Magyar Nemzet, 1939. október (2. évfolyam, 224-248. szám)
1939-10-15 / 235. szám
VASARNAP, 1939 OKTÓBER 15. Magyar Naézet Szabó Zoltán: „A paraszt földéhsége és a munkás kulturszomja a jövendő magyar história alapjai" — írta Juhász Gyula egykor és mondatát ma talán úgy is módosíthatjuk, hogy a paraszt földéhségének kielégülése a feltétele annak, hogy jövendő magyar história legyen. Aligha fölösleges ezt fölemlíteni akkor, mikor körülöttünk a déli napsütötte latin ég kivételével már lassan kint az egész horizont beborult, mikor „nemzetek lesznek, nemzetek vesznek**, mikor példátlan változások előtt áll a világ. Aligha fölösleges fölemlíteni akkor, mikor a hazai középosztály nagyobbik része azzal foglalkozik, hogy porladó ősei papírjait kikeresse, mikor a hatóságok óriási munkával próbálják igazolni az élőket a halottakkal, s mikor meglehetős részvétlenség mellett tárgyalnak egy javaslatot, mely bizonyos részről bizonnyal átgondolt okoskodás eredményeképpen : a kié legyen a föld? kérdését a ki bérelje a földet? kérdésével akarja megoldani. Az ember kissé szomorodottan néz körül a magyar tájon az esztendőben, mikor „jött éve a csodáknak**, mikor, mint egy vidéken élő barátom írta a minap, „a dolgok kezdenek apokaliptikus méretűekké válni** s mikor a kisded hazában a felüllévők valóban nem a legmodernebb és leggyorsabb módszerekkel igyekeznek az alul lévőket a nemzet érzelmi egysége számára biztosítani. Pedig előttünk egy nagyszerű és emberséges hódítás feladata áll: népünket meghódítani a nemzet egésze számára, s népünknek utat engedni arra, hogy hazánk földjét meghódítsa a maga számára. Kis népek imperializmusa befelé mutat — mondottuk sokszor az utolsó hónapokban és ennek a befelé való imperializmusnak első és talán egyetlen anyagi feladata, hogy engedtessék meg a magyar földnek meghódítása a magyar paraszt által, e szép hódítás, melynek nyomán nem prefektusok érkeznek és nem tisztogatás következik, hanem kertek teremnek, porták virulnak ki, házak vidámodnak, arcok gömbölyűdnek és kis magyar családok bizakodóbban néznek a jövő elé. Mily tüntetően szép, és meghatóan emberséges feladat ez a mai világban, mily csodálatos és magyarnak való feladat, akkor „mikor minden törik szakad** itt rendet csinálni ebben a százados kérdésben, melynek társadalmi igazságtalansága annyi történelmi igazságunkat teheti súlytalaná s melynek léte nemcsak népi jólétünket, hanem nemzeti szabadságainkat is veszélyeztetheti. Utolsó heteinkben volt viselkedésünk nyomán valóban büszkén állhatunk meg Európa színe előtt, mint nemzet, nem lenne-e mindennél fontosabb megtennünk mindent azért, hogy a következő hónapokban büszkén állhassunk meg, mint társadalom is? Van-e azok között, akik mélyebben ismerik Hunnia állását s belső helyzetét, ki úgy hiszi, hogy ehhez az, amit ma teszünk elegendő? Van-e ki hiszi, hogy ez a kezdet elegendő befejezésnek is s van-e ki hiszi, hogy oly sok időt enged a világtörténelem a csendes és nyugalmas befejezésre, amennyit e kezdet tempója előirányoz? Nézzenek magukba a kiváltságosak, vessék ki magukból a régi frázisok mákonyát és fontolják meg egyszerűen a kérdést: mi erősebb bástya nehéz időkben: a társadalom egyensúlyozottsága, vagy az elő- A föld jogok papír falai? Tartsanak lelkiismeretvizsgálatot, amíg