Magyar Lányok, 1927 (33. évfolyam, 1-36. szám)
1927-11-10 / 32. szám
509 táncol a dob hangjára. Nézi a táncot, nézi az embert, nagyon, merően, hogy minden kicsiséget észrevegyen egyszerre és elraktározza kis koponyája titkos szekrényébe. Mert Misi mindent ilyen nagyon megnéz. Mert Csokonai Misinek ilyen a szeme.. Mennek tovább. Diószegi uram kint áll a sátor ajtajában, amint meglátja a gyereket, rögtön az ölébe kapja: — Adj Isten! Hát eljöttél a vásárfiáért? Egy német áll Diószegi uram mellett, Sopronba való, nem egykönnyen, de mégis megértik azért egymást. — Ide nézzen az ur, — szól büszkén a nagyapa — ez az én unokám, ezzel beszélhet az úr, ez a kölyök már diákul is tud. Számolj az urnák diákul tízig, Misi! Misi számol. A német ember nevet, a nagyapa büszke, Csokonainé ifiasszony kézen fogja a fiát. — Próbáljatok rá egy bekecset — szól a nagyapa. Misi próbál. Huzgálják rajta jobbra meg balra, nézik, forgatják, egy aztán éppen jó. Hosszú az ujja, bő mellben, három esztendeig se növi ki Misi. Ezt rajta hagyták. Meleg volt, az igaz, de már ilyenkor így szokás. Cifra legények is magukra szedik az új szűrt, öreg parasztok a báránybőrös gubát. Kis csizmát is próbálgattak neki, a nagyapja komájánál. Patkót verettek a sarkára. Nagy volt a csizma is, Misi olyan volt benne, mint a mesében a csizmás kandúr. A soproni német nevetett a kis debreceni magyaron. — Hát én mit vegyek neked? Na, komm . . . Egy török fehér, nyúlós cukrot árult. Tótok kis szekereket két falovacskával. Mézeskalács huszár, pólyásgyerek feküdt szépen sorba. De Misi húzta a németet. Nem volt étkes gyerek. Nem kellett neki, ami más gyereknek. Az anyja magyarázta a soproni embernek: — Nem olyan ez, mint a többi, elül ez óraszámra a kuckóban. Akár hiszi az úr, akár nem — gondolkozik. A soproni ember csodálkozva néz a kis debreceni fiúra, ki elszántan vonszolja keresztül kezénél fogva a nagy tolongáson, hogy a maga vásárfiáját kiválassza. Maga is kiváncsi volt, mit akarhat a kis kölyök, mikor egyszer megáll Misi egy leterített ponyvánál. A német vár, csodálkozik. A ponyva mellett a kassai nyomdász árulja portékáját. Apró füzeteket, piros, fehér meg zöld fedéllel. Nagy gótikus betűkkel van a cím rányomva. Fekete képecske díszíti a közepét. Misi hallgatva áll és nézi. — Könyvet akarsz? — kérdi meglepetve a német ember. A fiú szó nélkül bólint. — Melyiket? A gyerek összeszed egy csomó füzetet. Murányi Vénuszt, Kemény János, Heliodor Charidáját, Gupido-Dianának vadászatát, Budavár históriáját. — Misiké, —inti Sára ifiasszony, Csokonai Misinek az anyja, — elég lesz már. Az úr nem fizethet ilyen sokat ajándékért. A gyerek hóna alá veszi a kis könyveket és örömtől ragyogó arcát felemeli a soproni emberhez. — Danksén — köszönöm. — Mi lesz ebből, ifiasszony, ha megnő? Prókátor, vicispán? Egy bizonyos, nagy úr lesz ebből, majd meglássa. Az anya szeme rátapadt a gyenge legénykére, a tekintete megsimogatta, a keze magához fogta: — Lehet, hogy költő lesz, — ha az Isten is úgy akarja. És indultak vissza a nagy tolongásba. A gyerek magához ölelte a könyveket, a szeme úgy fénylett, mint két nagy zafír, sápadt arcocskáján az örömpírja. Így ment haza Csokonai Vitéz Mihály a szentmihálynapi vásárból, nagy csizmában, négy esztendős koráiban. Vándor Iván: Költözködés Amerikában. A háziúr odébb tolja a házát berendezéssel, lakóval együtt. A legszebb és legolcsóbb ifjúsági regények a «Százszorszép Könyvek» sorozatában jelennek meg.