Magyar Közigazgatás, 1921 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1921-01-16 / 3. szám

és végül belenyugodtak, hogy ez a probléma megold­hatatlan. Pedig ilyen módon, nem fogunk haladni a mindnyájunk által annyira óhajtott konszolidálás felé. Ezzel a thémával igenis foglalkozni, mindaddig újra és­ újra foglalkozni kell, — ha valamire, hát erre áll­jon igazán. Nulla dies sine lineal — mindaddig, míg kielégítő megoldást nem­ találtunk. Pénzünk folytonos és rohamos rosszabbodása követ­keztében nagy drágaság állott be, aminek arányában igyekezett jövedelmét mindenki emelni. És ez többé­­kevésbbé mindenkinek sikerült, kivéve azokat az élet­pályákat, amelyeknél a szabad verseny ki van zárva. Ilyen elsősorban a tisztviselői pálya. Pénzünk ötven­szeres áresésével szemben a tisztviselők átlagban két­szeres drágasági pótlékot kaptak. A tisztviselői kar, ideértve még az altiszteket is, derekasan kitartott, ámbár, tudta, hogy a háború leg­nagyobb terhét az ő osztálya viseli. Most azonban már tényleg elértek a teljesítőképesség szélső határáig, sőt bátran mondhatjuk, hogy túl is mentek rajta. Ezen az állapoton gyökeresen kell segíteni, mert kü­lönben az állami administrativ is csőddel fenyeget. Gyökeresen­ mondom, mert nem lehet azt képzelni, hogy 10—-2O°/C-os pótlékkal, valami beszerzési elő­leggel, vagy a múltból ránk maradt néhány szép kifejezéssel ismét elodázzuk a dolgot. Pirulás nél­kül alig lehet bevallani, hogy a tisztviselők fize­tése átlagban alatta marad a havi 1000 koronának. Törökországban gyakran előfordult, hogy hónapokon ke­resztül nem adták ki a tisztviselők fizetését s az állam adminisztrációja azért mégis ment tovább, de az Isten mentsen meg attól, hogy utána nézzünk, a miből éltek a tisztviselők ezalatt! Ezerkoronás és azon alul ma­radó fizetések mellett nálunk sem lehet senkitől tisz­tességes munkát, de még csak szigorúan vett tisztes­séget sem követelni. Jam proximus ardet Ucalegon! Ne csodálkozzunk, ha visszaélések hírét fogjuk hal­lani,­­ ha nem akarjuk megfizetni egy jó adminis­tratív költségeit, akkor megfizetjük ezt az összeget a felburjánzó rengeteg visszaélésben, az áruuzsorában, a tisztviselők megvesztegethetőségében. Munkát és tisztességet csak attól az embertől lehet követelni, akinek a munkáját megfizetik. Amint a gazdasági életnek alfája a jó közlekedés, úgy a jó adminisz­trációnak alfája a tisztviselők tisztességes fizetése. Nem azt akarjuk mondani, hogy a fizetést ugyan­olyan arányban kell megállapítani, mint talán a magán­­vállalkozásoknál, hanem igenis úgy, hogy az a tiszt­viselőknek, ha szűkösen is, de megélhetést biztosítson. Ezzel szemben követelni is kell azonban valamit a tisztviselőtől. Elsősorban munkát és pedig jó mun­kát. A tisztviselői állást, minthogy soha még Magyar­­országon tisztességesen nem fizettek, némileg még ma is nobile officiumnak tekintik. Miért járnak későn a tiszt­viselők hivatalaikba, miért gorombáskodnak a felek­kel?, stb. stb. Mert szívesség tőlük, hogy a felekkel egyáltalán foglalkoznak. Hiszen a munkájukkal nem állt soha sem arányban a fizetésük. Szeretném tudni, milyen jogi, vagy morális alapon lehet munkát köve­telni olyasvalakitől, aki 6—8 éven keresztül jóformán díjtalanul működik és amikorra végre fizetést kap, akkorra már igazán elszokott a munkától­. Lehet-e cso­dálni, hogy aztán egész életén át rossz hivatalnok lesz. És a rossz példa gyorsan ragad. Szakítsunk végre teljesen ezzel a nobile officium felfogással és tekintsük a tisztviselői pályát komoly élethivatásnak, amely tisztességes megélhetést ad. Hogy a jól meg­fizetett munka minőségileg