Magyar Napló, 1989 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1989-10-13 / 1. szám

Y EURÓPA MAGYAR NAPLÓ 1989. október 13. 3 lök a konferencián. A téma egyik panelje: Közép-Európa és irodal­ma. Van-e ilyen, s ha nincs, miért nincs, mi van helyette, ha meg van, mitől az, ami és miképp. A téma itt szokott kiszökni az ilyen konferenciák ajtaján. Bár talán mégsem egészen úgy, ahogy a kitűnő osztrák író mérgesen és exkluzívan fogalma­zott: egyáltalán nem érti, miről beszélnek itt, mi köze lehetne neki Közép-Európához, mi­kor ő csak ahhoz tudja tartani magát, hogy „nemzetek fölötti”. Csengett a fülemben a mondandó nemes svungja. A szuggesztív in­diai írónő úgy vallott szerényen, hogy soha nem érezte magát íróként másnak, mint szi­vacsnak, aki felszívja maga körül a világot, mert mást nem tehet, akár fölötti, amit talál, akár alatti. Mintha tényszerű evidenciára utalt volna, ami nem is érti, miről beszélnek ott, ahol nem róla is beszélnek. Gondoltam, (ez) az evidencia szerencsés segélyszó. Ha adatik, hogy legyen, akár speciálisak is lehe­tünk, hiszen úgyis csak többek között tudunk azok is lenni. De vajon ilyen banális volna a dolog? Kissé bonyolultabban banális, de az. Mert akárhogy forgatjuk, ha Közép-Európá­­ról beszélünk, nem ragozhatunk melléje his­­pán, skandináv, balkáni, dél-amerikai vagy ki tudja, milyen evidenciát. Muszáj valami mást. Csupán erről van szó. Gyerekkorunkban úgy döntöttünk, hogy a decsi nagyrétről „végtelen” hosszú láthatat­lan szálon sárkányt eresztünk föl jó szélirány idején, és ez lesz a Sárköz­ fölötti csillag. És provinciális lesz az (a szót sokáig nem talál­tuk, és annak idején le is tettünk a keresésé­ről), aki decsinek titulálja s hiszi el a sárká­nyunkat. A szomszéd Őcsényig el is vitorláz­tunk vele, s az őcsényiek meghatóan büszkék voltak rá, mint a saját sárkányukra. Míg az esendő hiúság el nem vágatta velünk a fona­lat. S persze lezuhant a sárkányunk, Sárpilis­re, szemétnek. Nem tudtak mit kezdeni vele, mondván, ilyen sárkányuk nekik is van, sőt jobb, s akkor már inkább az. Közép-Európa? Közép-Európa Európa egyik zugolya. Eu­rópa a glóbus még kisebb zugolya. Az évez­redet nyitó század feltehetően más szem­üveggel méri be az arányokat és fontosságo­kat, mint eddig. A holnap tétje gyaníthatóan nem az lesz, amit ma deklarálunk. Európa? Dinamikus alexandrinizmus?. Latium maradék tógásai, szenátorai gőg­gel dohognak és nem értik igazában, miről beszélnek körülöttük. De azért csak-csak ta­nulják a nyelvet, fogszorítva. Persze az övék se kerül sutba: értékes préda. Justitia mérlegét mindig csillagközi szél helyezi egyensúlyba. Ám hogyan is kezdődött az európai mese? (Esti mese?) (A finis irodalmához ld. Kavafisz Barbá­rokra várva c. versét adalékul.) A diadalmas fáklyát éppen Szent Johanná­nak sikerült egy szikrával meggyújtani: „A franciák Franciországban, az angolok Angli­ában: ez a béke.” Nem kell lebecsülni ennek a halk mondatnak eszmei és szimbolikus je­lentőségét, ha az európai típusú nemzetállam jellegéről és következményeiről meditálunk. Mely diadalmas és nagy terméseredményt biztosító új korszak feltételeit teremtette meg. Mindenekelőtt a védetten és kodifikáltan elkülönülő nyelvek, kultúrák, irodalmak stb. keretét törvényesítette (consensus gentium szellemében) — másrészt a máig gyakorolt és érvényes politika, politikai gyakorlat és eszköztár gazdája, irányítója lett. Vagyis először tett kísérletet, hogy a népek amorf és archaikus-familiáris tömbjei helyett — nem véletlen, hanem céltudatos