Magyar Napló, 1989 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1989-10-13 / 1. szám
Y EURÓPA MAGYAR NAPLÓ 1989. október 13. 3 lök a konferencián. A téma egyik panelje: Közép-Európa és irodalma. Van-e ilyen, s ha nincs, miért nincs, mi van helyette, ha meg van, mitől az, ami és miképp. A téma itt szokott kiszökni az ilyen konferenciák ajtaján. Bár talán mégsem egészen úgy, ahogy a kitűnő osztrák író mérgesen és exkluzívan fogalmazott: egyáltalán nem érti, miről beszélnek itt, mi köze lehetne neki Közép-Európához, mikor ő csak ahhoz tudja tartani magát, hogy „nemzetek fölötti”. Csengett a fülemben a mondandó nemes svungja. A szuggesztív indiai írónő úgy vallott szerényen, hogy soha nem érezte magát íróként másnak, mint szivacsnak, aki felszívja maga körül a világot, mert mást nem tehet, akár fölötti, amit talál, akár alatti. Mintha tényszerű evidenciára utalt volna, ami nem is érti, miről beszélnek ott, ahol nem róla is beszélnek. Gondoltam, (ez) az evidencia szerencsés segélyszó. Ha adatik, hogy legyen, akár speciálisak is lehetünk, hiszen úgyis csak többek között tudunk azok is lenni. De vajon ilyen banális volna a dolog? Kissé bonyolultabban banális, de az. Mert akárhogy forgatjuk, ha Közép-Európáról beszélünk, nem ragozhatunk melléje hispán, skandináv, balkáni, dél-amerikai vagy ki tudja, milyen evidenciát. Muszáj valami mást. Csupán erről van szó. Gyerekkorunkban úgy döntöttünk, hogy a decsi nagyrétről „végtelen” hosszú láthatatlan szálon sárkányt eresztünk föl jó szélirány idején, és ez lesz a Sárköz fölötti csillag. És provinciális lesz az (a szót sokáig nem találtuk, és annak idején le is tettünk a kereséséről), aki decsinek titulálja s hiszi el a sárkányunkat. A szomszéd Őcsényig el is vitorláztunk vele, s az őcsényiek meghatóan büszkék voltak rá, mint a saját sárkányukra. Míg az esendő hiúság el nem vágatta velünk a fonalat. S persze lezuhant a sárkányunk, Sárpilisre, szemétnek. Nem tudtak mit kezdeni vele, mondván, ilyen sárkányuk nekik is van, sőt jobb, s akkor már inkább az. Közép-Európa? Közép-Európa Európa egyik zugolya. Európa a glóbus még kisebb zugolya. Az évezredet nyitó század feltehetően más szemüveggel méri be az arányokat és fontosságokat, mint eddig. A holnap tétje gyaníthatóan nem az lesz, amit ma deklarálunk. Európa? Dinamikus alexandrinizmus?. Latium maradék tógásai, szenátorai gőggel dohognak és nem értik igazában, miről beszélnek körülöttük. De azért csak-csak tanulják a nyelvet, fogszorítva. Persze az övék se kerül sutba: értékes préda. Justitia mérlegét mindig csillagközi szél helyezi egyensúlyba. Ám hogyan is kezdődött az európai mese? (Esti mese?) (A finis irodalmához ld. Kavafisz Barbárokra várva c. versét adalékul.) A diadalmas fáklyát éppen Szent Johannának sikerült egy szikrával meggyújtani: „A franciák Franciországban, az angolok Angliában: ez a béke.” Nem kell lebecsülni ennek a halk mondatnak eszmei és szimbolikus jelentőségét, ha az európai típusú nemzetállam jellegéről és következményeiről meditálunk. Mely diadalmas és nagy terméseredményt biztosító új korszak feltételeit teremtette meg. Mindenekelőtt a védetten és kodifikáltan elkülönülő nyelvek, kultúrák, irodalmak stb. keretét törvényesítette (consensus gentium szellemében) — másrészt a máig gyakorolt és érvényes politika, politikai gyakorlat és eszköztár gazdája, irányítója lett. Vagyis először tett kísérletet, hogy a népek amorf és archaikus-familiáris tömbjei helyett — nem véletlen, hanem