tarthatnak és fontolják meg a merevség és maradiság minden lehető következményeit és gondolják végig, hogy milyen világban élünk, milyen szorítások között, s mennyire teljesedett az utolsó hónapokban minden, ami valószínűtlen volt s mennyire elmaradt mindannak a bekövetkezése, amit valószínűnek tartottak! Nézzenek Európa térképére s benne a kisded Magyarországra, mérjék meg a jövő lehetőségeit s ne illúzióik szerint! És vonják le a következtetéseket, lehető hirtelenséggel s amit — elég szomorú ez — nem csináltak meg emberségből és előrelátásból, csinálják meg legalább félelemből. A föld mozdulatlan maradt és igénylője is mozdulatlanul várt, a szólamok szólamok voltak, azok is maradtak, évenként hitelét vesztette egy, mint a nagy sláger a népszerű zenében. Mit ér a nagy torkok vajúdása, ha végül kisbérlet születik? Most már valóban ideje lenne megérteni, hogy kell a szociális honvédelem, mert a viharos napok csatái hadseregek közt dűlnek el, de az évszázados harcok népe között. Ideje lenne megérteni, hogy bármi éles a kard, bármi erős a kar, nem teszi fölöslegessé azt, hogy a test is nyugodt legyen, az ész megelégedett, a szív keserűség nélküli. Ideje lenne megérteni, hogy egyetlen időtálló előrehaladás van s ez a parasztoké, akik földet vesznek és szaporodnak. Mert az államhatárok ideiglenesek és módosíthatók, de a népi határok, melyeket erős, földjén álló és ahhoz hű nép tart állandó végvári őrségben, állandóak. Olyan világot élünk, melyben a számítások csődöt mondanak a nagy meglepetésekben, olyan világot élünk, melyben minden józan, ember a végső erőtartalékokhoz fordul. Ez a javak terén a föld. A tíz-tizenöt hold föld, melyen a világ legszabadabb és legönállóbb embere, a paraszt él. A magyar társadalomnak ma első honvédelmi feladata, belső kohézióját erősíteni. Az effajta égi-földi háborúban nemcsak a katonai légvédelem a kötelesség, hanem egy másik fajta issti társadalomnak is megvan a maga légvédelmi pincéje, ahol minden érték megmarad minden bombázással szemben, ahol nem hatnak sem röpcédulák, se gyújtóbombák, s ez a parasztbirtok. A parasztbirtok az a barlang, ahol a legveszélyesebb időkben is meghúzódhatik a nemzet tartója, a nép, ahol minden vihart kiáll, ahol nem hatnak sem a szavak tüzei, sem az események árvizei, ahova visszavonulhatnak a nemzet értékei és létének zálogai. Ezekben az időkben végső bizonyosságokhoz kell fordulnunk s hogy a nemzet alapanyagát erősítsük, a népet — a haza alapanyagát kell minél többek sajátjává tenni. A földet. Mert hazát ad , aki földet ad. Ezt az egyet soha nem szabadna felednünk. Minél nagyobb próbák előtt áll a kis magyar haza —, annál kevésbé. Ezért kicsit furcsa és szomorú, hogy a kezdő, nagyon is kezdetleges lépésnél, mely a földkérdés megoldása körül most indul — a társadalom felső része meglehetősen közönyös, mert nem tudja, hogy sua res agitur. Pedig valóban az ő dolgáról van szó, ne adja Isten, hogy ezt még nehezebb pillanatokban kelljen belátnia azzal, hogy mikor e kérdés meg nem oldásáról döntött, e kérdés tétova és elégtelen orvoslását elégnek tartotta, tulajdonképpen a maga sorsáról döntött. S nem kedvezően. Még van idő, sok azonban már nincsen arra, hogy megoldják bár viharban, amit szélcsöndben kellett volna, hogy rendbehozzák, bár félelemből, amit