Magyar Lettre Internationale 1995. nyár (17. szám)

KOMMENTÁROK ÉS VITÁK - Schmidt-Dengler, Wendelin: Thomas Bernhardról

BERNHARD, Thomas A menthetetlen Európa, 1992 Egy gyerek megindul AB OVO, 1992 Egy okkal több AB OVO, 1993 Egy hátraarc AB OVO, 1994 Irtás Ferenczy, 1994 A túlélő följegyzései Hatodik Síp, 1994 „Az ok" „Történések" „Három nap" Átváltozások, 1993.1. „Versek” Magyar Lettre Internationale, 1993-94.11. „A világjobbító” Magyar Lettre Internationale, 1994.12. „Az Ort­er oldalában" Nagyvilág, 1995.3. tel) vagy kíméletlen impresszári­óknak, mindenütt úgy tesz, mintha a valóságról szólna, mi­közben egyszerű átverésről van szó. Bernhard mindenkinél job­ban tudja, hogyan kell játszani a média billentyűin, egyetlen vá­lasszal képes volt nevetségessé tenni a kérdést. „A kérdés min­dig helyes, a válasz mindig hi­bás”, mondta Bernhard egy in­terjúban; ha az ő gyakorlatából indulunk ki, sokkal inkább azt mondhatnánk: A válasz mindig helyes, de a kérdés mindig hi­bás. E nyilvánosságkarakter elle­nére Bernhard talány maradt, mindörökre kiszámíthatatlan. Nem foglalt állást, mint a költők általában, viszont mindenkit megszólalásra késztetett, a poli­tikusokat és a művészeket egyaránt, mind úgy érezték, hogy meg kell nyilvánulniuk a Bernhard-kérdésben, így azután ők átláthatóvá váltak, a legjob­ban még Kreisky, a volt kancel­lár vette a labdát, akit Bernhard nestroyi komcsinak, kvarcnap­­királynak, s végül salzkammer­­guti­ és valcertitónak titulált, ő ugyanis azt mondta, úgy hallja, ez jót tesz a szerző egészsége­ MŰVÉSZETI ÉS IRODALMI SZEMLE 1995 nek, így azután ő is örül neki. Pifil­ Percevic reakciója az állami díj átadásánál elmondott híres ünnepi beszédre, melyben Bern­hard Ausztriát a hanyatlás szé­lén álló országnak nevezi, leg­alábbis a miniszter szempontjá­ból akár érthető is: ő, a minisz­ter ennek ellenére büszke oszt­­rákságára. Vranitzky pénzügyminiszter korában teljesen fel volt hábo­rodva, mennyi állami támoga­tást kapnak a Salzburgi Művé­szeti Heteken az Anti-Ausztria darabok, s magasztalta a gazda­ságot, amelynek nincs szüksé­ge erre a támogatásra, mert megáll a maga lábán. Bernhard azonnal reagált: provinciális színházkolduló miniszter, mond­ta róla, mindezt egyben. A leg­hevesebben az az ifjú politikus reagált, akinek feltörekvő pártját 1986 őszén jegyezték be, s aki nem mulasztotta el megjegyez­ni, hogy egy bizonyos Thomas Bernhard Ausztria-szitkait nem fogja tűrni. Nem Bernhard beszélt, ha­nem a politikusok, a többiek, de Bernhard ösztökélte őket, aki közben egy szót sem ejtett. Úgy érezték, mindenképpen állást Miért ír Ön? Balassa Péter, Balázs Attila, Bodor Ádám, Csaplár Vilmos, Eörsi István, Esterházy Péter, Ferencz Győző, Garaczi László, Grendel Lajos, Jókai Anna, Kemény István, Lengyel Péter, Mándy Iván, Marno János, Márton László, Nádas Péter, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Schein Gábor, Tandori Dezső, Tar Sándor, Térey János, Tolnai Ottó, Ungváry Rudolf, Wirth Imre válasza. „Néhány nap után megszokta az áramhiányt, egy hét múlva hoz­zászokott, hogy a csapból nem folyik a víz, a központban vesz­teglő tartálykocsiból kellett hor­dani, egy hónap múlva elfogadta a kihívást, hogy az övezetben teljesít orvosi szolgálatot” - Kontra Ferenc: Az övezet VERSEK, PRÓZÁK, INTERJÚK Nappali ház -­művészeti és irodalmi szemle. Megjelenik negyedévente. Megvásárolható a jobb könyvesbol­tokban és galériákban. Megrendelhe­tő a szerkesztőség postacímén: 1399 b­udapest, Pf. 701/330. Ára: 200Ft. Előfizetési díj 4 számra: 800Ft. kell foglalniuk. Magányos csúcspont: a „Heldenplatz”­­premier botránya a híres-neve­zetes 1988-as évben, amikor maga a szövetségi elnök is érintve érezte magát, s amikor az ítéletet a Kronen Zeitung fo­galmazta meg. Bernhard halála tette evi­denssé, mennyire centrális helyzetben volt, s mennyire hi­ányzik most ez a bizonyos centrum az osztrák