szervező­désként — autonóm molekulák organizmu­sát próbálja együttműködtetni. Mai válságtüneteink problémáját aligha választhatjuk el attól a műhelytől, amely ilyen meghatározóan járult hozzá az egyete­mes Históriához. Az infámia be van építve az emberi törté­nésbe. S mindig a sikeresség üzemzavara, fá­­radása (vagy éppen halálugrása) a megrá­­zóbb. Az európai nemzetállam-típus és -eszme: komoly üzemzavarral küzd. Meg sem kísérelve a teljesebb számbavé­telt, csupán érintve: maradéktalanul homo­gén nemzetállam — például — nincs.. A mi­noritás politikai és emberjogi problémája — így vagy úgy — a História természetes adott­sága. A fajtiszta nemzetállam-eszmény és az erre való törekvés a történelmi fasizmusok folyamatos újrateremtője és konzerválója. Amennyiben birodalmi méreteket ölt, már ezzel is szükségképpen kritikussá teszi a mi­noritás-problémát. A birodalom mint szerve­ződési keret: nemzetállam-elefanti­zmus. De mégis, a történelmi birodalmak fejlődésük során pozitív kultúra- és civilizációteremtő szerveződési formák tudtak lenni. Viszont éppen a kulturális és civilizációs öntudatoso­dás és pluralizálódás fejlődése során el kel­lett hogy veszítsék pozitív szabályozó és szer­vező funkciójukat. A minoritások öntudato­sodása feloldhatatlan konfliktusba került a hatalmi-politikai eszköztár adott lehetőségei­vel. Ilyen egyszerű és mechanikus szinte az egész glóbuson az ezredvég drámája. A vi­szonylag homogén, és a minoritásokat egye­sítő (birodalmi) szerveződési formák között helyezkednek el a történelmi föderatív szer­kezetek. Ideig-óráig ezek is tudtak pozitív történelmi eredménnyel működni, de ezek­nek a hagyományos formái is válságba jutot­tak. Az egység-közérzetet, még „föderatív” szinten is, az éppenséggel ma középpontba került autonómiajogosság, emberjogi nor­mák modern eszméje kezdi ki — olyan mér­tékben s formában, ahogy azt az adott föde­ráció vagy ilyen jellegű szerveződés gyakor­lata elkerülhetetlenné teszi. A skála persze eddig is nagy volt, s a mai válság­gócok se kevésbé széles skálán jelentkeznek. Ugyan­így a helyesbítés , és a hagyományos födera­tív jellegű szerveződéseket meghaladó új for­mák, kapcsolódások, ozmózisok tervei, kísér­letei is. Van hát bőven Nyugat és Kelet. Hogy még-e csupán? S mi a kifejlet? Esz­metörténeti futurológia témája. Amit én gondolok, talán rokon a kemény, de korántsem kétségbeesett tacitusi spleen­nel. A halál mindig csak saját kertben követ­kezhet be. Másképp miképp is volna értel­me? Csak a saját halálnak van (Rilke). Hogy mit gondolok? Aki meghalad ben­nünket, vér és lélek szerint mesztic ember lesz. Tudatosabban, mint eddig. Mesztic a morálja, képzelete, filozófiája, irodalma. És a szépsége. S marad mégis hazája. De egyelőre még konzervatív „fehér-euró­pain” tudunk csak a sakktábla fölé hajolni, hogy megtegyük és kalkuláljuk a hátralevő lépéseket. Kívánatos azonban, hogy a rendít­hetetlen kíváncsiságú, tárgyilagosságú és fe­lelősséget ismerő Tacitus módjára, akinek már volt s lehetett némi előképe a meszticese­­dés valójában isteni játszmájáról. Sakktáblánk adott, a figyelmező óra sem hiányzik az asztalról. Közép-Európa? A játszma állása: három birodalmi gondo­lat és vállalkozás határozza meg számunkra az újkori politikai örökséget. Lépés-alternatí­váink: mit kezdjünk a Habsburg-monarchia dagálya után visszamaradt apályos partjaink lopva-túlélő csigáival-bigáival? Mit a fasiz­musba, holocaustba torkollott német biro­dalmi gondolat máig nem rendezett utóhatá­saival? Mit a világpolitikai