becsületből kellett volna. Most általában a vizsga idejét éljük, emberek, rétegek, csoportok vizsgáznak emberségből, magyarságról és e vizsgájuk válaszaiban jövendő sorsukról döntenek. A magyar társadalom kiváltságosai és szerencsései is vizsgáznak. A legjobb akarattal sem lehet azt mondani, hogy kitűnően vizsgáznának abból a tárgyból, melyet az idők megértésének és a nemzeti szükségletek ismeretének lehet nevezni. Nem látszik, hogy önként mozdulnának olyasmire, aminek a megtételét most már nemcsak becsület, hanem az ész is parancsolja. Nem hallunk arról, hogy fiók-Széchenyiek akadtak honunk szebb lelkű gazdagjai közt s ha nem is akadémiát, de legalább egy parasztakadémiához házat ajánltak s nem hallunk arról, hogy exponált vidékeken nagybirtokosok telepítenének, vagy telepítésre önként alkalmat adnának. Pedig amíg az alapos földreform teendőit el nem végezték, amíg a magyar nemzet törzsét parasztságát, a magyar haza anyagával, földjével meg nem erősítették, addig nagyon keveset tettek azért, hogy itt a jövő jobb s egyben magyarabb legyen s a nemzet nagyobb belső szilárdsággal nézhessen a förgeteg elébe. S talán nem lesz céltalan 1939 őszén idézni egy lardi birtok talán földműves gyermekének levelét 1935-ből. Ezt írta: „Hétfőn reggel ettem kocsonyát, délire káposztát, este káposztát. Kedden reggel kenyeret, délre kenyeret, estére sóskamártást. Szerdán reggel kenyeret, délre kenyeret, estére tésztát. Csütörtökön reggel kenyeret, délre kenyeret, estére tésztalevest. Pénteken délre kenyeret, estére kenyeret. Szombaton reggel kenyeret, délre kenyeret, estére vöröshagymát kenyérrel. Tejet nem ettem egész hónapban, mert nincs tehenünk, osztón drága és nincs reá pénz." Olvassák ezt és aztán tekintsenek végig ez őszi vasárnap európai hírein. A következtetést szívükre és agyukra bízom. Voltak idők a történelemben, mikor a szociális igazság nem a nemzeti szabadság mellett, hanem az ellen érvényesült. Győri séták Győr, október (A Magyar Nemzet tudósítójától.) Fél évezred óta öleli a három folyó, a Duna, a Rába, Rábca karja a győri vár mohos sziklatömbjeit. Elfolytak felette véres és dalos napok, látta Napóleont és Jedlik Ányost, a hadvezért és a szerény magyar tudóst, hallotta énekelni a kilencéves Blaha Lujzát és tapsolt a Radó téri faszínházban Jászai Marinak. Látott sokat és sokakat. Néha úgy tetszett, repül az idő, néha meg megülte az évek keserve. Évszázadok kellettek, míg elért oda, ahol ma van: megbecsült, zajló, hatvanezres városélethez, a népek országútján, Budapest és Bécs között. Ami volt, arról a sárga lapok beszélnek a városi levéltárban, vagy a felfutó borostyán dr Kovách Pál sírján a vadonba nőtt régi temetőben. Csak néha lebbenti meg azokat és nézi eltűnődve emezt, a rézmetszetekről jelenne lépő nyugodtság megtestesítője, dr Bay Ferenc főlevéltárnok. A munka városa Győr, a mesélő barokk városa. A sárga-fehér, patinás barokké. A csúcs a püspökvár, alatta a régi város, még lejjebb az iparkodó külvárosok, nagyüzemek, gyárak légióival. Vannak kunyhók, sorházak és paloták. És emberek. Hogy most az emberekhez értünk,mindjárt meg is tudjuk, milyenek. Sok ünnepet, eseményt látott és lát a győri polgár. De — bár illően — mégse túlságosan lelkesedik. Itt nem ezen van a hangsúly. Legfeljebb nézi gondolkodó szemmel