Magyar Kereskedők Lapja, 1903. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1903-01-04 / 1. szám

1903. január 4. MAGYAR KERESKEDŐK LAPJA Kereskedelmi joggyakor­latunk 1902-ben. A kereskedelmi ügyletek köréből a vételi ügyletek alkotják a kereskedelmi for­galom zömét és igy a bírói gyakorlat is leggyakrabban ezekkel foglalkozik. A vétel megkötésének előfeltétele, hogy a felek úgy a vétel tárgyára, mint az árra meg­egyeztek. Úgy a vételár, mint az áru a legkülönbözőbben lehet meghatározva. Így A vételárnak sem kell kizárólag pénzből állania. Az áru meghatározásának módja első­sorban interpretáczionális kérdés, mely a kereskedelmi szokásra való tekintettel oldandó meg. Erre támaszkodva mondta ki a Kúria, hogy ha a vevő «Singer­­gépet» rendel anélkül, hogy kikötné, hogy a Singer czég gyárából valót kíván, úgy az eladó jogosítva van bármely Singer­­rendszerü gyártmányt eladni. (Kúria, 1902. junius 24-én, 80,902.) Elegendő a Kúria szerint az is, ha a vétel tárgya csak úgy van megjelölve, hogy a vevő szükségletét veszi meg az eladótól, mert a vevő a kereskedelmi forgalmában ismétlődő üzleti szükséglet, különösen, ha annak maximuma és minimuma meghatároztatik, eléggé fixírozza az ügyletet, úgy, hogy ezt elő­szerződésnek tekinteni nem kell. (Kúria, 1902. február 25-én, 1176/1901.) Az eladó késedelme esetén a keres­kedelmi törvény 353. §-a a vevőnek vagy­lagos jogokat biztosit, ezek: 1. elállás a szerződéstől, 2. emellett nem teljesítés miatti kártérítés és 3. a szerződés teljesí­tése és kártérítés. Hogy mi ez a kár az utóbbi esetben (midőn a szerződés teljesí­tését a vevő kívánja), azt a vevő köteles bizonyítani és ha bizonyítani nem tud, csakis a szerződés teljesítését követelheti, kártérítést azonban nem. Magától értetődik, hogy ha az áru piac­i, vagy tőzsdei ára időközben emelkedett, ez az emelkedés nem kára a vevőnek, mert hiszen az így árában emelkedett áru birtokába jut. Helyesen mondta ki ezt a Kúria már 1016/98. számú határozatában. Mégis újabban az alsó bíróságok ellenkező dön­tését a Kúriának ismét rektifikálni kellett. Így az 1902. január 9-én kelt 354/901. számú ítéletében újból kijelenti, hogy ha a vevő az eladó késedelme esetére ugyan­azt az árut máshol veszi, de utóbb a teljesítést mégis elfogadja, az időközben emelkedő ár és az előbbi közötti külön­bözet nem lehet a kártérítés tárgya, mert hiszen vevő ez esetben a követelt ár­különbözetben másodszor is megkapná a kártérítést. Az árkülönbözet tehát emel­kedő árfolyamfejlődés mellett nem lehet a kártérítés tárgya.­­ A nem teljesítés miatti kártérítési jog ellenben igenis gyako­rolható úgy, hogy a vevő az árut mástól megveszi és kár gyanánt az eredeti és új vételár közötti különbséget követeli. Ilyen­kor, mint a Kúria már többször is ki­mondta és 1902. márczius 13-án kelt 570/1901. szám alatt hozott ítéletében ismétli, a vevő tartozik bizonyítani a fede­zeti vétel megtörténtét és azt, hogy ugyan­olyan minőségű árut a megfelelő helyen késedelem nélkül szerzett be, vagyis, h­ogy a rendes kereskedő gondosságával járt el. Ettől a fedezeti vételtől az úgynevezett képzelt fedezeti vétel, mely utóbbi csak a záros határidőre szóló szerződésnél és csak tőzsdei, vagy piaczi áruknál fog helyet, éppen a bizonyítás kérdésében különbözik.­­ Végül, az egyszerű elállás jogára vonatkozik a Kúria 1902. április 2-án kelt 1107/1901. számú határozata, mely szerint a részletekben eszközlendő szállításnál bármely részlet szállításának elmulasztása jogot ad a vevőnek arra, hogy az egész szerződéstől elálljon. Ez a döntés egy, a külföldön és különösen Németországban vitássá vált kérdést szerencsésen old meg. Amennyiben vevő az áru átvételét meg­tagadja, köteles azt a kereskedelmi törvény 347. §-a értelmében az eladó rendelkezésére bocsátani. A rendelkezésére bocsátás czélja, hogy az eladó a kifogásolt áru felett rendelkezhessék és a kereskedői gondosság megkívánja, hogy vevő az eladót az összes erre szükséges adatok birtokába juttassa. (Kúria, 1902. február 6-án, 673/901.) Természetes, hogy a vétel­től való elállás