Magyar Nemzet, 1905. január (24. évfolyam, 1-29. szám)
1905-01-01 / 1. szám
1905. január 1. MAGYAR NEMZET. forgó lába megbotlott egy virágos halomban melyre sötét keresztet rajzolt az északa komor árnya. Megbotlott... létéi elett, össefogta a kezét s a mit nem tett hosszú évek óta, imádkozott. Ott aludt el azon a virágos halmon, arra a különös kereszt-árnyékra nyugtatva fejt. Mikor felébredt, a felesége sirjón találta magát. Gondosabban ápolt sir nem volt köelbe. Szép piros pelárgonok, bokros muskátlik, égszintiries sejtek bontakoztak ki a bársonyos örökzöldből. Fejénél egész jázmin-lugas, parányi padkával alatta... Ki ápolhatja ezt a sírt? Kinek volt ő valakije, aki kijár hozzá beszélgetni az égiek hangján, mikor az, aki egy testté, egy lélekké olvadt vele, még egy fűszálra sem tartja érdemesnek? De sok könyer elsírhatott rajta, hogy így megfogantak a virágok! Észre sem vette, hogyan, egyszer csak ott térdelt a hant előtt s mig homlokát beejtette a bársonyos örökzöld közé, kétségbeesve zokogta: — Megöltelek! Bocsáss meg! Légy könyörülő irántam! Ne gyötörj már tovább! Nem egy-két ember, Isten tudja, hányan látták, hányan hallották e nehéz szót. Az emberek szivét borzongás, harag, boszúvágy töltötte el. Nem volt senki, aki Isten ítéletét ne látta volna a Bunyói László mardosó önvádjában ... Hadd lássuk hát, mi ölte meg azt az áldott lelket? Ott volt az egész város, amiikor Bunyói Lászlót a törvényszobák befogták a felesége során. Hogén, minden indulat nélkül nézett végig a tömegen s nyugodtan engedte át a kezét a főj oroszlónak, hogy tegye rá a hin- CZot. Ugyanezzel a fásult magatartással jelent meg a bírái előtt. — Szerencsétlen, mit tett azzal az aszszonynyal ? Bunyói László révedezve tekintett körül. Aztán hirtelen kipirult az arcza s lázasan felelt: — Megöltem őt. Általános elszörnyüdés követte a szavait. — Négy méreg pilulát adtam neki. Ezek közül egy is elég lett volna, hogy megölje s én négyet adtam. — Miféle négy piluláról beszél ? Mondja el körülményesen! — Négy . . . négy! — S Bunyói László még az ujján is felszámlálta, nehogy kevesebbnek véljék. — Az elsőt évekkel ezelőtt adtam. Még lány volt. Aranyos, szép, mint a boldog élet. S hogy szerette azt a fiút! Elkívántam. Elszédítettem. Megbabonáztam a rokonságát, a tehetetlen vén apját, akik addig beszéltek a dúsgazdagnak hitt Bunyóiról, amig igent mondott. Felesége lett Bunyói Lászlónak, a kinek vagyonát megte a pezsgő vér, a nagyurias élet s a kinek nagy neve mellett — éheztünk uraim, mint a kivert kutyák. Pedig szegényke ít egy motollt a vékony ujjával, hogy külsőleg a felszínen tarthassuk magunkat . . . Pedig másként de boldog lehetett volna azzal a fiúval, akit szeretett! A terem hátterében zokogás hangzott. A fiskálisné sírt. — Istenem, Istenem! S egyetlen szóval sem panaszkodott soha! Bunyói Lásló véres, tétova szemét rávetette a sióra , aztán folytatta : — Akarunk ismerni a többit? Nyomorult, iszákos voltam. Azt a pénzt, a mi a családfenntartásra ki lett okna, a játékasztalon, mádoras pajtások között nezegettem el. S az az áldott lélek takargatta hibámat, ezt a másik méregpilulát, hogy ne lássa, ne tudja meg a világ. Pillanatra két kezébe temette arczát. Fölínban emetvén, szilaj, indulatos mosoly rángatódzott ajka felett. — Ez a kéz! Ez a rettenetes kéz! Ha csillagokat rabolt volna le az égről, ha megdobálta volna a szent keresztet, nem lett volna akkora vétke, e raint az, hogy megverte azt az asszonyt ... És ő elhallgatta, eltemette azt is oda, ahova a többit, a lelkébe, az ő megváltására, az én kárhozatomra . . . Miért vertem meg? Volt száz forintja, kínnal, verejtékkel összespórolva, melynek minden fillérjéhez életének egy-egy letépt viráglevele tapadt. Gyűjtötte, tartogatta a lánykái számára. Elkívántam tőle. Nem akarta adni, testével védelmezte . . . Ekkor aztán kezemre tekertem a szép hosszú, selymes haját, melynek minden szála