a dolgokat. A csend Győrött ősi örökség. A Bisingereké, a Bálint Mihályoké. Akik dolgoztak egy-egy százados életen át, félték az Istent és gyűjtötték a tisztes vagyont. A sír szájánál meg odaadták a városnak. Az öreg barokk Győrnek. Ezt teszik ma is. Dolgoznak. Sokat és jól. A sokezer munkás az óriásivá bevntt vagongyárban, gázgyárban, a számos textilgyárban. A hivatalnok a szépművű városházán a torony alatt, az ősi megyeházán, az új OTI-fcen, ki-ki a maga helyén. Az iparosok a régi céhek hagyományos szorgalmával, a kereskedők a fővárosi nívójú portálok mögött, a holnap fiai az iskolaváros sok-sok iskolájában, melyek mellé rövidesen textilfőiskola is csatlakozik. Győr szociális arca A dolgozó, verítékező, fázó, ennikéző, hétköznapokba belefáradt Győr arcát nézzük meg most egy pillanatra. Elmegyünk a barakklakásokba. A Trianon-telepre. Az ágyra járók közé. Ahol a zugban, összeroskadt ágy felett olvastam a szent szót: szeretlek! Korommal írta egy húszfilléres lakó. Az asztalon piszkoslapú könyvet találok, körülötte rongyos gyerekeket. Koldus és királyfi — olvasom a címlapon. Erről álmodnak a barakklakók. Mesebeli csodáról, nagy magyar csodáról... Hivatalos adatok szerint a város 600 szükséglakása zsúfolva van. Pedig a szociális gondolat Győrött nem üres szó. Giessinein Sándorok lelkén ál nőtt a hivatalos és közéletbe. Dreyrer Lászlónak, a város népszerű, fiatal szociálpolitikai tanácsnokának kezében ott a két terv: 1911-re fokozatosan megszüntetik a szükséglakásokat, családi munkásházak építésével. Addig is munkát ad a város az ínségeseknek, segélyt a nincsteleneknek, amennyit tud. De mértéket szab — a várospolitikusok jól tudják — a város büdzséje. A városrészeknek is megvannak a maguk külön panaszai. A régi Belváros a városrendezési terv megvalósítását sürgeti. Újváros kopott házsorai építkezést és forgalomemelést kérnek, ugyanígy Sziget is. Aádorváros, a legjobban fejlődő városrész már csendesebb, de ez is sok szépséglencse eltávolítását kéri. Majd a kozmetika később jön. Révfalu utcaburkolást és rendezést állít, Cgyárvárossal együtt, Szabadhegy pedig a földhiányt panaszolja és a leértéktelenedett lakásokat. Győrött, sajnos, egyébként is nagy a lakáshiány és az építkezés is stagnálni látszik. A megoldási lehetőségek között egy újabb terv is merült fel. Eszerint a város kéri a kormánytól egy régebbi kislakásépítő kölcsönéből hátralévő tartozásának elengedését és ebből segít részben a bajokon. Az OTI is hajlandóságot mutatott az építkezésben való részvételre. A nagytőke, a gyáripar hasonló szellemű hozzájárulásával a kislakás és munkásprobléma lényegében megoldható lenne. Míg ezek a kérdőjelek megoldásra várnak, ott zúgnak a gépek, száguldanak az autók, szikrázik az új idegenforgalmi pavilon kék homloka, nyújtózik a két friss híd a Dunán és a Rábán, valahol a Trianon telepen feltöltik a házakat, a Domb utcában az új szeretetházban mécses előtt aggok imádkoznak, és meglobbantja a szél a győri Margitsziget hősi emlékoszlopának vörösben izzó gánzlángját. Győr megmarad a barokk színeknél Hol vannak a hellének és kelták?... Hol lesznek akkor már a győri hangosak és alkalomszínűek. Akik próbálják ráhúzni másokra a maguk divatját. Hol lesznek? Ezen tűnődik a város lelke után kutató idegen a győri Duna felett, míg