen veszélytelen; az a veszély ugyanis, hogy a közönség nem fog ezeken az élceken érdemben nevetni. Hogy miért? Nyilvánvaló, hogy ismét a nyilvánosság, a tájékozottság kérdéséhez érkeztünk. 1976-ban a Kritika szerkesztősége kereszasztal-beszélgetést rendezett a karikatúráról, s ott hangzott el a többi között a következő megfogalmazás: a személyi kultuszt követően most a személytelenség kultuszát éljük. A vezetők ma annyira személytelenek, annyira nem ismerjük szavajárásukat, személyes életüket, hogy a velük való viccelődés legföljebb a kevés közelálló csemegéjévé válna. Kivételek — legalábbis látszólag — persze akadnak. Hosszú évekig minden rendű és rangú nevettető biztos adója volt Csikós-Nagy Bélának, az Árhivatal akkori vezetőjének a neve. Amikor a humorista már semmit sem tudott kezdeni közönségével, ha nem sikerült kapcsolatot teremteni velük, elő kellett rukkolni az adu ásszal, Csikós-Nagy Bélával. Csikós- Nagy képviselte a köztudatban a negatív hőst, ő volt az, aki folytonos áremeléseivel keserítette a kisember életét. Baj nélkül lehetett vele csipkelődni, senkinek semmi baja nem származott belőle, hacsak az nem, hogy egy idő után ez a fajta viccelődés unalmassá vált — jöhetett a trágárkodás, vagy más, ugyancsak „emelkedett” humorforrás. Az, hogy Csikós-Nagy Béla valójában mivel is foglalkozik — az áremeléseken kívül, persze —, hogy az általa vezetett hivatal hogyan illeszkedik a társadalom gazdasági és politikai intézményrendszerébe, már kevésbé volt közismert. Talán kiderült az eddigiekből, hogy az igazi politikai humorhoz — a társadalmi napsütés és az átvonuló felhőzet mellett — több más is kell. Kellenek jó, tehetséges előadók, szerzők, egyszóal humoristák, és kell tájékozott, a lényeges ügyekről tudó, azokat értő, de legalábbis érteni akaró „befogadó közeg”: közönség, olvasó, rádióhallgató, tévénéző. A humor ugyanis — ebben az értelemben — befogadás: különleges, nagyrészt még ismeretlen mechanizmusok által vezérelt összekacsintás, ív egy híd két pillére között. Információ, tudás, tájékozottság — ezekből épült a humorhíd mindkét pillére. Csaknem tíz éve már annak is, hogy a rátóti humorfesztivál „melléktermékeként” elméleti konferenciát rendeztek. E tanácskozás fő témája a politikai humor volt. Az összejövetelen több szakértő és politikus mellett szót kaptak a fiatal (?) humorista nemzedék képviselői is, ám — talán nem teljesen véletlenül — az igazán fontos gondolatokat (még) nem ők fogalmazták meg. Váncsa István kritikus azt fejtegette, hogy a politikai humor kifejezésnek tulajdonképpen nincs is értelme, hiszen minden — jó — humor politikai is egyben. Állítását példával tette szemléletesebbé: miközben ugyanis — mondta Váncsa — már lehet kapni koffeinmentes kávét, alkoholmentes sört és nikotinmentes cigarettát, ugyanúgy alakultak ki az apolitikus humor különböző válfajai. S mint ahogyan az alkoholmentes sör bizonyos ideig képes elhitetni velünk, hogy olyan, mint az igazi, az apolitikus humor is tudja magát politikus humornak álcázni — néha ügyesen — máskor — erre is van számos példa — kevésbé ízlésesen. Mindehhez azonban hadd tegyük hozzá: alkoholmentes sörre is szükség van, hiszen van, aki kifejezetten ezt szereti — a címkén viszont illik feltüntetni, miszerint az illető sör nem tartalmaz alkoholt. A humor létezéséhez, fejlődéséhez demokrácia, az eseményekben és a döntésekben való tevékeny részvétel szükséges. A politikus humor ezeréves története egyúttal azt is bizonyítja, hogy a demokrácia nem valamiféle ajándék, amelyet emberek egy csoportja emberek egy másik csoportjával szemben gyakorolhat. Még csak nem is olyan, mint a lépcsőzetes munkakezdés, melyet igazgatói rendelettel egyik napról a másikra be lehetne vezetni. Egy mai klasszikustól — Bródy Jánostól — vett idézettel szólva: a helyzet jó, de nem reménytelen. Már csak azért sem, mert tudjuk: akinek humora van, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes. Föld S. Péter - Nem értettem, hogy nem férnek el maguk itt, de hát persze, ha telezsúfolják a lakást könyvekkel - Most valljuk be egymásnak, melyikünket melyik évek tévedései terhelik?! KULTURÁLIS MELLÉKLET 39