Magyar Közigazgatás, 1921 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1921-01-16 / 3. szám
és végül belenyugodtak, hogy ez a probléma megoldhatatlan. Pedig ilyen módon, nem fogunk haladni a mindnyájunk által annyira óhajtott konszolidálás felé. Ezzel a thémával igenis foglalkozni, mindaddig újra és újra foglalkozni kell, — ha valamire, hát erre álljon igazán. Nulla dies sine lineal — mindaddig, míg kielégítő megoldást nem találtunk. Pénzünk folytonos és rohamos rosszabbodása következtében nagy drágaság állott be, aminek arányában igyekezett jövedelmét mindenki emelni. És ez többékevésbbé mindenkinek sikerült, kivéve azokat az életpályákat, amelyeknél a szabad verseny ki van zárva. Ilyen elsősorban a tisztviselői pálya. Pénzünk ötvenszeres áresésével szemben a tisztviselők átlagban kétszeres drágasági pótlékot kaptak. A tisztviselői kar, ideértve még az altiszteket is, derekasan kitartott, ámbár, tudta, hogy a háború legnagyobb terhét az ő osztálya viseli. Most azonban már tényleg elértek a teljesítőképesség szélső határáig, sőt bátran mondhatjuk, hogy túl is mentek rajta. Ezen az állapoton gyökeresen kell segíteni, mert különben az állami administrativ is csőddel fenyeget. Gyökeresen mondom, mert nem lehet azt képzelni, hogy 10—-2O°/C-os pótlékkal, valami beszerzési előleggel, vagy a múltból ránk maradt néhány szép kifejezéssel ismét elodázzuk a dolgot. Pirulás nélkül alig lehet bevallani, hogy a tisztviselők fizetése átlagban alatta marad a havi 1000 koronának. Törökországban gyakran előfordult, hogy hónapokon keresztül nem adták ki a tisztviselők fizetését s az állam adminisztrációja azért mégis ment tovább, de az Isten mentsen meg attól, hogy utána nézzünk, a miből éltek a tisztviselők ezalatt! Ezerkoronás és azon alul maradó fizetések mellett nálunk sem lehet senkitől tisztességes munkát, de még csak szigorúan vett tisztességet sem követelni. Jam proximus ardet Ucalegon! Ne csodálkozzunk, ha visszaélések hírét fogjuk hallani, ha nem akarjuk megfizetni egy jó administratív költségeit, akkor megfizetjük ezt az összeget a felburjánzó rengeteg visszaélésben, az áruuzsorában, a tisztviselők megvesztegethetőségében. Munkát és tisztességet csak attól az embertől lehet követelni, akinek a munkáját megfizetik. Amint a gazdasági életnek alfája a jó közlekedés, úgy a jó adminisztrációnak alfája a tisztviselők tisztességes fizetése. Nem azt akarjuk mondani, hogy a fizetést ugyanolyan arányban kell megállapítani, mint talán a magánvállalkozásoknál, hanem igenis úgy, hogy az a tisztviselőknek, ha szűkösen is, de megélhetést biztosítson. Ezzel szemben követelni is kell azonban valamit a tisztviselőtől. Elsősorban munkát és pedig jó munkát. A tisztviselői állást, minthogy soha még Magyarországon tisztességesen nem fizettek, némileg még ma is nobile officiumnak tekintik. Miért járnak későn a tisztviselők hivatalaikba, miért gorombáskodnak a felekkel?, stb. stb. Mert szívesség tőlük, hogy a felekkel egyáltalán foglalkoznak. Hiszen a munkájukkal nem állt soha sem arányban a fizetésük. Szeretném tudni, milyen jogi, vagy morális alapon lehet munkát követelni olyasvalakitől, aki 6—8 éven keresztül jóformán díjtalanul működik és amikorra végre fizetést kap, akkorra már igazán elszokott a munkától. Lehet-e csodálni, hogy aztán egész életén át rossz hivatalnok lesz. És a rossz példa gyorsan ragad. Szakítsunk végre teljesen ezzel a nobile officium felfogással és tekintsük a tisztviselői pályát komoly élethivatásnak, amely tisztességes megélhetést ad. Hogy a jól megfizetett munka minőségileg is