tragédiába is át­billenhető orosz-szovjet birodalmi gondolat politikai és emberjogi anakronizmusával? Az utóbbi a legdöntőbb dilemma, függ a többi is tőle. S legfőképpen, és csak tau­tológiával jellemezhetően: változatlanul a legnyitottabb dilemmája térségünk pórázra fogott válságának. A római birodalom térképén nyilván már sokkal korábban is ki lehetett volna mutatni a repedésvonalakat, melyek hivatottak lesz­nek kirajzolni Galliát, Hispániát — csupán a kortárs nem siet az ilyesmivel, mivel kényte­len láncoltan benne élni a Históriában, ami pragmatikusan rövidlátóvá teszi, s többnyire élesen látja torzítva a távolit. Másrészt fél at­tól, amit nem tud elképzelni, illetve attól is fél, amit fölismer. A kortárs általában fél, ez a logikája, romantikája, heroizmusának víz­jele. Annyi bizonyosan igaz lehet, hogy új his­tóriai korszakot jelző Nagy Bumm­­imesén élünk, bomlási zónában. Azzal a kiegészítéssel, hogy az említett há­rom birodalmi gondolatnak Közép-Európa mindig vesztese, áldozata, kárvallottja volt, illetve lett. Nem csekély handicap ez a holnapot ille­tően. Vagy ellenkezőleg? Jó esetben az illúzióvesztés hiperrealizmusba is menekít­heti magát és katalizátorrá lehet. E szerep betöltése azonban eléggé észreve­hetően nincs ingyen, éledése és szerveződése csak adott (szabott) feltételek között lehetsé­ges. A világpolitika (a sarkított nagyhatalmi súly és érdek) számára a Nagy Bumm katali­­zálása lehet csak kölcsönös cél, s Közép-Eu­rópa hibásan gondolhatja csak, hogy a gló­bus részproblémájaként érdemes kockázattá válhat ma a nagyhatalmi egyensúly játszmá­jában. Még ha heroizmusa képes is mozgósí­tani jó szót, imát, dollárt, gyógyszereket. Ha van vagy lesz, Szarajevó nem Szaraje­vóban van. A mi szűkített kérdésünk (jószerivel az iro­dalmunké is) — hogy hol van és hol lesz Kö­zép-Európa, s hol Oroszország? Ahhoz, hogy a térség ne csak engedmé­nyekkel szalonképesített formában, hanem szerves együttműködés keretében találjon új­ra helyet Európában, aligha képzelhető el anélkül, hogy maga az orosz nép is organiku­san ne igényelné Európát. A megoldásoknak szükségképpen különbözniük kell, de akkor is ikerproblémáról, van szó, belátható ideig. A jelenlegi szovjet kísérlet és válság minden­esetre politikailag korszak-meghatározó, a li­mesen elhelyezkedők számára pedig reálpoli­tikai liturgia, akár van kedvük kivárni a szer­tartás végét, akár nincs. Mi sem helyezhetjük át a templomi székhelyünket, ők sem. Van különbség azonban, s éppen a reálpo­litikai decentrálás követeli meg, hogy a szov­jet dilemmát is végiggondoljuk. Nem az igaz­ságát — Históriában ez nem tényező —, ha­nem politikai pszichológiáját, a kockázat kalkulusait, a félelem döntési szuggesztióit. Csupán egy példa: a szovjet politika emlé­kezetes finn­ megalkuvásának háttérmotiváci­ója megközelítően sem analogonja annak a kényszernek-késztetésnek, ami a mai szovjet politikát a közép-európai térségben változás­ra, változtatásra ráveszi, illetve, a további folytatásra ráveheti­k ésszerűen. A tét ugyanis nemcsak az már, hogy az ezredvégre elért hatalmi státust biztosítva­­a finn­ megal­kuvás ezt egyáltalán nem veszélyeztette, vi­szont akaratlan jelzést adott a védekezés ir­racionális erőtartalékairól, amiről a támadó­nak soha nem lehetnek hiteles fogalmai), — a tét ma banálisan az, hogy minőségi, meny­­nyiségi, infrastrukturális felkészültséggel egyáltalán képes lesz-e a következő évezred­be versenyképesen belépni. S ha nem, mit tesz, mit tehet? Vállalja Európát — ha alkati