Magyar Napló, 1990. január-június (2. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-29 / 13. szám
Aprilis 2-án életbe lép a Rádió új műsorstruktúrája, melynek rengeteg ténye, adata közül egy igazán fontos: a Kossuth rádió óránként mond híreket. Tehát április 2-ától a Kossuthon 55 percnél hosszabb műsor nem hangozhat el. Kivétel a szombat és a vasárnap este, amikor az irodalom, a hangjáték, a zene stb. akár 100 percet is kaphat. Hangjáték-készítő vagyok, és nem örülök ennek a fontos ténynek. Melynek okán a hangjáték- (irodalom-, zene- stb.) kedvelő hallgatót - meggyőződésem szerint - súlyos veszteség éri. De egyáltalán elvész-e, ami elvész? Az 55 percnél hosszabb hangjátékok elhangozhatnak a Bartókon. El. Maximum 3%os hallgatottság mellett. Hogy ügyes szerkesztéssel - részekre bontással - elhangozhat a hosszabb műsor a Kossuthon is, ezt mint mentő ötletet vessük el. A nagy adaptációk, a színházi közvetítések nem az 55 perces kalodára készültek. Az 1977-es Hamlet (Tordy Géza, Sinkovits Imre, Ruttkai Éva, Kállai Ferenc) például 102 + 58 perc. Lássuk tehát, mi vész el. (Hogy senkit meg ne sértsek, csak néhány példát hozok, a magaméból.) Sámuel Beckett: Elesettek (Sulyok Mária, Major Tamás) 1967, 71 perc; Brian Friel: Cass McGuire szerettei (Kiss Manyi) 1968, 90 perc; Dylan Thomas: A mi erdőnk alján (Latinovits Zoltán) 1975, 85 perc; Harold Pinter: Egy kis fájdalom (Ruttkai, Tomanek Nándor) 1977, 62 perc; Arthur Kopit: Szárnyak (Sulyok) 1981, 67 perc; Eugene O'Neill: Boldogtalan hold (Teimnek) 1984, 52 + 80 perc. Igen, az 1951 óta készült és máig őrzött, 55 percnél hosszabb (és rövidebb...) hangjátékaink komoly hányadát jobb lett volna soha föl nem venni. Igen, ugyane hangjátékok komoly hányada a henye írói-dramaturgi-rendezői-színészi munka miatt hosszabb 55 percnél. A föntebb hozott hat példa akkor is vagy négyszáz kitűnő és esztétikai okokból szükségszerűen „túl hosszú" műsort jelent. Egyszerűen azért, mert az 55 percnél hosszabb terjedelem az írói (stb.) munka egyik „biológiailag" adott alakja. Ugyanúgy, mint a 20 perc és a 40 perc körüli. Nem kívánok Szophoklészre, Shakespeare-re hivatkozni. Beckett és Pinter igazán modern író. De Tom Stoppard, David Rudkin, John Mortimer, Howard Barker, Arnold Wesker is rendszeresen fogalmaz hangjátékot 60 perc körüli terjedelemben, John Arden egyik legjobbja pedig egyenesen 100 perces. Az írói lélegzetvételt sem az 55 perces kaloda szabályozza. Négyszáz értékes, de „túl hosszú" hangjátékot pedig képtelenség heti egyetlen irgalom-időben a hallgatóhoz eljuttatni. (A heti második irgalom-időt aligha szánhatjuk a hangjátéknak: épp elég joggal tart rá igényt az irodalom, a zene stb.) Ami a hallgató veszteségét igazán súlyossá teszi, az a Tallinntól Zágrábig terjedő térség - és benne hazánk - jelenlegi helyzete. Ebben a nyomorú szellemiségben ki kellene derülnie, hogy a rádió a legolcsóbb élményadó, kultúraközló eszköz. Az előfizetési díj hál'istennek csekély. S egy rádiós Szophoklész, Shakespeare, Beckett pár garasba kerül a tévébeli vagy színházi bemutatóhoz képest. A Rádiónak tehát éppen most kellene több irodalmat, drámát, komolyzenét adnia. Jobb időkig. Amíg talpra nem áll az ország s benne a színház, a