is j­ó legyen, azt nehéz külsőleg biztosítani, legyen tehát elsősorban mennyi­ségileg az. Meg kell szüntetni a 9­2-ig tartó hivata­los órákat, és a hivatalos időt úgy kell megállapítani, hogy az az ország mai rettenetesen nehéz helyzetéhez mért legyen. Dolgozzunk napi 7 vagy 8 órát. Ez ter­mészetesen mindaddig ker­esztülvihetetlen, amíg meg­felelő fizetést nem kapnak a tisztviselők, mert ma nyugodt lélekkel semmiféle hivatalfőnök nem meri el­rendelni a délutáni bejárást, hiszen ezzel megfosztaná a tisztviselők legnagyobb részét attól a délutáni mel­lékfoglalkozásától, amivel nyomorúságos jövedelmét igyekszik emelni. Hogy a munka minőségileg is jó legyen, az már nem kizárólag a tisztviselőkön múlik. Itt elsősorban a helyes keretet kell megadni, amely­ben a tisztviselő mozoghat. Ma a tisztviselő keze ezer szabállyal van megkötve, ami egyáltalán nem biztosít jó közigazgatást, ellenben rettenetesen lassúvá teszi azt. Meg kell csinálni tehát a közigazgatás évtizedek óta húzódó reformját, hiszen az előtanulmányokra már elég időt fordítottunk. Ha többet fognak dolgozni a tisztviselők, kevesebb tisztviselőre lesz szükség, és kevesebb állásra. Eddig az állásokat éppen úgy kezelték, mint ma a bankó­nyomást. Szaporították minden komoly szükséglet nél­kül, egyszerűen azért, hogy valamivel­­jobb fizetést lehessen adni a tisztviselőknek az előmenetel által. Ma azonban ott tartunk, hogy a tisztviselőt akar egy közkatona nélküli hadsereghez hasonlít. Sőt mondhat­juk többségben vannak a tábornokok és a törzstisztek. Itt láthatjuk, hogy hova vezet az álszemérem és az a politika, amelyik soha sem vallja be a szükségletet és a bajt nem gyökerében orvosolja. Eötvös azt írja a Falu jegyzőjében: «ez az indítvány, mint általában Magyarországon a hivatalok szaporítására vonatkozó minden indítvány, általános tetszéssel találkozott­. Ne szaporítsuk tehát az állásokat, hanem fokoza­tosan szüntessük meg a feleslegeseket. Ha minden állásban tisztességes fizetést fog kapni a tisztviselő, akkor nyugodtan fog várni az előmenetelre, nem szük­séges minden évben egy újabb címmel kitörölni a szemét, hogy azt higgye, ezzel kapott valamit. A tisztviselői osztály egészségtelenül fejlődött. Én azt állítom, egészségtelenül fejlesztettük. A tisztviselő­ket teszik felelőssé, hogy miért vannak olyan sokan, mikor azokat kellene felelőssé tenni, akik ilyen feles­leges mértékben alkalmaztak tisztviselőket és akikben nem volt meg az erő, hogy a fiatalságot a ma minden nemzet bázisát képező gazdasági foglalkozások felé irányították volna. Ez is egyik fő oka annak, hogy a vezető szerep az országban kiesett a magyarság kezé­ből. Idegen nemzetiségű, idegen fajú emberek látják el az egész ország közgazdasági szükségletét, akiket egyszerűen azért gyűlölünk, mert nem bírtuk ki a versenyt. A rablólovagok ideje pedig lejárt, a mai államokban csak munkával és pedig igen kitartó és szorgalmas munkával lehet az elvesztett teret vissza­hódítani. Nem, vigyáztunk az állam rendjére, az igy megromlott s mi csak akkor kezdtünk kapkodni, amikor már késő volt. Épen úgy a gazdasági életünkre sem vigyáztunk; idegen kézre hagytuk jutni, megromlott, s ma kapkodunk, hogy visszaszerezzük. Nem mondom, hogy késő, de állítom, hogy minden erőszak e téren csak még jobban sülyesztheti az ország helyzetét. Munkával kell visszaszereznünk azt, amit munkátlan­­ságunk által vesztettünk. Az állam itt csak egyben segíthet, ha megadja a tisztességes munka lehetőségé­nek és érvényesülésének feltételeit. De ez csupán a keret, dolgozni magunknak kell. IGAZGATÁS 8. száza, 1921 január 1.0. MAGYAR KÖ

Next