joghatálya megszűnik, ha a rendelkezésre bocsátott áru egy részét a vevő szolgálatában álló egyének a vevő czéljaira, bár tudtán és beleegyezésén kívül is, felhasználják, de azért a részben felhasznált áru ellenében is lehet minő­ségi kifogást tenni. (Kúria, 748/1901.) Ha a vevő a rendelkezésre bocsátást elmulasz­totta, a szerződéstől többé el nem állhat és köteles a vételárt megfizetni, még ha az eladót az áru hiányairól a kereskedelmi törvény 346. §-ának megfelelően értesítette is; ez esetben csak az árleszállitási és kártérítési igénye marad fenn. (Kúria, 1902. junius hó 11-én, 110. számú hatá­rozat.) A hiány miatti visszalépési és kártérítési jogot a jótállási idő sem zárja ki. (V. ö. Kúria, 347/97. sz. és újabban 1902. julius 1-én, G. 68. sz. h.) A rendelkezésre bocsátás és megőrzés kötelessége csak egy esetben esik el, ak­kor tudniillik, ha az áru megromlásnak van kitéve és a halasztás veszélylyel jár. Ennek a veszélynek azonban nemcsak a vevő személyes körülményeiben, hanem az áruban és különösen annak természeti minőségében, tehát tárgyilagos okokban kell rejlenie. Igen helyesen fejtette ki ezt a Kúria 1901. november 22-iki 276/1901. számú ítéletében. Az alapul szolgált eset az volt, hogy a vevő, kinek raktárhelyi­ségében az áru egerek és patkányok pusztításának volt kitéve, az árut eladatta. A Kúria teljesen irrelevánsnak tartván az eladás módját — mert hiszen a romlékony, piac­i árfolyammal bíró árut eladó akár szabad kézből is eladhatta volna — azért marasztalta alperest, mert nem bizonyította be, hogy az áru kellő gondozás és alkal­mas raktárhelyiségben való elhelyezés mellett is romlásnak lett volna kitéve és igy az eladás folytán a rendelkezésre bocsátás hatályát vesztette. Végül egy érdekes határozatában kifej­tette a budapesti tábla (1902. márczius hó 20-án, II. G. 142.), hogy a rendel­kezésre bocsátás mily hatással bir a veszélyviselés elvére. A helykülönbözeti vételnél a kereskedelmi törvény 344. §-a értelmében már az áru feladása időpont­jától, tehát a küldés tartam­a alatt is a vevő viseli a veszélyt. Abban a pillanat­ban azonban, melyben az árut a törvény értelmében az eladó rendelkezésére bocsá­totta, a veszély ismét az eladóra hárul vissza. A bizományi jog köréből a Kúria 1902. február 21-én kelt 720/1901. sz. határoza­tában a bizományos, mint önszerződő fél jogállását tisztázza és szabatosan fejti ki a kereskedelmi törvény 381. §-ának helyes értelmét. A törvény azt mondja, hogy­­ az ott megjelölt esetekben — a megbízó, ha a bizományos harmadik személyt meg nem nevez, szerződő fél gyanánt a bizo­mányost tekintheti. Ez az intézkedés azon­ban csak a megbízó érdekében áll és erre a bizományos nem hivatkozhatik akkor, midőn az árról számol be ; a bizományos, tudniillik, ha önszerződő fél, a tőzsdei árat számíthatja, ha ellenben ki nem jelen­tette, hogy az ügyletbe mint szerződő fél lép be, úgy a valóságos eladási árat köteles bizonyítani. A Kúria tehát helyesen utasította el azt a bizományost, aki nem járt el úgy, mintha az ügyletbe vevőként belépett volna és ennek daczára a tény­leges eladás szabályszerű megtörténtét nem bizonyította. Az úgynevezett tőzsdei különbözeti ügy­letek is leggyakrabban a vételi bizomány alakját öltik fel. A Kúria a perelhet­őséget mind szigorúbb korlátok közé szorítja. Eleinte (1870—80) csakis az alapul fekvő ügyletben adott helyet a játékkifogás­nak ; később a váltóadás és elismeréssel szemben is elfogadta, végül pedig 825/1897. számú határozata óta a bizományi viszony­ban is megengedi a kifogás érvényesítését. Az újabb határozatok közül az 1902. május 28-iki 182/1902., az 1902. április 17-iki 854/1901. és az 1902. szeptember 9-iki 139. sz. kúriai ítéletek mondják ki, hogy az elismerés és a váltó adása az alapul szolgáló követelés jogi természetét nem érinti és hogy a bizomány alakja a köve­telési igény alaptermészetét meg nem változtatja. A különbözeti ügylet kritériuma ez ítéletek szerint is a felek ama szándé­kában rejlik, hogy nem effektív szállí­tást, hanem különbözetet ezéroztak az ügy­ .

Next