szellemi életből. Bár végrendeletében Ausztriát teljes egészében megfosztja az örökségtől, sem előadni, sem publikálni, sem idézni nem szabad hazájában, épp ez a végrendelet gondos­kodott arról, hogy legalábbis mind a mai napig nincsen olyan szerző Ausztriában, aki­ről annyit beszélnének, akit annyit publikálnának és annyit idéznének, mint Thomas Bern­hard. Temetése a megtagadás utolsó aktusa volt, az utolsó aktus, amelyben megvonta ma­gát közönségétől, a hatás előre látható volt: a grinzingi temető­ben a Bernhard-sír egyfajta za­rándok-központtá vált, egy füst alatt elintézhető itt, ha kell, Gustav Mahler és Heimito von Doderer. Így lett Thomas Bernhard a közönség kedvence, s komplex érdeklődés tárgya, mindeneke­lőtt mint személyiség, mint olyan valaki, aki több színt s ízt kölcsönzött a második köztársa­ságnak, mint bárki más. Miköz­ben fehér falat prédikált, művei sokak számára olvashatatlanul hosszúak, az olvasót gyakran eltávolítja a deprimáló változat­lanság, a halálos eseménytelen­­ség hihetetlen egyhangúsága. Ugyanakkor ez az ítélet revideá­­lásra szorul. Be kell vallanunk, hogy ez a Bernhard izgalmas s egyben szórakoztató szerző, hogy az eseménytelenség, a változatlanság felszíne mögött olyan erőket szelídít meg, ame­lyek képesek igézetükbe vonni mindannyiunkat. Bernhard elutasította a vilá­got, abban a mítoszban, ame­lyet a nyilvánosság képezett köré, embergyűlölővé avanzsált, az egyik legszeretetreméltóbb figurává, akit az osztrák iroda­lom ismer. Raimund frappel­­kopf-ja óta ez a szerep senkire sem illett tökéletesebben, mint Thomas Bernhardra. Rappel­­kopf ugyanis szintén csalódott emberbarát, aki ugyan elimád­­kozza a filantróp litániát, de nem mulasztja el egyben negatív elő­jellel is ellátni. Fontosak ezek az embergyű­lölők, mert visszatartanak ben­nünket attól, hogy túlságosan is hamar megbékéljünk a világgal, amely nem mindig kínál valós alkalmat erre a megbékélésre. A megtagadás számtalan történe­te közül egy, talán a legszebb: Hermann Burger, a svájci író, aki Bernhard halálát követően két héttel meghalt. Világosan meg­mutatkozik ebben a történetben, mennyire fontos az izoláció az alkotónak ahhoz, hogy alkotni tudjon, milyen kevés haszonnal kecsegtet a kommunikáció, s másrészt mégis milyen elenge­dhetetlen. Aki megta­gadja a vendégszeretetet, ősrégi szokással, polgárjogot nyert il­lendőséggel szakít. Bernhard olyan konvencióval szakít, amelyre ez az alpesi köztársa­ság épül, a jó osztrák, a gyö­nyörű természet, a nagy, tragi­kus történelem konvenciójával, de nem a divat, s nem is ha­szonszerzés okán, egyszerűen „buliból”, ahogy találóan mond­ják. A közmegegyezéssel való küzdelem nem más, mint a szerző kísérlete arra, hogy véd­je magát a klisékkel szemben, amelyek befonják életünket, s egyidejűleg megadja az életnek, ami az életé, minden klisén túl. Aki Bernhard képeit nézi, több­nyire nevető, sőt, gyermeksze­rető szerzőt lát, mosolygó arcot, nem egy tragikus hősét. Képei­vel maga Bernhard cáfol rá a drámai melankolikus legendájá­ra; szövegeinek tragikus hangu­lata abból fakad, hogy állandóan szem előtt tartja minden dolgok múlandóságát, így a halál sötét fóliája előtt világosan kirajzoló­dik az események nevetséges­sége. Thomas Bernhard ellenté­tek közt ingázik ide-oda, s a tra­gikus és a komikus, a valós és a hazug, a társaság és a vissza­húzódás, a forradalmiság és a konzervativizmus ellentéteinek sztepplépéseiben sosincs ott, ahol éppen megfogható lenne. „Most komédia ez vagy tragé­dia?” Ha meg akarjuk fogni, máris a másik oldalon van, s nevetve mutat fityiszt nekünk. Épp ezért nagyon is érthető, ha az olvasó a szerző személyéről is képet szeretne alkotni, bizo­nyosságot nyerni egy élet valós stációiból, hogy azután annál biztonságosabban térhessen vissza a zavarba ejtő műhöz, amely mindennek forrása. HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA

Next