Magyar Napló, 2006 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2006-11-01 / 11. szám
NOVEMBER EURÓPAI FIGYELŐ kedtek bölcsességükkel Magyarhonban, néhány kivétellel mind-mind a szlovákokhoz, a ti embereitekhez kell sorolnotok őket. És örültek annak a magyarok, hogy él egy olyan nemzet a hazában, melyre mindig építhetnek és támaszkodhatnak, és békében éltek vele, mert elismerték érdemeit a magyarhoni haza iránt, mely a magyarokat is táplálta. Ám az, hogy a szlovákok kiválóbbak voltak a magyaroknál és hogy szorgalmuknak köszönhetően vagyonosabbak voltak, irigységet keltett egyes magyarokban, akik dühösek voltak azért, hogy sem bölcsességben, sem gazdagságban nem érnek föl a szlovákokkal. És ezek az irigykedők kezdtek mindenféle rágalmakat kitalálni a szlovákokra, és azon gondolkodni, milyen módon emelkedhetnének föléjük, s mivel ez nem sikerült nekik azonnal, csak nőtt és hatalmasodott bennük a gyűlölet. Ám a szlovákok nem törődtek a becsmérlő csőcselékkel, mely maga nem tudván kiemelkedni, tisztában lévén a maga alsóbbrendűségével ostoba gúnyolódással tölti ki bosszúját a kiválóbbakon.” Ezután következik a mű második része, tehát az új korszak leírása. „A magyarok szlovákok elleni gyűlöletének szikráját mind jobban élesztették az egymást követő századok, izzott már a tűz, s századunk elején csapott föl a láng. A gőgnél csak saját maga hatalmasabb, megvet másokat, és ha csak lehet, eltiporja azokat. És a magyarokon eluralkodott a gőg, és elvakította őket. És tanácskozásra jöttek össze vezéreik és elöljáróik, és azt mondták: »Ez a mi földünk, és mindenki, akik lakja, a hatalmunkban van, tehát bánhatunk és bánjunk velük kényünk-kedvünk szerint. (...) E föld fölötti uralom atyáink általi hódítás és győzelmük jogán illet minket, az itt talált népek meghódíttattak és alávetettségükben szolgálniuk kell nekünk, ezért jogunk van úgy bánni velük, ahogy nekünk tetszik.« (...) A tanácskozók azután így folytatták: »Mivel ezt a földet a magyar nemzet hódította meg és szerzett uralmat fölötte, úgy illik, hogy nyelve is uralkodjon mindegyik nép fölött, terjedjen, az egyéb szolganépek nyelve alávesse magát neki, és ezek idővel kivesszenek, mert jó és szükséges, hogy a hazában csak egy nyelv uralkodjék, az legyen használatban, s ez a nyelv jogszerűen az uralkodók nyelve.« (...) És a gyűlés továbbment, és azt mondta: »A szlovákok leigázottak, tanulják tehát az urak nyelvét, melyet ha egyszer megtanultak, elfelejtik, lemondanak saját nyelvükről, és magyarok lesznek. Ugyanígy kell tenniük a németeknek, kiket mint hazátlan bolyongókat befogadtunk és minden jóval megajándékoztunk, ami nélkül az éhségtől és a nyomortól elpusztultak volna. És hasonlóképpen kell cselekednie az összes népnek Magyarhonban. E cél érdekében adjunk ki tehát szigorú törvényeket, és kezdjük el munkánkat!« (...) Ehhez még a vezérek és elöljárók hozzátették: »A szlovákok, a németek és az összes többi nemzetecske (národik) ezen kívül hálából is köteles lemondani anyanyelvéről, mert magyar föld táplálja őket, magyar kenyeret vesznek el, és minden itteni jóban a magyarok szeretete révén részesednek.«” Stúr azonban nemcsak a magyarok, hanem a renegátok bűnére is rámutat. „És a tanácskozáson nagy számban voltak jelen a ti földijeitek, atyafiaitok, szlovákok, ám egyesek közülük ijedős és csélcsap emberek voltak, mások csúszómászó kenyériesek, megint mások fölfuvalkodott kérkedők, és ezek mindnyájan elfogadták a magyar vezérek és elöljárók végzéseit. Az elsők azért, hogy el ne érje őket a vezérek és az ordibálók szája, a másikak azért, hogy így hízelegjenek, a harmadikak pedig azért, hogy úgy tűnjék, ők is földesurak, nem tartoznak azok közé, kiknek nem adatott föld. Sőt mi több, sértő és ostoba kiabálásba kezdtek, túlszárnyalva abban még a magyar vezéreket is.” Ábrahám Barna fordítása Ludovít Stúr