Magyar Nemzet, 1901. május (20. évfolyam, 114-139. szám)
1901-05-01 / 114. szám
Budapest, 1901. XX. évfolyam, 114. szám. Szerda, május 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII. Kerepesi-ut 54. Athenaeum-építtet. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes szám helyben és vidéken 8 fillér. Egyetemi dolgok. Budapest, április 30. Az egyetemi ifjúság élete különös figyelmünk tárgya. Az egyetem, ahol Magyarország ifjú nemzedékét felvértezik tudással és magasabb ismeretekkel a jövő nagy küzdelmei számára, az Alma Mater igényt tarthat mindig rokonszenves érdeklődésünkre. A nyomunkba lépő nemzedék nő fel falai között. Az a nemzedék, amely hivatva van átvenni tőlünk a magyar közélet szántóföldjeinek munkálását. Az a nemzedék, amely kell, hogy nemzetünk ügyét előbbre vigye, kultúránkat fejleszsze, dicsőségünket öregbítse. Az a nemzedék, amelyre nehéz kötelességek teljesítése vár, amelynek tudományosságát, erkölcseit, szellemi irányát, szóval harczra felkészültségét tehát éber és aggódó gondoskodással kell szemmeltartanunk. Ahogy szemlét tartunk a hadba induló zászlóaljak kiképeztetésén, felszerelésén, magatartásán és fegyverein. Az egyetemi élet éveit nehéz tanulásban, hasznos ismeretek megszerzésében, a lélek és a gondolkozás fegyelmezésében kell eltölteni a magyar ifjúságnak. Kis nép terén s fajtánk az európai népcsaládok körében elszigetelten állva, nemzeti államunkat csak úgy leszünk képesek megtartani, sőt fejleszteni és felvirágoztatni, ha a nemzet minden egyes tagja teljesíti kötelességét; ha a népek nagy versen minden ponton megtartjuk helyünket; ha a népet is, de főleg az értelmiséget, munkabíróvá, kitartóvá, keménycsontúvá és erős szivüvé neveljük. A magyar ifjúság szinevirága tehát tanuljon, sokat tanuljon, amit tanul, ám, megeméssze; de a tudomány ne ölje k belőle a lelkesedést. Boruljon tűzbe romlatlan lelke nemes, szép és hazafias érzések és eszmék szálló szikráitól. Hanem a hazafias lelkesedésnek furcsa neme kezd lábrakapni az egyetem falai között. A felekezeti elfogultság fojtó, fekete füstje tódul ki egyik-másik tanterem ablakán. Pro et contra tüntetések folynak le egyes tanárok előadása alatt. Sőt az ifjak hajba kapnak, ölre mennek, botokkal kapacitálgatják egymást, mint ahogy az tegnap történt, szomorúságára az ifjúság és az egyetemi szabadság minden igazi barátjának. Reméljük, hogy mindez múló tünet, olyan, amely más, nálunk nagyobb és műveltebb népek egyetemi életében is előfordul. A nemzeti társadalom annyira feljajdult már az elszigetelt jelenségek láttára is, hogy a közvélemény ez erős és általános megmozdulása s imponáló ereje egymagában elég biztosíték arra, hogy mindezek a bajok nyom nélkül ,és mielőbb eltűnnek a magyar ifjúság életéből. Mindenesetre a fegyelem meglazulására engednek következtetni e meg-megújuló nyugtalankodásnak és forrongásnak jelei. Szerencsére az egyetem elöljárósága a maga autonóm hatáskörében képes lesz nincs. Ezen teljesen logikus és az eredetinél sokkal egyszerűbb tételnél fogva pedig nem volna sem külső, sem belső siker, ami pedig a tegnap esti előadásra teljesen ráillenék. Mert annak tényleg nem volt sem külső, sem belső sikere. Nem volt annak semilyen sikere. A közönség, néhány szenvedélyesebb jelenetek leszámításával, az egész darabon végig mozgolódott, köhögött és ásítozott. Mindent megtett, amit a színházban tenni szokott, csak nem tapsolt. Még hangosan is beszélgetett. Amit pedig mondott, abban hiába kerestük a lelkesedést. Ily körülmények között joggal kérdhetjük, mi az oka annak, hogy ez a darab nálunk nem tetszik? A németországi hangzatos sikereknek tudvalevőleg nagy kihatásuk van ránk nézve is. Ezen sikerek hírére rendelnek az igazgatóságok darabokat. Ezen sikerek tudatában dicséri a sajtó egy része a hozzánk származott műveket, és ugyancsak ezen sikerek bizonyosságában tapsolja gyakran még a közönség is az előadásokat. Mi nem bolondulunk a németekért, az bizonyos. De nagy becsben, tartjuk véleményüket, az még bizonyosabb. És nem csupán a politikában, hanem a művészetek terén is, és különösen a színpadi művészet dolgaiban. És ez a darab, német hírneve daczára, mégsem tetszett nálunk. Miért? Hát ennek az oka kétféle: külső és belső, mint ama bizonyos siker lehetett volna, ha lett volna. Lássuk a kettőt egymás után, és először magát a darabot. Rudolff Hans, porosz