céltudatos szerveződésként — autonóm molekulák organizmusát próbálja együttműködtetni. Mai válságtüneteink problémáját aligha választhatjuk el attól a műhelytől, amely ilyen meghatározóan járult hozzá az egyetemes Históriához. Az infámia be van építve az emberi történésbe. S mindig a sikeresség üzemzavara, fáradása (vagy éppen halálugrása) a megrázóbb. Az európai nemzetállam-típus és -eszme: komoly üzemzavarral küzd. Meg sem kísérelve a teljesebb számbavételt, csupán érintve: maradéktalanul homogén nemzetállam — például — nincs.. A minoritás politikai és emberjogi problémája — így vagy úgy — a História természetes adottsága. A fajtiszta nemzetállam-eszmény és az erre való törekvés a történelmi fasizmusok folyamatos újrateremtője és konzerválója. Amennyiben birodalmi méreteket ölt, már ezzel is szükségképpen kritikussá teszi a minoritás-problémát. A birodalom mint szerveződési keret: nemzetállam-elefantizmus. De mégis, a történelmi birodalmak fejlődésük során pozitív kultúra- és civilizációteremtő szerveződési formák tudtak lenni. Viszont éppen a kulturális és civilizációs öntudatosodás és pluralizálódás fejlődése során el kellett hogy veszítsék pozitív szabályozó és szervező funkciójukat. A minoritások öntudatosodása feloldhatatlan konfliktusba került a hatalmi-politikai eszköztár adott lehetőségeivel. Ilyen egyszerű és mechanikus szinte az egész glóbuson az ezredvég drámája. A viszonylag homogén, és a minoritásokat egyesítő (birodalmi) szerveződési formák között helyezkednek el a történelmi föderatív szerkezetek. Ideig-óráig ezek is tudtak pozitív történelmi eredménnyel működni, de ezeknek a hagyományos formái is válságba jutottak. Az egység-közérzetet, még „föderatív” szinten is, az éppenséggel ma középpontba került autonómiajogosság, emberjogi normák modern eszméje kezdi ki — olyan mértékben s formában, ahogy azt az adott föderáció vagy ilyen jellegű szerveződés gyakorlata elkerülhetetlenné teszi. A skála persze eddig is nagy volt, s a mai válsággócok se kevésbé széles skálán jelentkeznek. Ugyanígy a helyesbítés , és a hagyományos föderatív jellegű szerveződéseket meghaladó új formák, kapcsolódások, ozmózisok tervei, kísérletei is. Van hát bőven Nyugat és Kelet. Hogy még-e csupán? S mi a kifejlet? Eszmetörténeti futurológia témája. Amit én gondolok, talán rokon a kemény, de korántsem kétségbeesett tacitusi spleennel. A halál mindig csak saját kertben következhet be. Másképp miképp is volna értelme? Csak a saját halálnak van (Rilke). Hogy mit gondolok? Aki meghalad bennünket, vér és lélek szerint mesztic ember lesz. Tudatosabban, mint eddig. Mesztic a morálja, képzelete, filozófiája, irodalma. És a szépsége. S marad mégis hazája. De egyelőre még konzervatív „fehér-európain” tudunk csak a sakktábla fölé hajolni, hogy megtegyük és kalkuláljuk a hátralevő lépéseket. Kívánatos azonban, hogy a rendíthetetlen kíváncsiságú, tárgyilagosságú és felelősséget ismerő Tacitus módjára, akinek már volt s lehetett némi előképe a meszticesedés valójában isteni játszmájáról. Sakktáblánk adott, a figyelmező óra sem hiányzik az asztalról. Közép-Európa? A játszma állása: három birodalmi gondolat és vállalkozás határozza meg számunkra az újkori politikai örökséget. Lépés-alternatíváink: mit kezdjünk a Habsburg-monarchia dagálya után visszamaradt apályos partjaink lopva-túlélő csigáival-bigáival? Mit a fasizmusba, holocaustba torkollott német birodalmi gondolat máig nem rendezett utóhatásaival? Mit a