hangversenyterem, a televízió. Az, hogy az ellenkezője történik, nem a véletlen műve. A rádióművészetnek a Rádióban tekintélyes ellentábora van, s ennek az ellentábornak több érve is. „A rádióművészet drága." Röhögnivaló, de ez is igaz. Képest. A komolyzenéhez, a hangjátékhoz igényes stúdió kell, igényes fölszerelés, megbízható nyersanyag (mely csaknem kizárólag devizáért kapható), költséges közreműködők egész csapata. A rádióművészet állandó fejlesztést igényel. (Igényelne: tíztizenkét éve „szinten tartják", az új nagyzenekari stúdiónak húsz éve működnie kellene.) „A komolyzene meg az irodalom nem kell a közönségnek." Attól függ, mit értünk közönségen. Ha a milliókat, akkor a Magyar Rádió, mint olyan, „nem kell a közönségnek", be lehet zárni mindenestül. „A közönség" a Calypsót hallgatja. A Magyar Rádiónak végre meg kell tanulnia, hogy a régi szép idők elmúltak, kizárólag kisebbségeknek szolgáltatunk műsort. (A televízió is kezdheti tanulni a leckét...) Komolyzenét és irodalmat egy valamivel kisebb kisebbség hallgat. Igaz. Akkor vegyünk egy logikai sort a példa kedvéért. Fölösleges luxus, ha az ország azért fizet embereket, hogy Szophoklészt görögül olvassák és magyarázzák. Fölösleges luxus, ha az ország azért fizet embereket, hogy Shakespeare-t angolul olvassák és magyarázzák. Fölösleges luxus, ha az ország azért fizet embereket, hogy Arany Jánost magyarul olvassák és magyarázzák. Tréfáltam? Az ellenérvek mögött egyébként egy immár elavult (elavult? reméljük) politikai megfontolás bujkál. A puha zsarnokság nem kedvelte a rádióművészetet (a művészetet általában). A protokollműsorokat (hazai és táborbeli ünnepekre, támogatott témákról) megkövetelte, az autonóm értéket jól-rosszul tűrte, olykor tiltotta (Beckettet, Pintért, Ardent, Stoppardot is, hogy számos magyar kortársunkat ne említsem.) És minthogy a cenzúra idővel elveszítette ifjonti báját, megszülettek az új undok érvek: viszi a devizát, nem kell a közönségnek. Ezt már csak azért is említenem kell, mert a Rádióban nyílt titok: az új műsorstruktúrát, s benne az új Kossuth-műsorrendet, különösen a Politikai Adások Főszerkesztősége (továbbiakban PAF) hajszolta keresztül az elmúlt két-három év során, 1988-ban még azzal az érvvel, hogy „ily módon hatékonyabban támogathatjuk az MSZMP és a kormány fő politikai irányvonalát". Április 2-ától a Kossuth rádió PAF rádió lesz. És ennek a fontos ténynek sem örülök. Nagy dőreség volna, ha most elkezdeném bizonygatni: nem vagyok ellensége a politikai adásoknak. Most, hogy a cenzúra (további intézkedésig?) összeomlott, a politikai műsorok példátlanul népszerűvé váltak. Bizonyosan a hallgatók legnagyobb kisebbsége hallgatja őket. (Mert „a közönség" persze a Calypsót.) Politikai műsoraink nagy része érdekes, java tehetséges, legjava kifejezetten értékes. Mégis attól tartok: a PAF rádió elveszíti a jó rádióra jellemző arányérzéket. (Mint Bölény Géza, aki a vidéki színpadon egymás után játssza Leart és Clausent, és a Naplemente előttnek már az olvasópróbáján úgy érezte, hogy Lawrence Olivier hozzá képest légypiszok.) Tartok a politikai műsorok dömpingjétől. Melynek eredményeképpen az ötperces híradás hamar tízpercesre növekszik (hisz az mégiscsak pofásabb, az már