hadnagy, kinek nagyapja, dédapja mind ezredes volt regimentjénél, megorvosolni minden bajt, képes lesz erélyesen megtorolni minden visszaélést s képes lesz elejét venni annak, hogy jó híreneve diszkreditálására az ifjúság körében a tegnapihoz hasonló jelenetek elő ne forduljanak. A kormány féltékenyen őrködik az egyetem autonóm jogai felett. Nemcsak hogy ő maga ujjhegygyel sem érinti e becses jogokat, az Alma Mater nagy kiváltságait és szabadságát, de kész volna azt megvédelmezni minden támadás ellen. Legfőbb felügyeleti jogából kifolyólag azonban a kormánynak gondja lesz arra, hogy az egyetem életében a fegyelemnek szigora el ne lanyhuljon s hogy a magyar intelligenczia szép virágos kertjét fel ne verje a dudva, gyom, a mérges füvek. Ebből a szempontból kell megítélni a Wlassics Gyula közoktatásügyi miniszter erélyes intézkedéseit, amiket a tegnapi jelenetek tárgyában tett. Ez intézkedések megnyugtatólag fognak hatni a felzaklatott közvéleményre, amely a magyar tudományos egyetemet politikai és más tendenciák betörésétől félti. A maga autonóm jogai körében az egyetemi elöljáróság teljesíteni fogja minden irányban a szigorú vizsgálatot és gondoskodni fog, hogy a tudománynak háza ne váljék politikai és társadalmi gyűlölködésnek csarnokává. Addig, míg a vizsgálat befejezve nincs s az eredményt a miniszternek be nem jelentik, korai volna eldönteni, hogy van-e beleszeretett egy szerény polgári leányba, Reimann Gertrudba, és oly nagyon szerette, hogy ez már a hadnagy-pajtásoknak is feltűnt. Ennek nem lesz jó vége, mondák a kaszárnyában, mikor a leányt kis bejárni látták. Volt pedig Hans-nak Kölnben egy rettenetes nagyanyja, ki túlélte a család legerősebb katonáit és könyörtelenül dirigálta saját belátása és kedve szerint az egész családot. Már kilencven esztendős volt, és még mindig dirigált, így például elhatározta már régen, évek előtt, hogy unokája, Hans, ha egyszer felnő, Schmids gazdag kereskedelmi tanácsos leányát fogja nőül venni. A fiatalok nem is ismerték egymást. De az mindegy. Mégis úgy lesz, ahogy a nagymama akarja. A tervnek persze hirtelenében nagy akadálya akadt Hans szerelmében , szenvedélyes, tehát veszélyes szerelmében. A miért is a két Hamberg hadnagy, kik Hans-szal ugyanazon egy ezrednél szolgáltak és imádták öcscsüket, elhatározta, hogy kimentik őt a »léha« szenvedélyéből és átadják a jövőben kínálkozó minden szerencsének. Megírták a dolgot a közös nagymamának, ki helyeselte a tervet, így történt, hogy a Rambergek Hansot, mikor a nagy kaszárnya-munkában és az éjszakai szerelmes virrasztásokban egészsége meggyöngült, hazaküldték Kölnbe a nagymamához és megígérték neki, hogy az ő Gertrudjára vigyázni fognak. Furcsán vigyáztak. Felcsalták tudniillik a leányt, — azzal a hazugsággal, hogy Hans születésnapját akarják ünnepelni — egy másik hadnagy, Grobitsch Ferdinánd lakásába, a mely Grobitsch Ferdinánd ur amolyan rideg lelkű viveur volt, ki »asszonyok dolgában« azt teszi. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Április 30. — Színház. — Nemzeti Színház: Farsang utója, drámai felvonásban, írta Hartleben D. E., fordította Beöthy L. szinre került először április 29-én. — A Nemzeti Színház tegnap esti újdonsága az a híres Rosenmontag, melyet a bécsi Burgszínházban folyton oly nagy sikerrel adnak, hogy előadásához hetekig nem lehet zártszékhez jutni. Németországban is nagy sorsa volt e darabnak. Valahol csak előadták, mindenütt élénk érdeklődést keltett. A kritika kifogásolta ugyan a mű egyes részeit, némelykor a művet még egészében is, de a közönség elment a színházba, sőt törte magát a helyekért. Ezt Németországban, hol a siker fajokra van felosztva, melyeket azonban nem lehet egész határozottsággal defineálni, külső sikernek nevezik. Nálunk épp ellenkező sorsa volt a darabnak: az újságírók bánnak vele csínján és a közönség maradt irányában nagyon hideg. Ez talán a belső siker. Vagy nincs is a jelentések szótárában ily kitétel ? Nincs belső siker ? Az bizony igaz. De akkor hát mi az a külső, melynek belseje nincs? Erre a néhai Kerkápolyi fináncz-miniszter úr, kire ráfogták, hogy hegelista, — oly ártatlanul! — nagyon megharagudott volna és kénytelen lett volna híres mondását ily mód megváltoztatni: A külső, melynek belseje nincs, épp oly kevéssé külső, mint amennyire nem belső az, aminek külseje Lapunk mai száma 20 oldal.