Magyar Lettre Internationale 1995. nyár (17. szám)
KOMMENTÁROK ÉS VITÁK - Schmidt-Dengler, Wendelin: Thomas Bernhardról
BERNHARD, Thomas A menthetetlen Európa, 1992 Egy gyerek megindul AB OVO, 1992 Egy okkal több AB OVO, 1993 Egy hátraarc AB OVO, 1994 Irtás Ferenczy, 1994 A túlélő följegyzései Hatodik Síp, 1994 „Az ok" „Történések" „Három nap" Átváltozások, 1993.1. „Versek” Magyar Lettre Internationale, 1993-94.11. „A világjobbító” Magyar Lettre Internationale, 1994.12. „Az Orter oldalában" Nagyvilág, 1995.3. tel) vagy kíméletlen impresszárióknak, mindenütt úgy tesz, mintha a valóságról szólna, miközben egyszerű átverésről van szó. Bernhard mindenkinél jobban tudja, hogyan kell játszani a média billentyűin, egyetlen válasszal képes volt nevetségessé tenni a kérdést. „A kérdés mindig helyes, a válasz mindig hibás”, mondta Bernhard egy interjúban; ha az ő gyakorlatából indulunk ki, sokkal inkább azt mondhatnánk: A válasz mindig helyes, de a kérdés mindig hibás. E nyilvánosságkarakter ellenére Bernhard talány maradt, mindörökre kiszámíthatatlan. Nem foglalt állást, mint a költők általában, viszont mindenkit megszólalásra késztetett, a politikusokat és a művészeket egyaránt, mind úgy érezték, hogy meg kell nyilvánulniuk a Bernhard-kérdésben, így azután ők átláthatóvá váltak, a legjobban még Kreisky, a volt kancellár vette a labdát, akit Bernhard nestroyi komcsinak, kvarcnapkirálynak, s végül salzkammerguti és valcertitónak titulált, ő ugyanis azt mondta, úgy hallja, ez jót tesz a szerző egészsége MŰVÉSZETI ÉS IRODALMI SZEMLE 1995 nek, így azután ő is örül neki. Pifil Percevic reakciója az állami díj átadásánál elmondott híres ünnepi beszédre, melyben Bernhard Ausztriát a hanyatlás szélén álló országnak nevezi, legalábbis a miniszter szempontjából akár érthető is: ő, a miniszter ennek ellenére büszke osztrákságára. Vranitzky pénzügyminiszter korában teljesen fel volt háborodva, mennyi állami támogatást kapnak a Salzburgi Művészeti Heteken az Anti-Ausztria darabok, s magasztalta a gazdaságot, amelynek nincs szüksége erre a támogatásra, mert megáll a maga lábán. Bernhard azonnal reagált: provinciális színházkolduló miniszter, mondta róla, mindezt egyben. A leghevesebben az az ifjú politikus reagált, akinek feltörekvő pártját 1986 őszén jegyezték be, s aki nem mulasztotta el megjegyezni, hogy egy bizonyos Thomas Bernhard Ausztria-szitkait nem fogja tűrni. Nem Bernhard beszélt, hanem a politikusok, a többiek, de Bernhard ösztökélte őket, aki közben egy szót sem ejtett. Úgy érezték, mindenképpen állást Miért ír Ön? Balassa Péter, Balázs Attila, Bodor Ádám, Csaplár Vilmos, Eörsi István, Esterházy Péter, Ferencz Győző, Garaczi László, Grendel Lajos, Jókai Anna, Kemény István, Lengyel Péter, Mándy Iván, Marno János, Márton László, Nádas Péter, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos, Schein Gábor, Tandori Dezső, Tar Sándor, Térey János, Tolnai Ottó, Ungváry Rudolf, Wirth Imre válasza. „Néhány nap után megszokta az áramhiányt, egy hét múlva hozzászokott, hogy a csapból nem folyik a víz, a központban veszteglő tartálykocsiból kellett hordani, egy hónap múlva elfogadta a kihívást, hogy az övezetben teljesít orvosi szolgálatot” - Kontra Ferenc: Az övezet VERSEK, PRÓZÁK, INTERJÚK Nappali ház -művészeti és irodalmi szemle. Megjelenik negyedévente. Megvásárolható a jobb könyvesboltokban és galériákban. Megrendelhető a szerkesztőség postacímén: 1399 budapest, Pf. 701/330. Ára: 200Ft. Előfizetési díj 4 számra: 800Ft. kell foglalniuk. Magányos csúcspont: a „Heldenplatz”premier botránya a híres-nevezetes 1988-as évben, amikor maga a szövetségi elnök is érintve érezte magát, s amikor az ítéletet a Kronen Zeitung fogalmazta meg. Bernhard halála tette evidenssé, mennyire centrális helyzetben volt, s mennyire hiányzik most ez a bizonyos