Magyar Kurir, 1792. január-március (6. évfolyam, 1-26. szám)
1792-01-03 / 1. szám
Nem hal meg az élet nyújtó olaj ágok Árnyékában az ö Nemes vidámságok: Ekkor tüzet Themis oltárán égeti, A’ nyögő Özvegyet ’s árvát fedezgeti, Érzi hogy nem lehet a’ pénz lélek árra, ’S nem leszsz az igazság alatsonyalmára, Nem fél a’ Községnek bal ítéletétől, Sem egy Despotának mérges nézésétől» Ha a’ bomladozó Világ rá borittya Düledekit, ötét meg nem tántorittya. Ki búvik a’ sárga irigység vászkából, Dögleletes felhő párállik torkából. Jönek a’ Zivatar gyászos hirmondói, A’ rágalmazásnak károgó hollói, Halszik tsetepatés szájokból meszszére, Hogy menkő zápor jő a’ Heró fejére, Ez a’ Sas keselyű pedig le neveti, Hogy a’ varjak czigány férge ijeszgeti, ’S midőn látja, hogy a’ felhők közelednek, ’S égő magzataik méhekben küszködnek, Kiterjedt szárnyait addig próbálgatja, Mig az emberiség terhét lerázhatja, Ekkor néki hasit ’s irigyi láttára, Feláll virtussinak márvány kő szálára, Innét alá nézvén mosolyog magában, Midőn a’ Despota dúl fúl haragjában, Látván hogy setétböl ki nyujtott karjának , Ropogó merikövi pásintra hulnának, E’ dicsö kő szálról Sándor csak úgy látszik , Mint egy pajkos gyermek ki kártyával jádzi. Azokból házat rak, hogy ismét lerontsa A’ négy szegeletűt kerekért elbontsa: Mint a’ habok midőn egymást sűrűn tolják, Hogy külön ne jöjjön együtt meggátolják : Azonban ha sokan egymásra omlanak, Költsönös terhektől mind öszve romlanak , Neveket elvesztvén tsupa vízzé válnak. ’S igy Annyok méhekben koporsót találnak, Ilyen formán rontják egymást a’ Nemzetek, Mig ehenyész lassan lassan nevezetek, örökke