világpolitikai tragédiába is átbillenhető orosz-szovjet birodalmi gondolat politikai és emberjogi anakronizmusával? Az utóbbi a legdöntőbb dilemma, függ a többi is tőle. S legfőképpen, és csak tautológiával jellemezhetően: változatlanul a legnyitottabb dilemmája térségünk pórázra fogott válságának. A római birodalom térképén nyilván már sokkal korábban is ki lehetett volna mutatni a repedésvonalakat, melyek hivatottak lesznek kirajzolni Galliát, Hispániát — csupán a kortárs nem siet az ilyesmivel, mivel kénytelen láncoltan benne élni a Históriában, ami pragmatikusan rövidlátóvá teszi, s többnyire élesen látja torzítva a távolit. Másrészt fél attól, amit nem tud elképzelni, illetve attól is fél, amit fölismer. A kortárs általában fél, ez a logikája, romantikája, heroizmusának vízjele. Annyi bizonyosan igaz lehet, hogy új históriai korszakot jelző Nagy Bummimesén élünk, bomlási zónában. Azzal a kiegészítéssel, hogy az említett három birodalmi gondolatnak Közép-Európa mindig vesztese, áldozata, kárvallottja volt, illetve lett. Nem csekély handicap ez a holnapot illetően. Vagy ellenkezőleg? Jó esetben az illúzióvesztés hiperrealizmusba is menekítheti magát és katalizátorrá lehet. E szerep betöltése azonban eléggé észrevehetően nincs ingyen, éledése és szerveződése csak adott (szabott) feltételek között lehetséges. A világpolitika (a sarkított nagyhatalmi súly és érdek) számára a Nagy Bumm katalizálása lehet csak kölcsönös cél, s Közép-Európa hibásan gondolhatja csak, hogy a glóbus részproblémájaként érdemes kockázattá válhat ma a nagyhatalmi egyensúly játszmájában. Még ha heroizmusa képes is mozgósítani jó szót, imát, dollárt, gyógyszereket. Ha van vagy lesz, Szarajevó nem Szarajevóban van. A mi szűkített kérdésünk (jószerivel az irodalmunké is) — hogy hol van és hol lesz Közép-Európa, s hol Oroszország? Ahhoz, hogy a térség ne csak engedményekkel szalonképesített formában, hanem szerves együttműködés keretében találjon újra helyet Európában, aligha képzelhető el anélkül, hogy maga az orosz nép is organikusan ne igényelné Európát. A megoldásoknak szükségképpen különbözniük kell, de akkor is ikerproblémáról, van szó, belátható ideig. A jelenlegi szovjet kísérlet és válság mindenesetre politikailag korszak-meghatározó, a limesen elhelyezkedők számára pedig reálpolitikai liturgia, akár van kedvük kivárni a szertartás végét, akár nincs. Mi sem helyezhetjük át a templomi székhelyünket, ők sem. Van különbség azonban, s éppen a reálpolitikai decentrálás követeli meg, hogy a szovjet dilemmát is végiggondoljuk. Nem az igazságát — Históriában ez nem tényező —, hanem politikai pszichológiáját, a kockázat kalkulusait, a félelem döntési szuggesztióit. Csupán egy példa: a szovjet politika emlékezetes finn megalkuvásának háttérmotivációja megközelítően sem analogonja annak a kényszernek-késztetésnek, ami a mai szovjet politikát a közép-európai térségben változásra, változtatásra ráveszi, illetve, a további folytatásra rávehetik ésszerűen. A tét ugyanis nemcsak az már, hogy az ezredvégre elért hatalmi státust biztosítvaa finn megalkuvás ezt egyáltalán nem veszélyeztette, viszont akaratlan jelzést adott a védekezés irracionális erőtartalékairól, amiről a támadónak soha nem lehetnek hiteles fogalmai), — a tét ma banálisan az, hogy minőségi, menynyiségi, infrastrukturális felkészültséggel egyáltalán képes lesz-e a következő évezredbe versenyképesen belépni. S ha nem, mit tesz, mit tehet? Vállalja Európát — ha alkati