szagos, emlékezetes volt a szegény szerető fiú csókjaitól . . . És aztán... brrr!... omlott a vér az o orrán, a sóján keresztül . . . . — Átkozott! Átkozott! — kiáltotta a rokocó fiskálisné. Bunyói Lászlónak a szeme nem villámlott többé. Ajkáról kiveszett az a különös komolyság: kacsagott. — Még van egy pilulám, hababa! Ez volt talán a legmérgesebb. Elmondjam ? Elmondom, nehogy rosszat higyjenek rólam . . . Sápadt, vézna, beteges volt az asszony ... én tele vérrel, erővel, szilaj vágyakkal. Olyan volt, mint egy feszült: nem tudtam felmelegedni tőle . . . Szeretőt tartottam mellette. Oda vittem a házhoz. Ezentúl ketten parancsoltunk neki . .. Kár, hogy hűtlen lett hogy elhagyott . . . Különben 8-baj! Gombház, ha leszakad, lesz más. Ugy, uraim, úgy. Hababa! Vinnyogó kaczagás közt távozott a teremből. — Szerencsétlen! — mondogatták a bírák s szánakozva csóválgatták a fejüket. A tárgyalás immár hosszúra nyúlt és hogy mindenki szóhoz juthasson, Tisza kérte a képviselőházat arra, hogy tartsunk délután is üléseket. A délutáni ülésnek márkezdetén több képviselő zárt ülést kért, ami azt teszi, hogy mindenki, aki nem képviselő, eltávolíttatik a tanácskozási teremből és minden képviselő beszélhet, amennyit akar és akárhányszor akar, határozni azonban az ilyen zárt ülésben nem szabad. Ezzel a zárt üléssel telt el az egész délutáni ülés négy órán át és minden jel arra engedett következtetni, hogy ez már tovább is így megy majd a végtelenig. El fogjuk, tölteni az időt zárt ülésekkel, név szerinti szavazásokkal és házszabályhoz való felszólalásokkal, hogy aztán a képviselőház munkaképes ne legyen, határozatot ne hozhasson, a Tisza indítványa felett tehát szavazni ne lehessen soha napjáig. A házszabályok ezt csakugyan lehetővé is tették. Ez is az az úgynevezett technikai obstrukció, amely teljesen megakasztja a képviselőház tevékenységét, megszünteti annak munkaképességét. Magyarul talán lehetne nevezni mesterkélt utonállásnak. Már ezelőtt is volt ilyenmesterkélt utonállás, és megtörtént az utóbbi öt év alatt kétszer, hogy eltelt az idő hónapokon át, sőt évszámra, anélkül, hogy meg lehetett volna állapítani a következő év költségvetését és beléptünk az uton évbe költségvetés nélkül. Nem lehetett megállapítani az újonczjutalékot sem és a következő évben nem lehetett sorozni. Ezt az állapotot nevezik exlex állapotnak. Emlékeznek önök reá, hogy mi lett ezen exlexállapotnak a következménye. Az lett a következménye, hogy felgyűlt az adóhátralék, amit mégis csak ki kellett fizetni és az lett a következménye, hogy vissza lettek tartva a három éven át szolgált katonák, sőt be lettek híva szolgálatra a tartalékosok és póttartalékosok is. Kormányokat is buktatott az obstrukczió. Megbukott az első obstrukczión Bánffy Dezső báró kormánya és megbukott a második obstrukczión Széll Kálmán kormánya. Általában megakadtak a törvényhozás munkái. Dologra, munkára jöttünk össze és dolgozni nem lehetett. Törvényeket, amelyeket a nép méltán várt, méltán követelt évek hosszú során át, törvényeket, amelyeket a jelöltek választáskor kilátásba helyeztek, megalkotni nem lehetett. Az összesen 453 képviselő közt mindig akadt 20—30 képviselő, aki lármával, név szerinti szavazással, zárt üléssel és a házszabályok által megengedett más eszközökkel, egy szóval a mesterkélt útonállással megzavarta a tárgyalásokat, lehetetlenné tette, hogy a képviselőház valamit határozzon. Ott ültünk összetett kézzel, eltelve a vágytól valamit dolgozni, valamit a népért tenni és ne adj Isten, hogy hasznos munkába még csak belefogni is lehetett volna. November 18-án meg már ott állottunk hogy az előbb maroknyi ellenzék, 20 — 30 ember, akik a bajt mindig okozták, iszápot találtak a függetlenségi és 48 ások valamint a Zichy Aladár gróf, Apponyi Albert gróf és Bánffy Dezső báró párthívei között, akik most már egyesülten vették fel a technikai obstrukcziót. Szövetkezett az