Magyar Műhely, 1962. május-június (1. évfolyam, 1. szám)
1962 / 1. szám - PARANCS JÁNOS: Töredék (vers)
PARANCS JÁNOS: TÖREDÉK Késő esti órán történt. Céltalan munkámtól elgyötörten, ágyamon hevertem összetörten, mozdulatlan. Az erősnek tűnő utcai zaj tompán szivárgott egykedvű ritmusával mint a holdfény. Fáradt szemeim tartották az éber csönd terhét, majd mint komor valóság, rámzuhant az álom. Sűrű köd gomolygott, alaktalanná zúzott tárgyak árnyéka rezgett a tó vizén és széthullni indult ezer világot tartó kezeim elernyedtek. Mint lerogyó szikla úgy zuhantam, sűrű, takonyszerű tóba buktam, meghurcolt testem szégyenét rejteni többé nem akartam. A homály szélén bizonytalan mozgás, indult húst gyötrő rajongás. Szobámban ültem szürke fényben, rajzó legyek közt a léttelen térben. Álom lepetten szóra nyílt az ajkam, sikoltva bókolt a vágy feléd. Nem lehetsz ily embertelen, hisz úgy szerettél, érettem örökös börtön lakója lettél. Nővérem és anyám, kedvesem te erős forrás, öledben izmos láng és jámbor játék, hová menekszel a sötétség fái közt esztelen, óvakodva? Remény nélkül hagytál a duzzadó tavaszi szélben, veled eltűnt a harci vágy, ízek és illatok a semmibe vesztek. A szilaj erő szertebogárzik gallyakra hasadva mint a jég. Hazug lett a szó, a bánat játék. A gyászból röhögés virágzik. Habzsol sűrű olaj, fölfal védtelen az éj, mert a tárgyak hűsége sincs velem már. Földre roskadt testtel csak hallgatok. Kinek is használna a bátorságom, ha elmondanám mint szeretlek, ha elmondanám hiányod? Lüktet az éj szememben, mint dárda járt át rebbenő tested, gyötrődést oltó szerelmed árulása.