messianisztikus tradícióit és az ehhez mért (magas szintű elitjét nem érintő) tömegnevelési visszamaradottságát, tudati-önismereti fóbiáit, korszerűtlen vágyait és célkitűzéseit felszámolva képes lesz az európai belátás normáit és megállapodásait magáévá tenni? Vagy szorított helyzetében vállalja az irracionális remény-kalkulusokra alapozott katasztrófapolitikát , mint annak idején riválisa-ellenfele (s egyben ahrimáni messianizmusban rokona), akivel lengyel-balti számlára még birodalomgyarapító paktumra is vállalkozott a gyilkos leszámolás előtt? Vagy vállalja — ezúttal — a szlavofil-pravoszláv messianizmus öntudatával humanizált új nemzeti politkát? (Legismertebben a Gulág szerzője hajlik erre.) A politikus-metropolita történelmi küldetését, alternatíváját? Nyitott dilemma, még. Útközben vagyunk. Az ígéretek, kezdemények még nem azonosak a garantált bankbetéttel. A limesen ezt különösen számításba kell venni. A bálnán utazni kénytelenedő madár helyzete speciálisan martinuzzis, bocska is, Bethlen Gábor-os. Talonban kell tartania a kalkulációit, hogy adott esetben milyen elérhető szárazföldesély adódhat, s mit bírnak a szárnyai. Másképp gondolkodni a limesen lelkesítő elmejáték lehet, választási programok szűk blendés mozija — inkább. Vélem én, mégsem kétségbeesett spleennel. (Pardon, egy illetlenül személyes közbeszúrás: anyám ezt írta halála előtt egy papírra — „olyan nagy az én magányom, mindent magamból kell kiásnom.” Közel kilencvenéves korában halt meg.) Úgy tűnik, hogy a Szovjetuniónak — ha távlatilag is kalkulál — nem választási lehetősége van a szó hagyományos értelmében, hanem rábólintása lehet csak ésszerűen az adott történelmi kihívásra. Tehát Európa? Európa Oroszország irritáló feletti-alatti énje. Mintha mazochista módon mindig is el akartak volna siklani afölött, hogy Európa kezdettől fogva közös mű, közös vállalkozás. Lehet megtagadni, de benne hagyott nyomát senki nem operálhatja ki belőle. Nem vitrin Európa, melynek egy valaki őrzi a kulcsát. Se messianizmussal, se fegyverrel nem igényelhető ez a kulcs. A mai szovjet válság minden korábbinál drámaibbá gerjesztett skizofrén Európa-válság — önmaguk számára szcenírozva. A történelmi vétek az, hogy nemcsak magukat fosztották meg kíméletlenül attól, amit Európának adtak, s ami nélkül a szellemi Európát nem lehet elképzelni, de bűntárssá próbálták kényszeríteni ebben Közép-Európát is. Közép-Európa elidegenítése — éppen a térség tudati hagyományai jóvoltából — nem sikerülhetett olyan szélsőségesen, mint a Szovjetunióban. S ha van közép-európai előny-többlet az új reform-érában, kizárólag ennek köszönhető. A szellemi előny-többlet pedig — ha van szabaddá tett pálya hozzá — már nem szükségképpeni szolgája a mindig tehetetlenségi nyomatékkal mozduló politkának. Csak akkor, ha vívóállásban alszunk el. Európa? Közép-Európa? Nemcsak felhasználnunk kell egymást, de tudnunk kell azt is, hogy mit és kitől kapunk. Csak ilyen értelemben lehetek helyemnek elkötelezett mégis világpolgár. Az egyéb nosztalgiák valóban provinciális világ-kékharisnyasággal kokettálnak. Európa nem arra való, hogy kisajátítsuk, hanem arra, hogy a szabadság korrekt autonómiájával tartozzunk hozzá. A szűkebben vett közép-európaiságunk? Hasonlóképp, a szabadság korrekt autonómiájával tartozunk hozzá, ti. az evidenciájához. Miképp az autonóm szivacs teszi forrásvízben, mocsárban is. Egyébként ülök a konferencián. A decsi sárkány EGY KONFERENCIA KIS NAPLÓJA MÉSZÖLY MIKLÓS