egész akkori ellenzék arra, hogy megakadályozza a többséget szavazáshoz jutni. Költségvetés a következő évre megállapítva nem volt. Az újonczjutalékra törvény megalkotva nem lett. Egyszóval fenyegeti újra az exlex állapot. Ám az elnök mellőzte a még feliratkozva levő szónokokat. Irtóztató lárma volt a képviselőház termében. Az elnök nem volt tekintettel a lármára, feltette a kérdést és a többség szerint kimondta a határozatot, hogy a Dániel Gábor módosítványa el lett fogadva. Miután ez megtörtént, királyi kézirat lett felolvasva, amely szerint ő felsége az üléseket deczember 13-áig elhalasztotta. * December 13-án aztán királyi meghivó folytán az ülésen meg kellett jelenni. Délelőtt 10 órára volt az ülés hirdetve. Már féltízkor azonban ellenzéki képviselők jelentek meg a teremben és hogy erővel is megakadályozhassák az elnököt abban, hogy elnökölhessen és az ülést megnyithassa, ők maguk foglalták el az elnöki széket és az elnöki emelvényt. Az emelvényt újonnan alkalmazott teremőrök (ezeket nevezték el darabantoknak) állották körül, teljesen fegyvertelen emberek, teremőri ruházatban, hogy az emelvényhez vezető utat az elnök részére fentartsák. Ezeket a teremőröket a képviselők félretaszították. A védtelen és fegyvertelen embereket letiporták a földre, véresre elverték és a teremből kidobták. Majd az elnöki emelvény oldalfalait rombolták le, a miniszteri padokat összetörték és a bútorzatokat halomra rakták. A Ház asztalán levő könyveket széjjelhányták, összetaposták. Nagy pusztulás volt a magyar képviselőház termében. Az ülést megtartani nem lehetett. A terem irtóztató látványt nyújtott és e látvány hatása alatt érlelődött meg Tisza István grófban a gondolat, hogy a képviselőházat már most feloszlatja és a nemzethez fordul ítélethozatal végett. A nemzettől kérdezi meg, vajjon kinek van igaza: neki-e, illetve pártjának, vagy az ellenzéknek ? Így történt, hogy az öt év lejárta előtt már most vagyunk a választás küszöbén. Ez ime a száraz tényállás, amely fölött önöknek, majd ha szavazásra felhivatnak, ítélniük kll. Az ellenzék részéről hibáztatnak mindent, amit Tisza tesz. Erre legyenek elkészülve. Pedig hát ime egy éves kormányzása alatt ez az ember többet tett az ország javára, mint amennyit akár nem tudom hány miniszterelnöktől várhattunk volna. Meghonosította a magyar nemzeti szellemet a hadseregben. Erre azt mondja az ellenzék, hogy nem az ő érdeme, hanem az ellenzék érdeme. De hát hiszen az ellenzéken Apponyi gróf egy időben, Bánffy báró alatt, már csak nemzetiszínű csendőrségi kardbojtért rajongott, ezzel akarta beérni, ezért szállt síkra. Szád Kálmán alatt pedig hozzájárult a katonai létszám tetemes felemeléséhez és titkos memorandumban bizalmasan kérte a kedvezményeket a magyar nyelv érdekében, mellékesen mondva: magyar vezényszót éppen nem. Nagy eltörpül az, a mivel Apponyi gróf Széll Kálmánnal szemben megelégedett, azon eredmények mellett, a melyeket Tisza István gróf a magyar nyelv és nemzeti szellemnek a hadseregbe való bevitele szempontjából elért. Hiszen a szolgálati idő leszállítás két évre, a honvédség felszerelés tüzérséggel, valósággal meglepte az ellenzéket. Álmodni sem mert az ellenzék arról, hogy az már meglegyen. Rendezte Tisza István gróf a tisztviselők fizetését és pedig nemcsak az államiakét, a mint az előbbi kormány akarta, hanem a megyei tisztviselőkét is és pedig a polgárok minden megterhelése nélkül. Kormánya törvényt készített, — mint már említem — amelyet persze az obstrukció miatt tárgyalni nem lehetett, a népiskolák rendezéséről, biztosítva a magyar nyelv tanítását, ami eddig nem volt. Megküzdött a vasúti sztrájkkal, méltányosan kielégítve a vasúti alkalmazottak érdekeit is. Kezébe ragadta a felekezetek méltányos kívánatainak teljesítését, az 1848 : XX. törvényczikk szellemében. Egyszóval, beigazolta Tisza István gróf rövid egy év alatt, hogy nagyobb hazafi nálánál, nagyobb