jó legyen, azt nehéz külsőleg biztosítani, legyen tehát elsősorban mennyiségileg az. Meg kell szüntetni a 92-ig tartó hivatalos órákat, és a hivatalos időt úgy kell megállapítani, hogy az az ország mai rettenetesen nehéz helyzetéhez mért legyen. Dolgozzunk napi 7 vagy 8 órát. Ez természetesen mindaddig keresztülvihetetlen, amíg megfelelő fizetést nem kapnak a tisztviselők, mert ma nyugodt lélekkel semmiféle hivatalfőnök nem meri elrendelni a délutáni bejárást, hiszen ezzel megfosztaná a tisztviselők legnagyobb részét attól a délutáni mellékfoglalkozásától, amivel nyomorúságos jövedelmét igyekszik emelni. Hogy a munka minőségileg is jó legyen, az már nem kizárólag a tisztviselőkön múlik. Itt elsősorban a helyes keretet kell megadni, amelyben a tisztviselő mozoghat. Ma a tisztviselő keze ezer szabállyal van megkötve, ami egyáltalán nem biztosít jó közigazgatást, ellenben rettenetesen lassúvá teszi azt. Meg kell csinálni tehát a közigazgatás évtizedek óta húzódó reformját, hiszen az előtanulmányokra már elég időt fordítottunk. Ha többet fognak dolgozni a tisztviselők, kevesebb tisztviselőre lesz szükség, és kevesebb állásra. Eddig az állásokat éppen úgy kezelték, mint ma a bankónyomást. Szaporították minden komoly szükséglet nélkül, egyszerűen azért, hogy valamiveljobb fizetést lehessen adni a tisztviselőknek az előmenetel által. Ma azonban ott tartunk, hogy a tisztviselőt akar egy közkatona nélküli hadsereghez hasonlít. Sőt mondhatjuk többségben vannak a tábornokok és a törzstisztek. Itt láthatjuk, hogy hova vezet az álszemérem és az a politika, amelyik soha sem vallja be a szükségletet és a bajt nem gyökerében orvosolja. Eötvös azt írja a Falu jegyzőjében: «ez az indítvány, mint általában Magyarországon a hivatalok szaporítására vonatkozó minden indítvány, általános tetszéssel találkozott. Ne szaporítsuk tehát az állásokat, hanem fokozatosan szüntessük meg a feleslegeseket. Ha minden állásban tisztességes fizetést fog kapni a tisztviselő, akkor nyugodtan fog várni az előmenetelre, nem szükséges minden évben egy újabb címmel kitörölni a szemét, hogy azt higgye, ezzel kapott valamit. A tisztviselői osztály egészségtelenül fejlődött. Én azt állítom, egészségtelenül fejlesztettük. A tisztviselőket teszik felelőssé, hogy miért vannak olyan sokan, mikor azokat kellene felelőssé tenni, akik ilyen felesleges mértékben alkalmaztak tisztviselőket és akikben nem volt meg az erő, hogy a fiatalságot a ma minden nemzet bázisát képező gazdasági foglalkozások felé irányították volna. Ez is egyik fő oka annak, hogy a vezető szerep az országban kiesett a magyarság kezéből. Idegen nemzetiségű, idegen fajú emberek látják el az egész ország közgazdasági szükségletét, akiket egyszerűen azért gyűlölünk, mert nem bírtuk ki a versenyt. A rablólovagok ideje pedig lejárt, a mai államokban csak munkával és pedig igen kitartó és szorgalmas munkával lehet az elvesztett teret visszahódítani. Nem, vigyáztunk az állam rendjére, az igy megromlott s mi csak akkor kezdtünk kapkodni, amikor már késő volt. Épen úgy a gazdasági életünkre sem vigyáztunk; idegen kézre hagytuk jutni, megromlott, s ma kapkodunk, hogy visszaszerezzük. Nem mondom, hogy késő, de állítom, hogy minden erőszak e téren csak még jobban sülyesztheti az ország helyzetét. Munkával kell visszaszereznünk azt, amit munkátlanságunk által vesztettünk. Az állam itt csak egyben segíthet, ha megadja a tisztességes munka lehetőségének és érvényesülésének feltételeit. De ez csupán a keret, dolgozni magunknak kell. IGAZGATÁS 8. száza, 1921 január 1.0. MAGYAR KÖ