A magyar irodalom története 1945-1975, 1. (Budapest, 1981)
A KORSZAK IRODALMI ÉLETE - Bodnár György: A szocialista irodalompolitikai fordulat ellentmondásai (Révai József pályaképe a felszabadulás után) - Eszmények és dogmák
két. Pontosabban: az irodalmi sematizmus társadalmi és politikai okainak feltárása és felszámolása egyet jelentett volna a dogmatikus rendszer önbírálatával és önfelszámolásával. Ez az önmagát gúzsba kötő szemlélet csökkentette formai hibává a lényegi bajt, s ennek szülötte az elégtelen kórelemzés, amely nyilvánvalóan csak tüneti kezeléshez vezethetett. Révai később megsejtette ennek veszélyeit: látta, hogy a kritika ,,a sematizmus elleni harcot nem elsősorban az eszmeiség, hanem [ . . . ] a forma, a mesterség, az őszinteség stb. alapján vívta”. De a kor kritikája csak ennek a sajátos irodalmi háborúnak a logikáját követte. Ennek a kényszere alól kellett volna kitörnie az irodalompolitikának és az irodalmi életnek egyaránt. Hasonló képlettel találjuk magunkat szemben, ha a hagyományok értékelésére vonatkozó gondolatokat emeljük ki Révai József írásaiból. Bírálói már sokszor vitatták azt a megállapítását, amelyben a 20. század nagy „pokoljáróival” szemben a harmonikus Petőfit állította eszményként az új magyar irodalom elé: „Zavarná fejlődésünket, ha nem viszonyulnánk kritikusan a magyar kultúra olyan óriásaihoz, mint Bartók Béla, Ady Endre, Derkovits Gyula — és ide kell bizonyos fokig sorolni még József Attila műveinek egy részét is. Hatalmas mű az ő művük, örök kincse a magyar kultúrának. De nem véletlen, hogy például a magyar költészet nem Ady és nem József Attila útját folytatja, hanem — az alkotási módszer, a stílus demokratizmusában — visszakanyarodik Petőfi Sándorhoz. Ezeknek a nagy lázadóknak kivétel nélkül az volt a gyengéjük, hogy bár gyűlölték a régi világot és kívánták az újat, többé vagy kevésbé el voltak szigetelve koruk forradalmi népmozgalmától, vagy nem voltak vele összekapcsolva. Ebből származnak e nagy lázadók műveinek a néptől idegen, dekadens, kétségbeesést tükröző vonásai.” Ha ezt az érvelést összevetjük az ötvenes évek elejének olyan kulturális jelenségeivel, amilyen az Erkel-kultusz és a mellőzött Bartók kontrasztja, az arányeltolódás Munkácsy és Derkovits Gyula népszerűsítése között, valamint új építészetünk „újklasszicista” orientációja, láthatjuk, hogy itt is nagyobb jelentőségű, összefüggő gondolatok húzódnak meg. Az összefüggésekből az olvasható ki, hogy Révai és a kor kulturális politikája nem számolt a két világháború közötti évtizedek bonyolult és vívódó művészetével, de nem számolt annak a történelmi és társadalmi örökségnek az ellentmondásaival sem, amelynek azonnali feloldását a szocialista építés kezdetén is csak az illúzionista politika várhatta el. Révai nagy tanulmányai felől nézve ez a tétel nyilvánvalóan ellentmondásos, hiszen nemcsak Adyra érvényes, hogy nem „ámulhat” többé büntetlenül Petőfi módján a valóságon. A 20. század bonyolultabb valóságát kifejező irodalmi korszakok „átugrásában” is voltaképpen az egyszerűsítő valóságszemlélet nyilatkozott meg. A dogmatizmus éveiben Révai e problémakörben is csak elvont korrekcióra volt képes: érzi ugyan, hogy az irodalmi örökség felfogása ilyképpen passzivitásra készteti a jelen