Magyar Krónika, 2014. június-december (1. évfolyam, 1-7. szám)
2014-12-01 / 7. szám
Nagyjából kétezren jelentkeztek az M1 komolyzenei tehetségkutató versenyére. Közülük került ki az a néhány tucat gyerek, tinédzser és huszonéves művész, aki végül képernyőre jutott. Nincsenek „megcsinálva” vagy „felépítve”. Nem áll mögöttük marketinges és stylist sereg, nem kell lemenniük kutyába, hogy megfeleljenek a bulvárvilág elvárásainak. Csak muzsikálnak, bemutatják, hol tartanak azon az úton, amelyen elindultak, hogy megtanulják uralni a hangszereiket. Öt, tíz, tizenöt év kemény munka van a hátuk mögött. Elgémberedett váll, nyak és hátizmok, hólyagossá gyakorolt ujjak, s a végtelenségig érzékeny fülek, amelyeknek fáj már egy multiplexes mozielőadás is. Ott állnak mögöttük a családok. A szülők, akik meghatottan hallgatták az első hangicsalásokat, és évekig hetente kétszer-háromszor rohanva hagyták ott a munkahelyüket, mert zeneórára kellett vinni a gyereket. És persze gombóccal a torkukban drukkoltak, hogy jól sikerüljön a hárfa-, hegedű-, zongora-, klarinét- vagy csellóvizsga. És a pedagógusok! Óvónők, tanítók, akik megtanították az első népdalokat, először varázsolták el a nebulókat egy-egy koncertfelvétellel, s akiknek a munkáját durván leértékelték a sorozatos óraszámcsökkentések. Tanárok, akik heti egy-két alkalommal igyekeztek élvezetessé tenni a kötelező szolfézsórát, hogy a diákok ne csak hallják, de értsék is azt, amit hallanak. És a hangszeres zenetanárok! Először ők igazították helyesre a testtartást, az ujjakat és gyerekkezeket, hogy a hangszer ne sípoljon, fütyüljön és recsegjen, a zongora ne egy doboz, hanem zeneszerszám legyen. S akik az oktatáspolitikai divatok miatt olykor akár az egzisztenciájukat is kockáztatták, de kitartottak a növendékeik, a zenetanítás mellett. És persze ott vannak mögöttük az elismert, híres muzsikusok, akik felvállalták, hogy zsűritagként döntsenek a fiatal zenészek továbbjutásáról, miközben pontosan tudják, hányféle csüggedésen és örömön át vezetett idáig a versenyzők útja. A Magyar Virtuózok Kamarazenekarának művészei, akik a szakmai hátteret adva kísérik a produkciókat, s azok a zenészek, akik parádés finálékon örömzenét játszanak a fiatalokkal, még nagyobb becsületet adva az egyéni teljesítményeknek. Ők mind-mind ott állnak az ifjú tehetségek mögött, akik üdén, fiatalon, talpig drukkban jönnek ki hangszereikkel a színpadra - egészen a decemberi eredményhirdetésig. Sokan közülük zenészkarrierről álmodnak, s remélik, megtették az első lépéseket a világhír vagy egy biztos megélhetést nyújtó zenekar felé. Mások célja az, hogy megmutassák egy-egy korszak eleven zenei világát. Árad belőlük a tudás, a szeretet és a szépség, amit nagyon meg kell becsülni ebben a gyakran goromba világban. Epilógusféle, nyolcéves forma kisfiú a villamoson. A nagyanyjával és öt év körüli húgával utazik. De ugye biztosan felvette a papa a Virtuózokat? - kérdezi. Kiderül, hogy csak a legkisebbek érdeklik, a tizen- és huszonévesek már túlságosan felnőttek, utolérhetetlenek számára. Azt latolgatja, hogy hegedülni vagy zongorázni tanuljon-e. A kislány megrántja a vállát, a legszebb a hárfa, a maga részéről hárfaművésznő lesz. Ők már a virtuózok következő nemzedéke felé törekszenek. ■ Szenthelyi Miklós hegedűművész, és az egyik döntős, Kiss Zoltán 81