Magyar Lettre Internationale 2014-2015. tél (95. szám)

CĂRTĂRESCU - Mircea Cărtărescuval Marius Chivu beszélgetett: Az irodalom, mint mesterség és életút

MIRCEA CARTARESCUVAL MARIUS CHIVU BESZÉLGETETT Az irodalom mint mesterség és életút 2013-ban Mircea Cartarescu elnyerte a svájci Spycher - Literaturpreis Leuk, az újvidéki Nem­zetközi Irodalmi Díjat és a legjobb spanyolul megjelent külföldi könyvnek járó Tromentor­­díjat, az Impedenta kiadónál Marian Ochoa de Eribe fordításában megjelent Nostalgia című kötetével (magyarul Sóvárgás címmel jelent meg a Jelenkor Kiadónál). MARIUS CHIVU­­ Mit jelent az a tény, hogy az Egyesült Államokban Blinding címmel lefordították az Orbitor (Káprázat/Vakvilág) trilógia első kötetét? MIRCEA CARTÃRESCU Nem most fordítottak tőlem először az Egyesült Államokban. Két köte­tem jelent meg már ott, az első egy versválogatás, Be-bop, Baby címmel, valamint a Nostalgia című prózakötetem. A második számomra nagyon kiáb­rándító volt, egyik legkeserűbb emlékem. Körülbe­lül tíz éve jelent meg az egyik jó New York-i kiadó­nál, a New Directions-nál, Andrei Codrescu szép előszavával és a barátja, Iulian Semilian fordításá­ban. De egy teljesen ismeretlen szerző, egy apa­­tikus kiadó, egy vitatható fordítás és a minimális terjesztés együttállása miatt (az amerikai olvasók­nak szokatlanul tömör, dialógusok nélküli szöveg­ről nem is beszélve - mint írta a kevés recenzens egyike) ez a kiadás csaknem teljesen észrevétlen maradt. Amiről, véleményem szerint, leginkább a kiadó tehetett. Harminc év alatt, amióta írok, megtanultam: egy könyv sorsa, pláne egy fordításé, nagyon függ attól, hogy a kiadója mennyire hisz benne. Egy lelkes kiadó csodákra képes, mert a va­lódi, és nem az udvariaskodó lelkesedés ragályos, elterjed abban a kulturális közegben, ahol a könyv megjelenik. Némelyik kiadóm rajong az írásaimért, és ezért nem csoda, hogy a könyveim az ő hazájuk­ban terjedtek el leginkább. A New Directions nem hitt­e Nostalgiába, és az ujját sem mozdította érte. Következésképpen a könyv elsüllyedt a hallgatás­ban, anélkül hogy hullámokat vert volna. E­ mindig az amerikai átlagolvasónak még nehe­zebben emészthető könyv, de szerencsésebb körül­mények között jelent meg. Tavaly már nem teljesen ismeretlen szerzőként fogadtak Amerikában. Az­után érkeztem oda, hogy 2002-ben megnyitottam a Pen World Voices-t, és a következő évben, Göte­borgban megnyitottam a Könyvvásárt. Ugyanakkor volt már egy német és egy svájci díjam. De az ameri­kaiaknak leginkább az számított, hogy három éven át sorozatosan fenn voltam a Ladbrokes-listán. Kö­vetkezésképpen máshogy fogadtak és néztek rám. A New Yorki-i Archipelago Kiadó szerény anyagi forrásokból is elég nagyszabású, 13-14 esemény­ből álló turnét szervezett Amerika öt nagyvárosá­ban, felolvasásokkal több színvonalas egyetemen - a Harvardon, a Chicagói és a New York-i Colum­bia Egyetemen, könyvbemutatókat könyvesboltok­ban és színházakban. Minden nagyszerű lett volna, ha rettenetesen meg nem betegedtem volna pont a turné elején. De ez a körülmény nem jelent meg a közleményekben és sajtótájékoztatókon. Kilyu­kadt dobhártya, súlyos, magas lázzal járó influen­za, a sürgősségin töltött délelőttök, mindez bárkit arra késztetett volna, hogy hagyja a csudába az egész turnét, és menjen haza. Én kihordtam lábon a betegséget, és két hét múlva félholtan értem Bu­karestbe. Torontót már lemondtam, mert tényleg belehaltam volna. Az utazás alatt rendkívül sokat segített Jill Schooolman, a kiadó igazgatónője, aki az európai színvonalas irodalom lelkes híve, Delia Ungureanu kolléganőm, aki bemutatott