hideg szél hasít az arcába. Erős szele van ennek a városnak. Józanító. Sokat köszönhet neki Iszonnyal a győri polgárság. A szélnek, amely Sik Sándor szerint „a szemből ,álmodást söpör és bacillust a rothadt utcalégből"... Ez a friss szél ösztönzi alkotásra a várost, őrzi meg a barokk színeknél, szegezi a pulihoz, géphez, asztalhoz. Ez vitte sebesen az első magyar újságíró, Ráth Mátyás tollát, ez lebbenti most is diadalmasan a három szint, a csonka toronyban. De hol van, ami volt, és aminek kellene lennie? Hol van a győri szín 9 -1 Megértetitek az Inglici László Faiskola R. T. Cegléd —Rákoskeresztúr - Herényi kertészeteiből a legszebb növények, gyümölcsfák,fenyők, örökzöldek, díszcserjék, stb., a most létesült központi lerakatba: Ferenc József rakpart 6— 8. Megrendeléseket felvesz és Ingyen árjegyzéket küld a budapesti iroda IV. Veres Bálné utca 8. félemelet Telefon 188-331 ház, a lebontott szigeti színház helyett? Hol a tűztorony, melyről a régi nóta szól, a százéves Szerencse-néni ajkán a szeretetotthonban: Győr városa szép helyen van, közepébe tűztorony van. Körülötte vágott csipke, rászállott a bús gerlice ... És hol vannak a Tűz-utcában kalapáló iszkápakovácsok, akik szárnyas iszkápát szegeltek a tiszai ladik bordájába? Elmentek. És velük együtt sok más. A 900 esztendős katedrális tornyájban megrendül a kétszerütő toronyóra gongja. Most a kövek kezdenek beszélni, alighogy kígyóinak a sápadozó, hajlotthátú, öreg győri gázlámpák. Arról szól a bőbeszéd, hogy gond mindig volt, elégedetlen mindig volt és a korok a jövendő korok előnyére szenvednek. Ahogy százszínű vadvirágok nőnek a porsótestű hősök véréből a győri bástyákon. Estét bődülnek a gyárszirénák. Kiesnek kézből a kalapácsok. Óvatos lámpafények hintáznak a hármas víztükrön. Az ispotályok felől mintha a régpihenő öregek susmorognának. A kis dalmát udvar kompluviumán leragyog egy csillag, az ezüstveretes, vért könnyező kegykép előtt pedig egy régi világi testőrezredes kemény térde hajlik meg Boldogasszony előtt, aki védi, óvja ezt a várost. E. Gy. Meghalt gróf Szapáry László Hetvenhat éves korában Bécsben meghalt gróf Sínpárt László volt fiumei kormányzó és londoni követ. Szapáry László 1864-ben született és politikai és diplomáciai pályáját Londonban kezdte meg, mint követség attasé. Illáim többször nyert mandátumot, majd a főrendiház tagja lett, legutolján pedig első állomáshelyén, Londonban teljesített szolgálatot követi minőségben. Egész pályafutását az önzetlen és áldozatos hazafiság jellemezte. Tördelése hétfőn délután lesz Bécsben. A hadigondozottak járadékrendezését tárgyalták a SZONSZ igazgatósági ülésén A Hadirokkantak Országos Nemzeti Szövetsége központi igazgatósága vitéz Árvátfalvi Nagy István elnöklésével ülést tartott. Az ülésen bejelentették, hogy az altiszti és legénységi, valamint a tiszti csoporthoz tartozó 55 éven felüli hadiözvegyek január 1-től havi itt, illetve 30 pengő járadékban fognak részesülni. Az igazgatóság ezenkívül a felvidéki hadigondozottak helyzetével is foglalkozott. Az igazgatósági ülést követőleg a HONSZ vagyonőrző vállalata értekezletet tartóit. Keresztény ügyes kiszolgáló segédet szalmaBseSH azonnali belépésre felveszünk Jelentkezés ^11 év 12-iff MILIŐ Kiarlsnymnáz a Jó minőségek szaküzlete VII., FAKÓCZI-ÚT 23.