magazin), a legjava újságírók értékes műsorai elvesznek a tömegben, s az egész politikai műsorfolyamra jellemzővé válik a Dynamic, Efficient Bullshit. (A hatékony, dinamikus rizsa.) Tehát az európai elit és az amerikai tömegújságírás közötti küzdelem végképp eldől az utóbbi javára. A francia újságírásnak a poros zugaiban is Racine racinecog. A mi újságírásunknak a nagyablakain is ritkán aránylik fel Ady vagy Kosztolányi. Máris sok a rossz mondat, a félrehasznált igevonzat, a sántító hasonlat, a kerékbe tört közmondás. Ha pedig bekövetkezik, amitől tartok, a közvélemény-kutatási komputerek hetenként kiköpik a kurzus tíz kulcsszavát, és az a tíz szó marad meg stílusnak. Rémálmomban - de most már viccelek - a Hungary parancsnoki hídján ott áll a PAF koedukált tizenegye sötétkék tengerésztiszti egyenruhában; a fürge, de selymes szellő és a Bullshit Dynamics motor csak úgy röpíti a Hungaryt, s a tizenegy koedukált kapitány Gary Cooper derűs elszántságával néz a fényes jövőbe... Hagyjuk a rémálmokat. A jó rádióban a hír és az érték közötti ellentmondás ugyanúgy hamis és ostoba, mint az oktatásban a humán és reál tárgyak közötti. Az igazi hír: érték. És - egyszer gondoljunk bele - az is igazi hír, hogy „Felhőbe hanyatlott a drégeli rom..." Gondoljunk bele. És változtassuk meg a Rádió új műsorstruktúráját. Új műsorstruktúra a Rádióban avagy Dynamic, Efficient Bullshit MESTERHÁZI MÁRTON Hat évtizeddel a segesvári csata után írta fenti című cikkét az új vizeken járó, de nép-, haza- és szabadságszeretetében elődjével azonosuló Ady Endre írásának felidézését időszerűvé a most lezárult Petőfi-ügy, szükségessé az ügyből származó tanulság levonásának igénye teszi. Morvai úr szerepének indítéka világos: vérbeli üzletemberként tudományos kutatás jelmezébe bújtatott vállalkozással próbálta a maga számára hasznosítani Petőfi emlékét. Vállalkozása nagyjából kétféle hatással volt a kérdés iránt érdeklődőkre. Az emberek egyik - a nem mindig szerencsésen szövegezett kommentárok által is felcsigázott, szenzációra éhes - része türelmetlenül, néha már-már hisztérikus kíváncsisággal leste az exhumálástól várt bizonyító következtetéseket. Ezt a korántsem elsősorban irodalmi indíttatású érdeklődést tulajdonképpen csak a politikai események és a gazdasági viszonyok alakulása szorította háttérbe. Társadalmunk másik, szerencsére nagyobb része viszont eleve fenntartással, sőt jobbára kétkedéssel várta a fejleményeket, s az ügy megnyugtató lezárását. Ezek a rétegek épp ezért álltak értetlenül az ügy elhúzódása láttán, s hiányolták az illetékes szervek és szakemberek által szó nélkül hagyott vagy éppen csak érintett jelenségek magyarázatát. Ilyen, sokunk számára érthetetlen momentum, hogy miért csak 1989 novemberében került sor - akkor is csak miniszterelnöki felkérésre - a Petőfi-ügyben vitathatatlanul illetékes MTA állásfoglalására. Ugyancsak nem világos, hogy az akadémiai elnökségi állásfoglalás miért tette az indokoltan elsődlegesnek minősített antropológiai vizsgálatok végeredményének függvényévé a nem természettudományi jellegű szakvélemények nyilvánítását. Aligha vitatható ugyanis, hogy történészek, irodalmárok, jogászok, pszichológusok, etnográfusok, paleográfusok, tudományos