Magyar Napló, 2002 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2002-08-01 / 8. szám
ívmitiszt:A MAGYAR NAPLÓ pektívájával az ő művei felemelnek, megforgatnak. Sokat sétáltam egyedül éjszaka Róma utcáin, láttam az oszlopokat. Voltak nálam mintegy véletlenül gyermekkori amatőrképek és láttam, hogy a XIX. század művészei milyen esetlenül idézték meg az antikvitást. A három réteg ötvözéséből születtek a képek magamról, testvéremről, édesanyánkról. Kétségtelen, Róma hatása eléggé áttételes, más talán ott fedezné föl Pozzót. De abban is lehet valami logika, hogy én otthon éreztem magam ott, és így születtek meg a „családi“ képek. Sajátos időszak volt ez, folytatását a Lengyel Andrással közösen végzett munka jelentette, amikor is történelmi kosztümökben fényképeztük magunkat történelmi művek társaságában. A testek deformálása mellett az arcvonások, arckifejezések változásának problematikája is foglalkoztatott. A magyarországi művészetben a pozsonyi mester, Andreas Xaver Messerschmidt torzképeit szoktuk idézni ezzel kapcsolatban előképként. Rád is ő hatott? - Nálam ennek is római élmény volt az alapja, pontosabban velencei, hiszen Canova egyik befejezetlen képe ott, a Museo Correr-ben van. Mivel befejezetlen volt, technikailag sokat elárult, látni lehetett, hogyan festette a művész. A barokk korban divatba jött vörös aláfestést alkalmazta, ami gyorsabbá tette a festést, ezért gyakran alkalmazták olyan műveknél, amelyekhez nem kellett nagyon közel menni, mert így nem tűnt föl, hogy elvesznek bizonyos részletek. A portré pedig már a főiskola előtt, sőt gyermekkoromban is nagyon érdekelt, volt egy fogyatékos ismerősünk, akit gyakran rajzoltam az elmeszociális otthonban. Egyszer észrevettem, hogy hátulról közben megközelít egy mikrokefál, felemelt fahasábbal - az utolsó pillanatban közölte, csak azért hozta, hogy a szél ellen lesúlyozza a papírt. Ezeket a rajzokat folytattam később, mintegy azt kutatva hogy hogyan is állunk a devianciával, s hogy Isten hogyan teremtette a maga képére az embert. - A különös arcok, gesztusok azután folytatódtak egy másik sorozatban, amelyen, ha úgy tetszik, szintén deviánsok szerepelnek. Magyar írók. Ilyenek lennének? - A rendszerváltás időszakában készültek ezek a munkák, amikor, a könyvpiac megroppant, s a nagy eladatlan készleteket hirtelen piacra dobták, s az ember fillérekért vehette meg az értékes műveket. Volt amit először most olvastam végig, más műveket pedig újraolvastam. Ekkor vettem észre például Csokonairól, Vajdáról, Kölcseyről és másokról, hogy nem régi írók ők, hanem olyan kortársak, akik egy kicsit hamarabb éltek, mint én, nemcsak alkotók, hanem nagyon is esendő emberek. Például Kölcsey, aki leírta, hogy ha újra élhetne, nem választaná azt a kort, amelyben élt. Amikor újra kiadták a kötetet, kihagyták belőle ezt a levelet, pedig nem a kételkedése alapján kell megítélni őt, hanem azoknak a műveknek az alapján, amelyekkel a kételyekre felelt. Mindennek meg akartam mutatni a másik oldalát én is, kiegészíteni azt a képet, amely általában él e nagy írókról, de nem volt szándékom a deheroizálás. - Volt egyébként ennek a sorozatnak egy számodra igen fontos előzménye. Megfestettél egy furcsa történetet, amely nem írókkal, hanem zenészekkel esett meg. Miért? - 1985-ben született meg az a munkám, az első nagyméretű figurális festményem, amely Berliozt és Cherubinit mutatja a párizsi konzervatóriumban, egy olyan jelenetben, amikor az utóbbi alkotó kérdőre vonja fiatalabb pályatársát, hogy ki ő, és hogyan merészelt ide belépni, amire a másik azt feleli, hogy most nem árulhatja el, de időben meg fogják tudni, így történt. Számomra azért is volt fontos a történet, mert sokáig zenéltem, édesapám zeneiskola igazgató volt, s különösen vonzott Berlioz személye, az a furcsa heroizmus, amely belőle áradt. Ő volt az, aki úgy lett nagy zeneszerző, hogy igazán jól muzsikálni semmilyen hangszeren nem tudott, aki elutazott Párizsból szekéren Szentpétervárra koncertezni, s miután Pesten is óriási sikerű koncertet adott, majdnem elsüppedt az alföldi mély sárban. - Mi lett a sorsuk ezeknek az íróportréknak? - Megfestettem, mondhatni magam nak az írósorozatot, azután azonban, lévén, hogy akkoriban a Párizsi udvarban laktam, eszembe jutott a közeli Petőfi Irodalmi Múzeum. A muzeológusoknak nagyon tetszett a sorozat, de megbízást ekkor sem kaptam, csak a Katona József évforduló kapcsán kértek fel néhányunkat, hogy fessünk valamit, s csináltak azután kiállítást a művekből. A Vajda Józsefet, Vörösmartyt ábrázoló képeket megvették. Takács Ferenc irodalomtörténész, akit saját gyermekkori portréi társaságában ábrázoltam, elkérte a róla készült képet, de a kialkudott árat azóta sem adta meg. Egy üveg bor volt ez, ha olvassa a szöveget, ezúton emlékeztetem, hogy jó minőségű spanyol vörösborról volt szó. Különös együttest jelentettek a Quodlibet sorozat képei, a XVIII. századi műfaj szürrealizmusba oltott változatai, amelyeken azonos vagy hasonló motívumok ismétlődnek mindig másként megfestve. Mintha ez a változásazonosság problémája jelenne meg abban a körképben is, amely a Velencei tónál készült. Hogyan született meg a magyar „Velencei Biennálé", amely helyet adott ennek az alkotásnak? Nagyon egyszerűen. Van egy házunk Velencén, a barátok lejönnek, meglátogatnak. Van ott három kastély is, vonzó belső terekkel, amelyeket akkor még nem talált meg az üzlet, ezekben sikerült háromszor is megszervezni a biennálét, egy nagyon rokonszenves polgármester segítségével. Sajátos beszélgetésnek is nevezhetjük ezeket a művészek közötti találkozókat, ahol a beszélgetés a festészet eszközeivel történt. Alkalomról alkalomra más emberek jöttek. Az első biennáléra készült el egy húsz négyzetméteres körkép, valaki elkezdte, más folytatta. Óriási élmény volt. A makói művésztelepi közös munkának a folytatása is volt ez az együttműködés, más formában persze. jöttek a kilencvenes évek. Felgyorsult a világ, és ki is nyílt. Új élmények születtek, össze kellett foglalni azt is, mire is inspiráltak a régiek. Te ezt székesfehérvári tárlatodon tetted, amelynek címével - XL - arra is utaltál, hogy negyven éves lettél. - A kiállításra elsősorban azért volt szükség, hogy áttekintsem, ami addig foglalkoztatott, mert egyébként egzisztenciális okokból nem voltam rákény 36