A magyar irodalom története 1945-1975, 4. (Budapest, 1982)
Bori Imre - Szeli István: A JUGOSZLÁVIAI MAGYAR IRODALOM - A negyvenes évek irodalma - A Híd a háború után
szolgálatát kellett magára vállalnia. A Híd irodalmi eszményei a harmincas éveké, a „szociális irodalomé”, amelyről Oskar Davice a régi Híd költőiről szólva találóan állapítja meg, hogy csak „látszólag fejezte ki a szatócs-racionalizmus elleni lázadást, amely az uralkodó hazai burzsoázia intellektuális szükségleteit elégítette ki, s - objektíve forradalmi költészet lévén - átérezte s megkísérelte kifejezni a létezés folyamatait. A közvetlen hatásra irányuló feladatainak szorongattatása alatt nem mindig szerencsésen kerülte el a pragmatizmus útjába álló csapdáját, s így gyakran esett bele annak a felfogásnak a vermébe, amelyet maga is tagadott. Ebből eredt, hogy önmaga is statikusan és fantáziátlanul másolta a valóságot. .. ezért volt nemegyszer túlságosan is szentimentális, részvétkeltő és panaszkodó ...” De a harmincas évek osztályviszonyai, a nyomasztó szociális helyzet, a munkásmozgalom erősödő hullámverése létrehozott — épp a Híd körül — egy olyan magas hőfokú irodalmat is, amelynek érzelmi bázisa a társadalmi szenvedélyesség és a szociális igazságérzet volt, s amely esztétikailag is hatásos, sőt sikeres alkotásokat hozott létre. A megvalósult szocialista forradalom viszonyai között ez a legfontosabb ihletforrás azonban elapadt, s hovatovább mind nyilvánvalóbbá vált, hogy a háború előtti irodalmi ideálok, a „szociális” költészet tematikája, érdeklődése, érzés- és felfogásbeli irányzatossága már nem lehet az új társadalmi körülmények között kibontakozó irodalom alapja és mércéje. A „társadalmilag időszerű” irodalom Hídban szorgalmazott irányzata ily módon időszerűtlenné vált, s önmaga elveivel került ellentmondásba. Ebben az időszakban a Híd mint a Vajdasági Magyar Kultúrszövetség szemléje inkább általános kulturális programok megvalósításának a szolgálatát vállalja: az írástudatlanság leküzdésére irányuló harc megszervezésére és irányítására, a kulturális egyesületek munkájának a koordinálására, a magyar nyelvű oktatás, a műkedvelő színjátszás, a munkásegyetemi tanfolyamok szervezésére érthetően nagyobb a gondja, mint a szépirodalom felkarolására, amelyet egy kissé egyéni ambíciók kiélésének tartott. Az irodalom csak mint — verses vagy prózai formájú — publicisztika kapott helyet a lapban a szocialista realizmus mereven értelmezett követelményeinek megfelelően. Irodalom-, sőt költészetellenes tendenciák jutnak kifejezésre a kultúrszövetség elvi állásfoglalásában, amely a Híd hivatását abban jelöli ki, hogy „tartalmában és formájában közelebb kell jutnia a dolgozó népünkhöz, annak kérdéseihez és annak nyelvéhez, kifejezési formáihoz és színvonalához” (Híd 1947. január). Ezek a feltételek és irodalompolitikai elvek az individuális költői szó érvényesülésének, a kreatív művészi alkotásnak természetszerűleg nem kedveztek, s éppen a deklarált elvek lesznek az okai annak, hogy a Híd hasábjain az egykor heves társadalmi indulatoktól fűtött Híd-szépirodalom egy új akadémizmus köntösét ölti fel, s egy fejlődésre képtelen penzumköltészetté devalválódik, amelynek határait a napi aktualitások jelzik.