Chicagó­­ ban és Bostonban, valamint Anca Fronescu, akivel együtt voltam New Yorkban. És még sokan, akiket megismertem az egész turné alatt. Milyen történetekkel tért vissza az amerikai turnéról? ■ Annyi mindent mesélhetnék, de itt nincs rá elég hely, ahhoz egy egész könyv kellene. Csak érintőlegesen említek néhány témát: a két Amish család, akikkel együtt utaztam a vonaton Minnea­polis és Chicago között, a biztosító tűkkel teletűz­delt asszonyok, mivel a vallásuk tiltja a gombokat, miközben a férfiak - mind­­ hanyagul egy-egy szalmaszálat rágcsáltak; a lengyel-afroamerikai há­zaspár tulajdonában lévő Chicagói Chopin Színház, ahol a legkülönlegesebb színpadi beszélgetésben volt részem - a beszélgetőpartnerem mindkét kar­jára száz meg száz légy volt tetoválva, és a zsebé­ből vásári komédiásként húzta elő kartonlapokra felírt abszurd kérdéseit. Nabokov lepkegyűjtemé­nye, amit Cambridge-ben láttam, amikor megnéz­tem azt a szobát, ahol az Ada szerzője vagy hét évet töltött el entomológusként (százával voltak kém­csövekben kiállítva a Nabokov szereplőiről elne­vezett lepkék alig látható belső szervei); a három órás repülőút Bostonba, Deliával, akivel annak el­lenére, hogy influenzás voltam és az egyik fülem­re föld­ süket, végig vicceket mondtunk, amíg a re­pülő szó szerint rázkódni nem kezdett a neveté­sünktől; harcom a Lebensraumért Chalooppal, Jill kövér és foltosképű macskájával, aki mindenbe beledugta az orrát és többször ráöntötte a kávét a nadrágomra; az eset a borotvált fejű, narancsszí­nű ruhás tibeti szerzetessel, aki New York központ­jában, a Macy’s bejárata előtt egy jelvényt nyomott a kezembe, mondván, hogy az egy varázslatos és csodatevő mandala képe, aztán meg ötven dollárt követelt érte... És még annyi, de annyi mindent... Most sem állítanám, hogy a Blinding rész üt Amerika egén. De láthatóan jobban indult, glowing recenziókkal, ahogy Jill nevezi őket, van körülötte valami moraj, jelen van a könyvesboltokban. Akik olvasták, egyöntetűen dicsérik Sean Cotter fordí­tását, akit a turnén ismertem meg: művelt, jóképű, tehetséges fiatalember (remekül zongorázik), tavaly kitüntették Nichita Stanescu fordításaiért. A jó for­dítás, mondanom sem kell, nagy szerencse. Olyan, mint amikor egy idegen tökéletesen beszéli a helyi nyelvet, és ezért mindenki befogadja. Úgy turnéztam, mint a rockzenészek Amerikában olyan kevés külföldi irodalom jelenik meg (az ott kiadott komoly irodalomnak csak el­enyésző része), hogy érdekes módon ez a jó szer­zőknek plusz lehetőséget jelent: jobban látszanak, mint a ritka lepkék, amelyeknek a színe különbö­zik a többiekétől. De hogy innen eljuss oda, hogy még nevet is szerezz abban a Bábelben ,ahol, akár­hogyan is, csak a színészek és a tévébemondók CÄRTÃRESCU, Mircea Sóvárgás (Csíki László ford.) Jelenkor, 1997 Vakvilág - A balszárny (Csiki László ford.) Jelenkor, 2000 Luk (Lövétei Lázár László ford.) Gondolat, 2004 Miért szeretjük a nőket? (Koszta Gabriella ford.) Jelenkor, 2007 Sárkányok enciklopédiája (Szőcs Géza ford.) Bookart, 2011 „A parazita" (Csiki László ford.) Magyar Lettre Internationale, 25 „Felvonóház" (Csiki László ford.) Magyar Lettre Internationale, 33 „Az én Bukarestem” (Nagy Zsuzsanna ford.) Magyar Lettre Internationale, 39 „Lulu" (részlet) Magyar Lettre Internationale, 58 „Levante" (részletek) (Lövétei Lázár László ford.) Magyar Lettre Internationale, 39, 43,58 „Békafül" (Koszta Gabriella ford.) Magyar Lettre Internationale, 64 „Az én Bukarestem" (Nagy Zsuzsanna ford.) Magyar Lettre Internationale, 68 „Romák és románok" (Koszta Gabriella ford.) Magyar Lettre Internationale, 69

Next