centrum az osztrák szellemi életből. Bár végrendeletében Ausztriát teljes egészében megfosztja az örökségtől, sem előadni, sem publikálni, sem idézni nem szabad hazájában, épp ez a végrendelet gondoskodott arról, hogy legalábbis mind a mai napig nincsen olyan szerző Ausztriában, akiről annyit beszélnének, akit annyit publikálnának és annyit idéznének, mint Thomas Bernhard. Temetése a megtagadás utolsó aktusa volt, az utolsó aktus, amelyben megvonta magát közönségétől, a hatás előre látható volt: a grinzingi temetőben a Bernhard-sír egyfajta zarándok-központtá vált, egy füst alatt elintézhető itt, ha kell, Gustav Mahler és Heimito von Doderer. Így lett Thomas Bernhard a közönség kedvence, s komplex érdeklődés tárgya, mindenekelőtt mint személyiség, mint olyan valaki, aki több színt s ízt kölcsönzött a második köztársaságnak, mint bárki más. Miközben fehér falat prédikált, művei sokak számára olvashatatlanul hosszúak, az olvasót gyakran eltávolítja a deprimáló változatlanság, a halálos eseménytelenség hihetetlen egyhangúsága. Ugyanakkor ez az ítélet revideálásra szorul. Be kell vallanunk, hogy ez a Bernhard izgalmas s egyben szórakoztató szerző, hogy az eseménytelenség, a változatlanság felszíne mögött olyan erőket szelídít meg, amelyek képesek igézetükbe vonni mindannyiunkat. Bernhard elutasította a világot, abban a mítoszban, amelyet a nyilvánosság képezett köré, embergyűlölővé avanzsált, az egyik legszeretetreméltóbb figurává, akit az osztrák irodalom ismer. Raimund frappelkopf-ja óta ez a szerep senkire sem illett tökéletesebben, mint Thomas Bernhardra. Rappelkopf ugyanis szintén csalódott emberbarát, aki ugyan elimádkozza a filantróp litániát, de nem mulasztja el egyben negatív előjellel is ellátni. Fontosak ezek az embergyűlölők, mert visszatartanak bennünket attól, hogy túlságosan is hamar megbékéljünk a világgal, amely nem mindig kínál valós alkalmat erre a megbékélésre. A megtagadás számtalan története közül egy, talán a legszebb: Hermann Burger, a svájci író, aki Bernhard halálát követően két héttel meghalt. Világosan megmutatkozik ebben a történetben, mennyire fontos az izoláció az alkotónak ahhoz, hogy alkotni tudjon, milyen kevés haszonnal kecsegtet a kommunikáció, s másrészt mégis milyen elengedhetetlen. Aki megtagadja a vendégszeretetet, ősrégi szokással, polgárjogot nyert illendőséggel szakít. Bernhard olyan konvencióval szakít, amelyre ez az alpesi köztársaság épül, a jó osztrák, a gyönyörű természet, a nagy, tragikus történelem konvenciójával, de nem a divat, s nem is haszonszerzés okán, egyszerűen „buliból”, ahogy találóan mondják. A közmegegyezéssel való küzdelem nem más, mint a szerző kísérlete arra, hogy védje magát a klisékkel szemben, amelyek befonják életünket, s egyidejűleg megadja az életnek, ami az életé, minden klisén túl. Aki Bernhard képeit nézi, többnyire nevető, sőt, gyermekszerető szerzőt lát, mosolygó arcot, nem egy tragikus hősét. Képeivel maga Bernhard cáfol rá a drámai melankolikus legendájára; szövegeinek tragikus hangulata abból fakad, hogy állandóan szem előtt tartja minden dolgok múlandóságát, így a halál sötét fóliája előtt világosan kirajzolódik az események nevetségessége. Thomas Bernhard ellentétek közt ingázik ide-oda, s a tragikus és a komikus, a valós és a hazug, a társaság és a visszahúzódás, a forradalmiság és a konzervativizmus ellentéteinek sztepplépéseiben sosincs ott, ahol éppen megfogható lenne. „Most komédia ez vagy tragédia?” Ha meg akarjuk fogni, máris a másik oldalon van, s nevetve mutat fityiszt nekünk. Épp ezért nagyon is érthető, ha az olvasó a szerző személyéről is képet szeretne alkotni, bizonyosságot nyerni egy élet valós stációiból, hogy azután annál biztonságosabban térhessen vissza a zavarba ejtő műhöz, amely mindennek forrása. HAJÓS GABRIELLA FORDÍTÁSA