messianiszti­­kus tradícióit és az ehhez mért (magas szintű elitjét nem érintő) tömegnevelési visszamara­dottságát, tudati-önismereti fóbiáit, korsze­rűtlen vágyait és célkitűzéseit felszámolva képes lesz az európai belátás normáit és megállapodásait magáévá tenni? Vagy szorított helyzetében vállalja az irra­cionális remény-kalkulusokra alapozott ka­tasztrófa­politikát , mint annak idején rivá­­lisa-ellenfele (s egyben ahrimáni messianiz­musban rokona), akivel lengyel-balti számlá­ra még birodalomgyarapító paktumra is vál­lalkozott a gyilkos leszámolás előtt? Vagy vállalja — ezúttal — a szlavofil-pra­­voszláv messianizmus öntudatával humani­zált új nemzeti politkát? (Legismertebben a Gulág szerzője hajlik erre.) A politikus-met­­ropolita történelmi küldetését, alternatívá­ját? Nyitott dilemma, még. Útközben vagyunk. Az ígéretek, kezdemények még nem azono­sak a garantált bankbetéttel. A limesen ezt különösen számításba kell venni. A bálnán utazni kénytelenedő madár helyzete speciáli­san martinuzzis, bocska is, Bethlen Gábor-os. Talonban kell tartania a kalkulációit, hogy adott esetben milyen elérhető szárazföld­­esély adódhat, s mit bírnak a szárnyai. Másképp gondolkodni a limesen lelkesítő elmejáték lehet, választási programok szűk blendés mozija — inkább. Vélem én, még­sem kétségbeesett spleennel. (Pardon, egy illetlenül személyes közbe­szúrás: anyám ezt írta halála előtt egy papír­ra — „olyan nagy az én magányom, mindent magamból kell kiásnom.” Közel kilencven­éves korában halt meg.) Úgy tűnik, hogy a Szovjetuniónak — ha távlatilag is kalkulál — nem választási lehe­tősége van a szó hagyományos értelmében, hanem rábólintása lehet csak ésszerűen az adott történelmi kihívásra. Tehát Európa? Európa Oroszország irritáló feletti-alatti énje. Mintha mazochista módon mindig is el akartak volna siklani afölött, hogy Európa kezdettől fogva közös mű, közös vállalkozás. Lehet megtagadni, de benne hagyott nyomát senki nem operálhatja ki belőle. Nem vitrin Európa, melynek egy valaki őrzi a kulcsát. Se messianizmussal, se fegyverrel nem igé­nyelhető ez a kulcs. A mai szovjet válság minden korábbinál drámaibbá gerjesztett skizofrén Európa-vál­­ság — önmaguk számára szcenírozva. A történelmi vétek az, hogy nemcsak ma­gukat fosztották meg kíméletlenül attól, amit Európának adtak, s ami nélkül a szellemi Európát nem lehet elképzelni, de bűntárssá próbálták kényszeríteni ebben Közép-Euró­­pát is. Közép-Európa elidegenítése — éppen a térség tudati hagyományai jóvoltából — nem sikerülhetett olyan szélsőségesen, mint a Szovjetunióban. S ha van közép-európai előny-többlet az új reform-érában, kizárólag ennek köszönhető. A szellemi előny-többlet pedig — ha van szabaddá tett pálya hozzá — már nem szükségképpeni szolgája a mindig tehetetlenségi nyomatékkal mozduló politká­­nak. Csak akkor, ha vívóállásban alszunk el. Európa? Közép-Európa? Nemcsak felhasználnunk kell egymást, de tudnunk kell azt is, hogy mit és kitől kapunk. Csak ilyen értelemben lehetek helyemnek el­kötelezett mégis­ világpolgár. Az egyéb nosz­talgiák valóban provinciális világ-kékharis­­nyasággal kokettálnak. Európa nem arra való, hogy kisajátítsuk, hanem arra, hogy a szabadság korrekt auto­nómiájával tartozzunk hozzá. A szűkebben vett közép-európaiságunk? Hasonlóképp, a szabadság korrekt auto­nómiájával tartozunk hozzá, ti. az evidenciá­jához. Miképp az autonóm szivacs teszi for­rásvízben, mocsárban is. Egyébként ülök a konferencián. A decsi sárkány EGY KONFERENCIA KIS­ NAPLÓJA MÉSZÖLY MIKLÓS

Next