Magyar Napló, 2009 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2009-04-01 / 4. szám
LÁTHATÁR MAGYAR NAPLÓ A sötét bánya-mély - Tollas rabmunkásként sokat dolgozott a tatabányai XIV-es aknában (Az öreg lőmester) - fölnyitotta a szemét, s egy kissé adys hevülettel Új Krisztust zengett. A szabadítót? Azt, aki korbácsának intésével a kufárok számára rém. Ha eddig nem lett volna elég alkalom a szeretet (az önfeláldozó, a másikat való megsegítés) kinyilvánítására, a börtön százszorosán kínálta ennek gyakorlását. A József Attila-i erkölcs - „Testvér, segítsd a lebukottakat” - és a szenvedésében Krisztussal azonosuló Dsida Jenő-i alázat - „Zarándokúiban piros bogyó és fájdalom mindenütt terem” - nem csupán megérinti, ám arra készteti, hogy az „élmény vers” mindig több legyen önmagánál. Nem a Hársfa a börtönudvaront, a Pók a cellábant, a Sátánt (és a megannyi társverset) említem, hanem a Húsz szem cseresznyét Hiszen a cellába belopott piros bogyókból „gyümölcsös ige” lett, s ez gyógyítóan hatott: átsugározta a rabsorsban lévők szenvedését. Az evés apoteózisa erre utal: „S eggyé lettünk, mint eljegyzettek, / Krisztus testének sejtjei, / Kikben egy lélek fénye reszket, / De nem tudják kizengeni”. Ez a szeretetre épülő s megelevenülő szimbólumvilág élteti elbeszélő poémáját, az Összeomlást is: „S kit népe négyszáz év óta csak sarcol, / nem tud gyűlölni, s úgy győz, hogy szeret”. Vagy egyetemessé váló célzattal egy másik - összefoglalóbb jellegű - idézet: „Mert több a nemzet, mint a sokaság, / és több az ország, mint a vert sereg. / Időtlen lelke zúg a puszta tájba’, / s így alakult ki századok felett, / és szól magyarrá, szíved fényre tárva: / a diadalmas, élő Szeretet.” Nem különös, hogy épp az a szakrális réteszszencia épül be a börtönfal téglái közé, amelyet a hatalom (lásd Mindszenty meggyalázását) vérrel-vassal üldöz? A csakazért /.v-on túl azonban átszellemült pillanatai - mozgatórugói is vannak ennek a gondolkodásmódnak-létmódnak. Egy kis megengedéssel a megigazulás felé vivő egyik lépcsőnek is nevezhetnénk a rabtársának, Kis Horváth Pascal atyának ajánlott verset, a Fekete karácsonyt: „Nem kérek fényes karácsonyfát, / Egy gyertyaláng elég nekem, / Ha kigyúl majd a te csillagod, / Börtön felett a Betlehem.” Ki tagadná a szintén rácsok között született Hazafelé édesanyaképének a hitelességét, a Sarlós Boldogasszony kozmikus kisugárzását - „Ki szeplőtelen feljutott a csúcsra, / Hol árnyéktalan csillagot ölelt, / Egy égi test az ő méhébe hullva / A végesben is a végtelenre lelt” - és az Üzenet a Duna-kanyarból „megváltó igét, újat, emberit” termő testvériség kiskátéját. Határ Győző-i megnevezéssel a fentiek „költeményes költemények”, melyek úgy ringatják a lírahőst és a mindenben eszményített állapotot fölfedező tiszta szavú krónikást, hogy nem tudhatni: a boldogságnak érzett létállapot innen van-e még a való világon vagy összes koordinátája azon túli. Ezekhez képest a sodró erejű programvers, a Bebádogoztak minden ablakot (1953) kiátkozó hangja egyként ered a költő (arab költő) kiúttalanságából és a magáéhoz hasonított Bornemisza Péter-i „kénköves” fullánkokból - maga az ítélet. Rövid idő múlva ugyanezt a hangot emeli költeményének fókuszába az ugyancsak nyugati magyar költőként ismert - ismert? - kanadai Fáy Ferenc Jeremiás siralmaira is. Míg Fáy emelkedettebb, Tollas direktebb. Az utóbbi verse valóságos történésen alapuló élményt közvetít a gyalázat, s majd ez fog egyetemes tiltakozássá emelkedni - Kassák szavalókórusait, a lármás, de szigorúan nyílt közvetlenséget mint vádoló bírót juttatja eszünkbe. A váci börtön „lakóitól” megvont fény egyúttal a couleur locale-ból eredeztethető halálfélelem és a világhatalmakra is kiterjedő - mert kiterjeszthető - apokaliptikus látomássor szimbóluma. Ha megfigyeljük, hogy a címmé emelt refrén - „Bebádogoztak minden ablakot” - milyen jól előkészített, a strófazárást megélénkítő hívó rímekre üt rá (a kalapács pontosságával és a látnok - modern kori Jeremiás - átok-erejével), meggyőződhetünk az ítélkezés sodrásnál elevenebb áradásáról is. „S elvették ezt is, a tenyérnyi napot”; „Látjátok? Éjben élünk, mint vakok”; „Szívni az étel- s ürülék-szagot”; „Itt tegnap társam tüdőbajt kapott”; „Süket a cellánk, minden hang halott”; S fülünkbe folynak az ólmos napok”; „Simogatnánk a sugaras napot”; „Nyugat táncol, tán végképp eladott?!”; „De lenyeljük a végső falatot”; „Hogy kúszik el a neonfény felett / A Néma Rém -s nem lesz több hajnalod”. „S a költemény nyomorral szembeni ellenpéldái - „Csendet hasít a sétahajó kürtje”; „Túl Barcelona kertjein...”; „Londonban bál van”; „Ínyenc ételek ízét kínálja Párizs”; stb. - még jobban kiemelik a fönt és a lent (a zsarnoki hatalom és a mindent elszenvedni hivatott nép) kibékíthetetlen ellentétét. Mikor a költők zöme Sztálint és Rákosit éltette, Tollas kíméletlen józansággal nevezte meg - erről tanúskodik a vers befejező strófája - a gyilkos eszme kiagyalóját. A rádiók csak üvöltsék rekedten A szabadságot, s az ember jogát. Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostorát. S Váctól Pekingig zúgják a rabok: Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot! Az egymásra sorjázó köteteket taglalva (Csak ennyi fény maradt - 1959; Járdaszigeten - 1967; Eszterlánc - 1969; Irgalmas fák - 1975; Évgyűrűk - 1979; Forgószélben - 1983, 1988; Varázskor - 1988.