könyvtárosok, levéltárosok, dokumentátorok, muzeológusok véleménynyilvánítása a prioritásban részesült antropológiai kutatással párhuzamosan nemhogy nem zavarta, hanem éppenséggel támogatta volna a természettudományi jellegű vizsgálódást, s minden valószínűség szerint őrövidítette volna az egész procedúra időtartamát. Érthetetlen, hogyan maradhatott cáfolat nélkül Morvainak az a minden bizonyítékot nélkülöző feltételezése, amely szerint Petőfi politikai menedékjogot kapott volna a cártól. Köztudomású, hogy a cári Oroszország semmi olyan nemzet- vagy államközi egyezménynek nem volt tagja, amely tartalmazta volna a politikai menedékjog fogalmát. S feltéve, de meg nem engedve, hogy létezett ilyen Oroszországra nézve érvényes egyezmény, vajon miért részesített volna politikai menedékjogban a cár egy néhány évvel korábban hadifogságba esett ismeretlen magyar tisztet? Nem kevésbé tisztázatlan annak a mendemondán alapuló állításnak a hallgatólagos tudomásulvétele, hogy az Alekszandr Petőfi néven írt állítólagos orosz versek kéziratai a barguzini levéltárba kerülhettek, s annak leégésekor pusztultak el. Barguzin a mi közigazgatási terminológiánk szerint a XIX. században legfeljebb nagyközségnek minősíthető, nagyrészt analfabéták lakta szibériai helység volt, s elképzelhetetlen, hogy levéltára lehetett. Az előbbi kérdéshez kapcsolódva és átnézve az akadémiai elnökség által feltételesen, szükség esetére felkért közreműködők névsorát, érthetetlen annak a figyelmen kívül hagyása, hogy az irodalmi kéziratok helye (a misszilis leveleket is beleértve) nem levéltárakban, hanem tudományos könyvtárak kézirattárában, irodalmi múzeumokban van. Petőfi és Arany levelezését (a félreérthetetlenül magánjellegű leveleket is ) az Akadémiai Könyvtárban őrzik, s ugyanott találhatók a Morvaiék által bizonyítéknak szánt, Szendrey Júliától és Petőfi Zoltántól származó hajfürtök is. Számos irodalmi dokumentum őrzője több magyar tudományos könyvtár kézirattára és a Petőfi Irodalmi Múzeum, de ilyen jellegű kéziratok semmiképp sem találhatók az egészen más rendeltetésű levéltárakban. Utolsó, tisztázást kívánó megjegyzésem voltaképpen költői kérdés, és annyira nyitott, hogy nem is igényel konkrét választ. Azokhoz intézem, akik Petőfi költészetét és életútját csak valamelyest is ismerve feltételezték, hogy hadifogságba esése után - saját szavaival szólva csapot-papot, azaz népét, hazáját, családját otthagyva, s velük a továbbiakban mit sem törődve - egy szibériai községben Alekszandr Petrovics néven csak úgy felcsap orosz poétának. Hogy ezt hogyan hihették el a népével, hazájával, eszméivel és családjával szemben egész tragikusan rövid életében hűséges költőről, aki egy-másfél évvel vértanúhalála előtt olyan verseket írt, mint az Egy gondolat bánt engemet, az Élet vagy halál és A XIX. század költői, az számomra érthetetlen. Ami a Morvai-féle Petőfi-ügy bevezetőben említett tanulságát illeti, azt tulajdonképpen már cikkem Adytól kölcsönvett címe magában foglalja. Fogadjuk el véglegesen a költő-utód dinamikus állítását: Petőfi nem alkuszik. És a bennünk életműve és életsorsa ismeretében kialakult Petőfi-képet illetően ne alkudjunk mi sem. IfPetőfi nem alkuszik FODOR ZOLTÁN 1990. MÁRCIUS 29.